Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-06 / 81. szám
1988. április 6. • PETŐFI NÉPE • 3 A „PAPRIKÁS” BÁTYÁN ÉLNI „A városból is költöztek ide fiatalok” # Fiatalok új családi há/ai a bátyai Nyárfa utcában. — Mit jelent ma a „paprikás” Bátyán élni, bátyainak lenni? — kérdeztem Sáfrán József tanácselnököt. — Lehet, hogy rossz lóra tett — mondta némi humorral —, nincs itt érdekes, újságba való téma. Bizonyára tudja, hogy a községben zömmel nemzetiségi nyelvet beszélők, rácok élnek. Dolgoznak szorgalmasan, mert szeretnek dolgozni, de nem ám mindenáron, csak akkor, ha értelmét látják. A bátyaiak kinézik maguk közül az olyan embert, ha akad ilyen, aki a főfoglalkozása mellett nem csinál mást. A legtöbben fokhagymát, uborkát, paradicsomot, paprikát termesztenek. Ez a jellemző. — Miért nem a paprikával kezdte a felsorolást, hiszen Bátya köztudottan a „legpaprikásahb" falu Kalocsa környékén és a füzérektől ősszel alig látszanak a házak? Azért hagytam utoljára, mert sajnos, az embereknek kezd elmenni tőle a kedvük. A rendkívül munkaigényes fűszernövény elvesztette igazi piacát, a termelők nem érzik a megbecsülést. A korábbi évekhez képest cgyharmaddal csökkent a paprika termőterülete. Legfőképpen azért, mert potom áron, 8-9 forintért veszik át a csövespaprikát, s ez egyáltalán nincs arányban a sok fáradozással, a rizikóval, amivel a termelése együttjár. Az utóbbi aszályos években például eleve ráfizettek azok, akik nem tudták öntözni, ezért inkább olyan zöldségnövényekkel foglalkoznak, amelyek biztonságosabban termeszthetők, jobban értékesíthetők. — A kistermelői munkán kívül mit csinálnak, hol dolgoznak a bátyaiak? Van elég munkalehetőségük? — Ilyen gondunk nincs. A lakosság mintegy hetven százalékát a Piros Paprika Tsz foglalkoztatja, körülbelül százhúszan a bátyai, miskei és a fajszi téesz sertéstenyésztő közös vállalatánál tevékenykednek, több mint négyszázan pedig eljárnak máshová, zömmel a négy kilométerre levő Kalocsa üzemeibe. — Csábitó a város? — Nem mondhatnám. Éppen a közelség miatt felesleges odaköltözni, nem gond az ingázás. Hovatovább inkább Bátya vonzza a városiakat. — Hogy értsem ezt? Az utóbbi időben például öt fiatal kalocsai család idetélcpcdett. Ugyanis húsz, egyenként 900 négyzetméteres házhelyet alakítottunk ki és adtunk el 1985-ben, csak fiataloknak, s öt telekre kalocsaiak építettek családi otthoni, A fiatalokkal való törődésnek köszönhetjük, hogy a község lélekszáma a korábbi csökkenés, majd stagnálás után most növekszik. Jövőre, újabb kisajátítással, további húsz közműves telket kínálunk majd a fiataloknak! — Ahogy mondani szokták,' ez jó sakkhúzás volt. Ezen kívül mit tud még nyújtani a tanács nem csak a fiataloknak, hanem általában a lakosságnak? — Következetesen fejlesztjük az alapellátásokat. Két éve új óvodát építettünk, ezt tavaly bővítettük négycsoportosra. Száztíz kisgyerek jár ide, ami azt jelenti, hogy minden óvodai igényt ki tudunk elégíteni. Tavaly központi fűtést kapott az iskola. Elavult tető- szerkezetét, ablakait és ajtóit is kicseréltettük. Az idősek klubját igény szerint húszról negyven személyesre bővítjük az idén, s egyidejűleg megkezdjük a földes utcák burkolását. Ez utóbbi volt a fő téma az idei tanácstagi beszámolókon is. Reméljük, öt év múlva elmondhatjuk: a falu valamennyi útja szilárdburkolatú. Nagyon kellenek a jó utak, márcsak azért is, mert csaknem minden bátyai családnak gépkocsija van, s a negyven utcából harminc még földes, esős időben sáros. — Mindezt miből? — Az évi félmillió forint településfejlesztési hozzájárulásból és támogatásból, összefogással. Az idősek klubjának bővítéséhez, felújításához például a megyei tanács, az útépítésekhez pedig a téesz is hozzájárul anyagiakkal. Hadd mondjam el, hogy nálunk a teho felhasználásáról igazán a lakosság döntött. A sorrendiségről is. Sokan szerették volna egy lakodalmas ház felépítését is, de az emberek többsége leszavazta ezt, mondván, sokkal fontosabbak az említett fejlesztések. Egyébként az útépítési költségek felét a lakosság fizeti, zsebből. Azoknak az utcáknak a lakói élveznek majd elsőbbséget, akik előbb összeadják a pénzt. Társulásos, pályázati alapon csináljuk ezt. • Matota Istvánná, öregjeivel • Nemzetiségi táborba készülnek az iskola színjátszói. Képünkön: Tupcsia Szilvia és Beáta, valamint Rideg Krisztina Az új kötény című jelenetet próbálja. (Straszer András felvételei) — A legkisebb tarifa 4,70, a legnagyobb 23 forint 50 fillér. Az utóbbit azok fizetik, akiknek a nyugdíja meghaladja az 5000 forintot. Heten pedig, akik 3128 forintnál kisebb nyugdíjat kapnak, nem fizetnek térítést. Kifelé jövet falnak támasztott biciklit láttam, rajta egy csomó éthordó, szatyor. — Kié ez a rakomány?— kérdeztem. A közelben várakozó Kapitány Mi- hályné — a két házigondozó egyike — válaszolt: —- Az enyém, pontosabban a betegeskedő öregeké, akik nem tudnak bejönni a klubba. Nekik naponta hordjuk az ebédet, ellátjuk őket. — Most hová megy? — Jánoszty Józsefnéhez, Vidaszabó Jánosnéhoz, Guzsván Istvánhoz, Ka- peller Józsefnéhez és másokhoz, összesen nyolc helyre. A tanácselnök melegen javasolta: nézzek be az idősek klubjába, meg az iskolába is, ha az időm engedi. A klub vezetőjéhez, Matota István- néhoz a társalgón keresztül jutottam be. Csupa fekete fejkendős, sötétruhás, 70—80 éves asszony néhány korabeli férfi társaságában. Ebédre vártak. Ma- totáné asztala aktáktól terhes. Panaszkodott, hogy egy ilyen kis intézményben is bele kell fulladni az adminisztrációba, pedig ő sokkal szívesebben van öregei között. Immár tizennegyedik éve foglalkozik velük. — Mostanában huszonötön járnak ide — mesélte —, s nagyon szeretnek itt lenni. Televíziót néznek, elkártyázgat- nak, kézimunkáznak, värrogatnak, jókat beszélgetnek. Nagyon szeretnek beszélgetni, különösen az asszonyok kifogyhatatlanok a szóból. Zömmel rácok a klubtagok, s ha hiszi, ha nem, anyanyelvükön társalognak. — Elhiszem, mert hallottam. S mennyit fizetnek a klubtagok az ellátásért? Jó utat kívántam a fáradhatatlan Kapitánynénak, s az öregektől a fiatalokhoz mentem, az iskolába. Vörös András igazgató épp ebédre indult, de szívesen végigvezetett a korszerűsödő iskolában. — A fűtéskorszerűsítés előtt hat-nyolc fokos hidegben üldögéltek itt a gyerekek — magyarázta a volt és a mai helyzetet. Tantermeinkben, ha szűkösen is, megvagyunk, de nagyon hiányzik egy jól felszerelt technikai foglalkoztató, legalább két teremmel, mert a mostani nem méltó az oktatáshoz. Egyszer már kidőlt az öreg épület hátsó fala, de egyébként is szűkösek a helyiségek. Akkor lennék elégedett, ha ez a gond is megoldódna. Igazán megérdemelne ennyit a technikai oktatás. Vörös András — aki egyébként hosszú ideig a kalocsai művelődési házat-vezette, egy éve igazgatja a bátyai iskolát — szeretné kimozdítani a