Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

1988. április 2. • PETŐFI NÉPE • 5 KECSKEMÉT A XIX—XX. SZÁZADBAN A vendégkönyvből: „A múlt isme­rete, megbecsülése záloga a jövőépí­tésének. Eddig is szerettem a szülő­városomat, de a múltjáról nem sokat tudtam. Ez a kiállítás segített” (Ra- jeczki Károly) Három szobaberendezés idézi a közelmúltat a Czollner téri múzeumban. A századfordulós élet­módról sokak mesélhetnének; a teremőr nénik meg is tették ezt ottjártunkkor. A közszemlére tárt búto­rok egy nagypolgári család ebédlőjét mutatják be, szép, szecessziós stílusban készült garnitúrával. Éles kontraszt a cselédszoba, ahol csak a legszüksége­sebb bútordaraboknak jutott hely. A parasztpol­gári család lakása nem hivalkodó, de nem is túlsá­gosan szerény. Tetszetős a kiállításon is látható szecessziós díszítésű tükör. Nemcsak az életkörül­ményekről, az emberek szűkebb életteréről kapunk ízelítőt, hanem az akkori társadalmi mozgalmakról is. Az őszirózsás forradalomról, a későbbi szocialis­ta munkásmozgalomról. Igaz, nagyon szűkre sza­bott keretek között elevenedik meg a múlt. Ennek a helyhiány az oka, nem pedig a dokumentumsze­génység. A kiállítás katalógusában valamivel bő­vebben olvashatunk a magyar történelem és Kecs­kemét fontos eseményeiről, a már említett 1919-ről, a fehérterrorról, a világháborúk időszakáról. A kecskeméti veteránklub gyűjtői számos írásos dokumentumot rendelkezésre bocsátottak, így megismerhető egy-két munkásmozgalmi jelentés is. Kecskemét mindennapjait eredeti fotókon kö­vethetjük nyomon, a hajdani főtéri piacot, az ős­konzervgyár pillanatképeit, Kocsis Pál sikereit, az első „Hírős” hetet. □ □ □ Idézet a vendégkönyv bejegyzése­iből: „Örömmel fedeztem föl egy régi színlapon saját nevemet a sze­replők között”. (Farkas Józseftié). AII. világháborút és a felszabadulást ugyancsak eredeti plakátok, tárgyak ismertetik meg. Fotómá­solatokon történelmi pillanatok tanúi lehetünk. Felhívások, toborzók, hirdetmények származnak a felszabadulás utáni első napokból; eredeti rakéta­pisztoly, azonosító jegy, díszített lőszerhüvely emlé­keztet szörnyű tettekre. A Kecskemét múltját felvil­lantó tárlaton utolsóként egy 1947. október 31-ei felszabadulási emlékünnepélyre hívó plakát látha­tó« Ez a tény is követeli, hogy az azóta eltelt idősza­kot ugyancsak bemutassák, hiszen az is „velünk élő történelem”. Még valami. Az Újkori Történeti Múzeum egy kissé kiesik Kecskemét központjából. Lehet, keve­sen tudnak a hasznos és esztétikusán berendezett gyűjteményről, pedig érdemes ellátogatni a Czoll­ner téri intézménybe. Akik a múltbeli események szereplői voltak és ma is élnek, azon csodálkoznak, hogy tetteiket már múzeumban is nyomon követ­hetik, akik pedig most ismerkednek a helység törté­netével, nem fognak szégyenkezve távozni a doku­mentumok közül, mert sok mindenre büszkék le­hetünk. Borzák Tibor Látogatás az Újkori Történeti Múzeumban NÉPLAP Mesetakuít «* t«**l«S*n#* Vt*mx**i Httm&xs ti A vendégkönyv lapjairól: „A gyűjtemény azt bizonyítja, hogy a város »futóhomokja« életképesnek bizonyult”. (Lakatos Ernő) Kecskeméten az Újkori Törté­neti Múzeumot 1986 őszén nyitot­ták meg. Avváros közgyűjteményei sorában fontos helyet tölt be ez a kiállítóhely, hiszen a közelmúlt eseményeivel ismer­kedhetünk itt meg. És van mit megismerni, van miről számot adni. Város a futóhomokon össze­foglaló cimmel hozzák közel hozzánk az eseménye­ket Sz. Körösi Ilona és Szabó Zoltán, akik a kiállí­tás rendezőkönyvét és vezetőjét írták. A dokumen­tumok, tárgyak egyébként a kecskeméti Katona József Múzeum történeti és néprajzi gyűjteményé­ből, a Bács-Kiskun Megyei Levéltárból, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumból, a Párttörténeti In­tézet archívumából, a szegedi és a csongrádi múze­umból származnak. • Az 1944. december 23-ai Néplap hírül adta, hogy megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A kiál­lításon e dokumentum mellé Malinovszkij marsall képe került. Elsőként a hagyományos termelés átalakulására figyelhetünk a kiállításon, majd a XIX. század kiemelkedő, sorsfordító eseménye, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kecskeméti hatása szerepel az anyagban. Fotók, relikviák, írásos do­kumentumok idézik a múltat. Látható Jókai Mór Muraközy Jánosról festett (!) portréja, Szappanos István pipája, Gömöry Frigyes hagyatékából pedig 1848-as ereklyék, például kokárda, bérletjegy, cí­meres pohár. A XIX. század végi és a századfordu­lós Kecskemétről térképek, képeslapok tanúskod­nak, valamint megcsodálható a hajdani városi da­lárda hímzett zászlaja. Hogy milyen volt maga a település? Erről Erdei Ferenc a Futóhomokban így írt 1937-ben: „A városkép, amit Kecskemét belső része nyújt, szép és vonzó. Külön-külön minden épületen fönnakad az anyag és cél törvényeit tiszte­lő ízlés, de együtt kívánatos és jóleső látvány a • Gyakori pillanatkép a háború utáni időkből: tö­mött vonatokon utazott a nép. (Tóth Sándor repro­dukciói a kecskeméti Újkori Történeit Múzeumban készültek.) térség környéke. Tornyok emelkednek sűrűn s túl rajtuk zegzugos utcák visznek a mezőre. Kecske­mét a mezőváros megtestesítője: város, amely tor­nyai közt is a végtelen mezőségnek a levegőjét árasztja”. • Harcoló szovjet katonák Kecskemét határában ... Történelem a futóhomokon DOBOZY IMRE: A fegyverek beszéltek (Részlet a regényből) A regény alcíme: Szerencsés Ferenc naplója. A törté­netet az ő nevében meséli el egyes szám első személy­ben az író. Szerencsés Ferenc a II. világháború idején ellenálló, majd amikor megérkezik a Vörös Hadsereg, a helyi parancsnok. Golovkin őrnagy, falujának rend­őrparancsnokává nevezi ki. A visszatérő németekkel folytatott harcban megsebesül. A történet itt folytató­dik. 4 1945. április 4. Két napja vettem át újra a pa­rancsnokságot. Bubikék olyan takarítást csap­tak, hogy a lakodalom előtt se szoktak nagyobbat. Kimeszeltet- ték a egész épületet, felsúroltatták a padlót, sárga kaviccsal szórták be az udvart. És mikor beléptem a kapun, Bubik Jani, akarom mon­dani: Bubik őrmester elvtárs har­sány hangon vezényelte a cölöpme- reven álló sornak: Fegyverrel tisz­telegj! Egészen jól sikerült a tisz­telgés, csak a vége ütött ki más­ként, mint ahogyan azt Bubik ba­rátom elgondolta. Embereim váll­ra kapták puskájukat, és körülvet­tek, öleltek, kezemet szorongat­ták .. . Délelőtt tízre be kellett mennem a községházára. Meghívót kaptam, hogy mint a nemzeti bizottság tagja, vegyek részt az aznapi ülésen. Nemzeti bi­zottság? Ülések?. .. Ezt még mind meg kell tanulnom, bizony, kissé kipottyantam az idők sodrából. . . Molnár Zsiga is csak annyit mon­dott az ülés előtt, hogy a nemzeti bizottságon belül a kommunista csoportban vagyok, és a kommu­nisták álláspontjára szavazzak. A községházán majdhogy le nem fordultam a székről. Nem mintha hűvösen fogadtak volna. Ellenke­zőleg, a bizottsági tagok kedvesen faggattak: hogy vagyok, meggyó­gyultam-e és így tovább ... Ha­nem mikor leültem, akkor láttam, hogy éppen Ruska Mihály terpesz­kedik velem szemben. Ejha, Rus­ka.. . Hát ez mit keres itt? A tíz- pengős lisztjével, a kétszáz holdjá­val, a verekedésével.,. Még szót is kért, valami pártközi megegye­zést emlegetve, hogy a rendőrle­génység között egyformán legye­nek mindenféle pártbeliek ... No nézd csak! Hát hol volt ez a Ruska, mikor még golyóval kellett ará­nyosítani? És Molnár Zsiga nagy nyugalommal felel neki, hogy he­lyes, majd megvizsgálják az arányt. Megbobondult ez a Zsiga. Mi­ket beszél? Nem is hallottam semmi mást az ülésből, csak evett a méreg. Alig vártam, hogy magunkra marad­junk. — Mit akarsz te megvizsgálni? — támadtam rá. - És mi köze van Ruskának a rendőrséghez? Molnár rám nézett, elmosolyo­dott. — Ne mérgelődj. Ni csak, majd bekap . .. Elvtárs, te most sok mindenről nem tudsz. Majd megta­nulod! Hogy . . . hogy a front, már eltakarodott, de azért a harc foly­tatódik. Másként, és más eszkö­zökkel ... és most nem mindig lát­juk szemtőT szembe, ki. az ellen­ség ... — De micsoda játék, ez? - • Iá-. zongtam. — Elölről kezdjük? Molnár a fejet rázta. — Nem kezdjük elölről. Miért? A háború elvonult. A náci uralom­nak vége. Szabad a magyar! Var­jason már dolgozik a kommunista pártszervezet. . . és a fegyver kinél van? No látod. . . Nem kezdünk elölről semmit. Csak folytatjuk, amit már megkezdtünk. Karon fogott. — Gyere, odaadom a párttagsá­gi könyvedet. A bélyegek is benne vannak, január óta .. . Aztán ki­megyünk Rózsamajorba. Jó? Az új gazdák közt ma osztjuk szét a bir­tokleveleket . . . Podolák kocsiján mentünk ki a majorba. Bubik is jött. Tóth Pista is, Kozma Jóska is, aki ugyan sza­badnapos volt, de a majoriak örö­méről nem akart elmaradni. Rigó Mátyás már szántott, siet­ve, az alsódülői táblán. Még nem volt egészen bizonyos, hogy éppen az a darab jut néki, de az öreg már nem várhatott, hogy már úgyis megkésett a kukoricával, hát bele­akasztotta az ekét a földbe, s lép­kedett szaporán a barázdában, tőle aztán oszthatták a papírt. A majoriak a kertészlakás előtt gyülekeztek. Molnár Zsiga éppen felhágott egy székre s beszélni kez­dett, mikor kicsiny terepjáró gép­kocsi fordult be a majorudvarra. Nem hittem a szememnek. Golov­kin őrnagy ugrott le a kocsiról, aztán Misenyka! Egy pillanat múl­va egymás nyakába borulunk. — Fjodor Vasziljevics! Miseny­ka! — Oh, nacsalnyik! Az idegen tolmács, akit még so­se láttam, mosolyogva nézett ben­nünket. — Örülj—mondta Golovkin, és nagy barna szeme ragyogott — és örüljetek ti mindnyájan. Magyar- országon nincs ellenség! A Vörös Hadsereg átlépte az osztrák ha­tárt ... Kezét nyújtotta. — A faluban kerestelek. Sajnos, nincs időm . . . mennem kell. — De hová?. — Hová? — mosolygott csodál­kozva. — Hát Berlinbe! És csak most ért a szívemig a gondolat, hogy ők, a Vörös Hadse­reg katonái még a mi felszabadult határunkon túl is folytatják a har­cot, hogy nékik még nem jött el a béke, amit nékünk már megadtak. És elszégyelltem magam, hogy dél­előtt azon a bizottsági ülésen mér­gelődtem .. . Arcomon éreztem Golovkin kis bajuszát. — Fjodor Vasziljevics, drága Fjodor Vasziljevics — mondtam vigyázz magadra... És mi folytatjuk, amit elkezdtünk. Foly­tatjuk, a végső győzelemig .. . Sokáig integetett. A majoriak zsebkendőjüket, sapkájukat lo­bogtatták. Molnár Zsiga meg a susogó, zizegő birtoklevelekkel in­tegetett vissza ... NYIKOLÁJ TYIHONOV: Táncosnő Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak tovább. Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng. Nem lábod siklik padlaton, alattad az kereng. Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed. Kígyóként hajló termeted csalogató talány. Kendő-sűrűből szép szemed remegő csalogány. Ki röptetett, tűzmadarat szélben szívem iránt! Lettél zúgó hegyi patak, te tűz- te szél-leány. Minden kering te és az éj, míg végetér — dehát ha meghaltam, szemem kísér: Táncolj, táncolj tovább. (Veress Miklós fordítása) • WÜRTZ ÁDÁM RAJZA „NAPBARNÍTOTTA ALFÖLDI NOMAD” — SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SÁNTHA GYÖRGY — „HALLOM, PIRUL A SZAMÓCA” „Piros barack csöppen az ág hegyére” Akkor is megismerhetnék utódaink a huszadik századi Kiskunságot, ha valamilyen katasztrófa Sántha György ver­seinek kivételével elpusztítaná az apáink, nagyapáink korát, ifjúságunk világát idéző dokumentumokat. „Messze tornyokat látogat sorba”, mint „lelki bátyja” hozzá oly közel került Illyés Gyulához hasonlóan nagyvár járdákon is úgy lépdel, mintha termő humuszon járna, a halálig hű barat, Erdei Ferenc példájára szemrevételez orszá­gos szérűket, de „napbarnította alföldi nomád” maradt hosszú életében a lexikonok adataitól eltérően 1888. április 6-án, az akkor Kecskeméthez tartozó Fülöpházán született Sántha György. Méltán írta róla legjobb kötetének, az Arany homokon nomád felhők alatt címmel, 1935-ben kiadott gyűjteményé­nek előszavában Féja Géza: „az alföldi éneket folytatja to­vább legmélyebb és legkifejezőbb verseiben. A termő szelíd­ségnek izeit, a végtelen, biztos síkság hitvallásának forrósá­gát érzem bennük. A 'vidéki költő’ túlnövekedik a 'vidéken', a provincializmus súlyait leveti magáról s az egyetemes ma­gyar népi közösség melódiái felé merészkedik”. Árnyalt, pontos a Tiszántúllal elgyűrűzött pályatárs jel­lemzése. Jóval kevesebbet tudnánk a jómódú családból szár­mazó, ám alkati okokból szívét a kétkeziekre nyi­tó költő nélkül a homoki házáról. Mint a földet művelők, állatokat pásztorolók, benne él a természetben. Érzi és láttatja az évsza­kok változásait, megörökíti a természet ezer ar­cát. Fényes, tizenöt nyarat látott „friss lány” még a február végi gémeskutat is ébresztgeti zimankós álmából: A Tét már nem csikorog, csak a kút girhes gémje, mely kint a város végén föl-fölcsuklik a kékbe. Az ifjú hölgy „ízes teste / könnyű ruhákon forr át; Szinte jelenése parancsára „indulna már a víz is I föl a fákba, fellegekbe, / szívet és lombotgyújtón / ezer virágremekbe. Az Adyra emlékeztető cím után mennyire más világképben teszi elénk Sántha a Májusi zápor után újult életre kelt földeket. Csak a föld halk virághabja forr és hallom: pirul a szamóca; lágyan csobban a fészek, ahogy rászáll a rigó ringatózva. ... Ma éjjel a Rozs patent szára egy egész csomót szökik föntebb. Ott szánt most már időtlen-időkig a „kovász- szagú szélben" Bogár Mihály, a fiatal apa (Tavaszi szántás). „Mennek amíg bírja az istráng, j ámbár hitvány abrak a szalma." Állam nyomoríthatja, Bank kínozhatja, Válság koldusíthatja a „sárga- földigcsúsztató sorsukat" ezer éve hordozó kétke­zieket; teljesítik a Természet parancsát. Vetnek. Igaz, nem úgy, mint a költő képzeletében idillé szépült múltban: — Régen csak úgy hintettük a szent magot széjjel, mint az Úr a csillagot áldásosztó kézzel. Gépek dohognak a határban, mégsem jobbul a szegényember élete. (Megy a paraszt kifelé): Most hiába hullatja tizenhat sor fésű, nem győzi a bankmalmot semmiféle szérű. — Számomra Kassákot idéző az Aratás: Megy a néma Ember; minden vágása egy-egy karaj. Most egyetlen hős mozdulat lebeg a lusta tájon, kilendülve a téridő nyugalmából, mely nehéz csönddel takar fákat és messzi tornyokat: a zsendülő rozsokba harsanó, új rendeket vágó ósmoz­dulat. Szép, hívő, szerettető szavakat talál a nyárról. A kis honunkban legperzselőbb nyárról. Ég a határ: tanyák, kertek dala összezsong már bennem mint egy pogány lelket megszentelő zsoltár: s hitetve zeng arany gyümölcs és magontó szérű: Kevesen tisztelték ilyen szentelő áhítattal a gyü­mölcsöt, a Gyümölcsöt, mint például Július című költeményében: A kvarcon régeltűnt delejes tengerek gyöngyházszín álma csillan s míg ájulton hever a tetszhalott tarlón az emberképű kéve, az égig fölmagasló bíbor arany csöndben egy piros barack csöppen az ág hegyére. Népdalok ízeit mézeli a Szeptember: Szagosfürtű szeptemberre mindig bánat száll.szívembe .. . A reszkető nyárfa hegyén elröppenni kész a levél. Megragadó képekben teszi olvasói elé a talán ősszel legszebb alföldi tájat (Őszi dal): Vörös szőlők mögött hol még táncol a Nyár, betyárnak öltözött árnyék fokossal áll. A híres külföldi egyetemeken és bölcs parasz­tok társaságában elméjét élesítő, több nyelven beszélő irodalmár és birtokos ilyennek látta Petőfi után csaknem száz évvel a téli pusztát. Meghalt a roppant puszta. A könnyes mennyei gazda ráterítette a gyémánthegyek havát és eloltotta a csillagokat, melyek ékítették egyszerű ravatalát. Noha kicsit dagályos és leegyszerűsítő a vers további menete, de mégis petőfis vigasz biztatja A puszta télen hőseit, „a bús páriák"-at: „de már talán holnap mozdul a messze, / a fákba és a Duná­ba dermedt fájás, / valami elnyomott, titkos, / új világteremtö mítosz." A teremtő paraszti munkát kevesen énekelték meg a Sántha Györgyéhez hasonló együttérző szeretettel. Sántha szerint az épülő asztagtemplomok „sár­ga dómjai a paraszt nyárnak". y A „géplelkű század lélekzete" riogatja a Csép- lés-ben. Megnyugtatja a Kenyérsütés ősi szertartása: ... a Nap föllovagol az égre. lombok borulnak tőle tűzbe. — Bent bíborlik a búbos mélye szalmával, majd rőzséyel fűtve. Hét órakor már: „békés búzák illata szárnyal". Együtt hajladozik a „Krumpliszedők”-kel: Elöl halad az erőse, földbe mártják a kapát, s mintha vernék nagy haraggal, hogy nyíljon már kebele ott, hol még langyos tavasszal magot rejtettek bele: s harsog a föld ahogy verik, szívemen át hallgatom és lassú lépésük szerint versem rímmel sarkallom. Maga is földdel, állatokkal barátkozó, tudja titkait az „Esti itatás”-nak, a „Tengerihántás”- nak (csillog a cső sárga húsa, / suhogva hull róla az ing,), a „Disznóölésének. Köteteit lapozgatva kibomlik az alföldi népélet ezer színe. Életre kel a „Kecskeméti kirakodó vásár”. Szinte halljuk „a holtra rekedt" csizmadi­át, fazekast, cukorárust, szűcsöt, vasast, asztalost és üvegest. .. Bekukkanthatunk a „Városvégi boltba”, ahol „nyitott zsákokban / veteményma- gok, / miket csipkednek / víg verébkanok. És — mivel a naptár 1933-at mutat — várják a végre­hajtót. A muszáji tamburával meg fölzengeti szí­vünkben „szolgasorsunk szomorúságát". Nem ismerheti igazán a homok metropolisát, a kicsit túlzóan „a gyümölcs fővárosának” mondott Kecskemétet, aki nem olvasta Sántha „Barackpi- ac”-át. „Élet ez? Álom? Nyugat? Kelet?". Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy radar­pontosságú Veöreös Imre indoklása. Sántha György Testamentom cimű kötetének bevezető soraiban arról töprengett, hogy a nyolcvanhat évesen elhunyt költő emlékképei közül melyik a leghitelesebb. A jakabszállási határban, tanyája közelében megörökített fényképet választotta: „Érett gabonatábla közepén, kezében maroknyi frissen tépett mezei virággal, a háttérben a távoli jegenyék, szél fújja a nyakkendőjét... arcán de­rű, kemény férfiasság és földközeliség”. Heltai Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom