Petőfi Népe, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

1987. október 31. • PETŐFI NÉPE • 3 A szovjet nagykövetség tanácsosa „ Volt szerencsém találkozni Kodállyal is” Kecskemétre látogatott csütörtökön Vladlen Ivanovics Puntusz, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének ta­nácsosa, akit fogadott Romány Pál, az MSZMP Bács- Kiskun Megyei Bizottságának első titkára. A megbeszélést kővetően a szovjet diplomata részt vett a nagy októberi szocia­lista forradalom hetvenedik évfordulójának tiszteletére, a kecskeméti Kodály iskolában rendezett hangversenyen. A ne­ves iskola művésztanárainak és leánykarának tolmácsolásá­ban kortárs szovjet zeneszerzők művei csendültek fel e koncer­ten, melynek megkezdése előtt villáminterjút kértünk a szovjet nagykövetség tanácsosától. — Hol, hogyan tanult meg ilyen jól magyarul? — Kíjevben nőttem fel. Sok mindent hallottam, olvastam Magyarországról, voltak magyar osztálytársaim, barátaim, így ismerkedtem meg az önök nyelvével. A nemzetközi kap­csolatokat oktató főiskolán szereztem diplomát, magyar sza­kon, az ötvenes évek közepén. Nem sokkal később Buda­pestre kerültem, s gazdasági területen tevékenykedtem. — Ez pontosan mikor volt? — A hatvanas, évek elején. Azután két évtizedig Moszk­vában, a Központi Bizottság apparátusában dolgoztam, a szovjet—magyar kapcsolatokat szolgálva. Másfél esztende­je, hogy ismét Magyarországon teljesítek diplomáciai megbí­zatást. — Néhány perc, s elkezdődik egy igen érdekesnek ígérkező hangverseny. Stílusosan: mi a véleménye a magyar művésze­tekről — Én valóban magasra értékelem. S nagyon jó barátaim vannak a magyar művészek között. Például Kocsis Albert hegedőművész vagy Kiss István szobrászművész, akinek szép alkotásai láthatók Kecskemét terein. De az ötvenes években volt szerencsém találkozni Kodály Zoltánnal is, e város szü­löttével, akinek nagyon nagyra értékelik hazámban zeneszer­zői, zenepedagógiai munkásságát. — Korábban járt már Kecskeméten? — Sajnos ritkán van alkalmam megtekinteni a magyar városokat. De legtöbbször itt jártam, az önök szép városá­ban. Szépen fejlődik. Emlékszem rá, milyen volt húsz eszten­dővel ezelőtt, s csak ámulok, milyen ma. — Magyarországon is jelentős változások kezdődtek. A társadalmi-gazdasági kibontakozásra gondolok. Tudom, nehéz erről röviden szólni, mégis megkérdezem: mi a vélemé­nye róla? — Valóban, ez inkább mélyinterjú témája lehetne. Na­gyon röviden: sok hasonló folyamatot látok itt, mint amilye­nek a Szovjetunióban zajlanak. S persze több szocialista országban is megfigyelhetők ezek. Valószínűleg közös tör­vényszerűségekről van szó, fejlődésünk mai szakaszában. A villáminterjút követően, Eshpai, Plakidis, Bábáján — ők ugyancsak ellátogattak ez alkalomból Kecskemétre —, vala­mint Gagnidze, Denissow és Tormis művei csendültek fel a Kodály iskola dísztermében rendezett hangversenyén. Koloh Elek Gyermek­színészek A Cilinder gyennekstúdió- ban — mely 1986-ban ala­kult — 150 gyermek tanulja a színészmesterség fortélyait. Az amatőrképzés legfőbb célja a gyerekek képességei­nek kibontakoztatása és kommunikációs készségük fejlesztése. Produkcióikkal különböző művelődési házak kulturális rendezvényem lép­nek fel. Felvételünkön Lázár Ervin: Berzsián költő kö­szönti mesterét című művét próbálják. Szombati levél: Zsebrák ellen sincs orvosság? A betegesen anyagias embert zsebráknak titulálja a népi lele­mény. Napjainkban tapasztalhat­juk, hogy egyre jobban terjed ez a kór s ma már olyasmiért is tartjuk a markunkat, amit pár évvel ezelőtt szívességi, baráti, szomszédi alapon jóleső érzéssel végeztünk el. Mind­erre ma azt mondjuk, hogy „szol­gáltatást nyújtunk”. És ugyebár in­gyenes szolgáltatás nincs. Olyasmi­re alakulnak különféle munkakö­zösségek, mint például a társkere­sés, noha az emberek több ezer éve önerejükből találtak társat maguk­nak, legfeljebb kommendáltak ne­kik, de azt is ingyen (hacsak kárö­röm nem volt az akció mögött). A zsebrák népbetegségnek tűnik, s orvosság sincs ellene. Ez is gyó­gyíthatatlan? Az állampolgárok nagy részét már szinte a végletekig felcsigázta a jövő év elején beveze­tésre kerülő személyi jövedelem- adó. Országszerte „szakértők” ma­gyarázzák a tételeket, klubok ala­kulnak, az újságok többsége adó­rovatot nyitott, a jónép viszont csak annyit látszik felfogni mindeb­ből, hogy .jövőre majd nem ugrá­lunk.” Természetesen nekem sem mindegy, mennyit viszek haza fize­téskor, de ha arra gondolok, hogy Vespasianus római császár a nyil­vánosházakat és az illemhelyeket is megadóztatta, hogy Magyarorszá­gon volt már füstadó, gyermekte- lenségi adó, akkor azt- mondom: szerencsére itt még nem tartunk. Azt mindenki szükségesnek véli, hogy az ország kilábaljon jelenlegi nehéz helyzetéből, de hogy ezért ne­mi anyagi terhet is vállaljon — az már sok. A híres történelmi eset jut eszembe: életünket és vérünket igen, de zabot nem! Valahol ez is a zsébrák egyik tü­nete. Vannak azonban egyértel­műbb megnyilvánulásai is a beteg­ségnek. Nemcsak az, amit már em­lítettem, hanem az is, hogy az em­bert szinte mindenütt becsapják — többet fizettetnek vele a jogos­nál, a megengedhetőnél. Az ellen­őrök nem unatkoznak s még keres­ni sem kell ahhoz, hogy találjanak. Nem a filléres tévedéseket kell első­sorban észrevennünk, hiszen, ha én bolti pénztáros lennék, már valahol a zártosztályok környékén csörget­ném láncaimat. Mert el tudnak-e igazodni a zacskón, dobozon, üve­gen található, gyakran öt-hat fo­gyasztói ár között. Lehet-e tudni naprakészen, hogy melyik az élő? A baj elsősorban nem itt van, hanem amikor százasokkal, ezre­sekkel csapják be az embert. Csü­törtöki lapunkban már megírtunk egy esetet, de akár külön rovatot is nyithatnánk. Ebbe a rovatba illene az alábbi három „túlszámlálás” is: Földházi Sándor kecskeméti vil­lanyszerelőnek egy 7765 forintos számláját felülvizsgálva 1052 forint túlszámlázást állapított meg az ellenőrzés. Kötelezték az összeg visszafizetésére, s ezen túl szabály­sértési eljárást indítottak ellene. Ba­ján két kőműves kisiparos Rieg- ler László és Till József — együtt végeztek egy munkát s ők 100 ezer 500 forintot számláztak. Az elle­nőrzés itt 9870 forinttal találta „tú­lírtnak” az összeget. Őket is meg­büntetik. Sajnos, nem csak a ma­szekoknál fog vastagabban a ceru­za. A Kalocsai Autójavító Vállalat 114 ezer 705 forintos számlájában 32 ezer 290 forint volt a jogtalan. Az ilyen tételeket már nem lehet úgy venni, mintha véletlen elírásról lenne szó. De gondoljunk bele: hány és hány olyan eset fordulhat elő, amelyről nem szerez tudomást az ellenőr. Én magam is jártam már úgy, hogy autójavítás miatt bemen­tem egy műhelybe. Elmondtam, mi­ről van szó. A mester gondolkodás nélkül már mondta is a végösszeget, pedig egy pillantást sem vetett a járgányra. Titokban megtapogat­tam a zsebem s keserűen állapítot­tam meg, hogy a nálam lévő ezres­ből alig kapok vissza néhány forin­tot. Az ügy sürgős volt, megrendel­tem a munkát, mondván, hogy megvárom. Azonnal hozzá is fog­tak, s közben belépett a műhelybe egy ismerősöm és fennhangon üd­vözölt: — Tiszteletem szerkesztő úr! Mi újság a Petőfi Népénél? Ezek után a számla csak fele ősz- szegű lett az előre beígértnél. Eltöp­renghettem a szerencse forgandósá- gáról, a zsebrákok természetrajzá­ról és arról: mi kell ahhoz, hogy a jogszerű összeget fizettessék az em­berrel? Nincs orvosság a zsebrák el­len, ez is gyógyíthatatlan? Nem hi­szem. Persze csak olyan elixírre tu­dok hivatkozni, mint a becsület, az iparos, a kereskedő, a vendéglős tisztessége. A zsebrák ellen ez lehet a leghatásosabb Celladam, vagy Bé- res-csepp. S úgy tudom, ez — még­hozzá államilag — engedélyezett is. Mert az embert gyakran nem is az a tíz-húsz, esetleg száz forint bántja, hanem az, hogy becsapták, bunkó­nak nézték; átverték, tehát maga a tény. Mert ha rosszul, netán szelle­mesen etetik meg velem az ügyet, ta­lán nem kiáltok azonnal ellenőrért, esetleg jót kacagok. Gyakran eszembe jut az ilyen becsapásokról hallva a történet, amit még siheder koromban olvastam Dumas Három testőr című regényében, noha ez el­lenkező előjelű. Itt a vendéglőst csapják be: Az egyik testőr elküldi szolgáját egy liter borért, s a kezébe nyom egy frankot. A szolga beállít az ital­mérésbe, átadja a bütyköst és kér egy liter fehéret. A csapos megtölti, s azt mondja: egy frank. Bocsánat, most jut eszembe, hogy vöröset kell vinnem — hebeg a szolga. A csapos térül-fordul, kicseréli a bort, hozza a vöröset s nyújtja a markát az egy frankért. —: Miért fizetném ki? — háborog a szolga — hiszen itthagytam he­lyette a fehéret. — Azt sem fizette ki! — De nem is ittam meg! — így a vevő, s ez már magas volt a csapos­nak. A küldönc borral és az egy frankkal távozott. A pénzt nyilván megtartotta magának. / r\ * [ I \ n Kormányrendelet a vagyonjegyről A Minisztertanács napokban megje­lent rendelete alapján vagyonjegyet bo­csáthatnak ki az állami vállalatok a gazdálkodásukhoz szükséges pénzesz­közeik bővítésére, a dolgozók hosszú távú vagyonérdekeltségének megte­remtésére. A Pénzügyminisztériumban elmond­ták, hogy a vagyonjegyet egyelőre csak a kibocsátó vállalat dolgozói vásárol­hatják meg. Az értékpapír lehetővé te­szi a vállalatok számára dolgozóik sza­bad pénzforrásainak bevonását és be­fektetését jövedelmező termelésbe. A vagyonjegy kedvező befektetési lehe­tőséget kínál vásárlóinak, mivel az ér­tékpapír révén osztalék formájában ré­szesednek a gazdálkodás eredményé­ből, a nyereségből. A dolgozók a va­gyonjeggyel, tőkéjük révén, közvetle­nül is érdekeltek lesznek a jövedelmező gazdálkodásban. A jogszabály a kibo­csátás feltételeinek meghatározását a vállalatokra bízza. Nekik kell dönteni­ük a kibocsátás összegéről, a vagyonje­gyek névértékéről és darabszámáról, a kifizetendő összes osztalék kiszámítá­sának módjáról, kifizetésének időpont­járól, valamint arról, hogy korlátoz­zák-e a vagyonjegy vásárlására jogo­sultak körét, megengedik-e az értékpa­pír vállalati dolgozók közötti átruhá­zását, vagy sem. A rendelet lehetővé teszi, hogy a va­gyonjegyek egy részéhez a dolgozók az ellenérték megfizetése nélkül jussanak hozzá. A vállalatok ennek révén tehet­séges, jól képzett alkalmazottaik mun­káját külön is elismerhetik. A vagyonjeggyel csak a kibocsátó vállalat dolgozói rendelkezhetnek, s ha munkaviszonyuk megszűnik, az érték­papírból származó jogaikról is le kell mondaniuk. Az értékpapírt kibocsátó köteles azt visszavásárolni, illetve—ha lehetővé teszi — más dolgozó is megve­heti. A vállalatokon múlik, hogy nyug­díjba menő dolgozóikkal kivételt tesz­nek-e. A rendelet a dolgozók vagyoni biz­tonságának érdekében meghatározza azt is, hogy a vállalatok összesen mi­lyen értékű vagyonjegyet hozhatnak forgalomba. Az értékpapírok névérté­ke többszöri kibocsátás esetén sem ha­ladhatja meg a vállalat vagyonának fe­lét. Amennyiben a vállalatot jogutód nélkül felszámolják, az értékpapírok tulajdonosait a hitelezők kielégítése után fennmaradt vagyonból a névér­téknek megfelelő összeg illeti meg. Ha erre nem nyújt fedezetet a vagyon, ak­kor az értékpapírok tulajdonosai pén­züknek csupán arányos részét kaphat­ják meg. „Küzdelmünk nem volt hiábavaló .. 1944. október 6. A 2. Ukrán Front csapatai megkezdik a debreceni hadműveletet. Kecskemétre távolról hallik az ágyú­zás idegesítő moraja. 1944. október 10. A 2. Ukrán Fronthoz tartozó Kovtun- Sztankievics A. I. gárdaezredes vezette 297. lövész hadosztály előőrsei a Tiszán átkelve, betörnek Kecskemétre. A következő napon felszabadult Szeged és Szabadka. 1944. október 31. Slemin altábornagy, a 46. hadsereg jobb szárnyán elh^yezkedö — két lövész és egy gépesített — had­testtel csapást mér Kecskemét irányába. A németek nem tud­ták tartani a frontvonalat. K. V. Szviridov altábornagy, a 2. gépesített hadtest parancsnoka csapataival bevette a várost. Kovtun-Sztankievics gárdaezredes, később1 gárda vezérőr­nagy az 1944. október 10-ei napokról ír a felszabadulás 20. évfordulójára érkezett orosz nyelvű levelében, melyet a levelet lezáró aláírásával együtt közreadunk. „Kedves Barátom! Hazád felszaba­dulásának évfordulója alkalmából visszagondolok arra az időre, amikor a harcok mezején — hogy úgy mondjam — rokonságba kerültünk egymással. Nem tudom elfelejteni, hogy miután átkeltünk a Tiszán, Te a 15. magyar hadosztály katonája, átjöttél hozzám és felvételedet kérted a Vörös Hadse­regbe. Felháborodtál visszautasítá­somra, erősködtél, hogy velünk együtt akarod kizavarni a fasisztákat Kecske­métről. Én persze nem értettem szándé­kod okát, mert nem ismertem anya­nyelvedet, a mi tolmácsunk pedig szó szerint igyekezett mondanivalód lefor­dítani. Nem elemezte azonban mélyen azt, amit mondtál, úgy fordította le, mintha Te a kecskelegelődért akartál volna harcolni. Amikor elnevettem magam és azt kérdeztem, hogy mennyi kecskéd van, s kijelentettem, hogy mi nem védjük a gazdagokat, meg voltál rökönyödve. Elsápadt arcodat kiverte a veríték. „Én nem vagyok gazdag” —r szinte kiabáltad. „Szegény ember vagyok, egy cseléd fia. Az én apám is bolsevik volt, 1919-ben halt meg, itt a Tiszánál, a Magyar Tanácsköztársasá­gért vívott harcban. Kecskemét pedig nem kecskelegelő, hanem város, amely­ben születtem és felnőttem.” Indulattal átfűtött szavaid megráz­tak engem; megszegve a fennálló törvé­nyeinket, parancsot adtam a felvételed­re. Hittem Neked, mert tudtam, hogy szegény ember fia bajosan lehet áruló. Nagyon örülök, hogy nem csálódtam Benned! Veled együtt vállvetve harcoltunk Kecskemét felszabadításáért. Nagyon jól emlékszem kis házikódra, a város peremén, ahová 1944-ben, azon az ok­tóberi napon elvezettél engem, miután csapataink felszabadították a várost. Javasoltam neked, maradj otthon, de Te büszkén válaszoltad: nem azért jöt­tél a sorainkba, hogy csak saját vámoso­dért harcolj. Velünk együtt tartottál tovább is, hogy megszabadítsd hazádat az ellenségtől, s egy ízben azt mondtad, csak akkor mégy el tőlünk, ha nálatok is megalakul a Vörös Hadsereg. Nem kis utat tettünk meg a felszaba­dító harcok során! Emlékszel a küzde­lemre Abonyért, Nagykátáért, Aszó­dért és Budapestért? Te jól ismerted hazád fővárosát, s így kitűnő idegenve­zető voltál a Kőbányai úton. Az egyik utcában együtt estünk csapdába. De te ki tudtál bennünket vezetni, s így meg­mentetted az életünket. Nagyon köszö­nöm ezt Neked és azt, hogy hű marad­tál Édesapádhoz, akiről annyit meséltél a harci szünetekben. Budán mentél el tőlünk, amikor ve­lünk párhuzamosan az első magyar forradalmi egység is harcolni kezdett. Harci barátságunk sokáig fennállt, hosszú időn át leveleztünk. Miután Európában befejeződött a háború, nekem el kellett utaznom Tá­vol-Keletre. Nem tudom: a távolság, vagy a hosszú évek szakították meg levelezökapcsolatunkat? Az idő múltával Szimferopolba ke­rültem, és itt is maradok örökre. Ez a város hasonlít a Te szülővárosodra, Kecskemétre. Itt ugyanolyanok a sző­lőültetvények, mint Kecskeméten. Itt is kiemelkednek a konzervgyárak kémé­nyei, sőt, az utcák is hasonlítanak a kecskemétiekhez. Amikor barátaim­mal találkozom, a jó krimi bor mellett visszaemlékezem Rád és a jó kecskemé­ti borra, amellyel megvendégeltél. A sors úgy hozta, hogy 1957-ben • Kovtun-Sztankievics, a Szovjetunió hőse, aki 1944. október 10-én gárdahad­osztálya élén elsőként lépett Kecskemét földjére. Később részt vett Bécs felsza­badításában is. 9 Kovtun levele harcostársához. Kecskeméten jártam. Alig ismertem rá a városra. Már nem olyan csendes, mint ahogy emlékeztem rá. Az építke­zések és az iparosodás városa. Kerestelek Téged, drága Barátom, de a házad nem tudtam megtalálni, s nem találtalak meg Téged sem. Nem láthattam Sándor fiadat sem, aki hároméves volt találkozásunk idején. Ottlétemkor vonzottak azok a he­lyek, ahol mi váll váll mellett harcol­3ÄPABCTKTE, JpOfOfi flPJn B rOflOBKUHy OCBOŰOzaeHHH TBOSfl pOBHHii OT B p3 TS fl BCI10IIHH8D 10 bpbmh, troraa mu nopoamumcs c toöop na noaax cpasaHHH. He 380UTB UH8, K3K Ha neparpaBa wapaa Taccy, y aepabhh Masva, tu, vaaispcKHK roHBaa 12-fi jhbi«3HH, npiimea ko uae c npocMSot! aa - v::cjihtb b p.iau CpacHOf Apuim. Tu fiija B03MyuiaH uoau otkssou h Bea TBepAWi o Hajiamul Buacra c iiava nporaaTB taciacTOB-as taMKaueTa. íl He notiHiiaJi TBOero asuxa, a Haiua nepeBOamma,, nepaaaBSH tbod Awpatt ÍOBTyH, rauapaji-uaßop b otct3bk8, ,- llHUptKoi’» (jcaBSJiep -TJpgeHa tunk. Voltam Tiszakécskén, Tiszaföld- váron, Abonyban, Monoron és Vecsé- sen. Jártam Budapesten a Kőbányai úton, ahol majdnem meghaltunk. Bu­dán felkerestem az Attila utcát, ahol megsebesültem, s Te, életed kockázta­tásával, biztonságos helyre vittél. Sok mindent láttam, csak a Te nyomodra nem tudtam bukkanni. Egyébként nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy nemcsak minket köt össze harci barátságunk, de a két város, Szimferopol és Kecskemét is testvérvárosok lettek. A mi harcunk és küzdelmünk nem volt hiábavaló. Sokat tettünk barátsá­gunk megszilárdításában. Adjuk át a jövő nemzedéknek a következő emlé­keztetőt: Becsülettel kell őrizni azt, amiért harcoltunk. Az O érdekükben, az O nevükben.” W. D.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom