Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. április 30. • PETŐFI NÉPE • 5 • Wiirtz Ádám rajza. REVICZKY GYULA: Jelszó Munkára fel. versenyre fel, Magyarhon ifjai! Amit ma végezhettek el, Kár elhalasztani. A gyors idő is ép' olyan, Úgy űz ma holnapot: Mint habra folyvást hab rohan, Fel hát! Dolgozzatok! A perc. ha tűnt, meg nem kerül Annak, ki ücsörög. Fut az idő szünetlenül, Kereke zúg, forog. S elsöpri, aki véle nem Tud lépést tartani. Fel hát, jövendő nemzetem. Magyarhon ifjai! Dicsőn végezni: rajtatok Múlik s nem Másokon. Mit boldogult apáitok Megkezdték egykoron. Teher, nyűg enmagának is, ki csak lustálkodik, magának is, honának is El, aki dolgozik. EZ IS SZAKSZERVEZETI FELADAT Munkásművelődés Baján A munkásmüvelődés ügyének előmozdítása a szakszervezeteknek olyan nagy és lényegükből következő tennivalója, melyet szolgálni megtiszte­lő kötelességünk — mondta elöljáró­ban dr. Stang .lenőné, a bajai szakszer­vezeti művelődési ház igazgatója, ami­kor az intézményben végzett munkás- művelődési tevékenységről érdeklőd­tünk, amelynek itt régi hagyományai vannak. A tennivalóink ugyancsak megsokasodtak. Hogy miért? Csak két adatot mondok: a város 13 üzemi mun­kásklubjából az utóbbi években három megszűnt. 1980-ban még 15 vállalatnál készítettek művelődési tervet, most leg­feljebb négy-ötnél. — Mire számítanak a jövőben? Elsősorban arra, hogy a munka­helyi művelődésben az üzemi érdek ke­rül előtérbe. A hangsúly a közvetlenül hasznosítható ismeretekre, az át-, illet­ve továbbképzésre esik. — Tudja-e tartani a szakszervezeti művelődési ház a régebbi szintet? Tartanunk kell, de ez egyre nehe­zebb. Ezért is előbb-utóbb megoldásra vár például az átképzés és a sokféle szakmai oktatás közös városi irányítá­sa. A mi állami támogatásunk 1983 óta évi 60 ezer forinttal csökkent, ha az áremelkedést hozzászámítom, belátha­tó, hogy az anyagi helyzetünk nem ró­zsás. — Megmaradtak-e a munkásművelő­dés hagyományos, jól bevált formái? — E téren nem fogunk visszalépni, olyan fontosnak tartjuk a művelődési házat irányító társadalmi vezetőséggel együtt. A szocialista brigádvezetők fó­ruma másfél évtizede indult, közösen szerveztük meg a József Attila Művelő­dési Központtal, a költségeket fele-fele arányban megosztva. Vétek lenne a népszerű sorozatot megszüntetni. — Milyen témákat választottak? Néhány előadót említenék. Nagy érdeklődést keltett Marosán György, Mester Ákos vagy dr. Nagy Sándor SZOT-titkár előadása. Vitray Tamás a televíziós szerkesztő műhelytitkaiba avatta be a résztvevőket. A természet­gyógyászatról dr. Oláh Andor, több szakkönyv szerzője tartott előadást és a Herbária gyógynövényeit a helyszí­nen megvásárolhatták a résztvevők. Volt olyan fórum, melyen a szakma kiváló brigádja címet elnyert kollektí­vák vezetői elmondták, hogyan érde­melték ki a kitüntetést. — Hogyan alakult meg a munkás- akadémia? — A szocialista brigádvezetők fóru­ma iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy szerettük volna kiterjeszteni. Is­mét a művelődési központtal szövet­keztünk. Évente hat-tíz munkásakadé­miai előadást szervezünk, általában október közepétől december végéig. Tavalyelőtt gazdaságunk jövője volt a sorozat témája, tavaly a család jelentő­ségéről, a gyermeknevelésről hallhat­tunk előadásokat. — Mi lesz az idei program? — A természet patikája címmel hat előadást terveztünk. A jógától kezdve az akupunktúráig a természetes gyógy­módokról beszélnek majd neves szak- tekintélyek. Szerencsére a bérletek árát nem kell növelnünk, mert a természet- gyógyász egyesület anyagi segítségét is felajánlotta. A szocialista brigádok fó­rumával kapcsolatban már nehezebb a helyzet, ezeket a rendezvényeket aligha lehetne belépődíjasra szervezni. Éppen ezért az idén a szokásos 6-10 fórum helyett csak négyet rendezünk. Ebből egyet-egyet az Aduvízig, illetve a Bajai Mezőgazdasági Kombinát magára vál­lalt: helyet ad és fizeti a költségeket is. — Kik a legszorgalmasabb látoga­tók? — Jó néhányan a kezdet óta minden előadáson részt vettek. így Király Kál­mánná a Gyapjúforgalmi Vállalattól, Futó Péterné a vízügyi igazgatóságtól, Hornyák János a BEFA-tól. Jó ösztön­ző, hogy akik sohasem hiányoznak, emléklapot és könyvjutalmat kapnak. A vállalatoktól a Bajatex, a BÉFA, a Bácshús, az Aduvízig, a Kismotor és a Ganz dolgozói jönnek a leglelkeseb­ben. Gál Zoltán TAMÁSI ÁRON: Köszöntő ágacska Valamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra Május csak tiszta örömet je­lentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vi­dámságát inkább. Aminek nem volt tar­talma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. Önzetlen ün­neplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hi­szen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május min­denkinek Jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem ak­kor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy ren­detlen a világ, melyben rendet kell te­remteni. Ahogy azonban múltak az esz­tendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor na­gyon sürgős a munka. A pillangó is ala- koskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső: a villám pedig tisztít­ja a levegőt. Keveredik a szép és hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert az jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen ér­telmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn áfán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letör­ve, májusi szokás szerint, a lányok ka­pujába kerül, akkor mi lesz a gyümölcs­csel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény útján a szívbe s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutottunk mi ketten: Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyer­meket a létezés vidámságával töltötte tele a Május: s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanul­ta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verej­ték mindig váltotta a harmatot. így aztán a falusi férfiú májusi ünne­pét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, haza-hazajáro- gatva, figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folya­mán megegyeztek volna a fákkal, hogy FAFARAGÓ ASSZONY Kecskemét, széchenyivárosi lakótelep. Megannyi egyforma háztömb, egyforma panellakás. Bizonyos azonban, hogy belülről egyik sem hasonlít dr. Károly Árpádné otthonához, ami a berendezést illeti. Itt ugyan­is az asztaltól a székig, a csillártól a füszertartókig, a polcoktól a tükörkeretig díszesen faragott fából készült a használati tárgyak túlnyomó része. A szekrényeken szobrok, a falakon domborművek — Molnár Anna, Kádár Kata balladája fába vésve. Miközben körbejárjuk a szobákat, a hatvankét éves fafaragó asszony elmeséli, milyen fákkal és hogyan dolgozik legszívesebben, s hogy először kiállításon 1976-ban Kiskunmajsán mutatkozott be, azóta pedig igen sok helyen közszemlére tárták munkáit. Tavaly például harmadik díjat nyert Miskolcon, a csontfara­gók országos tárlatán. — Erdélyben születtem, s ott éltem tizennyolc évig. Édesapám olyan szép • Szüret dolgokat faragott, hogy állandó kiállí­táson mutogatták annak idején a munkáit Kolozs­váron. De édes­anyám testvére, Bara Imre is jó szobrász volt, Szervátiusz Jenő tanítványa. Per­sze akkoriban eszembe sem ju­tott, hogy vésőt fogjak. Viszont mindig sokat raj­zoltam, kézimun­káztam — meséli dr. Károly Ar- pádné. — Sokáig laktunk Moson­magyaróváron; a férjem a kertésze­ti egyetemen taní­tott, én is ott dol­goztam, mint tanszéki admi­nisztrátor. 1973- ban telepedtünk le Kecskeméten, amikor az uram igazgatóhelyette­si állást kapott a zöldségkutató in­tézetben. Ez idő tájt történt, hogy két lányunk közül az egyik férjhez menés előtt állt, hát nekiadtuk a bútorainkat. Mondtam a férjemnek, hogy semmi gond, majd magunknak meg faragok én. Először viccnek szántam, azután mégis megpróbálkoztam egy tükörke­rettel. Végül mindkettőnknek szenve­délyünkké vált a faragás. Ma már nem is tudom elképzelni az életemet fa, illet­ve faragás nélkül. A Tiszaalpáron élő lányom is ennek a szenvedélynek hó­dol; míg egyetemista volt, rendszeresen járt velem nyaranta a megyei fafaragó táborba is. A másik lányom pedig, aki Őriszentpéteren tanít, fest, ha ideje en­gedi .. . Megelevenített mondák, balladák Pásztorminták és kopjafák • A hatalmas farönkök míves használati tárgyakká, szobrok­ká változnak a vésőt emelő asszonykéz alatt. — A használati tárgyak sikeres díszí­tésén felbuzdulva próbálkoztam meg szobrok, domborművek faragásával. Igyekszem kipróbálni mindent, amit a fával lehetséges. Az apróbb munkák itt készülnek, a konyhaasztalon, a na- ' gyobbak a garázsban. Édesanyám sír­jára szép , nagy köpj áfát faragtam, néz­ze, van róla fotó is . . . Most pedig a párom síremlékén dolgozom, akit ta­valy temettünk el. A kerítése 12 kicsi kopjafából készül, pásztormintás díszí­téssel, a fejfa pedig két és fél méter magas lesz . . . — Hogyan birom fizikailag ezt a FRIGYESY ÁGNES: Töredék (Anyámnak) Testedből vagyok Szavaim beléd gyökereznek . . . Amikor nem leszel új hajtásként őrzöm mosolyod fájdalmát a világfa égrehajló ágán Május elsejére virágot fognak bontani: mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak ser­kenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak borongani. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a különös körben is, mert elindultam a betűk világa felé. Amikor elindultam, viralásban és örömben hagytam ott a falusi Májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, ne­hogy a pénz és a társadalmi rend meg­szidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnál­tam ezt a szegény szép hónapot, és sor­sát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ö is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem sze­rette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöt­tem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itt­hon. Nekem is jobb talán, ámbár boron- gósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megér­tettem őt; úgyszintén azt is, hogy a biza­kodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos # kosaras lány munkát? Erős még az én kezem! Tudja, ehhez nemcsak adottság és erőnlét kell,* hanem nagy-nagy akarat is, megragad­va a vésőt vagy a csákány meg a fejsze nyelét . . . —- Nekem megvan a Csíkszeredái múzeum pásztorminta-gyűjteménye, amibőr sok ötletet merítek. Gyakran járok Erdélyben, hiszen a rokonságunk ott él, s ott még sók tárgy, kerítés őrzi a paraszti kultúra motívumait... A témáimat az irodalomból a balladák, mondák világából veszem. Ami érde­kes, izgalmas világ. Fába vésni különö­sen az. Most egy nagy méretű munka gondolata foglalkoztat: szeretném ki­faragni a madéfalvi veszedelmet. Ez három nagy táblából állna. Az egyik arról mesélne, amikor Mária Terézia katonái leölték a székelyeket, a másik a menekültekről, a harmadik pedig a Moldvában történt letelepülésükről. De ez még csak elképzelés ... Kaptam már néhány megrende­lést, de leginkább magamnak, a család­nak faragok csak. Hogy a gyermekeim­nek, unokáimnak maradjon emlék utá­nam. Öt unokám van. Amikor megszü­lettek, a férjem gyönyörű bölcsőt fara­gott nekik ... Nem azért fogom meg a vésőt soha, mert azt remélem, hogy pénzt keresek vele. Hanem azért, mert ez a munka boldoggá tesz. Mert bárki bár­mit is mond, van, ami a pénznél sokkal fontosabb. Ugye igazam van? ... Koloh Elek helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal táp­láljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Új és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mosto­ha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is lehettem. De hát hogyan is tehettem volna! Hi­szen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el, Május, hogy az el­lenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és min­denkivel szemben védd meg a szellemi és testi munka tisztességét, s őrködj az igazság f ölött! Én is megtartom intelmeidet, melye­ket évről évre szorgalmasan, emlékeze­tembe írtál. S mivel ez nem is lehet más­képpen, most vidáman felemelem virá­gos ágamat, hogy jöttöd napján tiszte­legjek előtted. BÁRDOS FERENC: Anyámról álmodtam Apám hatalmas ember volt, és olyan erős, hogy a cséplőgépnél négy zsák búzát is a vállára vett és vitte a szekérig. Anyám meg alacsony, karcsú ter­metű volt, úgy is hívta apám: Kicsim. Amikor megnőttem, könnyen le­hettem nagyobb nála, de mivel ő az édesanyám volt, mégsem mondhat­tam neki, hogy „Kicsim". Hát ezt a megszólítást találtam ki: „Icikém". Hogy milyen is volt ö való iga- zánból? Amióta csak ismertem, örökké mozgó, dolgos, amolyun hangya- szorgalmú asszony, akinek a keze alatt égett a munka. 0 kelt fel leg­korábban, ő feküdt le legkésőbben. Sosem láttam öt sem vetkőzni, sem felöltözpi. A ruhája, a mindig hor­dott köténye, úgy tűnt, mintha éppen akkor került volna ki a vasaló alól. Szerény f alusi házunk minden szög­lete ragyogott a tisztaságtól: a déli harangszóra mindig az asztalon gő­zölgőit az ebéd. Mimt, hogy az ö akkori éveinek többszörösét taposom, sokszor lá­tom magam előtt a törékeny alakját, amint naponta az első kakasszó után óvatosan kioson a szobából, hogy elsöpörje a házunk elejit, meg a kis- udvart: Mire ezekkel elkészült, az istállóban már várta édesapánk. Míg . ö egyetlen tehénkénket fejte, megbe­szélték a napi teendőket. A tejet a konyhában szűrte te. és osztotta cse­répbögrékbe nekünk azon melegen, s aludttejnek vagy túrónak is mindig maradt belőle. Figyelme többször te­relődött a szomszéd kisszoba felé, ahol a két nagylány testvérem nyel­velt egymásnak, ki kerül sorra elő­ször a fésülködésnél. Mint másutt, falun, nálunk is ko­rán volt a közös reggeli, hogy mi gyerekek fél nyolcra iskolába érhes­sünk. Indulásunk előtt mindig volt hozzánk egy biztató, bátorító szava és lágy tenyerének arcsimogatása. Ilyenkor nem csókolt meg minket, azt lefekvésre tartogatta, amikor eléje álltunk jó éjszakát kívánni. Ak­kor magához ölelt bennünket, hogy pár pillanatig egymáson dobogjon a szivünk. Napközben mosott, vasalt, etette az aprójószágot, készítette az ebé­det; ha éppen úgy adódott, segített édesapánknak a méhkaptárak körül, ásni, kapálni, gereblyézni a kertben, szántáskor vezetni a lovat, boglyába rakni a szénát. Estére mindig átnézte az irkáinkat, ilyenkor figyelmezte­tett, biztatott, dicsért bennünket. . . Vetünk énekelt és velünk nevetett. Sosem mutatta, hogy fáradt. Mikor mindenki nyugovóra tért, ő künn a konyhaasztalnál ülve varrta- foltozta a ruháinkat. Volt úgy, hogy tűvel az ujjai között aludt el. Ilyen­kor édesapánk a karjaiba vette és bevitte maga mellé. Egyszer kérdeztem apámtól:- Anyánk, hogy bírja ezt a ren­geteg munkát? Nagy szíve van! -- felelte apám. Azóta is, amióta 0 már nincs, sokszor elgondolkozom ezen. És más magyarázatot nem találok rá én sem: leikének nagy szíve volt! Akko­ra, hogy nemcsak mi négyen gyere­kek fértünk el benne, meg hatalmas édesapánk, de a csudálatos erő is, amellyel a napi munkáját végezte. x * * * Valahonnan haza, a szülői házba érkeztem. Körülnéztem, egyik szo­bában sem találtam anyámat. Mikor az udvarra mentem keresni, láttam, hogy jön a kertből. Lassan közele­dett, szinte vonszolta magát. Hirte­len észrevett, megállt, aztán lero­gyott. Hozzárohantam, törékeny, habkönnyű testét a karjaimba vet­tem és bevittem a szobába, lefektet­tem. Fejét az ölembe tette, mint va­lamikor én az övébe. Simogattam az arcát. O hálásan nézett fel rám, köz­ben enyhe szemrehányással hajto­gatta: . . . Végre megjöttél, édes fi­am . . . Úgy vártalak már .. . Elaludt az ölemben, én nem moz­dultam, csak a könnyeim csorogtak végig az arcomon. . . Egyszeresek arra lettem figyelmes, hogy mély lé­legzetet vesz, aztán nagyot sóhajt. Az arcára néztem, a szemeit rám meresztette. Megfogtam a kezét, merev volt . . . leiké szíve nem dobo­gott. Nemrégiben arra ébredtem, hogy hangosan sírok. Utána még sokáig voltam ébren, anyámra gondolva. Azalatt írtam g sorokat. J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom