Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23. • PETŐFI NÉPE • 5 TÁRLATNAPLÓ Megyénk képzőművészeti életének visszatérő eseménye az évről évre ezekben a hetekben megrendezett téli tárlat. A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ két termét is betölti az eddigieknél is változatosabb műfajokat képviselő, terjedelmes anyag. A földszinten a grafikák kaptak helyet, s kétségtelen, hogy naprakészsége, fajsúlya miatt ' itt és most e műfajé a vezető szerep. • Még akkor is, ha a pontosság kedvéért hozzátehetjük, hogy láthattunk itt már a mostaninál izgalmasabb, gazdagabb Vannak kellemes kiállítást is, s hogy ez a tárlat önmagához képest bizony a lehetőségei alatt marad az idén. Az alkotók legtöbbje mindenesetre hordozza, építgeti a jól ismert erényeket, őrzi (vagy konzerválja) az utóbbi néhány esztendőben egyáltalán nem, ' vagy csak igen kis mértékben változó művészi arculatát. Senkinél sem tapasztalható új stílus vagy lényeges szemléletváltás, ami persze nem jelenti azt, hogy pttől a produkciók „fáradtak” lennének. Érvényes mindez Bodri Ferenc alkotásaira is, melyek erős hűséggel kötődnek közeli környezetünkhöz, az alföldi tájhoz. Precíz realizmussal kibontott, részletgazdag hajósi tájrajzai, utcarészletei — Utca napfényben, Kálvária domb, A kert fái — egyéni kiállításáról is ismerősek. Bodor Miklós valósághoz áttételesebben kötődő világa ugyancsak jellegzetes. Növényi formái ismét bizonyítják, hogy a helyváltoztatás bármilyen formájára képesek. Tussal megrajzolt, öntörvényű képi teremtményeit ezúttal a földtől való elrugaszkodás pillanatában láthatjuk, a Repülés című, három darabból álló sorozatában. Probstner János Utolsó vacsora című krétarajza előzmény nélküli. Elődeitől való eltérését, másságát a figurák térbelisége és a lap teljes felületét betöltő, erővonalakkal „dekorált” sík háttér kontrasztja, feszültsége adja. Molnár Péter grafikájának egyetlen eleme sem új, mint ahogy változatlan benne a mindig megújuló, a részleteket átlényegítő érzelmi, gondolati töltés is. A Második hosszú délután című, szóképek foltjaival, árnyékaival rajzolt, szabdalt lapja „fény- érzékeny” grafikai tűnődéseinek egyik kiemelkedően szép darabja. Kellemes meglepetésekben azért idén sincs hiány: Gulyás Géza és Gyöngyösi Gyöngyi árnyalatokban, részletszépségekben gazdag munkái kulturáltságukkal hívják fel magukra a figyelmet. A letisztultság, formateremtő ötletesség más-más módon, de mind• Horváth Mária: Nálatok • Zsuga Sándor: Életforma (Tóth laknak-e állatok? Sándor felvételei) meglepetések is kettőjük sajátja. A többségükben vegyes technikával létrehozott, kis méretű, egységesen visszafogott színvilágú grafikák olykor közhelyeket idéző címük (Világfa, Elmélyülés, Időmadár) ellenére eredetiek, es valóban új tartalmak közvetítői. A grafikai terem ezenkívül is tartogat még felfedezni valót, például Szilágyi V. Zoltán és Sz. Varga Katalin munkáit. Szilágyi a katalógus borítóján is szereplő — színes ceruzarajza egy látszólag természetellenes testhelyzetű kisgyermeket ábrázol. Ujjait a mennyezethez tapasztva lógatja a lábát, miközben jellegzetesen felnőtt, erőlködő grimaszra rándul az arca. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a felül zárt térben egy fordított irányú gravitációt próbálna ellensúlyozni. Jobban szemügyre véve derül csak ki, hogy a mennyezet nem más, mint egy utca ormótlan, repedezett kockakövei, s amit látunk, egy fejen álló, egyensúlyozó kisgyermek — fordított! — képe. A különlegesen lágy pasztell tónusok mindezzel együtt nagyon is sötét tartalmakról ^ rettegésekről. mindennapjaink ellenőrizhetetlen erőiről — beszélnek. Sz. Varga Katalin Pulóver I. II. című színes, levegős grafikái a tárlat legjátékosabb, legspontánabbnak ható darabjai. Az artisztikusan kecses és játékos analízis néhol a lendületre, máskor inkább a ritmusra figyel. Olykor úgy tetszik, mintha mindehhez a legvéletlen- szerübb ürügy volna csak a néhány gyermekruhadarab: bébitrikó, behajtott ujjú kabátka. A tárggyal való grafi-' kai találkozás már-már önfeledt örömét, derűjét a csecsemőruha üressége (legalábbis a nézőben) kissé csillapítja, tárgyszerűsége mögött érzékelhető emberi vonatkozásrendszere: a hiány bizonytalan érzete, rejtélye, hisz semmit nem tudunk arról, aki viselte, és akármi történhetett voltaképpen vele ... Horváth Mária Nálatok laknak-e állatok? címmel készült illusztrációinak válogatását nézve különös világba csöppenünk. A lakóterekben, egyszerű szobákban helycserés, szituációs játékok egyenrangú szereplőiként meditálnak a legkülönfélébb állatok és emberek. Személyességük még csak nem is emlékeztet a tényre: hogy felhasználásuk módja szerint illusztrációk. Szimbolikus, egyúttal pedig - erejük egyik forrásaként „privát" megnyilvánulások. Az emeleti galéria választékosán szép, kiemelkedő technikai színvonalú festményei között különös időtlenség kísért. Még azoknak a műveknek a környezetében is, melyekről pedig a többi közt a feltüntetett dátum alapján — biztosan tudhatjuk, hogy csakugyan a közelmúltban születtek. Ilyenből akad azonban kevesebb, a beadott munkák között nem kevés az olyan darab, amit már — csak ezekben a termekben is — többször láthatott a közönség. Bqzsó,János, Kalmárné Hq- róczi Margit, Zsuga Sándor, Bagi Béla festményei megerősítései saját légjobb hagyományaiknak, eddigi értékeiknek. Különleges frissessége emeli ki a komor, szigorú mezőnyből Diószegi Balázs bájosan groteszk Őszi táj című képét. Vinczellér Imre csillogással, törékenységgel megtört, baljóslatúan sötét lapjain próbálja meg feltárni a múltidézésben rejlő azonosulási lehetőségeket. A tárlaton persze, közel sem a valóságnak megfelelő arányban — más műfajokból is kapunk ízelítőt. B. Boros Ilona színes faliképeinek társaságában Nagy Mária és Vidák István monumentális nemezeiben gyönyörködhetünk. Szobrot, plasztikát mindkét teremben találhatunk: Eskulits Tamás, Pálfy Gusztáv, Kerekes Ferenc és Dargay Lajos munkáit. Károlyi Júlia VILLÁNYI LÁSZLÓ: A vándor f ■ . Egy ideig az ismeretlent kerestem. Ismeretlen tájakat, utcákat, szobákat, embereket. Ismeretlen színekben, vonalakban véltem megtalálni valamit. Majd az ismeretlen idegenné vált, elvesztette minden esélyét arra, hogy hozzám tartozzon. Már csak az ismerőst várom. Ismerős érintést, hallgatást. A zene palotája Czétényi Piroska és Szvoboda Gabriella könyve az Operaházról Csupán a helyhiány szorította ki a bevezetést író két hölgy mellől a könyv első számú alkotóit:, Bérezi Lórántot és Bérezi Gábort, akik a tatarozás-restaurálás-rekonstrukció egyedülálló lehetőségeit felhasználva alaposan „körbefény- képezték” a hajdani Sugárút díszét. Képeik pontosak, korrektek, mentesek minden művészkcdéstől, s hogy két nagy zeneszerzőnk szobra a 6. és 7. oldalon az újévi malac rózsaszínében pompázik, bizonyára nem az ő hibájuk. Aki egyet lapoz, megtudhatja, milyen a szobrok és a fal valódi színe. S még valamit: érdemük, hogy megmutatták az utókornak, micsoda elképesztően csúf, zöíd műanyag szemétkosár éktelenkedik a müvészbüfé új piros ülőbútorai között. Mint a könyvből megtudjuk, valaha Ybl Miklós egyenként tervezett ‘meg díszítő kazettákat... Ez az apróság, gondolom, kellőképpen jelzi azt a különbséget, ami 1884 műgondja és évtizedünk „könnyedsége” közt megnyilvánul. Az építéstörténeti rész, olvasom egy igen komoly lapban, nem tért ki kellőképpen azokra a vitákra, amelyek a felépítést és megnyitást megelőzték, és a munkát hátráltatták. No, Czétényi Piroska azért utal a gondokra. Például arra, hogy ^Budapest vőlegénye”, Podmaniczky Frigyes valósággal megzsarolta a költségvetést áz építkezés hatodik évében, s kapott is pénzt, mégpedig az uralkodó számára készülő építmények terhére. Azután: az ötlettől a megvalósulásig tizenkét esztendő telt el. Mindamellett betartották az eredetileg jóváhagyott költségvetést, illetve volt, ami még kevesebbe is került. A gépészetnél az akkori csúcstechnológiát alkalmazták, és ami különösen érdekes, az építési bizottság a hazai cégeket részesítette előnyben. Egyszerűbb problémád kát a hazai cégek is az akkori világszínvonalon tudtak megoldani. Nevük sem érdektelen — Hofhauser, Neuschloss, Oetl, Schlick, Jungfer, Marchenke, Fink, Scholtz ... a Ganzról nem is beszélve. Persze, a kortársakban fel sem merült a magyarság mélységének vizsgálata; úgy gondolták, hogy aki a Magyar Királyi Operaház felépítésénél szakszerűen dolgozik, az jó magyar, hívják bárkinek is. Tanulságos szemlélet! Szvoboda D. Gabriellának köszönheti az olvasó az Operaház dekorációjának tudományos, de örvendetesen emberi fogyasztásra alkalmas nyelvezetű leírását. Sajnos, a kép és a szöveg együtt való nyomása drágább, mint el- * különítésük, s ezért minduntalan hátra kell lapozni — ezt megkönnyítette vol- ^na egy-egy utalás a képszámokra. EL gondolkoztató ez a képanyag: bár kü- lön-külön képzőművészeti igénnyel készültek a dekoráció részei, a görög— római mitológiából, elvont allegóriákból vett tematika, a reneszánsz és barokk művészeti fogásokat az akadémiák iskolásságával feldolgozó festésmód enyhe unalommal vonja be őket. Hangsúlyozandó: külön-külön. Ösz- szességében viszont az Opera díszítőfestészete, és -szobrászata igen jelentős alkotás. És pontosan azért, amit Szvoboda D. Gabriella hangsúlyoz: a fővárost az ilyen épületek tették „igazi világvárossá.” Valljuk be, talán igazibb világváros volt akkoriban, mint manapság. Esküszöm, egy egészen picike monarchiát sem kívánok vissza. De az a száz év előtti becsületes munka, minőségigény és egyebek — az, bizony, nagyon elkelne ma is. • Vastagh György: Düonüs/.osz születése (falkép). (Képzőművészeti Kiadó) Sz. A. ondják, és gyanítom is, hogy mindig lesznek Z.-hez hasonló férfiak, akik életük egy bizonyos pillanatában hirtelen, minden különösebb ok nélkül megváltoznak, és megmagyarázhatatlan tetteket követnek el. Ahogyan Z. is, aki egy borongás októberi reggelen hagyta el a lakást, ahol feleségével és nyolc hónapos fiával élt. Azon a reggelen ugyanúgy reggelizett a konyhában, ahogyan máskor: tojást evett majonézzel és hideg tejet ivott: ugyanazt a kopottzöld viharkabátot vette fel az előszobában, mint máskor, az ajtóban megcsókolta a feleségét, aztán elment. Talán egy apró eltérést megállapíthatunk: mosolygott ugyan, de nem mondta, hogy mikor jön haza. Nyugodtnak látszott. Azt már nem tudjuk, mi történt vele az utcán, csupán annyit tudunk biztosan, hogy kilenc óra körül betelefonált a munkahelyére, beteg, mondta halk hangon, és köszönés nélkül letette a kagylót. Ez volt az utolsó életjel róla, soha többé nem látták. Csak hónapokkal később, amikor a keleti országhatár mellett, egy csirkekeltető teleptől nem messze lévő elhagyott istálló kőpadlóján a már erősen bomlásnak indult holttestre rábukkant néhány gyerek, akkor vált bizonyossá, hogy Z. ott távol, több száz kilométerre feleségétől és gyermekétől fejezte be életét. A halál okát nehezen tudták megállapítani, a közeli városka boncnoka mindenesetre jegyzőkönyvbe vette, hogy a halott teste erősen elhanyagolt volt, a radikális súlyveszteség, a nagyfokú kimerültség, és a szokatlanul kemény hideg végezhetett vele. Arra, hogy Z. miként és mivel töltötte azt a három hónapot, nem derült fény. A közeli falvakban érdeklődő rendőrségnek nem tudtak nyomravezető felvilágosítást adni, senki nem látott olyan csavargó külsejű fiatal férfit, akire ráillett volna a személyleírás. Egy márciusi délelőtt, az istállótól körülbelül tíz kilométerre lévő földdarab művelése közben, a még fagyos földből kiszántott ócska bőröndben talált néhány oldalas kusza feljegyzés szolgált magyarázattal: Z. naplóját fordította ki az eke, a naplóját, melyet minden bizonnyal halála előtt ásott el azon a szántóföldön. A gyűrött, de tiszta papírokat megmutatták a feleségének, aki felismerte Z. keze írását, és ezzel végérvényesen bebizonyosodott, hogy a halott azonos Z.-vel. A naplót nem szolgáltatta ki a rendőrség, az asszony hiába követelte szóban, később levélben, udvarias válaszban tudatták, hogy ha akarja, elolvashatja, de a feljegyzésekre nekik is szükségük van, mert azokból fontos következtetéseket vonhatnak le, de hogy pontosan milyen következtetésekről volt szó, azt nem írták meg. Én is csupán annyit tudok a naplóról, amennyit a feleség elmondott, de nyugodt lelkiismerettel mondhatom, ez sem kevés. A naplóból megtudhatjuk, hogy Z. felült aznap reggel a villamosra, leszállt a pályaudvarnál, és a nála tévő pénzen vonatjegyet váltott. Hogy akkor még puszta szeszély volt-e ez a tette, eldönthetetlen. Tény azonban, hogy Z. vonatra szállt, és amint az a feljegyzésekből kiderül, még elég pénz volt a zsebében ahhoz, hogy a visszaútra is váltson jegyet. De ezt nem tette meg. Pontosan nem tudjuk, hogy milyen irányba utazott, mindenesetre nem valószínű, hogy ez közömbös lett volna számára. A naplóból kiderül, hogy személyvonattal indult útnak, és többórás utazás után szállt le egy faluban. Mint írja, megebédelt a falu éttermében, és egész nap csak sétált, míg rá nem esteledett. Lehetséges, hogy lekéste az utolsó vonatot és a faluban ragadt. Az azonban biztos, hogy másnap reggel egy falusi gazdánál tűzifát rakodott, csupán ennyit ír. semmi többet. Talán napokon keresztül dolgozott élelemért, szállásért, ez a feltételezés valószínűnek tűnik. Bizonyosan így lehetett, hogyan lehetett volna másként? Arról ír, hogy este sétált, a falu kocsmájában bort ivott egy gazdával és annak két fiával, akik sofőrök a gazdaságban: hogy éjjel zuhogott az eső. Ezután következik az első elgondolkodtató mondat, mely pontosan így hangzik: „Fáradt vagyok és kiváncsi". Alatta zárójelben: „Nem tudok semmit". A következő feljegyzés már egy másik faluban íródhatott, ott is rakodik, de ezúttal a vasútállomáson, az indóház mellett álló vagont rakja többedmagával, ahol hallhat vagy láthat valamit, ami felkavarja, mert a tény szerű közlés után ismét egy szemérmesen megfogalmazott mondat következik: „Szomorú dolgokat tapasztalok' Valamivel lejebb ismét felbukkan a már olvasott mondat „Nem tudgk semmit". Hogy ez a mondat, mely a későbbiekben többször visszatér, pontosan mire utal, csak sejteni lehet. Ezután sokáig nem olvasható ilyen személyes jellegű rész, csupán arról ír, hogy hol és mit rakodik, hogy elszakadt a nadrágja, hogy egy este ruhát vásárol magának valami leértékelt boltban, hogy ismét új faluba érkezik. Egyetlen város sem szerepel a naplóban. Bizonyára átutazott rajtuk, vagy nagy ívben kikerülte azokat. „Haladok a térképen —- írja az egyik helyen —, kelet felé megyek, dolgozom, hallgatok". A falvakról csak ritkán ír, akkor is tőmondatokban: „Szegény falu". És ismét a már ismerős mondat: „Nem tudok semmit. Figyelnem kell". Az írásból kiderül, hogy két hétig egy szanatóriumban dolgozik. „Meleg szobában alszom — írja —, csak itt is állandóan az okmányaim után érdeklődnek. Munkakönyv kellene, az irodán már gyanakvással szemlélnek". írja?hogy összeismerkedik a szanatórium gondnokával, és egy orvossal, aki egy este meghívja magához. „Sokáig beszélgettünk - - írja —, értelmes ember. Beszéltem neki a tervemről, őszintén helyeselte. Megígérte, hogy segít, ha módjában áll. Mondtam, hogy ebben nem segíthet senki, ezt egyedül kell végigcsinálnom". Jár a szanatórium hullakamrájában is: „A halottaknak nyugodt az arcuk. Lovas kocsival viszik be őkel a faluba, a vasútállomásra. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy olyan vonaton is utazhatok, melyen halottat szállítanak. Állítólag a postavagonban viszik őket a városba". És ismét zárójel közé szorított mondat: „Az az érzésem, rejtegetik a halottakat". Hogy milyen okok játszottak közre abban, hogy elhagyja a szanatóriumot, nem tudjuk, talán az okmárfyok hiánya, vagy csak egyszerűen újra elindult, erről nem tesz említést. Ismét falvakban dolgozik alkalmi munkásként, zsákokat hord, egy ízben istállóban vállal munkát, ahol kannákat tisztíttatnak vele. Erről az időről keveset tudunk meg, Z. csak tőmondatokat ír: „A telepen sok a kutya olvasható az egyik lap alján —, a szabadban alszanak. Éjjel vonítva marakodnak a barakkok között. Néha mérget adnak nekik. Azt mondják, betegek. Nem tudom. Nem félek tőlük". Újra elindul, de valami már megváltozott benne. Egy alkalommal a lestopolt teherautó kabinjában felejti a táskáját. „Nem bánt különösebben írja egy helyen . nincs szükségem semmire". Arról ír, hogy kimerült, hogy nincs kedve többé dolgozni, de nem azért, mert megalázza a nehéz fizikai munka. „Zavar az elvesztegetett idő, már nem okoz élvezetet,’ha együtt vagyok emberekkel. Egyedül akarok lenni. De nehéz pénz nélkül". Es egy figyelmeztető mondat ..Nem tudok gondolkodni". Az utolsó lapon már megváltozik a kézírása is, kusza, olykor érthetetlen mondatokat vet papírra, néha csak különálló szavakat. „Hallom valakitől, hogy lázas. Ház, ing, törülköző, selyemblúz. Ott ül kábán. Sár, kölni". Sok az áthúzott rész. Gyanítható, hogy Z. ekkor már lázas beteg lehetett, hogy hol és kiknél töltötte ezeket a napokat, nem tudni, nincs semmilyen utalás erre vonatkozóan. A lap közepén újra tisztulnak a mondatok, arról ír, hogy pénzt kell szereznie, de már nem akar dolgozni. „Egy áruházban cigarettát és sajtot loptam". Bűnösnek érzi magát, tisztátalannak. „De élni kell" — olvasható Z. feljegyzéseiben. Arról ir, hogy olyan, akár egy bolond, egy ártalmatlan falusi bolond, csak a gyerekekkel tud már beszélni. „Álltam a kapu mellett és sokáig néztem, ahogy futballoztak. Hideg volt, és sütött a nap. Jó volt. Jó volt. Sütött a nap. így múlt el egy délelőtt, vasárnap volt. Békés délelőtt". Aztán megy tovább, nem tudni, gyalog vagy autóstoppal, bár az utóbbi nem látszik valószínűnek, mert Z. ruhája olyan elhanyagolt lehetett már akkor, hogy nem állt meg az úton senki, hogy felvegye. Ezt a feltevést a következő mondat is megerősíteni látszik: „Annyi közöm van a tájhoz, hogy szeretem". Az utolsó lap alján apró betűkkel írt feljegyzések szolgálnak talán a legtöbb felvilágosítással Z. különös utazásához. „Nyugodt vagyok. Végre. Keresem a megtisztulást, hamarosan elérem a határt, és akkor véget ér az utazás. Lesz min gondolkodnom, vonatra ülök. Végre nyugodt vagyok". És itt olvasható az első és utolsó utalás a régi életére vonatkozóak: „Nem tudtam semmit. Hazamegyek. Vissza. A feleségemhez, a gyerekemhez". Gyanítható, hogy Z. akkor érte el a keresett célt, azt a célt, amely miatt útra kelt, melynek megtalálásához szüksége volt erre a nyomorúságos bolyongásra. Ezért tűnik valószínűnek a rendőrség feltevése is: Z.-nek már nem volt többé szüksége a naplóra. Bizonyosnak látszik, hogy sötétben ásta el, nem tudhatta, hogy éppen egy szántóföld szélén áll. Véleményem szerint is Z. számára azon az éjszakán véget ért az utazás, az utolsó estét szerette volna abban az elhagyatott istállóban eltölteni, hogy másnap elinduljon a vasútállomás felé, és fel- szálljon egy vonatra. De másnap reggel már nem volt annyi ereje, hogy megtegye ezt az utat, mely az életét mentette volna meg, hogy elinduljon egy hosszabb, sokkal keservesebb utazásra. Én abban reménykedem, hogy nem szenvedett a hideg köpadlón sokáig, hogy gyorsan és fájdalom nélkül végzett vele a sors. KALÁSZ ISTVÁN: z* * A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása.