nemzetiségi hagyományápolást a jelenlegi holtpontról. Az óvodában és az iskolában tanítják ugyan a szerbhorvát anyanyelvet, de ezt ő édeskevésnek tartja. A nemzetiségi folklórba akar „belekapaszkodni”, ehhez szeretné kötni a hagyományőrzés egyéb szálait, a társasági rendezvényeket például. Mint gyakorlott közművelődési szakembernek, ez bizonyára sikerül majd neki. Rapi Miklós Szövőüzem a garázsban Munkaerőgondjainak enyhítésére újabb vállalkozóknak ad ki szövőgépet a Pápai Textilgyár. A Magyar Selyemipar Vállalat soproni üzemében 28 nagy teljesítményű berendezésüket állítják munkába, ezeken az idén csaknem egymillió négyzetméternyi kelme készül. A selyemipar szentgotthárdi gyárát bérmunkával bízták meg; itt több mint kétmillió négyzetméter pamutszövetet állítanak elő. A szövőnőhiány enyhítésére nem ez az első kezdeményezése a pápai gyárnak. Az országban elsőként alapítottak nyugdíjas vagy a pályát elhagyó szövőnőkből, szövőmesterekből gmk-kat. Ezek a kis csoportok garázsokat, tárolókat alakítottak át családi házukban szövőüzemmé, s régi, felújított gépeken mintegy másfél millió négyzetméter kelmét készítettek évente. Bevontak a pápaiak az együttműködésbe termelőszövetkezeteket is: szövőüzemet hoztak létre a csetényi és a ne- messzalóki közös gazdaságban. Á gyár többlettermelési törekvéseit a termékei iránt évek óta mutatkozó tartós kereslet indokolja. A külpiacokon így nemcsak megőrizte pozícióit, hanem új vásárlókkal is bővítette partnereinek körét: az idén szállít először Ciprusra és Ausztráliába. A gyár mintegy 21 millió négyzetméteres évi termelésének kétharmadát a külpiacokon értékesiti. Miért van szükség új téesztörvényre? Az újból aktuálissá váló hagyományos parlamenti tudósítások stílusát használva: heves szópárbajt követően az Országgyűlés három ellenszavazattal és tíz tartózkodás ellenében elfogadta a mezőgazdasági té- eszekről szóló 1967. évi III. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot. Á téesztorvény módosításának meglehetősen viharos előélete volt és maga a téma a törvénymódosítás után sincs lezárva. Ami az előéletet illeti, tudni kell, hogy a téesztör- vényt még tavaly akarták törvényerejű rendelettel módosítani. A képviselők azonban kifogásolták, hogy a legmagasabb szintű jogszabályt, a Parlament alkotta törvényt nem lehet alacsonyabb szintűvel, az Elnöki Tanács hozta törvényerejű rendelettel módosítani. Ezek után az Országgyűlés alkotmánymódosítással korlátozta az Elnöki Tanács jogkörét: törvényt nem változtathat! Győzött a jogszerűség a pillanatnyi prakticizmus felett! Többen ugyanis úgy érveltek, hogy fontosabb a téeszeknek a törvénymódosítás adta új lehetőséggel kezdeni az 1988-as évet, mint megvárni, míg a Parlament „elrágódik” az ügyön. Ezt a nézetet - amellyel több gyakorló téeszszakember is egyetértett csattanósan cáfolta a törvénymódosító javaslatot kísérő parlamenti vita, az ellenszavazatok és a tartózkodások száma. Igaz, a három nem és a tíz tartózkodás számszerűen elsöprő igent jelent, a törvénymódosítás elfogadása mégiscsak egyfajta kompromisszum. Kompromisszum, mert a törvénymódosítás tulajdonképpen csak tatarozása az 1967-ben alkotott törvénynek. Annak a törvénynek, amelynek többszöri módosítása ellenére is, majd minden elemét kikezdte az utóbbi évek felgyorsuló társadalmi és gazdasági változása. A mai szövetkezetek ugyanis már csak fő vonásaikban emlékeztetnek az 1960-as években meg-, illetve újjászervezett téeszekre. Jó és rossz értelemben egyaránt. A jót nem kell különösebben taglalni, hiszen ezt az agrárágazat eredményei bizonyítják. Ami a rosszat illeti, az az úgyszólván teljesen eltűnt tulajdonosi, ha úgy tetszik gazdaszemlélet. A hajdani tulajdonos té- esztagok mára érzelmileg és gyakorlatilag is bérmunkássá váltak. Ezért e két jelző, mert bár formailag továbbra is ők a közös gazdaság tulajdonosai, de jogaik gyakorlására csak színpadias külsőségek állnak rendelkezésükre. Itt el is játsszák rövidke szerepüket, de igazából már csak az érdekli őket, hogy mennyi a havi fizetés és az évvégi részesedés. Félreértés ne essék, már nem lehet azt a hagyományos tulajdonosi szemléletet számonkénti, amely a hajdan földdel, kocsival, lóval belépő gazdákat jellemezte. Akik utánuk jöttek — és ez a mai aktív téesz- tagság 90 százaléka — már csak a munkájukkal járul- tak-járulnak hozzá a közös vagyon gyarapításához. Napjaink, de még inkább a kilencvenes évek szövetkezetének olyan törvényadta lehetőségeket kell biztosítani, amelyek anyagilag is mérhető módon jelzik a közös vagyonhoz való tagi hozzájárulás mértékét. Az anyagi kötődésnek, a vagyongyarapítás sokszínűségének kell a téesztag és a téesz, mint vállalat kapcsolatrendszerébe beépülnie. Ennek alapján az új típusú téesz nem egy elvonatkoztatott vállalati forma, hanem a tag és családjának érdekviszonyaira épülő, azt szolgáló egységes vállalkozási rendszer lesz, illetve annak kell lennie. A most elfogadott törvénymódosítás ennek még csak kezdő lépéseihez vágott utat. Szélesebb és hosz- szabb csapásra nem vállalkozhatott, hiszen mozgásban van az egész társadalmi, politikai és gazdasági élet. Ebben az átalakulási folyamatban még nem kristályosodtak ki azok az állandó pontok, amelyekre egy új, a jövő követelményeinek is megfelelő téesz- törvényt lehet alapozni. Ha a gazdasági élet megtalálja a maga kitörési pontjait, formákat, ha az eddigi vállalkozási kísérletek teljes polgárjogot nyernek, akkor lesz meg annak a lehetősége, hogy a korszerűsített politikai intézményrendszer nyújtotta garanciák mellett az Országgyűlés megalkossa a szövetkezetek és ezen belül a mezőgazdasági téeszek minden elemében új törvényét. Bonyhádi Péter ADAKOZZUNK, DE KINEK? Egy brigádfelajánlás margójára Ez év februárjában a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalat egyik brigádja elhatározta, hogy országos felhívással fordul valamennyi vállalathoz és intézményhez: dolgozzanak egy kommunista szombatot a mozgássérült gyermekeket gyógyító budapesti Pcthő András intézet felszereltségének javítására. Elhatározásukról értesítették az illetékeseket, s kérték egyetértésüket, támogatásukat. Ez azonban késlekedett. Közben azért több helyen is felvetődött a kezdeményezés ügye, amelynek támogatói és ellenzői is akadtak. Végül — ha késéssel is —, de megjelent a felhívás a Magyar Ifjúság március 25-ei számában. Miért nem támogatták egyértelműen a brigád kezdeményezését? Miből adódtak a véleménykülönbségek? Erre próbáltuk megkeresni a választ. A Nagy János szocialista brigád neve nem ismeretlen a baromfifeldolgozó vállalat kerítésén kívül, a megyeszékhelyen sem. Mindenki tudja, ha adakozni kell, ez a közösség az elsők között teszi le adományait. Dolgoztak már a vakok és csökkentlátók megyei szervezetének javára, társadalmi munkával járultak hozzá egy új bölcsőde felépítéséhez, patronáltak három gyermekintézményt, segítették—a cégen belül—a nyugdíjasokat és a lakásépítő fiatalokat. Most a Pethő András intézetet szeretnék támogatni a vállalat többi kollektívájával együtt. Kása Balázs brigádvezető így számol be az ötlet születéséről:-— Nekem is eszembe jutott, de nem én ajánlottam. Munkatársaim közül hárman látták a tévében az intézetről szóló műsort, s azzal jöttek be a munkahelyre, hogy nekünk is segíteni kellene. Megbeszéltük a brigádtagokkal, és örömömre, egyöntetűen csatlakozott mindenki az elképzeléshez. „Végre már valami nagyon jó ügy”—mondták az emberek. Koncz Lászlóné egyike azoknak á brigádtagoknak, akiket cselekvésre ösztönzött a riportműsor. — Szívügyünk nekünk a Nemzeti Színház is—magyarázza —, de ez valahogy emberibb. Nem tagadom, nagy hatással volt rám a tévéműsor. Utána rögtön arra gondoltam, hogy mi is segíthetnénk. Ennek eredménye, látszata lenne. Egyébként többnek is éreztük ezt a felajánlást, mint az eddigieket. Van az emberben egy olyan igény, hogy mindig előbbre akar jutni. ^ —Egy kicsit fel akartuk hívni a figyelmet magunkra országos szinten is — teszi hozzá a brigádvezető. — Halljanak már a mi vállalatunkról is! Annyi kiváló dolgozó van itt, a brigád is jól dolgozik, de ez nem elég. A szürkeségből ki kell lépni valahogy! A brigád szerint tehát a mozgalombeli kiemelkedéshez nem elegendő csak az adakozás. Az embert cselekedetének nagysága, a támogatott ügy súlya minősíti. Viszont egyesek szerint a megyében is lehetne adakozni. De hová? Erről érdeklődünk dr. Gubacsi László megyei főorvostól. — Bács-Kiskunban is van olyan intézet — tájékoztat bennünket —, ahol mozgássérült gyermekekkel foglalkoznak. Évekkel ezelőtt hozták létre társadalmi összefogással. Ebben a kiskunhalasi intézményben budapesti szakemberek gondozzák, tanítják a gyermekeket. Idővel jó lenne bővíteni az intézetet, hogy speciális szakmákat is tudjanak ott tanítani. A brigád tagjai is tudnak erről az intézményről, mégis a pesti mellett döntöttek. Az egyik dolgozó, Gyenes István így magyarázza választásukat: — A Pethő intézetben nem csak gondozzák a gyerekeket, hanem gyógyítják is. Egy közösségben élnek, gátlás nélkül tudnak tanulni, nagyobb a remény, hogy a későbbiekben más közösségekbe is be tudnak illeszkedni. Aztán meg a megyéből is eljuthatnak oda a gyerekek. A mi ügyünk is ez, nem csak másoké. * Ezzel a városi pártbizottság munkatársai is egyetértenek, csak ők már értesültek arról, hogy Kecskeméten is tervezik egy gyógyító-ellátó intézet létrehozását. Már konkrét elképzelések vannak a helyét illetően. Vagy a kecskeméti logopédia épületét hozzák rendbe, vagy a Margaréta otthon nagy klubhelyiségét alakítják át. A megvalósuláshoz persze szükséges a társadalmi összefogás, ezért szívesen vennék az illetékesek, ha az adakozni kívánók inkább a szűkebb haza felé tekingetnének. Ezért is válaszol így Szalókiné dr. Kiss Katalin, a városi pártbizottság titkára, amikor a felhívásról kérdezzük: — Nem sokat tudok mondani. Úgy hallottam, hogy már összegyűlt a Pethő intézet fejlesztéséhez szükséges összeg. De Kecskeméten is vannak tervek, esetleg lehetne a városnak adakozni. Egyébként sem ártott volna tájékozódni a vállalatnak, mielőtt egy ilyen nagy felajánlást tesz. —- Erről most hallunk először — mondja Kocsis Attiláné, a vállalat munkaverseny felelőse.—Ha a város vezetői segítséget kérnek, a brigád biztos, hogy meg adja. A tévében elhangzott a kérés, s dolgozóink erre rögtön felfigyeltek. Most azonban már türelmetlenkednek, kérdezgetik, mi lesz a felhívással? * Erre Hodossi Sándor, a megyei pártbizottság titkára ad választ: — A brigád kezdeményezését támogatjuk. Ahhoz, hogy rehabilitációs foglalkoztatónk legyen, szakképzett konduktorok is kellenek. Az anyaintézet erősítése teszi lehetővé, hogy ide is jusson a szakemberekből. Volt az üggyel kapcsolatban bizonytalanság, de most már nincs. A vállalat tehát nyugodtan dolgozhat a Pethő intézet javára. Ennek akadálya nincs. S annak sem, hogy a Nagy János brigád a későbbiekben egy megyei intézmény létesítésére ajánljon fel egy kommunista szombatot. Az emberek adakozókedvének sokszor szubjektív tényezők, esetleg egyéni vagy szűkebb közösségi érdekek a mozgatói, amelyek ritkán vesznek figyelembe egyéb szempontokat. Az biztos, hogy szívesen adakoznak, csak időnként azt nehéz eldönteni, kinek. Bcnke Márta ZAVAROK A TERMELÉSBEN — MEGFELELŐ ELLÁTÁS A szénbányászat első negyedéve Az első negyedévet 5,3 millió tonna szén kitermelésével zárták a hazai szénbánya-vállalatok dolgozói. Ez 450 000 tonnával több, mint amennyit eredetileg terveztek. A Kereskedelmi Minisztériummal 1 millió 250 ezer tonna tüzelőanyag átadására kötöttek szerződést, s ezzel szemben 1 millió 400 ezer tonnát szállítottak, így a lakosság ellátása az év első hónapjaiban zavartalan volt. A hazai barnaszenek legnagyobb fogyasztójának, a Magyar Villamosművek Trösztnek — amint ebben megállapodtak — 3,7 millió tonna fűtőanyagot adtak el. A bányavállalatok közül a mecseki, / a dorogi és a nógrádi azonban nem tudta teljesíteni első negyedévi tervét; a nógrádi bányákban már hosszú ideje nehéz geológiai körülmények, a mecseki és a dorogi medencében pedig frontátszerelések és más átmeneti gondok akadályozták a folyamatos termelést. A mecseki és a dorogi bányákban várhatóan rövidesen elhárulnak az akadályok, a nógrádi vállalatnál viszont továbbra is számolnak a termelési gondokkal. Az egyébként is már hosszabb ideje veszteséggel dolgozó nógrádi szénbányákkal szemben a Budapest Bank Rt. szanálási eljárást kezdeményezett. Kedvező változást jelent, hogy az első negyedévben minimális, mindösz- sze 200 000 tonna szenet kellett a bányászoknak szabadnapjaikon felszínre szállítani. Ez az enyhe télnek is köszönhető; kevesebb szén és brikett fogyott a Tüzép-telepeken. A bányákban így több időt fordíthattak az előkészítő munkákra, a bányaművelés egyensúlyának kialakítására, a berendezések karbantartására. Az első negyedévben 2000 méterrel túlteljesítették a vágathajtási tervet. A veszteség csökkentése érdekében gyorsított ütemben folytatták a gazdaságtalan széntelepek lefejtését. A Bányászati Egyesüléstől kapott tájékoztatás szerint az Ipari Minisztérium az energiahatósággal közösen áprilisban felülvizsgálja a bányák termelésének műszaki feltételeit, a fogyasztói igények várható alakulását, s ennek függvényében állapítják meg a tennivalókat. A szénvásárlások további mérséklésével számolnak, így az már biztos, hogy a II. és a III. negyedévben nem lesz szükség arra, hogy a szabad szombatokon termelő műszakokat szervezzenek. Rövidesen a Tervgazdasági Bizottság is foglalkozik a szénbányászat gazdasági gondjaival, jelenlegi helyzetével és távlati terveivel. Az ehhez szükséges adatgyűjtések, tárcaközi egyeztetések folyamatban vannak.
