Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

A lényégét szűri ki H uszonöt éve szerepel rendszeresen megyei és országos tárlatokon. A napok­ban vette át Budapesten a TOT művészeti díját. A festészetnek talán legnehe­zebb műfaját, az akvarellt választotta ki­fejezési eszkö­zéül. Fő témá­ját, a hazai tá­jat sohasem utánzásszerű- en ábrázolja, hanem a mű­vész sajátos érzelemvilá­gán átlénye- gítve. Megih­lették a Duna­kanyar, Zebe- gény, Vi- segrád és a szülőföld: a látványból Kukovics Rózsa akvarelljei Foktő, Úszód romantikus tájai. A régi falusi utcák, parasztudva­rok, a Gemenc vadregényes természeti szépségei. Legutóbbi tárla­tán az uszódi művelődési házban kiállított képeiről ezt mondta dr. Szíj Rezső művészettörténész: „Mindig a lényeget szűri ki a lát­ványból, a részleteket rábízza a nézőre. Nyugtalan és nyugtalanító,' idegeket túlfeszítő világunkban megnyugtató, meghitt légkört áraszt Kukovics Rózsa művészete.” 9 Benedek Páter-emlékház 9 Uszódi falurészlet — Hogyan kezdődött? — Az indítást minden bizonnyal szüleimtől kaptam. Édesanyám a Gyöngyös-bokréta énekes-táncos szólistája volt, édesapám kőfaragó mester, aki maga is festegetett. Hi­vatása 1950 után néhány évre Bu­dapestre szólította. Itt azután va­sárnaponként kézenfogott, jártuk a múzeumokat és a képtárakat. Egy-egy jeles alkotásnál megállva, igyekezett nyiladozó értelmemmel á művészi szépet megismertetni. Ezek a gyermekkori séták megha­tározták egész pályafutásomat csakúgy, mint azok az évek, ami­kor a kiskunfélegyházi könyvtár­ban dolgoztam,, a Hattyúházban, amelyben egykór Petőfi szüleinek mészárszéke volt. Itt ugyanis Mó­czár Károly szakkörében kezdtem meg festészeti tanulmányaimat, majd a szegedi tanárképző főisko­lán folytattam. Közben Foktőn, szülőfalumban és Úszódon — ahol gyermekkorom jó részét töltöttem tanítottam. Főiskolai szakdolgozatát Tóth Menyhértről írta. Miért öt vá­lasztotta? — Édesapám jó viszonyban volt a mesterrel, és ha miskei ptthoná- ban meglátogatta, engem is mindig magával vitt. Tóth Menyhért ké­sőbb is mindig megnézte a mun­káimat. Ha Baján járt, sohasem mulasztotta el, hogy benézzen, a műtermembe. Utoljára, nem sok­kal halála előtt, megajándékozott egy kis olajfestményével és elkérte néhány akvarellemet. — Most a III. Béla Gimnázium Radnóti Miklósról elnevezett kollé­giumában tanít. Hogyan tudja ösz- szeegyeztetni a nevelőtanári hiva­tást a festészettel? — Ha a szűkös időre gondolok, nagyon nehezen, de ha atartalom- ra, akkor nagyon könnyen. Hi­szem, hogy az igazi művészet min­dig a szépre, a jóra nevel, és ugyan­ezt teszem pedagógusként is. A ké­peim ott vannak a kollégiumban is: Radnótinak az év 12 hónapjára írott ciklusához készítettem egy so­rozatot. Jólesik látnom, hogy a gyerekek szeretik ezeket a fest­ményeket, közelebb hozza szá­mukra a mártír költő munkássá­gát. — Művészetében sohasem akar rmodern" vagy divatos lenni. Víz­festményeinek mégis van egy ritkán látott jellemzője: a páratlanul gaz­dag színvilág. Miből táplálkozik ez? — A kérdésre még magamnak sem tudok választ adni. Talán Ka­locsa vidékének, vagy a Sárköznek a népművészete az az ihlető forrás, amely elmélyítette érdeklődésemet a színek iránt. Ha portrét, tájképet vagy akár virágcsendéletet festek is, mindig és mindent színekben látok. És ezzel talán hozzásegíthe­tem a nézőt a természet színgaz­dagságának felfedezéséhez. Gál Zoltán CSANÁDY JÁNOS: Vezessen a lant! A séta messze visz parkok füvén. Süssenek bár katlanban ördögök lábat emelni óh, mi jó! a tiszta ég ha tavasszal dörög. Minden sarkon üdvözöl egy rigó. vagy a villám-vágó nyár elején, nehéz szivem meglendül könnyedén. S bűvöljenek varázslatos körök; Vessen a vers bár poklok mélyire. a séta messze visz parkok füvén. visszatérni vezet néhány ige; vessen a lét-lant poklok mélyire. parkok füvén sétálni óh, mi jó: úgy születik a dal benn, mint örök minden sarkon üdvözöl egy rigó. égzengés hosszan tartva messzire. VETÉLYTÁRSAK GYŰRŰJÉBEN A nemzeti televíziózás védelmében A napokban fellőtték azt a televíziós műholdat, amelynek közvetítésével Európában, így Magyarországon is számos távoli ország tévéműsora vehe­tő. Igaz, már évek óta enélkül is voltak vetélytársai a hazai adásoknak. Hiszen az ország felében, harmadában nézték a szomszédos’órszágok tévéműsorait, nálunk is elterjedt a videózás divatja, becslés szerint 300-400 ezer készülék van a videótulajdonosok birtokában. Ebben a kínálatban, ahol már az a kérdés, hogy tizenhat vagy huszonnégy adás közül választ-e a néző, a Magyar Televízió monopolhelyzete igencsak megszűnt. Mégis, mint Bereczky Gyu­la, a Magyar Televízió elnöke egy saj­tótájékoztatón megjegyezte: ha későn is, de tenni kell valamit a nemzeti kul­túra és a nemzeti televízió védelme ér­dekében. Méghozzá nem elsősorban a műsoridő növelésével, hiszen ennek anyagi akadályok is határt szabnak (csak érzékeltetésül: 1 percnyi tévémű­sor önköltsége 7600 forint). Hetente 92-100 órányi a magyar tele­vízió műsorideje. Ezen belül 52-53 szá­zaléknyi a saját gyártású műsor, 30 szá­zalék a vásárolt és cserélt produkció, a fennmaradó időt ismétlésekkel töltjük ki. Az a gyakorlat, hogy nálunk min­den harmadik perc ismétlés, jóval ma­gasabb, mint az európai átlag. Ezt a havi 400 órás műsort két, televíziós szóhasználattal: másfél csatornán néz­hetjük. De nem mindegy, hogy mikor, milyen napon, milyen időben és melyik csatornán. A tévé elnöke szerint olyan szemlé­letváltozásra van szükség, amely tuda­tosítja az alkotókban, műsorszerkesz­tőkben, hogy minden fontos, ami kép­ernyőre kerül. Függetlenül attól, hogy mikor. Hiszen a legrosszabb műsoridő­ben sugárzott adást is többen nézik, mint amennyi olvasója van egy-egy or­szágos napilapunknak. A minőség pe­dig megteremti a maga közönségét. Azt a bizonyos 2-3 órás műsoridőt (20 és 22.30 között) a televízió nemzeti jellegének erősítésére kívánják a követ­kezőkben felhasználni. Elsőbbséget biztosítva a magyar, különösen az érté­ket hordozó magyar produkcióknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szín­vonalas külföldi műsorok és a szóra­koztató adások lekerülnek a képernyő­ről. Mi erősítheti a televíziózás nemzeti jellegét? Minden, ami rólunk és nekünk szól, amit csak mi, magyarok tudunk elmondani egymásnak. Azt is Bereczky Gyula mondta el, hogy a jövőben nem több, sőt jóval kevesebb politikai műsort terveznek, mint ez ideig. De jobbakat, nyitottab­bakat, bátrabbakat Azt akarják, hogy a televízió stúdiói igazi viták színhelyei legyenek. Amelyekben a közönséget ér­deklő, a közvéleményt foglalkoztató témákat tűznek napirendre. Azzal a fe­lelősséggel, amelyet a nagy nézettség és a tévé „hatalma” ró az alkotóra. Hi­szen ha a tévé hozzányúl egy témához, abból nálunk belpolitikai esemény lesz. A mai magyar'társadalom életének megörökítését jelölte meg céljául a most alakuló dokumentációs szerkesz­tőség. Vezetőjének, Baló Györgynek a személye is garancia, hogy ebben a mű­helyben sokoldalúan és nézőcentriku- san dolgozzák föl majd napjaink törté­netét. « Saját történelmünk feldolgozásának nagy feladata ugyancsak a telvizíóra hárul. A honalapítástól, Árpád-házi ki­rályaink cselekedeteitől a történelmi regényekig gazdag forrásanyag áll ren­delkezésre. De ugyanilyen gazdag a magyar művészetek, az irodalom és művelődéstörténetünk kincstára is. Kapcsolatot, mégpedig intézményes kapcsolatot keres a tévé a filmszakmá­val. (Jelenleg ugyanis egyes alkotók személyes ismeretsége az összekötő láncszem). A tervek egyeztetését, közös gyártást és közös értékesítést remélnek. Úgy, hogy az értékes mozifilmek helyet kapjanak a tévében, de úgy is, hogy a sikeres tévéprodukciók megjelenhesse­nek a mozikban is. Fontos éve lesz az 1988-as év a tele­víziónak. Néhány konkrét változást rövidesen a nézők is észlelhetnek: foko­zatosan és folyamatosan teljessé teszik a második műsort. Szombaton és va­sárnap egész nap lesz adás a 2-es csa­tornán, így megszűnik a másfél csator­nás szerkezet, s a 2-es műsor heti adás­ideje eléri a 30 órát. Az 1-es és a 2-es adás élére egy-egy felelős beosztású in­tendáns kerül, aki önálló tervezéssel • alakítja ki az egyes csatornák program­ját: Természetesen a gyártás továbbra is egységes marad, és mint „műsor­bankból” lehet a produkciókból válo­gatni. Márciusban rendszeresül a dél­utáni, 17.00 órás híradó. A vasárnap délelőttöt hírműsor tölti majd ki. Kedd délután életmód—életvitel-tanácsadó műsor szerepel a képernyőn. Csütörtö­kön kéthetente jelentkezik a honisme­rettel, természeti szépségekkel foglal­kozó Hazai tükör. Pénteken este ha­vonta egyszer kulturális, művészeti blokkot láthatnak a nézők, képzőmű­vészeti, zenei produkciókkal, rendezői sorozatokkal. Összességében: a televízió azt szeret­né, hogy erősödjön nemzeti jellege, és ugyanakkor nézettsége is. Kádár Márta Iterpeszkedtem a kanapén, és a nyitott konyhaajtón keresztül szemügyre vettem a fe­leségemet. Háttal állt nekem, és galuskát kavart. Tüzetesen megnéztem, hogyan mozgatja a karját, és kritikus szemmel ap­rólékosan sorra vettem testének többi részét is. Egy kicsit vastag a dereka, és már régóta kiala­kult bennem a vélemény,, hogy nem valami vonzó jelenség.- Hallottad már azt a szót, hogy átszervezés?— kiabáltam ki a konyhába.- Mi közöm hozzá — vono- gatta a vállát. —J Ez csak a vál­lalatokat érinti. Együttérzően felsóhajtottam. Sohasem tartott lépést a társa­dalmi-politikai változásokkal.- Pedig példát vehetnél egyik-másik vállalatról, annál is inkább, mivel minden tisztessé­ges állampolgárnak hasonlóan kell cselekednie a családjában is. Abbahagyta a kavarást és fe­lém fordult.- Mi a szösz, te talán már cselekedtél is?- Igen. Úgyhogy távozz, kérlek! Egy ideig hitetlenkedve. bá­mult rám, majd gondosan lepo­rolta a kötényéről a lisztet a mo­sogató felett és bejött a szobába.- Én menjek el?—kérdezte, mintha nem jól hallotta volna.- Naná! Te vagy az egyetlen feleségem! Elővette a bőröndjét, és igye­kezett megőrizni a nyugalmát. Kiürítette a szekrényt, és min­FELIKS DERECKI: Át­szervezés denféle kacatot hányt a bőrönd­be. Segítettem neki begyömö­szölni a holmit és becsuktam a bőröndöt. Ekkor már nem bírta tovább és sírva fakadt.- De hát miért? — hüppö- gött. — Hűséges voltam, mint egy eb. Éveken keresztül mos­tam, főztem, stoppoltam rád. És most ez a hála?- Mit tegyünk, ez az élet rendje! — és utolsó nemes gesz­tusként hívtam neki egy taxit.- Almomban sem gondol­tam volna, hogy megeshet velem ilyesmi — mondta, és nem akart belenyugodni a vereségbe.- Az idő mindent meggyó­gyít! Ili adtam neki egy közhe­lyes tanácsot. Gyűlölet lángolt a szemében. •— Éhen fogsz veszni nélkü­lem, megesz a kosz!- Én nem látom ilyen söté­ten a helyzetet. — Emlékezni fogsz a szava­imra ... Gondold meg még egy­szer!- Már meggondoltam. Az embernek fel kell magát áldoz­nia a nemes eszmék oltárán! Dudaszó hallatszott. Megra­gadta a bőröndöt, és úgy bevág­ta maga mögött az ajtót, hogy egy darabon lejött a vakolat. Megvártam, amíg elrobog a taxi, és csak ezután tárcsáztam fel a barátnőmet.- Na, nálam már megvolt az átszervezésIfe mondtam a kagy­lóba.- Drágám! — turbékolta. -—Tüstént ott leszek! Csak egy tökfilkó állíthatja, hogy nem volt szükség átszerve­zésre. Elegendő egyetlen pillan­tást vetni a barátnőm és a felesé­gem alakjára. ( Lengyelből fordította: Adamecz Kálmán) FODOR ANDRÁS: Elveszett évszak KÖNYVES­POLC FÁJDALMAS NAPLÓJEGYZETEK A kiváló költő már új kötetének cí­mével is a veszteségtudatra irányítja figyelmünket. A versek egymásutánjá­ból— az eddigiekhez némiképp hason­lóan — egy szemlélődő, a lét jelenségeit értelmező, folytonosan figyelő lírikus képmása bontakozik ki, kinek költé­szete, világa azonban a változás tagad­hatatlan jeleit mutatja. Vajon mi szüksége van egy elismert, népszerű és olvasott lírikusnak arra, hogy új utakat keressen önkifejezése számára? Ezt a kérdést azért is fel kell vetnünk, mert a kötet az átrendeződés fájdalmas és önkínzó lépcsőin visz vé­gig: Fodor András korábban inkább harmóniára törekvő és azt megvalósító hangja érdekesebb, katcosabb lett, gyakoriabbak a disszonáns akkordok, s az egyetemesebb élmények világából mintha szívesebben térne vissza a fáj­dalmas, emberpróbáló pillanatokhoz. Aligha csak az rejlik e jól kitapintható vállalkozás mélyrétegeiben, hogy a köl­tő maga is fájdalmasan éli át az érték­váltás tényét. Még csak nem is annak az érzéskömek az átélése, melyet a Sü­vít mindenfelől ciklus költeményei su­gallnak, az emberi lét fenyegetettségé­re, az elmúlás veszélyére, a halál kike­rülhetetlen realitására irányítva figyel­münket. Az idő előrehaladásával ugyan mindnyájunknak közös élmé­nyévé lesz, amit Fodor András is pana­szol: elhagynak szeretteink, mindin­kább magunkra maradunk, s egyre többet kell emlékeinkre hagyatkoz­nunk, azokból merítve erőt és kitartást. Talán a posztmodemnek nevezett — s nálunk is egyre többet emlegetett — kor következménye volna az a tudat, hogy az egység darabjaira hullott szét, s amiben hittünk, immáron nem végér­vényes bizonyosság, s tudásunkért újra meg kell szenvednünk, s végig kell jár­nunk az ismeretszerzés útjait? Mindez, természetesen, benne van ebben a fájdalmas akkordokban ki­FODOR ANDRÁS: Mindvégig Ha már csak ilyen szabadságot jussolhatok magamnak, mint a rab, számolok minden percet, órát, — ha már a boldogság se több, mint megoldott feladat, azért még el ne hagyjatok, még bízzatok a mozdulatban, melyből a szép-önkéntelen, pz egymásért viselt hiány gyűrött sziromként fénybe pattan. Fogyatkozik a szó, tudom, részenként veszni, bukni kell, de amíg lélegzik a bőr, testem á tested halfény illatát nem tévesztheti el. S ha többé nem kel föl a nap, karom a vaksötétbe ejtem, szerelmünk élő parazsát szorítom össze akkor is halandó tenyeremben. csengő kötetben, de talán nem kerü­lünk messze a költői szándéktól és mondandótól, ha megkockáztatjuk azt a vélekedésünket is, hogy ezt az érzés­kört egy személyes belső dráma kivetí­tése erősíti. Fodor András tudnüllik személyesen is megéli a kor válságait, úgy érzi, egyéni kudarca, hogy a költé­szet a margóra szorul, hogy a magyar szellemiségnek mindig erőt és tartást adó költői szóra oly kevesen figyelnek, sőt jó néhányan kétkednek is e szó hite­lében. Ezt a drámát mondják el a kötet­ben található nagyszerű pillanatfelvé­telek, az idő nagy folyamából kiraga­dott állóképek, melyeket azért érzünk oly közel magunkhoz, mert bennük egyfajta hétköznapiság is kifejeződik. A költő arra törekszik, hogy megválto­zott eszközei révén mégiscsak sokak­hoz eltaláljon s bebizonyítsa: a lira még mindig rendelkezik azzal a változatos­sággal és rugalmassággal, mely alkal­massá teszi a kor gondjainak kifejezé­sére. Persze, e pillanatnyi állapotban is ott rejlenek Fodor András lírájának nagy ösztönzői: azok a nemes emberi hagyo­mányok és megfogalmazóiknak emlék­képe, amelyekről és akikről eddig is vallott. Talán éppen ők lesznek azok, akik továbbsegítik a lírikust és bebizo- nyitják, hogy amit most elvesztett, azt visszanyerheti. Az olvasó mindenesetre teljes értékű nyereségének érzi e veszte­ségeket panaszló kötetet, hiszen benne azoknak a gondoknak, gondolatoknak megfogalmazására ismer — természe­tesen a költői általánosítás magasabb fokán —, melyekkel ő is vivődik szo­rongatott és reményt kereső hétköz­napjaiban. (Szépirodalmi Könyvkiadó) R. L. Á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom