Petőfi Népe, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
művelődés T s izeaöt év óta — 1972-ben jártam először Maikon — szinte semmi sem változott a pusztán. A szövetkezeti majortól induló dűlő homokos, poros; az akácok és az ecetfák is sápa- doznak, mint a régmúlt szeptemberben. A lakóépületet bővítették ugyan azóta — hisz felserdültek a gyerekek — de a műhely, az udvar, a „szemes”-kemence a régi. A sikernek, a show-businessnek hány táltosa zarándokolt el Matkóra az elmúltévekben, hogy a „baltásszobrászt” megtanítsa „eladhatóan viselkedni”. Kínáltak neki lakást, tágas fővárosi műtermet, de nem hallgatott a hívó szóra. A fél világot bejárta — látott metropoliszokat, óceánokat, hegycsúcsokat — de nem feledte: az 6 művészetét csak a maikéi „tiszta forrás” tudja igazán táplálni. I * \ X' c Bá i ' t r -U '/■{ < - # ’ ~i *' T > M4, POLYAK FERENC A NÉPMŰVÉSZET MESTERE „Egy óriásfolyam cseppje vagyok .. 7Pólyák Ferenc fafaragót — aki augusztus húszadikán, a Parlamentben vette át a Népművészet Mestere kitüntetést, először a hűségről kérdeztem ... — Ez a kétszáz éves épület, amelyben élünk, ahol az őseim is védelmet, nyugalmat találtak: erősen köt. A Pólyák család Lengyelországból jött e tájra. „Gyütt-mönt” ősapánk itt, a dolgos kecskeméti gazdák között talált szállást, életlehetőséget. A mi famíliánk a szegényebb ág leszármazottja, amely már csák itt a pusztán lelt otthonra. De a kenyeret adó földbe aztán mint a tarack, kiirthatatlanul belemarkoltunk. Gyerekkoromban úgy terveztem: nem fogom elhagyni Matkót sosem. Pásztorkodok, s mint az őseim, faragok a nyáj mellett. Azután Dobos Jenő hívására elkerültem a kecskeméti kegyesrendi iskolába. Matematikatanárom Helyes László mikor látta, hogy a differenciál- és az integrálszámítás nem megy könnyen a fejembe, mással próbált megnyerni. Korrepetálások alkalmával sokszor beszélt nekem néprajzos iskolatársairól, tanítványairól: Rábai Miklósról, Vásárhelyi Lászlóról; a Pesovár testvérekről. Ahogy nyílt az elmém, rájöttem: annak, amit látok, érzek, s művelek, gazdag előzménye van. Egy óriásfolyam cseppje vagyok csak; egyszerre elkülönülő és hasonlító részecske. Ekkor kezdtem el gyűjteni a környék dalait, régi tárgyi emlékeit; szobraimban megörökíteni a táj szikár, keményen metszett arcú öregjeit. — Azután — már a felfedezése után — nehéz volt megmaradni mátkái Pólyák Ferencnek? — Legalábbis nem volt könnyű! Miután Heltai. Nándor és Gémes Balázs megírták rólam az első jelentősebb cikkeket, majd a televízió önálló műsort készített velem, átjáróház lett a tanyám. Jöttek ide írók, néprajzosok, rendezők; komoly, tiszteletre méltó emberek és szélhámosok is. Volt, aki csikósgatyába akart öltöztetni, más táncoltatott volna, akadt, aki cirkuszban akart felléptetni jó pénzért. Szerencsére hivatalos -és egyéni támogatóim között akadtak mindig olyanok is, akik úgy szerettek, tiszteltek, amilyen voltam. Bár lehet, hogy néha megkeverte a fejemet egy-egy mágus, paraszti ösztönöm jól válogatott. Tudtam, hogy Bálint Sándornak, Weöres Sándornak, Rónay Györgynek és Amerigo Tótnak kell hinnem, mert — a többi között — ők látták meg igazi lényegemet. Á sikerhajhász mecénásokat már el is felejtettem... — Pályáját lehet-e sikeres és sikertelen periódusok szerint korszakolni? — Nem. Az elismerés jólesik, de nem biztos, hogy kedvez az alkotásoknak. Vallom: az maradtam, aki voltam: pásztor fafaragók unokája, aki férfias szerszámmal,, baltával maija ki a fából az alakot. Sosem akartam elfinomítani, simává csiszolni szobraimat, pedig többen is —jó (üzleti) szándékkal —javasolták ezt. Szerintem a nyeles vésővel kiszabott ábrázatok — mint a totemarcok — delejeznek, mert erőt hagyok bennük, nyers, ősi erőt. Azt a keménységet, ami a matkói, Kecskemét környéki emberekben volt, amikor az irdatlan sivatagokat gyümölcsösligetekké tették. Ma már kultusza van hazánkban a fafaragásnak: teljed, mint a népbetegség. A piac — a souvenirdivat — gombamód termi a „népművészeket”. Jó lenne rendet teremteni a piacon, kiszedni a konkolyt a tiszta búzából. — Még terem a „tiszta fórráí” is, ugye? — A folklór mindig meg tud újulni. E műveltségkörben munkálkodnak ma is olyan mesterek, olyan tehetségek —jelentkeznek már a legfiatalabbak is —, akik gyarapítani képesek a hagyományt. Benne élnek a közösségben, birtokolják e kultúrát, de a változtatásra is képesek, szabadon, éretten. Am vaktában semmit sem lehet teremteni, hiszen a megtartó és felnevelő közösség kontrollálja az alkotásokat, s ami nem illeszkedik a hagyományba, az kihullik. így van otthon a szubjektum a folklórban, az egyedi alkotás ezért nem lehet sosem jellegtelen... — Végre — húszéves folyamatos munkálkodás után — megkapta a „Mester” címet. Elégedett? — A kitüntetés néhány napig, hétig felvidítja az embert; örömet ad. De a sors igen pallérozott: ott töri meg az embert, ahol a legjobban fáj. Örültem az elismerésnek, de most már a terveim nyugtalanítanak. Szeretném a tanyámat rendbehozatni, hiszen rogyadozik a tető. Jó lett volna itt a szomszédos házban egy kiállítótermet és műhelyt berendezni, hogy családomat ne zaklassák a látogatók, de nem kaptam segítséget senkitől. Most próbálok még többet dolgozni a földeken, gyarapítóm a sertésállományt, hogy legyen pénz a „fejlesztésre”. A kapálás, a kukoricatörés, és persze a szoborfaragás közben gyakran tovább folytatom magamban a beszélgetést a rég elment barátaimmal, mestereimmel. Táncos Péter bácsinak például már felajánlottam díjamat: ő biztosan jobban megérdemelte volna. Hívogatom az értékvé- dőket’ is? a -népéleHgazi ismerőit, akiknek volt erejük, hogy tovább éltessék^Bartók és Kodály testamentumát; az értéktiszteletet. Nagyon hiányzik Órtutay Gyula, Rábai Miklós, Bálint Sándor, Tálasi István okos, szelíd szava, melyben persze mindig erő volt: megtartó, éltető... Pólyák Ferenc faragónak, a Népművészet Mesterének 1968 óta száznál több önálló kiállítása volt. A bal- tás fafaragást megcsodálták a Szovjetunióban, Kubában, Jugoszláviában, Portugáliában, Franciaországban, Dániában, Ausztriában és az NSZK-ban is. A Cziffra-alapítvány és a TOT ösztöndíjasának számos nagyméretű szobra díszíti városaink, falvaink parkjait és középületeit. Farkas P. József ÁGH ISTVÁN: így történik Apám szeméből a szemedbe anyám szeméből a szemembe micsoda messzi sugár planéták •tüzelnek egymásra így történik kezem hasamra való lelőtt madárrá változása. Eszmélet X. fnvtir MiU f h>-ál>r i Bodri Ferenc grafikája „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor — ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek." (József Attila) BERTÓK LÁSZLÓ: A vasgolyó A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beleakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. TI M~ár esztendők óta özvegyi sorJ\/iw ban és egyedül élt az öreg A. YJL Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a Megakadt folyócska ahogy folydogál. s Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént 1 a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal így ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vak- kantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villudozuik. mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólván semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. ~W’T" imént tehát az útra, s ott men- gA degélni kezdett, hátha lesz vala- A Mjni. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utánanézett a /■ kocsinak, majd megindult ismét, A A és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé• S amint így mende- gélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, TAMÁSI ÁRON:* msh Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit mondta az öreg. — S mért van maga rosszul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! ~W~ ános jobban az öregre kapta a m szemét, s hát csakugyan, az öreg %ß igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, ■■l * Holnap lenne kilencvenesztendős Tamási Áron. (1897. szeptember 20-án született Farkaslakán.) A jeles prózaköltőre, az Ábelt hősül választó három könyv írójára Öreg pillangó című elbeszélésével emlékezünk. aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogy-mint van? — Biza rosszul! —felelte Mihály bácsi. mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig po- gányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el.- Más ember ágyba dől .ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz —felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meg libbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valaS mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, |_ hogy vajón még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli —felelte a vénasz- szony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgőit az öreg. — Hát akkor miért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! ~W~ a nem tudott, hát az öregasz- m. m szony megkönyörült rajta, s A. A gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy talál- ■ ta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott.- Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lep-e? — kérdezte. I megtört szivűek mind Jánosra Inéztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megille- tődve várták. S amit vártak, abban nem \is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtotton felállt, és a húsz pengőforintot átnyújtotta Mihály bácsinak: Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öregasszony simi kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással sxlott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az'egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja.
