Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 07. szám
művelődés • Eskulits Tamás — Nem újdonság — kezdte a beszélgetést Eskulits —, hogy környezetünkről szerzett információink több mint háromnegyed része már ma is képi .ter- mészetű, s az sem számít új felfedezésnek, hogy nem a szemünkkel, hanem tulajdonképpen a tudatunkkal látunk. S amilyenek az így szerzett benyomások, nagyjából hasonlóak lesznek az érzelmi-értelmi reakcióink, viselkedésünk, a világhoz való viszonyunk. Sajnos, mindannyiunk tapasztalatai bizonyítják, hogy e viszony meglehetősen egysíkú. A Bács-Kiskun- ban is rendszeresen életre hívott, minőségileg értékes programok látogatottÍ ága, közönségvisszhangja csak még lesebben érzékelteti ezt a jelenséget. V közönségnek túlságosan nagy része áll tanácstalanul a tárlatok anyaga vagy a köztéri munkák előtt. De a határterületek irányából: a pedagógia, a televízió, az építészet, a környezetkul- j túra, az ízlés felől is közeledhetnénk ugyanehhez a témához. Nem nehéz belátni, hogy a vizuális kultúrára való érzékenységet is fejleszteni, tanítani kell. — Csakúgy folytatta a gondolatmenetet Zsuga Sándor —, mint a művészet bármely más területén. Megfogalmazták ezt már abban a formában is, hogy a képzőművészeti nevelésnek mindmáig nem akadt Kodálya, mint ahogyan már régen felismerték azt is, hogy a vizuális nevelés a teljes személyiség fejlesztésének szerves része kellene, hogy legyen. Persze ezt sem felnőttkorban tanácsos elkezdeni. Ha arra gondolunk, milyen is ma a helyzet az általános és középiskolák legtöbbjében. már-már elkeserítően soknak tűnik a pótolnivalónk. Csak a kisebb bajt jelentené, ha mindezek következménye nem lenne több, mint a művészeti kérdésekben való tájékozatlanság — mondta Eskulits Tamás. — Ez a kérdés azonban jóval bonyolultabb. A téri viszonyok, élmények feldolgozásának kiiktatása befolyásolja a problémafelvetési készséget, az egyféle gondolkodásra való képességet is. Ami már ugyancsak,nehezítheti bármilyen szakma vagy hivatás — legyen az ács, asztalos vagy szemészorvos — igazán jó ellátását. A videó ugyan az igények szerint bármit sikra, térre fordít, de kérdés, megelégedhetünk-e csupán ezzel a perspektívával, kielégíthetnek-e önmagukban valaha is ezek a ma még korlátlannak tűnő lehetőségek? AZ ELKÉPZELÉS JÓ, A MEGVALÓSÍTÁSA MÉG BIZONYTALAN Előzményei vannak, több éve semmilyen formában nincs, néhány hónapja — legalábbis gondolatban, tervként — ismét létezik. A javaslat Képző- művészeti szabadiskola címen néhány héttel ezelőtt elnyerte a Kecskeméti Városi Tanács díját. Nagy jelentőségű ez manapság, amikor sok szó esik ugyan — kritikai észrevételek formájában is — a művészeti nevelés elméleti-gyakorlati tennivalóiról, ám konkrétumokról, eredményekről annál/ke- vesebb. A szerzőket: Eskulits Tamás szobrászművészt és Zsuga Sándor festőművészt az elképzelések megvalósításának várható időpontjáról hiába kérdeztem. De — egymás gondolatait olykor folytatva — szívesen körvonalazták a kigondolt részleteket. Képzőművészeti szabadiskola? Költészetünk alakváltozásai • Zsuga Sándor — Mikor született a képzőművészeti szabadiskola ötlete? — Jó egy éve kezdtünk el gondolkodni, hogyan is ölthetne formát a közös vállalkozás. Két részre osztottuk a teendőket: az egyik csoport — Zsuga Sándor irányításával — a festészeti képzés, a másik — vezetésemmel — a plasztikai képzés alapozásával foglalkozik majd. A programokra hetente három, vagy igény szerint akár több alkalommal kerülhetne sor. A gyakorlati képzést elméleti, művészettörténeti előadások egészítenék ki — egy egységes szemlélet tiszteletben tartása mellett — meghívott előadókkal. Esetenként a gyakorlati munka irányítása — akár öt-hat, egymást követő foglalkozáson — áthárulhatna meghívott művészekre is. Nem utolsó szempont, hogy stilárisan valamennyien összeférhető alkotók legyenek. A plasztikai képzés egy izgalmas állomását jelenthetné a broniöntés technikájának elsajátíttatása. A speciális hely- és egyéb igények miatt elképzelhető az egy, a szabadiskola mellett vagy annak kiegé-' szítéseként, nemcsak a szakköri tagok részvételével működő, nyilvánosabb formában is. Legalább hatvan jelentkezőre számítunk, és a részvételi díj körülbelül kétszáz forint lesz havonta. — Az érdeklődők milyen körére épülnek a tervek? Számítanak-e például a kecskeméti gimnáziumok érdeklődő diákjaira? — Mindenképpen csak a tizennégy éven felüliekkel szeretnénk foglalkozni. Célunk, hogy mindezzel hozzájáruljunk az amatőr képzőművészek szakmai színvonalának emeléséhez, művészettörténeti, esztétikai neveléséhez. De jó lenne, ha az igények úgy alakulnának, hogy tevékenységünk alapját, gerincét a „profiképzés” képezhetné. Örömmel fogadjuk, akit érdeklődése, tehetsége, szorgalma erre pályára irányit, szívesen tanítjuk, amíg középvagy felsőfokú szakiskolába nem kerül, vagy — mivel más út is lehetséges — egyszerűen csak önálló nem lesz. Különösen fontosnak tartom a szakmai, technikai ismeretek elsajátítását, annál is inkább, mert tapasztalataim szerint manapság ez a művészeti oktatómunkában még a főiskolán is egyre elavul- tabb tananyagnak számít. Holott, ha a múlt szellemi és anyagi értékei egy vagy több generáción keresztül a perifériára szorulnak, az alaptörvények elfelejtődnek, jóvátehetetlenül megszűnik a folytonosság. — A foglalkozások megidézhetik azt, a már a reneszánszból is ismerős műhelyszellemet, melyben mindenkinek minden részletre tökéletesen jó rálátása volt, miközben a mester teljes kultúráját átadhatta tanítványainak — egészítette ki a közös elképzeléseket Zsuga Sándor. Kár, hogy a mostanában oly természetessé lett, ridegen számonkérő mester—tanítvány kapcsolat (ha létezik egyáltalán) nem is emlékeztet erre a régi, de jól bevált modellre. — Közelítően sem tudható, mikor kezdődhet a szakköri munka? — Bár támogatóink akadnak, egyelőre nem tudunk semmi bizonyosat. Károlyi Júlia Ki gondolná, hogy fiatal költő — mint Payer Imre — ógörög versmértékben írott’ klasszikus ritmusú költeményekkel mutatkozik be? Hiszen a szabad vers egyeduralma látszik, amióta — az ötvenes-hatvanas évek fordulóján —- a különféle „formabontó” törekvések, kései „izmusok” zöld fényt kaptak. Pedig legújabban mégiscsak van valamiféle klasszicizálódás, formai-gondolati lehiggadás a kortárs magyar költészetben. S nem csupán az „élemedetteb- bek” — a „Horatius hangján” gyakorta zengő Jánosy István, a görögtanárának emlékét antik mértékben idéző Képes Géza — szólnak ilyenformán, hanem a „középnemzedékhez' tartozó Rózsa Endre is, döccenő hexametereiben, vagy a sapphói szenvedélyt gyönyörű sapphói strófában utánzó Imre Flóra, és a még mindig igencsak fiatalnak számító, hosszú szünet után (Napforduló című) második kötetével jelentkező Fábri Péter is kedveli az ókori líra versformáit. De a jellegzetes indulás mégiscsak inkább olyan, mint a Szarvason élő Kántor Zsolté (Világültetés), aki vegyíti a kötöttebb s a szabadabb formákat, a már említett lehiggadás jegyében: nem véletlenül kapta kötetének egyik versfüzére a Lehiggadt forró páfrányok találékony, leleményes — címet. . Mai líránk — egészében véve - nemigen lep meg sodró szenvedélyű, lázas, lobogó költeményekkel, talán mert a társadalmi hangulat sem ilyen. Higgadt és józan számvetések korát éljük — s élik a költők is. Előtérbe kerül a szakmai megformálás, a műgond szempontja. Érdemes figyelni — például — az idén megjelent Szép versek kötet szonettjeit: Somlyó György, Takáts Gyula, Imre Flóra, Csoóri Sándor, Csordás Gábor a gondos tökélytől a szándékoltan „elrontott”, sőt: felboncolt szonett- formáig tágítja a feladat megoldásának lehetséges körét. „A versírás: merő gyakorlat, megannyi részlet” mondja Tandori Dezső, mesteri fokra s korba lépett poétánk, általános érvénnyel. Jellemző az is, hogy a vers sokszor egyszersmind dokumentum. Pontos, tárgyszerű tájékoztatás a költő élményeiről — mint például Dobai Péternél, akinek Bódy Gáborról írott költeménye nem csupán a tragikusan fiatalon elhunyt filmrendezőnek állít emléket, hanem egy korosztály érlelődéinek hiteles ábrázolása is. Szép példája ennek az idősebbek köréből Takács Imre kötete, az Egymásra emelt kövek, mely az ötvenes években országos gondokkal küszködök, jól-rosszul vizsgázók kritikus hangvételű önvallomásának tekinthető. Veszélyeztetett, értékeinkért emel szót a költő, eljutva olyan kérdésfeltevésig, amelynél fontosabbat aligha fogalmazhat meg bolygónk lakója: „Akar-e a Világmindenségiezdeni ezzel a szerencsével, / hogy értelmes lény fejlődjön a Földön ...?” Érzékelik továbbá költőink, hogy az írott-kinyomtatott betű, szó mindinkább osztozni kénytelen a máshonnét áramló kép hatásában: a televízió, a videó (s egyre kevésbé a mozi) korszakában vagyunk. Ennek tudomásulvétele valójában nem is követel túl nagy áldozatot tőlünk, hiszen a költői kép mint a vers alkotóeleme szoros rokonságban van a vizuális képpel; azzal, amelyet a képzőművészet, a plasztika, a fotóvagy a film- és videokamera készít. A mai vers nemegyszer inkább a szemnek, semmit a fülnek — a hangzásnak — szól. (Ezért is kevés a „szavalható” költemény.) Bonyolult alakzatokba rendeződik a verskép: áttekintésekor el ‘ kell mélyednünk az egész vers „látványában”. Jeles költőnk, Kárpáti Kamill szinte látványverscket, versforgatókönyveket ír; egyébként rendkívül fogékony a vizualitás — mindenekelőtt a képzőművészet — iránt. A képteremtés műgondja nála is példaszerű: némely sorai — „Bámulhattam volna, mint Rembrandt / orvostanoncai a leckét, / amit professzori rekedt hang / majd anatómiává szed szét” (a Farkasa gyomrában lakik című új kötetében) — máris a magyar költészet örök becsű remekei köze iratkoznak. Kárpátinál is megfigyelhető — mint számos pályatársánál —, hogy az egész kötet fejez ki valamilyen tartalmat; az egyes versek sokkal kevésbé meghatározók, mint korábban bármikor. M i ndez csak vázlat, a kor társ magyar költészet néhány vonása. Ma kevesebb- szer hangzik el vele kapcsolatban, hogy irodalmunk vezető ágazatáról van szó. Kevesebbet mondják, hogy versíró és -olvasó nemzet vagyunk. Tán mert az olvasó nemzet büszke képzete is megfakult kissé. De azért az sem állítható, hogy közömbösség, netán unalom honol körülötte. Az bizonyosnak látszik, hogy az irodalomban, sőt művészetünk egesz rendszerében új értékrend van kialakulóban, valamiféle kiegyenlítődés irányába haladnak á folyamatok. S ha a művészet, az irodalom nemrég még jellegzetes túlértékelésére gondolunk, amikor is szinte minden művészetbeli mozzanat politikai színezetet kapott, a mostani átrendeződés nem