Petőfi Népe, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
KECSKEMÉTI RAJZFILMS1KER Hogyan kerül Eszter az asztalra? Elnyerte a filmkritikusok díját Megannyi eseményfüzér, tárgy, jelenség, érzelem furcsa, színes forgatagának főszereplőjévé válik Eszter, miután felkapaszkodik édesapja íróasztalára. A szeretet és a féltés, a játékosság és a szorongás, a mesékre jellemző báj és a valóság nyomasztó pillanatképei sűrűsödnek 12 percbe a Kecskeméten élő és alkotó, Balázs Béla-díjas rajzfilmes, Szoboszlay Péter új filmjében, melynek címe: Hogyan került Eszter az asztalra? A napokban kaptuk a hírt, hogy ez a tavaly bemutatott produkció — az animációs alkotások kategóriájában — elnyerte a filmkritikusok díját. — Mennyi idő telt el az ötlettől a vetítésig? Sok. Több mint három esztendő. A forgatókönyvvel voltak gondjaim. A lányomról lévén szó, annyira szubjektív volt az élmény, hogy féltem, giccsbe hajlik az egész produkció. Ezért is éreztem szükségét egy segítőtársnak meséli a rendező, Szoboszlay Péter. — így lett a film grafikai tervezője a bolgár Anri Kulev? — Igen. Őt régen ismerem, s tudtam, hogy hihetetlenül ötletgazdag, nagyszerű grafikus. Szívesen vállalta a közös munkát. Egyébként a film teljes hanganyaga Bulgáriában készült. — Miért éppen a lányodra „osztottad a főszerepet”? Negyvenkét éves voltam, amikor Eszter megszületett, s egycsapásra megváltoztatta az életemet. Én az asztal mellől látom a világot, ő pedig hirtelen a világ és közém csöppent, s mint pici ablakon, rajta keresztül kezdtem el figyelni nagyon sok mindent. Olyan igen sok dilemmával, félelemmel, s minduntalan azon töprengve, hogy mi lesz vele? Mert szerintem nem akármilyen felelősség, hogy milyen világot hagyunk örökül gyermekeinknek, milyen életszemléletet, tudást, útmutatást tudunk adni nekik. Ezt akartam megfogalmazni, elmondani az animáció nyelvén. — A filmkritikusok díja arra utal, hogy ez sikerül is. Vagy van, amit ma másként csinálnál? — Persze. Az ötlet és a kész produkció között eltelt években is sokat változott minden. Videoklipek sokasága zúdul az emberekre, szinte sokkoló kép- özön, markáns, agresszív módon, s ez szemléletváltást követel az animációtól is. Igen, az az érzésem, hogy amit én Eszterrel elmeséltem, azt ma már kiabálni, üvölteni kell inkább. Ezzel is magyarázható talán, hogy bár több nemzetközi fesztiválon vetítették ezt a filmet, sikert nem hozott. — Eszter látta már? — Természetesen. Sokszor megnézte • Egy kocka a filmből. és nagyon büszke rá. Bár ez nem gyermekfilm, mégis sok mindent észrevesz, felfog, megérez belőle. Persze köztudott, hogy a gyermekek mennyire nyitottak a képi megfogalmazások felé. — Márpedig e film esetében csak a képek beszélnek, tegyük hozzá: kitűnő zenei aláfestéssel. — Valóban nincs szöveg, csak zene. Pedig sok hanganyagot vettem szalagra Eszter privát életéből, de végül nem láttuk szükségét, hogy ezeket is beépítsük a filmbe. — Meglepett a kritikusok díja? Meg. Nem is tudtam, hogy az elbíráláskor ma már külön kategóriát jelentenek az animációs produkciók, amikor egy év magyar filmtermését mérlegre teszik. Eddig ugyanis az úgynevezett rövidfilm kategóriába sorolták. A változásnak az lehet a magyarázata, hogy valóban nívós szintre ért, rangot vívott ki a magyar animáció az utóbbi időben. — Jelenleg milyen filmen dolgozol? — Gyulai Líviusszal közösen rendezünk — Király László és Balajthy László mozdulattervezők segítségével — egy kentaurgyerekről szóló sorozatot, a Magyar Televízió megrendelésére. A tizenhárom részből eddig négy született meg, de a többi is elkészül még ebben az évben. — Tucatnyi egyedi film, még több szignál- és előfilm után milyen érzés sorozatot rendezni? Érdekes. Bár egy kicsit félek az • A főszereplő és a rendező ismétlésektől, ismétlődésektől. A sorozatokkal szembeni elvárások megkövetelik, hogy a főszereplő minden új epizódban ugyanúgy nézzen ki. ugyanúgy viselkedjen, mint a korábbiakban. Az egyedi rövidfilmek esetében pedig a figuráim mindig változtak, a külső hatások, belső indulatok, a cselekedetek és az érzelmi megnyilvánulások szerint. De maradjunk annyiban: az animáció érdekes, izgalmas világ, bármelyik területén dolgozzon, alkosson az ember. Koloh Elek KIÁLLÍTÁS A PETŐFI IRODALMI MÜZEUMBAN Madách Tragédiájának illusztrációi ,líe~ A magyar drámairodalom legnagyobb hatású filozófiai mélységű főműve a színház, a film. a képzőművészetek és a zene megannyi képviselőjét ihlette már alkotásra. Tragédiáját német, orosz, angol, cseh. lengyel és még számos nyelvre lefordították. És lefordították a festészet, a grafika, a plasztika, a képzőművészet nyelvére is. Madách Imre emlékének tiszteleg most a Petőfi Irodalmi Múzeum február végéig látogatható szerény kiállítása: az Illusztrációk Az ember tragédiájához címmel. Ez a tárlat egy nagyszabású Nyugat- Európát megjárt Madách-kiállítás szerény hazai utóhangja. Szerény, mert a külföldi néző számára összeállított anyag számos olyan kiállítási anyagot, információt tartalmazott, amely a magyar látogatónak evidencia. Ám, mégis legyen a világjáró kiállításnak itthon is nyoma, megrendezték a Tragédia illusztrációiból ezt a kiállítást. Nem tud• Zichy Mihály: „Ádám” {A T ragedia sorozatból) • Kondor Béla rajzai ni: a helyszűke, vagy más meggondolás késztette erre a szűkszavúságra a múzeumot, hiszen köztudott, Madách e müvéhez sok száz illusztráció készült, amit múzeumok, közgyűjtemények őriznek, és bizonyára szívesen kölcsönöztek volna egy irodalmi kiállításra. De jól kiegészíthetnék az anyagot a színházi díszlettervek — Jaschik Almostól Oláh Gusztávon át Varga Mátyásig. De térjünk vissza inkább ahhoz a néhány műhöz, amely a két termet megtölti. Az öt nagyméretű Zichy- grafika a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona -— valóban méltó megjelenítése a Tragédiának. Zichy Mihály aki akkor az orosz cár, I. Miklós udvari festője volt, 1885-ben kezdett a Ma- dách-mü illusztrálásának munkájával foglalkozni. A korabeli híradások szerint „a cár Zychinck szeptembertől kezdve két havi szabadságot adott, hogy Madách művének, Az ember tragédiájának elvállalt illusztrációját befejezze. Zichy legalább 30 rajzot szándékozik készíteni e műhöz.” Egy évvel később a Műcsarnokban 15 ceruzával és fekete krétával készült nagy kartonját láthatta a közönség. Ekkor irta a korabeli műbíráló: „kiíünőbb magyarázója még nem sok akadt költőnek, mint Zichy Madáchnak ... Az illusztrációk némelyike egész monumentális kompozíció, történelmi és korjelző nagy vonásokkal”. A Párizstól Moszkváig, Tbilisziig világhires Zichy Mihály Madách, s később az Arany-balladák illusztrálásával a magyar művészet legjobbjai, legnagyobbjai közé emelkedett már a maga korában. A Tragédia 1887-es első díszkiadásában is ez a 15 rajz szerepelt. A második díszkiadás azonban már 20 Zichy- rajzot mellékelt. S tudjuk, a leningrádi Állami Orosz Múzeumban őrzik Zichy további öt vázlatrajzát is. (Az eredeti rajzokat 1905-ben gyűjtéssel, közadakozásból vásárolták meg a Nemzeti Múzeumnak.) Zichy fölényes rajztudása, az irodalmat átérző és megjelenítő képessége magával ragadja a mai nézőt is. Hasonló élmény Kondor Bélának, a kortárs grafika legjobbjának Madáchin usztrációja is. A virtuóz és filozófiai mélységű rajz a Kondor-művek erénye. Bálint Endre illusztrációi a Tragédia sokféleségét idézik. Madách íróasztala, karosszéke, könyvszekrénye, néhány könyve, íróeszközei és két, fiatal korában festett képe segít a korhangulat felidézésében. K. M. Thália háztáji temploma Kezdetben a színház — mondhatni — népünnepély volt. Olyan szertartás és vigasság, amelyben egy-egy település apraja-nagyja részt vett. Aztán a munka- megosztás egyre bonyolultabb lett, fölbukkantak a hivatásos mulattatok, a közösség pedig közönséggé változott. Ma már látjuk: szerencse, hogy ez a folyamat nem volt világszerte egységes és akadálytalan. Nálunk is sokan emlékezhetnek még azokra az időkre, amikor egy-egy falusi közösség színielőadást rendezett például sportszerek, tanszerek, tűzoltóeszközök vásárlása érdekében, s az iskolásoktól az öregekig mindenki letette a maga obulását a nemes cél oltárára. A televíziózás noha nem lehet célja a helyi társadalmak felbomlasztása — a maga „egyéni fogyasztásra” szánt kulturális kínálatával (több más tényezővel« együtt) ilyen irányban hatott. Furcsán hangzik, de tény: a föld kollektivizálásával egyidejűleg a falusi társadalom közösségi kötelékei soha nem látott mértékben fellazultak. Ez napról napra megnyilatkozik fiatalok és öregek, helyben maradottak és városba szakadtak viszonyában. De a helyben lakók és dolgozók egymás közti kapcsolataiban is. S akkor még nem szóltunk azokról, akik helyben laknak, és másutt dolgoznak. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a közösségükből kiszakadt — újat sem lelő — ember mennyire kiszolgáltatott lelki, erkölcsi és egyéb hatásoknak egyaránt. Ünnepeken, különösen a több naposakon népesek a falvak. Az is szülőföldjén keres valami megnevezhető vagy megnevezhetetlen élményt, aki egyáltalán nem, meg az is, aki félig-meddig tudott gyökeret verni városon. Diákok, munkások, tisztviselők, értelmiségiek töltik családi-rokoni körben az ünnepeket. Ki-ki a maga módján. Szerencsére voltak az utóbbi fél évszázadban olyan esztendők, amikor nemcsak biztatást, hanem támogatást is kapott a közművelődési jószándék. Sőt olyan művelődni és művelni vágyó emberek is akadtak, akiket a hivatalos támogatásnak sokszor bürokratikus és erőszakolt keretei sem tudtak eltéríteni szándékuktól. Tagadhatatlan, hogy azok sem voltak kevesen, akikkel éppen a kéretlen „tukmálás” ízlcltette meg a művelődés örömeit. Mégis tudomásul kell vennünk végre: a művelődés egyéni és közösségi ügy, társadalmi szükséglet, amely majdhogynem független attól, hogy az állam tiltja, tűri, vagy támogatja. S csak azért nem mondhatjuk, hogy teljesen független, mert a hivatalos társadalomnak egyaránt megvan a lehetősége a természetes művelődési kedv szítására és lelohasztására. Napjainkban a jelek szerint a közművelődés — és ezen belül is az amatőr művészet — válik az állami költségvetés legmostohább .gyermekévé. A mostohák mostohája pedig alighanem a színjátszás lesz. Igaz, az „édesgyermek”, a hivatásos színház sem számíthat a közeljövőben egyébre hamubasült pogácsánál, de az amatőröknek még ezt is maguknak kell meggyúmiuk és megsütniük . . . Sütögetik is tisztességgel. Legalábbis, ahol még nem ürült ki teljesen a kamra. Maradjunk ezúttal a falusi együtteseknél! A gyermekcsoportoktól eltekintve talán belőlük van ma a legtöbb 111 ■ Ml legtöbb az országban. A nyolcvanas évek közepére kiderült, hogy néhány megyénkben megszámlálhatatlanul sok ilyen közösség élte túl a technikai forradalom és az anyagi fellendülés éveit, vagy kelt életre néhány esztendei, esetleg két évtizednyi tetszhalotti állapotából. Bizonyára e tájakon a hivatalos támogatás is hozzájárult a mozgalom életben tartásához, de a legfőbb okot a korábbi közösségi hagyományok szívósságában és az újkeletű közösségóhajtás tudatosulásában kell látnunk. Legerősebb a színjátszómozgalom az aprófalvas Vas megyében. Itt néhány százas lélekszámú falvak országos — vagy ennek híján fél országot érintő — színjátszótalálkozók lebonyolítására vállalkoznak. Május 13—15-éig Csehimindszent fogadja a dunántúli falusi csoportokat (meg az ország távolabbi tájairól érkező vendégeket). A következő esztendőben az Alföldön terveznek hasonló jellegű regionális találkozót. Ha kívánhatunk még valamit, akkor az nem más, mint hogy a pozitív példák veszítsék el példavoltukat, s ne is legyen szükség a példálózásra. Legyen természetes és hétköznapi dolog, hogy ahol érték csillan meg, ott azt a környezet észre is veszi, és sajátjaként óvja az élet viszontagságaitól. j j ■ SZELES JÓZSEF: Szőlőhegyen voltam szél aki hegynek ment fenyegetve a rendeket voltam göröngy völgyben lent bárgyúban ügyetlenkedett tinta voltam — szétmázoltak máz voltam és belintáztak föld alatt is hűvös voltam föld felett ember szomját éjjel-nappal eloltottam vagyok levél szállva égre szél hátán és az ég alatt eltűnők a messzeségbe VARSA ZOLTÁN: Kisvárosi üdvözlet szülészet teli torokból bömbölőznek a város új polgárai nekik még szabad: ami Jaj közzétenni, bevallani majd növekednek, s megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lussan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják s ha gyűlölnek, csak legbeliil az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokonI mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakon most még édesdeden iivöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: lm az ember! (s mellette ott sir gyilkosa!) ELEKES ÉVA: Valóság és álom sok csikket nyomtam el ma éjszaka könyvek papírok közé beásva tűnődtem a kavargó világon és álmodtam „emberibb égtájakon" BERTÓK LÁSZLÓ: Mikor, ahol A néhány óra, mikor a zajok reggel nyolctól, fél kilenctől talán tizenkettőig, fél egyig, mikor az éjszakában megmosakodott, kiszellöztetett, magukra hagyott agytekervények, mikor a világ kinyújtózkodik, ez a semmi ág. hol becsukódtam önmagam alatt, hogy csak felülről,.«jobban félek a . .. mint tőletek, ahol nem én vagyok, csak egv idegen, egy felnőttbe zárt kisgyerek, ahol nem bírom tovább, mikor, ahol megkapaszkodhatok. MARAFKÓ LÁSZLÓ: FEGYVEREIM — Primitívek — mondta nemes egyszerűséggel. — Hogyan lehetett ezt az utat ilyen meredekre építeni? Az nem is lepett meg, hogy elsőre rögtön letegezett, — elvégre én még csak egyetemre kezdtem járni akkor, amikor ö már óvodába. Így esett a megismerkedésünk, amikor valamit kijavítani jött a házba. Am mert régtőlfegyvereim valának józanság és értelem, magyarázni kezdtem: ezt az utat a szomszédok a társasház elkészülte után akkor kezdték el építeni kézi erővel, amikor újdonsült lakástulajdonosként annak örültek, hogy egyáltalán fedél van a fejük felett. Autója még egyiküknek sem volt (ritkább volt az a hatvanas években), s egyébiránt az első őszön-télen derült ki, hogy a meredek kaptatónál kipörög a kocsi kereke. A kocsié, amelyet ő—mint megtudtam — ajándékba kapott a szüleitől. „Levetett jószág", alig pár éves. De ha hozzáveszem, hogy a lakásukat még a feleség szülei vásárolták, akkor ők — kettejük életkora együtt volt negyven év — kétségtelenül simábban lódultak neki az életnek, mint ama meredek út a kertnek. Ennyi elég is volna az előítélethez. Vagy irigységhez? Mindegy, minek nevezzük, én legalább beismerem. De ha akartam volna, se feledhettem: kezdő diplomásként, tizenhét év tanulás után 1100 forint volt a fizetésem; a lakásvásárlásunkhoz barátoktól és rokonoktól kértünk kölcsön, kitől ezret, kitől tízezret. Az első, használt kocsinkhoz szintúgy. De mert fegyvereim valónak türelem és értelem, lehettem-e elfogult valakivel csupán azért, mert szülei tehetősebbek, mint az enyémek voltak? Udvariasan leplezett fitymálással hallgatta fejtegetéseimet az út történetéről, én meg elhatároztam, hogy elfeledem a találkozásunkat. Aztán hónapokkal később, amikor egy idősebb emberrel együtt érkezett, megkérdeztem, történt-e valami az életében. — Hülyékkel nem dolgozom tovább — mondta. Addig egy nagyvállalatnál állt alkalmazásban, de otthagyta, s belépett egy magánkisiparoshoz. El kell ismerni, nem lehetett kényelmességgel vádolni: hajnalban kelt, bizonytalan időben ért haza, nyilván a munkától függően. Egy napon, akkor még óvodáskorú fiam aggodalmasan megkérdezte: — Papa, igaz, hogy a Trabant sz . ..? — Miből gondolod? — próbáltam időt nyerni a sommás Ítélet hallatán, míg egy nagycsoportos szintjéhez igazítom a műszaki és erkölcsi értékelések kívánatos elegy ét, mely egyként rávilágít a szocialista gépkocsiimport rejtelmeire, valamint az árképzés és egy értelmiségi-átlagkereset viszonyára. Akkor megjelent könyvem honoráriumával meg sem kíséreltem összevetni egy új Trabant árát. — Gabi azt mondta, hogy nekik nem sz . . . Trabantjuk, hanem most Ladájuk lesz. Gabi ama maszekká lett szerelő kisfia volt. S mivel az ilyen emberkék — dicséretes őszinteségük ellenére —jobbára azért az otthon hallottakat szövik bele szavaikba, elképzelhettem, hogy az elhangzottakon kívül hányféle jelzővel illethették öreg Trabantunk műszaki állagát, valamint családunk társadalmi presztízsét. A Lada, s benne barátunk, csakhamar el is jőve — férfias fékezések jelezték érkezését, nemkülönben tulajdonosa lendületét, amit később a koccanások sem mérsékeltek, amelyeknek nyomai rendre a kocsi elülső részén tünedeztek fel. — Siet a bácsi—próbáltuk dezinformálni értetlenkedő fiunkat, mert hát ugye első a felnőttek tekintélye. S nem csak az óvodástársi dicsekvések jelezték ismerősünk helyzetének módosulását. Egy külkerületben műhelyt nyitott, önálló lett, immár neki voltak bedolgozói, velük láttuk megjelenni, ha a környékén javítani való akadt. Aztán egy nap Gabi óvodai közléséből megtudtuk: kétszer akkorára cserélték szűknek bizonyuló lakásukat. Huszonhat évesen nem kis teljesítmény. Ettől kezdve immár iskolássá lett fiunktól értesültünk gyarapodásukról: Gabi néha videózni hívta volt óvodástársait. Az új környéken eléggé idegenül érezte magát, ahol sok idős ember lakott. Képzeld, apa — újságolta egy nap a fiam —, Gabiék eladták a hi-fi tornyot meg a Ladát is, és a nagymamához költöztek; a családi házat fogják kibővíteni majd. Mivel fegyvereim valának értelem és türelem, tehát logikus gondolkodás is, , cseppet sem lepődtem meg, csak némi irigység lopózott belém, amint körülpillantottam szűk lakásunk amúgy otthonos falain. Aztán jött a hír, hogy ősszel kezdődik az építkezés, de addig még — mély lélegzetvétel a nagy tortúra előtt — jót nyaralnak a rokonoknál, az NSZK-ban. Szeptember középén, ami után az osztályfőnököt már nem hagyta nyugodni a tény, hogy Gabi nem jön iskolába, a többi gyereket nyomozásra biztatta. így jutottak el a nagymamához, aki sebtében, a kapuban közölte: Gabi nem megy többet abba az iskolába, és ha majd ír a nagy lehetőségek hazájából, Ausztráliából, ó a levelet elküldi a régi társainak. Aztán gyorsan elfordult, nehogy meglássák a könnyeit. Nem kétlem, hogy boldogulni fognak. Es lesütöttem a szememet a fiam előtt, akire nem hagyományozhatok mást, mint fegyvertáramat, inelv türelem és értelem.
