Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-23 / 70. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. március 23. ÉVTIZEDEK, EMLÉKEK Nyugdíjas színészházaspár Balogh Rózsa és Juhász Tibor a vidékről, a múltról és a megbecsülésről Mindketten nyugdíjasok, de szinte minden nap bemennek a színházba, régi sikereik színhelyére. Volt belőlük számos, talán sok néző emlékszik még alakításaikra, őrzik az élményeiket. Ma pedig? Nem lehet a hajdani szép órákból megélni. Újabb és újabb tapsra vágynak, amit megkapnak. De már egészen más szerepkörben. Ma nagymamát játszik az egykori primadonna, legfeljebb fizetőpincérként lép dobogóra a régi bonvi- ván. És ez is öröm a színésznek. A hajdanvolt színészházban laknak, a földszinten. A lakás berendezése nem hivalkodó. A falon csupa-csupa mosolygós kép, a szőke színésznő szerepeiben látható. Néhány festmény. A ház előtt régi Ford áll. Azt hiszem, nagyjából ennyi, amit beszélgetőtársaim életük során értékként felhalmoztak. És persze rengeteg boldog pillanatot. A közönség vastapsát, a rajongók szeretetét. Apróságokat: a piacon, a boltban, az utcán. Nekik köszön az utcaseprő, szép almát ad a'kofa. Ez is kitüntetés. Másfajta kitüntetésből kevesebb van nekik, talán nincs is. Balogh Rózsa, a kecskeméti színház örökös tagja fekete pulóverben, nem mintha ez jelezne valamit. Talán csak annyit: szőke hajkoronája jobban érvényesül. Szemüveget tesz fel, mert arra már szüksége van. Készült a beszélgetésre, előveszi előre leírt sorait. Önértékelésbe kezd: — Szeretett a közönség, nagy sikerem volt — pergeti vissza az időt. — Szegedről jöttem Kecskemétre, előtte sokfelé megfordultam. Nagy színészek mellett játszottam, csak egyet említek, Somlai Artur nevét. Neki az volt a vidékiekről a véleménye, hogy „több szivük van, mint a pesti sztároknak”. Ezzel messzemenőkig egyetértek. A vidéki művész sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint a fővárosi. Pesten a középszerű színész is tízszer annyit keres, mint egy vidéki vezető művész. A mérce egyre inkább alább csúszik, a kapcsolatok, a barátok jobban számítanak már, mint a tehetség. Könyörgöm, mikor veszik ezt észre az illetékesek?! Mást mondok. Lassan már minden színész énekel, azok is, akiknek hangjuk sincs. Hol az önkritika? A mikrofon közelébe se mehetnének és mégis nagylemezt vesznek fel velük. A vidéki énekes-színész pedig tönkre teszi a hangját, annyit „használja” és az életben nem kap lemezkészítési lehetőséget, legyen bármilyen ragyogó a hangja. • Balogh Ró7CO • Juhász Tibor. ... és együtt az első közös darabban, az 1967-es Mágnás Miskában. HONISMERET — HELYTÖRTÉNET A hírős város „kódis” patikája Romantikus sorok, valamelyik operettből valók. Mi mást választhatna egy hajdani énekesszínésznő? A férj következik. Juhász Tibor egy kényelmes karosszékbe ül, belekortyol az előre behűtött sörébe. Eddig egyszer sem szólalt meg, a háttérből figyelte a beszélgetést. — Pontosítom a feleségem. A közönség sze- retete feledtette velünk az anyagierkölcsi gondokat. A sikert fontosabbnak tartottuk, mint az értékek felhalmozását. Mivel büszkélkedhetünk? Túléltünk öt-hat igazgatót, főrendezőt, művészeti vezetőt. Rég elmentek, mi maradtunk. Most már lehetek optimista, nem megyünk el Kecskemétről. Egyszer pedig kockán forgott a szerződésünk, mert túlságosan bátor megjegyzést tettem az akkori állapotokra. Fegyelmit kaptam, a felmondásunkat pedig postázták. Az rendben, hogy engem ki akartak rúgni, de mi köze volt mindehhez a feleségemnek? Csak annyit jegyeztek meg, „jobb, ha ketten mentek, úgy is megéltek a jég hátán is.” Szép dicséret, de nem hagytuk annyiban. Visszaszerződtettek bennünket. Később pedig ugyancsak mellőztek, de az már egy másik történet. Ruszt és Jancsó története. Tibort régen láttam mosolyogni. Már nincs miért? Túl sok a kellemetlen emlék? A tüske? Most azonban változott a helyzet. Nyugdíjasként gondolnak rá, egy-egy szerep(ecske) jut neki is. — Sok minden változott a színház életében. Legnagyobb örömünkre Lendvay direktor úr ismét visszahozta az operetteket, a zenés műfajt nem ír: tóttá ki a műsortervből. Tudja, hányszor idéztük fel a hajdani vastapsos estéket, sikereket? Megismételni nem tudjuk, hiszen a szerepkörünk megváltozott. Reménykedünk, hogy a színészeket ismét szeretni fogják a kecskemétiek. Úgy mint minket. A megbecsülés mindennél többet jelent. Ugye, egyetért velem? És még belekortyol a sörbe. Borzák Tibor igazságos ez? A kitüntetésekkel ugyanez a helyzet. Csodálkozott, hogy bennünket mindig kihagytak. Ugyan már! A vidéki színésznek csak nagyritkán akasztanak le egy-egy Jászai-díjat. Nem, nem vágyom én semmiféle elismerésre, csak azért mondtam el, hogy az utánam következőkre hátha jobban odafigyelnek. Szeretném megérni, hogy nagyobb tisztelet vegye körül a vidéki kollégákat. Vajon megérem-e? Egyszuszra ennyi panasz? Nem azok ezek, hanem a vidéki művészekre jellemző helyzet. Bárkit megkérdeznék, tovább fokozná a leírtakat. Ki-ki vér- mérséklete szerint. Elégedettséggel viszont biztosan nem találkoznék. Rózsa ismét elgondolkozik, rezignált hangon folytatja a korábbiakat: — Soha nem tudtak letörni, akkor sem, ha alaposan elbántak velem. Volt ilyen is a pályámon. Győztesnek éreztem magam, ha élveztem a közönség szeretetét. Csak ez adott lendületet a továbbiakban. írja csak föl az ars poeticámat: „Nekem minden a színház, én csak itt vagyok én. Nekem kívüle nincs más a nagy Föld kerekén. Ha kigyul a rivalda, szívem dobban a dalra és e festett mennyország mind az enyém. Forró színházi estén gyakran elfog a láz. Nekem is jut a fényből, amíg áll ez a ház. Héttől éjfélig élünk, valamit mi is érünk. Mert a színház a sorsunk, az életünk.” A gyógyszer- tár a világon mindenütt afféle „szent” hely: a falakon körbefutó polcain, üveges szekrényeiben titokzatos tégelyek, pirulás dobozok, kötszeres csomagok sorakoznak, és a fehérköpenyes hölgyek, urak. akik ezeket az orvosságos készségeket kiadogatják, szintén egy jól körülhatárolt birodalom papnőiként és papjaiként teszik a dolgukat csendben, udvariasan. S ma- • A „kódis” guk a polcos, patika szekrényes üz- szépen lethelyiségek is helyreállított többnyire kis épülete, palotácskák vagy toronyházak földszintjén sorakoznak, elhelyezkedésükkel is jelezve, hogy nem akármilyen bolt egy patika. Kivételek persze akadnak, különösen nálunk, Magyarországon, ahol az alföldi mezővárosokban nem mindig a főtéren és nem is mindig a fényes portálok mögött bújtak meg a szerácsok műhelyei, lévén, hogy sokáig így, a „szerek ácsai”-nak hívták-mondták a pati- kárusokat errefelé. Az Alföldön például igen nehezen találtak maguknak helyet. A városok elöljárósága afféle boltosoknak tekintette őket, s így oda kéredzkedtek be, ahol el tudták helyezni portékájukat. Kecskeméten például meg kellett elégedniük egy úgynevezett kódisszállással, amely épület neve nyilván önmagáért beszél. Ezt a bizonyos menhelyet azonban jól megépítették, mert az 1700- as évek közepe óta magabiztosan áll, s hirdeti: ime, így festett hajdan egy zömök, boltíves tomácú parasztporta. Hála Lóránd Nándor gyógyszertörténésznek és dr. Réthy Aladár orvosnak, a hírős városban ma is megtekinthető ez az egészség- ügyi intézmény, mégpedig a Kölcsey utca 3. szám alatt. A vendég előbb nyilván az épületet csodálja meg, amely hófehér falával, arányos oszloprendjével igazán lenyűgöző látvány. Azután pedig, amikor az egykori kódisok nyomában a házba belép, sorra tanulmányozhatja a régebbi korok gyógyító eszközeit csakúgy, mint a Vizsga Pályaudvar — forgatag. Érkeznek, útrakelnek emberek. Érintik, keresztezik egymás mozgásvonalát. Százak és ezrek, tömegek ... Itt mégis egymaga van mindenki. Itt mindig — időtől függetlenül — kezdődik és végződik valami. Ki gondol a tolongásban arra, hogy sorsok áramlanak körülötte? Adódik azért úgy is, hogy elejtett mondatok, kifejező arcok, belénk ütköző tekintetek révén idegen életekkel kötünk pillanatnyi „ismeretséget". Aztán: volt — nincs. Mintha sose találkoztunk volna. Szemüveges, ötvenes emberke válik ki különleges járásával a nyüzsgésből. Áramlásban van mindenki — több vonat is befutott —, de ő nem „áramlik". Olcsó, drótkeretes szemüvege mögül olyan közvetlenséggel mosolyog a szeme is, mintha az egész peron ismerőse lenne mindenki öt várta volna. Sietése különös. Sebességének vektora valahogy oldalba metszi az általános menetirányt. Ezért minden harmadiknegyedik emberbe beleütközik. Egy kicsit. Éppencsak hozzásúrlódik, mintegy „kapcsolatot" keresve. Ilyenkor még ismerősebben ragyog az emberekre. Hallgat, de megtorpan egy pillanatra, s mozdulatával kér bocsánatot. A váróteremben lohol az első pádhoz, amelyen sokan ülnek. Úgy tesz, mintha most találta volna meg, akit keresett, de már fél is, hogy el találja veszíteni. — Szakikám, ne haragudjon rám, de egy kicsit be vagyok rúgva — szabadkozik szomszédjánál. Az vidáman vigyorog, mutatja szép fehér fogait. — Dehogy haragszom ... Adja isten egészségére! — De aranyos uram! — bámul el hirtelen a kisöreg és táskás, tört fényű szemére félelem ül ki. Szinte megrökönyödik, hogy valaki nem látja be, milyen tragikus állapotban van. — Öt napja iszom egyfolytában .. . Tudja, milyen gyógyíthatatlan betegség ez nálam? Ahhoz képest legény a talpán, szakikám! — erősiti vállveregetéssel felérő kézmozdulattal a jókedvűen elnéző fiatal férfi. A jövevény azonban nem vesz tudomást a kedélyes megítélésről. Halkabbra fogja a szót, oda is hajol. — Átok ez rajtam, nagy jóuram! . . . Ha tudná?... Pincér a mesterségem ... Mesterségem? —: Mérgesen szétüti kigombolt nagykabátja szárnyait. — Csak volt, tudja. . . Luxushotelok. . . exkluzív bárok . .. Eh!... Négy nyelven beszélek . .. De már nyolc éve . . . Nyolc?. . . Tíz! Kérem, tíz éve kirúgtak. Az ital miatt.. . Pedig kitüntetéseim vannak ... De ha iszom, képtelen vagyok megállni. Most már sokan odafigyelnek. Jóformán az egész pad. Szó nélkül hallgatják a furcsa élettörténetet. Nem szakítják félbe, érzik, hogy így több kiderül az idősecske ember Sorsáról. O pedig, mintha mégis kérdezést várna: hadd boríthasson ki mindent, ami a lelkét nyomja. — Oszt momentán mit csinál? — reszkírozza meg egy néni. » — Régóta segédmunkás vagyok, kezicsókolom ... Nézzék, én nem kertelek .... Franci, a fóúr most deszkákat cipel a hóna alatt. Képzeljenek el engem, tökmagot a ládagyár raktárszínjeiben... Mintha hangsúlyozni akarná kijelentésének csodálni valóságát, feláll. Lássák, mit kell neki, az egykori főárnak küszködnie azért a kis kenyérért. All. Senki sem mondaná, hogy ittas. Csak azok veszik észre, akik régebben odaleskelődnek megereszkedett, fony- nyadtas arcára és el-elkapják kitárulkozó pillantását. Ha nagynéha megbillen, belesimít őszes hajzatába, — mintha attól történne az ingadozás. Ilyenkor ujjai, s a szél úgy összeborzolják a haját, hogy az madárfészeknek is kinéz. —- De most megcsillant előttem a remény — húzza ki magát tőle telhetőén. Találkoztam egy régi kollegával. Azt mondja: „ Te Franci, kiváló pincéreket keresnek felvételre. Budára, extra helyre. Havi nyolcezer is leesik, — borravalóval. Próbáld meg . . — Megpróbáltam .. . Csúnyán megbuktam, mondhatom . . . Felolvasták a jellemzést, amit az üzem adott rólam: ügyes, gyors munkás, csak iszik — ez volt benne. .. Reszkettem, ha iszik, ha nem . . . Mindent elejtettem! Tragikusan józan, összefogott lesz a vénecske pincér ábrázata. Szinte borzalom csap ki a szeméből, ahogy a drabális szomszédjába kapaszkodva visszazöttyen a padra. Ujjai belefehé- rednek, úgy szorítanak. — Hát igen ... — kommentál valaki magától értetődően. — Hát igen ... — ismétli az öreg helybenhagyólag. — Csak ez még nem minden . .. Tudják, mit mondott nekem az egyik bizottsági tag, négy- szemközt .. . Mikor már mindennek vége volt? Azt mondta: „Jobb ez így — apám." — A fiam volt, akit húsz éve otthagytam az anyjával együtt... 0 megismert. . . . A nagyállomás lármáját süket csend szippantja fel. Tóth István szerácsok egyébb készségeit, ezeket a muzeális értékű tárgyakat. Legalább a kecskeméti Mátyás király patika belsejének felnagyított képe fogadja a látogatót, majd pedig a hartai gyógyszertár berendezési tárgyai sorakoznak. Köztük egy igen szép homokóra — ezzel a porok, kevercsek elkészítésének az idejét mérték —, egy remekmívű receptirópult, s több díszes címkéjű papírdoboz. Majd az a kézimérleg, amelynek súlyai szaruból készültek, aztán pedig a végbélkúpok öntőformái, a különféle vas-, bronz- és rézmozsarak, sziták, rosták, forrázó- és főzőedények. Hogy mennyire a kézi munkára alapozódott egykor a szerácsok mestersége, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a patikamúzeum labdacsgyártó nyújtófája. Ezen a „bot”-on ugyanis olyan vájatok sorakoznak, amelyekben éppen egy-egy pirulát1— labdacsot — lehetett megformázni, majd pedig onnan kipottyantva megsütni. A kecskeméti gyűjtemény leggazdagabb részlege az üvegsereg! Százszámra sorakoznak ott olyan tartók, tégelyek, amelyek másai legföljebb ha csak a gyógyszertörténeti tankönyvekben fordulnak elő. Szintén figyelemre méltók a környékbeli gölöncsérek cserépköcsögei, a porcelántégelyek. S hogy a faművesség képviselői se maradKÉPERNYŐ A foci ürügyén . . janak ki, a föntebb említett két lelkes szakember begyűjtött és kiállított Kecskeméten egy 1750 táján készült patikabelsőt is, amely valóságos remeklés. Stílusa parasztbarokk, tehát nagyjában- egészében olyan, mint maga a múzeummá alakított kódisszállás. A tégelyekbe, tartókba persze csak külön engedéllyel szabad belekukkantani, mert azokban a XVIII. századi gyógyászat megannyi különleges kincse, medicinája lapul. Egyebek között az a növényi eredetű sárkányvér, amit járványos betegségek ellen javalltak, aztán az a viperahús, ami — állítólag — a lázbetegség ellen hatott, ha rézmozsárban törték porrá, és mindenféle hókuszpókuszokat végeztek vele. Kellőképpen elborzadva ezektől a doktori szerektől,' egy” pillantást vethetünk még arra a kézi hajtású, fogfúrógépre is, amely nyilván nagyon sok páciensben hagyott kellemetlen emlékeket, valamint elgondolkodhatunk azon is, hogy miképpen használhatták a patikamúzeum egyedülálló kincsét, a betegmérő széket. Talán a sérült test alakulásáról vettek véle mértéket, talán a gyógyulok állapotának ellenőrzésére szolgált? Ki tudja mindezt ma már! A. L. Ilyen egyszerű volna? Csak négy óra választottá el szerdán a televízió két sportközvetítését. Késő délután láthattuk a magyar-török válogatott mérkőzést (kissé nagyképü az újságokban olvasható Magyarország — Törökország, mert a valóságosnál nagyobb jelentőségűnek mutatja a sporttalálkozót). Aki egy parányit is ért a labdarúgáshoz, érzékelhette a különbséget. Jól előkészített sportemberek tudatos játékát élvezhették este a délutáni közvetítés csalódott nézői. Este sem csináltak semmi különöset a spanyol és a nyugatnémet labdarúgók, csak majdnem tökéletesen oldották meg adódó feladataikat. Úgy is mondhatnám: szakmailag jóval képzettebbnek bizonyultak, noha aligha működik a két világhírű együttesnél annyi módszertani előadó, meg ilyen igazgató, meg amolyan, mint nálunk. Egyszerű edzők irányításával vált vérükké, hogy nincs pardon, nem hivatkozhatnak szélre, rossz talajra, megnézheti magát, aki elengedi magát, félgőzzel játszik. A televízió többi osztálya is követhetné a sportosztályt, (leleplező) módszerét. Egymás után sugározhatnának egy-egy rejtett kamerával készült riportot — mondjuk — a müncheni bajor motorgyárból, közkeletűen a BMW-ből és ... (ne bántsunk most senkit). Netán láthatnánk egy kis összevetést honunkból és a hajdani gallok utódaitól a menetrend és a vonatok járása-kelése viszonyáról. Tanulságos volna, ha a magyar nézők is megismerhetnék egy közepes külföldi szerkesztőség technikai és kommunikációs lehetőségeit. Utána bekukkantanának egy magyar szerkesztőségbe. .. Ritka öröm, ha az előadás jobb „nyersanyagánál”, a tévéjáték forgatókönyvénél. Aligha olvastam volna el Juhász István A hivatásos szűz című munkáját (mert az elcsépeltnek látszó történet, a kiszámítható fordulatok unalma elvette volna kedvemet), de szívesen néztem a csütörtök este műsorra tűzött tévéjátékot. A jóízű munka mindig jókedvre hangol. Érezhető volt, hogy a színészek élvezik a játékot, boldogan lubickoltak a saját képükre formálható, változatosan megírt szerepekben. Az utóbbi években többször csalódást keltő Béres Ilona olyan nagyvonalú volt, mint amilyen a szerep modellje lehet a valóságban. Hogy érzi a tempót, a ritmust Nemere László, aki szép csendben legkiválóbb tévérendezőink sorában bérelt tartós helyet. Ki ne felejtsem Sörös Sándor, Tordy Géza, Simorjay Emese nevét. H. N.