is olyan kedvezőtlen jelenség. Kftháti Zsolt RÚZSA ENDRE: TAKÁTS GYULA: Nagyanyám élete Megszólított fCzinak Mária emlékének) V-alakban kötőtűkön harmatos deret forraszt két fém boldog szbmja. Ekként született. X-alakban kötőtűkön gyapjúcsöppöket fűz fel a fény egymás mellé: mézet gyűjtöget. l-alakhan ama tűkön gyászos gyöngyöket szaporáznak zokszó nélkül. Elvégeztetett. A-alak bán elporladnak kötőtű-hegyek — keresztbe font karral néz csak, pókkal kötöget. Ősz végivel, tündéri völgybe ma , ott jártam, hol egyszerre csak zsurlók és mácsonyák közül hangok röppentek föl, nem madarak. Egy forrás lépett ki... Megszólított. . Hűs hangja tiszta volt s derűs. Vidámabb, mint az emberi s bár láthatatlan, tudtam, 5 hívott. Mögötte vaksötét vadkörtefa gyümölcsléién állt, feketén, de villogott hajló füvén a láb s én átléptem a kék mezsgyén oda, ahol az ág ringott szemközt velem s bokrát hiába húzta szét kezem. TAKÁCS IMRE: Gázolások a hegyen A kifestett diót elgázolják az autókerekek, mint egy öregembert. Nem esurran úgy az olaj, ahogy a vér esurranna — csak széttört koponya, csak barna folt. . . ... de ezen az áron utazik ide a mész, a cement, cementálni a jövőt, az Úr tervét. A diófák alatt szét loccsanva a kis koponyák. T Kan valami zavaró gépszerűség ab- y bán a tisztelettudásban, ahogyan Jóska bejön a szobába, feszes vi- gyázzba vágja magát, majd engedélyt kér, Iwgy leülhessen. Egyenes derékkal, mint aki kardot nyelt, úgy ül a széken, simára borotváit arca rezzenéstelen. Őszülő, vékony szálú haját oldalra fésüli: fiilei és nyaka körül mértani alapos sággal van kiborotválva. Cigarettával kínálom, tisztelettel megköszöni, elveszi, de nem gyújt rá. Füle mellé dugja, mint ácsok a vastag ceruzát. Igen, jut eszembe, pontosan olyan, mint egy végtelenségig precíz, megbízható mesterember, akire mai napság otthon hiába várunk. Amilyen ma már nincs is. Jóska, az 53 éves gyerekarcú férfiember tágra nyílt szemekkel figyel, várja az utasítást, a feladatot, aminek igyekezni fog [H legjobb tudása szerint megfelelni. Hiába győzködöm, magya- | rázom neki, hogy már nincs számára parancs és megfelleb- | bezhetetlen feladat, és most, itt a munkásszállás kultúrszobá- 1 fában csupán beszélgetni szeretnék vele. Látom rajta, hogy (i nem hiszi. Aki életének harminchárom esztendejét börtönben töltötte, annak ismeretlen az a fogalom, hogy kötetlenség. Ez jj a riasztó félelmekkel teli kinti élet sajátja, ehhez neki még 1 sohasem volt köze. Ahogy Jóska beszél mondja azt, amit úgy hív: az én j életem —, egyfolytában arra gondolok, miközben vegytisztán i! látszik megmutatkozni a dolgokat helyükre tevő kauzalitás, I hogy ok és okozat ide vagy oda, mégiscsak létezni kell annak a bizonyos álkos végzetszerűségnek. Sőt mi több, Jóska sztori- ójában (micsoda perverzió az élet ekkénti aposztrófálása) a hely szelleme is erősíti a transzcendenciát. A hely végzetes szelleme. Mert Jóska életre kiható bűnözéseit ugyanazon város ugyanazon utcájában vitte véghez. Az ok és a módszer is kísérteties hasonlóságokat mutat, a viktimológia (áldozattan) remélhető okulására. Maga sem tudja, hogy azon a bizonyos nyári napon mi vitte a megyeszékhelyre. Talán tizenhét éves suttyó legényként szeretett volna világot látni, rokonokkal találkozni. A harminc kilométeres biciklizés után jólesett a pincehideg bor az út menti bögrecsárdában, az ismeretlen és olyannyira csodált városi emberekkel közös asztalnál. Cefetül berúgtam, ’iszen nem ittam én addig. Mentem v°lna en, 'de nem tudtam. Amég volt pénzem, fizettem mindenkinek. Aztán, már jó sötét volt, az egyik cimbora támogatott TÓDOR JÁNOS: Jóska harminchárom éve el a néhány házzal arrébb lakó rokonokhoz. Addig ha kétszer találkoztam velük. Ezek jómódú, gazdálkodó emberek voltak, tudtam, hogy van pénzük. Lefektettek a konyhába, hajnalban arra ébredtem föl, hogy borzalmasan szomjas vagyok. Égett a pokol. Ittam a vizet, s közben jutott eszembe a pénz. Aztán ... Táska hirtelen hagyja abba a beszédet, ádámcsutkája J föl-alá jár, akár a páternoszter. Tudom, mi történt akkor, ezért semmi kedvem tovább faggatni. Valószínű, hogy ö sem tudja, miként került kezébe a szőlőkaró. Ütött, nem egyszer, nem is kétszer az ágyban fekvő alvó emberekre. Tizenötezer forintot talált. — Nem kérem, nem néztem utána meg őket. A közeli temetőben bújtam el. Már késő délelőtt volt, amikor fölriadtam. Akkor már ott voltak a ház előtt a rendőrök. Arra mentem, hogy odaköszönjek neki. Ók meg szépen visszaköszöntek. Nem, nem féltem én kérem. Nem is gondoltam rá, hogy félni kellene. . (Részlet a bírói ítélet indoklásából: „K. J. született gyengeelméjű, gyengeelméjűsége enyhe fokú debilitás. Emiatt nála kóros szellemi leépülés is megállapítható.”) Még aznap délután elfogták a város főutcáján. Jóska, rögtön mindent beismert. A bíróság gyilkosság és rablás miatt 12 évre ítélte. Ceglédre viszik, az ifjúsági börtönbe. — Jóska, nem volt kóser kint? Jobb lesz idebent, kérdezte tőlem a tanító úr, merthogy akkor úgy kellett szólítani a nevelő urakat. Hamarosan elvittek minket Ajka-Csinger bányára, ahol csillés lettem. Ötvenháromban újra vissza Ceglédre, ott a kertészetbe kerültem. K. Jóskának jól megy a sora: kislány, csók, kaja, meg pia . . . dudorásztam a magam költötte nótát. De nem sokáig tartott az úri világ, Szuhakálóra szállítottak, a bányába. Ott azt mondta a századosunk: „Emberek, nekem a szén a fontos, ha az megvan, maguknak is meglesz mindenük. Táboros lettem, jó helyem volt, havonta ötszázért spejzoltam, dehát közeledett 56, minket mez átzsup pofiak Szegedre a Csillagba. Nem, tiszteletiéi, nem balhé: tunk, csak fölálltunk az ablakba, onnan néztük a kapuba álló két szovjet tankot. A komisszár kihirdette az udvaron, hogy ne balhézzunk, mindenkinek megvizsgálják az ügyit. Huszonhat foglyot engedtek szabadon. Persze én, mint köztörvényes, nem voltam köztük. Végiglaktam az egész Csillagot, mire 63-ban szabadultam. Amikor kiléptem a kapun, nem mertem hátranézni, de olyan érzésem volt, hogy jön utánam a felügyelő úr .. . TS József arcú rezzenéstelen, csak szemében csillog az /\ # alig észrevehető cinkos mosoly. Kávét hoznak, ő tisztelettel köszöni meg. Amikor valaki az életéről mesél, jut eszembe, olyan az, mint egy kihallgatás. Jóska két és fél évig volt kint. megnősült, egy sertéstelepen dolgozott, amikor egyszer a kocsmában a helyi rendőrrel ősz- szeszólalkozott, és a kezében maradt a tiszthelyettesi váll-lap. Visszaesőként másfél évet kapott. Sopronkőhida kemény volt akkoriban, az embert hamar eldádázták, ha vagánykodott. Ka, mondom magamnak, Jóska, jobb lesz csöndben lenni. Sós főtörzsör mellé kerültem házimunkásnak, a fegyelmező részleghez. A Sós-utcán egyik nap evett, a másikon meg nem a beutalt, cigi az nuku. Egyik nap főzelék vagy leves, másnap kenyér és víz . . . Nem úgy volt ám, mint most. Bement'az elítélt egy hónapra a Sós-utcába nyolcvankilósan, aztán-kigyütt hetvennel. Sajnáltam én kérem az elitélteket, de nem mertem értük semmit tenni. Féltettem az állásom. Mire Jóska kijött, az asszony elvált tőle. En őszintén megmondom, még örültem is neki. Akkor négyhónapos terhes volt, de nem tudta kihordani a gyereket. Mindössze IS napig tartott K. Jóska „újabb’’ szabadsága. Vizet kaptam (az asszony kirúgta), nem volt maradásom a faluban, bementem a városba. Igen, tisztelettel, megint oda mentem, ugyanabba az utcába, de egy másik bögrecsárdába, hogy egy pár pohár bortmegigyak. Összefutottam ott egy kőhidai sittes cimborával. Őnéki mondtam, hogy itt a környéken lehetne pénzt szerezni, Felcukkolt, aztán otthagyott. Arra emlékszem, hogy a kutya ugatott, kezemben a karó, jajgatás, kiabálás, kijöttek, egy asszony meg egy sántikáló férfi, én meg levertem őket. Be se mentem a házba, elszaladtam. („Az Sz.-i megyi bíróság 1967. december 30. napján jogerős B .. . sz. ítéletével K. Józsefet előre kitervelt módon, nyereségvágyból, több emberen, visszaesőként elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, súlyos testi sértés büntette, erőszakkal és éjjel elkövetett magánlaksértés bűntette, továbbá lopás bűntette miatt 17 évi szabadságvesztésre mint főbüntetésre ítélte . . .) — Kőhidán voltam megint, egészen 74-ig, akkor átminősítettek, és levittek Szegedre. A bútorgyárban lettem biztonsági felelős, börtönviszonylatban jó helyem volt. Közben meghalt édesanyám, édesapám, 1983-ban az öcsém is. Végképp egyedül maradtam. A sógornőmre, meg a két kislányára dolgoztam, volt olyan félév, hogy tízezer forintot is küldtem nekik. Belementem abba is, hogy a sógornőm eladja az apámék házát, ami engem illet, a 35 ezer forintot a kislányoknak adtam ... Szabaduláskor huszonnégyezer forintot kaptam kézhez. A sógornömékhez mentem, szeretettel fogadtak. Amikor reggel fölébredtem, az ablakon besütött a nap. Rács meg nem volt rajta. Emlékszek, percekig nem tudtam, hogy vajon most tényleg szabad vagyok én .. .? Táska a téesz állattenyésztésében helyezkedett el, 5300 J Ft-ot keresett, amit száz forint híján havonta leadott sógornőjének. Hét hónapig nem is volt semmi baj. Egyszer azonban ittasan jelent meg a munkahelyén, a brigád- vezető haza akarta küldeni, mire ő villát emelt rá... (Részlet a bírói ítélet indoklásából: „K. J. személyisége kóros szerkezetű, amely főleg állhatatlanságban, akarat- gyengeségben nyilvánul meg . ..”) — Hét hónapra rá szabadultam Bernátkútról, de a sógornőm közben megírta, hogy ne merjek hozzájuk menni, mert a rendőrökkel vitet el. Nyolcvanezer forinttal jöttem ki, az F-i állomáson csöveztem, a vécében borotválkoztam, mosakodtam reggelente. Jöttek a rendőrök, aztán kérdezték, hogy is van ez Jóska. Én meg mondtam, tisztelettel, kevés a méta ahhoz, hogy szállóban aludjak. Nyolc napig bírtam, aztán beadtam a kulcsot. Hideg ősz volt, én meg nem vagyok már, kérem mai gyerek. Ennél a sitten százszor jobb volt... Bementem a piacra, aztán addig koslattam ott, míg végre sikerült megfújnom egy középkorú nő brifkóját. Nem szaladtam el, bevártam, hogy megcsípjenek. Az ügyésznő engem már régről ismert, mondta is, Jóska, hát nem szokott maga lopni. Tisztelettel jelentem, ügyésznő, mondtam neki, én nem vagyok tolvaj, csak azt akartam, hogy csukjanak be, mert megfagyok odakint, öt nap alatt megkaptam a beutalót. A telet ott bent húztam ki. Jóska derűs arccal fújja a füstöt, kortyolja a kávét. Tisztelettel mondja, hogy jó itt, rendesek vele. Hála isten, az egészségét sem viselte meg jóvátehetetlenül a börtön. harcsa idékint. nehéz megszokni. De hát sokat mélázok, hétvégen ulkahmzol, ig\ aztán gyorsabban múlik az idő . ..
