Petőfi Népe, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

1988. február 20. • PETŐFI NÉPE • 5 ALKOTÁS ÉS TERMELÉS A múlt esztendőben többféle válto­zás is történt a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban. Az egyik legis­mertebb talán, hogy hosszas előkészí­tés eredményeként még az év elején megkezdődhetett új üzemében a masz- szagyártás. Az azóta eltelt időszak ter­melési tapasztalatairól, a művészi mun­ka és a termelés összehangoltságáról, tervekről ültünk le beszélgetni az egyik — ugyancsak új -— irodában a néhány hónapja kinevezett ügyvezető igazga­tóval, Túri Andrással. — A stúdió más munkaterületeihez hasonlóan, tulajdonképpen ennek alapjai is az indulás éveire, a művészeti tevékenység révén fölhalmozódott ta­pasztalatokra vezethetők vissza. Olyan Sómázas szimpóziumra készül a stúdió mázakat, alapanyagokat gyártunk, amilyeneket a kis tételek miatt egyetlen gyárnak sem lenne gazdaságos előállí­tani. Az intézmény céhes, „manufaktú­ra jellege”, jelenlegi arányai lehetővé teszik, hogy a máz- és masszagyártás az egészen speciális, szinte sehol másutt ki nem elégíthető igényeknek próbáljon elsősorban megfelelni. Nem könnyíti ugyan meg helyzetünket, hogy erre ép­pen most, e különösen nehéz gazdasági helyzetben értek meg a feltételek. Egy­re kevesebb a pénz megbízásra és kivi­telezésre, ám ilyen körülmények között talán még fontosabb, hogy az anyagra fordítható összegért a megrendelő pon­tosan azt kapja meg, amire szüksége van. — A múlt év második felében kezd­tek kiépülni igazán üzleti kapcsolata­ink — mondta Túri András —, idén igyekszünk ezeket még tervszerűbben alakítani. Szeretnénk a tavaly gyártott anyagok széles, majd negyven külön­böző készítményből álló skáláját leszű­kíteni egy olyan, iparjogi szempontból is védett körre, amelyben csak a stúdió felségterületein, műhelyeiben kikísérle- tezettek szerepelnek majd. Mindez ki­zárólagos jogot biztosítana arra, hogy csak mi gyárthassuk vagy adhassuk el a receptúrákat. A közeljövőben meg­próbáljuk a formázó-, az öntőmasszák és mázak előállításához szükséges, lét- fontosságú külföldi alapanyagokat ha­zaiakkal helyettesíteni. Az önfenntar­tás irányába törekvő üzem az intéz­mény egyéb bevételeivel együtt jelenleg az állami támogatás hatvan százalékát tudja megteremteni. — Más területen is történtek változá­sok? — A jövőben szolgáltatásaink körét is bővíteni kívánjuk. Elsősorban a£zal a céllal, hogy felmentsük az alkotókat minden általunk is elvégezhető, szerve­zéssel, kivitelezéssel kapcsolatos prob­léma alól. Hisz végül is rendelkezünk mindazzal, ami egy művész számára fontos lehet. Tudunk biztosítani szál­lást, műtermet, segéderőt, technikai felszerelést, sőt esetenként megrende­lést (tervezést) vagy kivitelezést. Egyet­len feltételünk, hogy munkájához az élgárdával ismerkedhetnek meg, s gya­rapíthatják szakmai tapasztalataikat - magyarázta a művészeti igazgató. — Ami a stúdióbeli tevékenységet illeti: tavaly harmincnégy — tizennyolc ma­gyar, tizennégy külföldi v— művészt fo­gadtunk, a korábbiaknál sokkal jobb körülmények között. Sokat javultak tárgyi feltételeink; több elkülöníthető műterem mellé egy új gipszesmühelyt és két új kemencét állítottunk be, ez utóbbiakkal már az idei szimpóziumra készülve. • — Milyen mértékben gyarapodott a közgyűjtemény?- A tavaly készült alkotásokat épp a napokban becsülte föl a zsűri. A szo­kásosnál is'szigorúbb megmérettetés a stúdió tulajdonát képező 130 mű érté­két mintegy kétmillió-hatszázezer fo­rintban állapította meg. A közgyűjte­mény egyre növekvő anyaga szinte kí­nálja a lehetőséget, hogy — anyagi rá­fordítás nélkül — más országok állami gyűjteményeivel is csereakcióba lép­jünk. A határozott szelekció persze vi­gyázna arra, hogy minden körülmé­nyek között a stúdión belül maradja­nak a védett értékek. A művek színvo­nalát is jellemző adalék, hogy a tizen­négy művész közül minden második nemzetközileg is elismert mester, s hogy itt-tartózkodásuk idején egyikük Faenzában, másikuk Portugáliában nagydíjat nyert kerámiáival. — Hol s mikor találkozhatunk újabb kerámiaplasztikával Keskeméten? Tovább bővítjük a szoborparkot és folytatjuk a kihelyezéseket is. Még tavasszal a Szalvay Mihály Úttörő- és Ifjúsági Otthon udvarára kerül Za- vadszky Éva kerámiakútja. — Mi lesz az idei nyár szakmai prog­ramjának specialitása? — Egy lassan feledésbe merülő eljá­rás: a sómázas technika áll majd a nem­zetközi szimpózium programjának kö­zéppontjában. Igyekeztünk mindenkit meghívni, aki ennek az ősi égetési eljá­rásnak a mestere. Szeretnénk, ha a mai kerámiamüvészet gazdagodna ezekkel az értékekkel is.A szakma legnagyobb idei eseményének színhelye idén Auszt­rália lesz, ahol a svájci központú világ- szervezetpa Nemzetközi Kerámia Aka­démia kétévenként megrendezendő közgyűlésén — érdekességként —, egy ausztráliai művész képviseli a stúdiót, s számol be munkájáról. Károlyi Júlia • A muss zaüzembin Varga Balá/s és Bárdos Péter samottmasszát készít vákuum- préssel. • Pázn nánidi Antal köztéri alkotása. (Méhesi Éva felvételei) igénylő a mi anyagunkat használja fel. Termés; telesen mindez a külföldiekre is vonatkr vzik; az idén a valutáris kurzus tagjaké nt számos olyan, nemzetközileg elismer t alkotót fogadunk, aki fizet azért, hog;y — természetesen csak a művés; teli vezetés által jóváhagyott, a stúdió szellemétől nem idegen — mun­káján Kecskeméten dolgozhassák. Is­mert ti ;ny. hogy a múlt év szeptemberé­ben a stúdióban jött létre a Magyar Iparm űvészeti Főiskola Mesterképző Intéze tének kecskeméti tagozata, a szi­likát- és animációs műterem. Bei ndulásálól kezdve Probstner Já­nos a főiskola tanáraként áll a műterem élén, egyidejűleg pedig művészeti igaz­gatók én t irányítja a stúdióban folyó munkál. Közben bemutató tanításra hívtá k meg az izlandi képzőművészeti főisk ólára, ahol lehetőséget kapott egy grafi kai tanszék felállítására. Találko- zásu nkkor arról kérdeztem, hogy a kö­zeim iúl t eseményei, eredményei közül mit tart legfontosabbnak, legérdeke- sebl vneik. Művészettörténeti jelentőségű eser nény, hogy létrejött a felsőfokú kép zés egyik bázisát jelentő iskola. E r léhány hónap tapasztalatai alapján is 1 bizonyos, hogy c képzési forma be- vál t, s minden résztvevője számára szí mpatik.usnak bizonyult. Lényeges kő rülmériy, hogy a keramikus mester­jel' ölt hallgatók itt a hazai és külföldi TÖRŐ ISTVÁN: Költözik a lomb Költözik a lomb, kutat magának birodalmat az emlék, a csönd kiállliatatlan-gyáva, bénán telepszik a tájra, lehettem volna az örökké levelet kolduló nyárfa, ki vérforralva készül a halálra, de mozdulatom emberarányú, nem érek fel a csillagokig, túllép rajtam a sötétség: megvilágosodtam önmagamért, s megélezett a Nap arcom széljárta penge, szétszeleteli a jóindulatot, s arra is van ereje, hogy mosolygásodat begyűjtse, az idő az életnek csak egy széttört része, mindig előre, miközben egyre hátra billent a lét, mert izzik még bennem a múlt parázsa, ha téged nézlek magam látom jelenidőben, abroszt terítesz vacsorára, fel tűz a fény fogsorára, s vetítesz felém mosoly-röppentyűt. A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE VII. KÖTETE: A bclTOkk A zsebbevágó, de mégis epedve várt nagy sorozat eredeti­leg Barcelonában jelent meg. E csodálatos város Katalónia központja. A katalánok nemzeti büszkeségén csak a baszko­ké tesz túl Spanyolhonban. Csoda-e, hogy e könyv szerint a barokk stílus forrása nem Róma híres 11 Gesú-temploma. Ez csupán követője egy bizonyos Mária-templomnak, annak, amelyet — érdekes — katalán szerzetesek építettek. A ba­rokk tehát nem olasz találmány, hanem — talán — kata­lán. . . Miért ne? Tény, hogy a barokk cirádát a spanyol építészek túlozták el a végletekig. Különösen Jósé de Churriguerára volt jellemző „a klasszikus logikától való irtózás”, ahogy a könyv írja, nagy találóan. Sajátosan épülnek fel ezek a Salvat-könyvek (így hívják az eredeti kiadót, mely 1970 táján útjára bocsátotta ezt az akkoriban igen mutatósnak számító sorozatot.) Kapott egy- egy fejezetet az itáliai barokk, a spanyol barokk, a francia „nagy század” kissé klasszicizáló, fegyelmezetteb barokkja, a németalföldi barokk, az angliai, közép-európai és oroszor­szági barokk összevont fejezetben („futottak még”) és a magyar kiadó hozzáfűzött egy képek nélküli farkincát a hazai barokk művészetről, mivelhogy Közép-Európa ba­rokkjában „nem rúgtunk labdába”. Ezenkívül kaptunk egy- egy portrét a nagy piktorokról: Garavaggióról, Velázquez- ről, Rubensről, Rembrandtról, és Vermeerről. Valóban korszákalkotók voltak ők, csak épp a mindenáron való színes reprodukció bálványának hódolva semmit sem tud meg az olvasó a korszak sokszorosított grafikájáról — leg­alábbis képet nem kap róla —, vagy nem tudatosul benne az az érdekes tény, hogy a barokk „világstílus” lett, amennyi­ben a spanyol barokk átterjedt Latin-Amerikára, ott össze­olvadt a helyi technika és az európai példa, s az indiánok új hitükért lelkesedve tollmozaikból rakták ki a bibliai alakok és a szentek képmását... Nagyon hiányos és rendszertelen képet kap hát az olvasó a XVII—XV11I. század nagy stílusáramlatáról, mely a mani­erizmussal kezdődött — ez az érett reneszánsznál tárgyalta­tott —, s szerves folyományként torkollt a rokokóba — amelyet viszont a XIX. századot bemutató kötethez csaptak hozzá a sorozat szerkesztői. Aki tehát amolyan komoly hozzáértővé szeretné képzelni magát e témában, az kénytelen kézbe venni, mondjuk, Kelényi György könyvét is (A ba­rokk művészete, 1985). De szükség van-e sokezernyi barokk-szakértőre? Aki beéri azzal, hogy kellemesen megírt, szakkifejezésekkel csínján bánó szöveget olvas, sőt, a bőséges és néha a tájékozottak­nak is információmazsolákkal szolgáló képaláírással is meg­elégszik, az szeretni fogja e könyvet. Mert a képek reproduk­ciói, ha nem is egészen olyanok, mint amilyennek újraalkotva lenniük kellene (ezt jelenti a reprodukció), általában erősen hasonlítanak vászonra festett ősükre. És így módunkban áll elmerengeni a részletek gazdagságán, például egy olyan mű­Vcrmcer: Levelet olvasó nő (Amsterdam, Rijksmuseum) nél, mint a kevéssé ismert Claudio Coello II. Károly-képe: a téma az Oltáriszentség imádása, a mondanivaló a főurak és papok arcvonásain tükröződő egyéniség. Hogy a könyv egyötöde a spanyol barokkal és Velázquez- zel foglalkozik, az érthető: eredetileg végül is spanyol olva­sóknak készült. E két fejezet az, amelyet a leginkább élmény­szerűnek lehet nevezni. Csak az a baj, hogy az elméleti háttér kicsit zavaros. Például a realizmus fogalma tisztázatlan, hol­ott épp Velázquez; Zurbarán, Ribera kapcsán lehetett volna erről beszélni. Courbet elődei voltak ők, s ennek nem mond ellent, hogy különböző elméleti számítások, előre elkészített részletek segítségével építették fel képeiket. A realizmust itt mintha összekevernék az impresszionizmussal és a naturaliz­mussal, s aztán felfedeznék, hogy Diego Velázquez y Silva nem volt realista festő. . . Játék ez a szavakkal. Jól hangzik, ha technikai szempontból Velázquezt protoimpresszionistá- nak nevezzük, de akkor is ugyanodajutunk: Courbet-hoz és a klasszikus realizmushoz. (Corvina). Sz. A. LÁZÁR ERVIN: A kovács* — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rákapta a tekin­tetét, azt akarta mondani: Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk. Márpedig a méhelben — így nevezték Rácpácegresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődé­zsában kihunyó vöröslő vas, még az üllő­ről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égett pata-, füst, rozs­da- és kénszag lebeg itt mindig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megje­lent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantal­lóban és hosszú malaclopóban. Hogy­hogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy en­nek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mester­hez, hogy védelme láthatatlan fényköré­be álljon. — Jó napot, uram — mondta tisztes- ■ ségtudóan Szűcs Lajos —, észre sen i vettük, hogy bejött. * A Központi Sajtószolgálat pályázatának II. díjas alkotása novella kategóriában. Az úrféle köszönés helyett fölröliin- U itt. — Maga az a híres kovács? — kér- c lezte kényeskedő, bájgúnár hangon. Szíícs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok mondta, és önérzetesen ki­i húzta a nyílpuska húrját. —- Úgy hírlik — mondta az idegen —-, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. .Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tár- g yak is. Fönn a mennyezeten a nagybo­ttá szerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekü fúrógép, s a fa­lon függő szerszámok, a menet vágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfú­rók, lyukasztók, hidegvágók, kiskalapá- csok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind-mind súlyosan hallgatott. így hát kérdés nélkül folytatta az ide­gen. — Magát vasból kalapálta, nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyböl kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. így már érthető, hogy cin- gár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán. — Na jó — böffent a bájgúnár —, parkolja meg a lovamat. Szűcs Lajos kit ár tu a két szárnyú fu­ajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkolüshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek. Már ajtónyitás közben szemrevéte­lezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monst­rum? Hogy szénfekete? Vagy a fekete­ségből kivillogó szemefehérje? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátra­csapja mind a két fülét, azt hívták Rác­pácegresen sunyit ásnak. Ebből lehetett látni, hogy a tó rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlni kezdett a néző- közönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyi- tó fekete ló körül, szivükben nagy bizo- datommal a mester iránt, aki a jelenlé­tüktől rögtön nagyobb bátorságra ka­pott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szög­ről egy félkész patkót, fölizzasztotta — nyekegett a boltom fújtató, a két vaspofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló' patájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja ráverni? — kérdezte fitymálóan az idegen. — Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?! Erre az idegen, se szó, se beszéd, oda­lépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tész­tából volna. A csúffá tett patkót odahají­totta Szűcs Lajos lába elé. — Az én lovamnak rendes patkót csi­náljon! ■ Olyan csönd lett, amilyen Rácpáceg- res fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj kormos vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigálj, az apád nemjóját — morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gye­rek — ez az ördög! Azt hiszed, nekem nincs szemem? — súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltot­ta magát: — Nyomd azt a fújtatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvusat tartott egyszerre a tűzbe, any- nyit, amennyiből öt szekér vasalása ki­telne. Izzította, egybekalapálta, nyúj­totta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg; egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegre- siek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Fe­szült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse össze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a tóra. Aztán dolgo­zott tovább, sercegve röpködtek a szik­rák, csengett az üllő, elkészítette a má­sodik patkót, a harmadikat, már a ne­gyediken dolgozott. — Még vasat! — mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. ■— Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs La­jos. A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógé­pet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs La­jos, jó hangosan, hogy a kintiek is meg­hallják. Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállókból vasvillákat, marhalán­cokat, a lóistállóból lóvakarókat, zabla­vasakat, kápakarikákat hoztak, az asz- szonyok hordták hazulról a faszenes va­salókat, parázscsíptetőket, Ili néni hoz­ta a híres háromlábú vaslábosát, a gye­rekek a játékaikat, röpikéket, gurigá­kat. Nyelte a patkó a vasat, de csak ké­szen lett. — Nnna!’— mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlo­kát. A segéd egy csuromviz volt, átiz­zadt a kisinas inge is. Sistergett a patára Metszett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az. ördög lovához illik, egv kis kénkószag vegyült, a mester beverte a patkószöget, egy ki­csit egyengetett még a reszelővei, aztán Jölegyenesedett, a ló vasalt patája lehup­pant a földre. így szólt: dönn. — Na, meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett, hogy megköszön­te volna, artikulálatlan hangon fölviho­gott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőr zacskót, és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami. — Itt a fizetség — mondta, és meg- sarkantyúzta a lovat. A tó könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem en­gedte, meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselkedett, ropog­tak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagynehezen elemelte a föld­ről, . de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakítot­ta gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott.és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött. Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utá­nuk hajította. Aznap nagy bált rendeztek Rácpáceg­resen, s bár a zenét csak kártyapapírral fölszerelt jésük szolgáltatták, mivel Mé­száros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rác- pácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet o földre szorítani. Halk duhogást es döbógest fogsz hallani. Máig is küszködik a sátán Szűcs Lajos patkóival PINTÉR LAJOS: Állnak a szürkületben legszebb köztéri rí 1 1 j szobraink: áfák. k3ZU UUI JVCI L (Tóth Sándor felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom