Petőfi Népe, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-02 / 206. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. szeptember 2. HUSZONÖT ÉV A KÖZMŰVELŐDÉS SZOLGÁLATÁBAN Hl Huszonöt _éves táncpedagógusi pályája során hány fiatallal szerettette meg a táncot, a néphagyományt? — talán maga sem tudná összeszámolni. Annyit persze — kerekítve — bízvást mondhatna: tízezrekkel. Harmincnégy együttest alapított, kétszáznál is több tánciskolái kurzust vezetett. Tehetséggel és tudással több száz, kezdetben akadozó lábú, társaságban vagy a színpadon zavarba eső falusi, tanyasi fiatalból nevelt jeles táncost. Sok sikeres fellépés, arany-, ezüst-, bronzminősítés, elismerő oklevél, két alkalommal pedig a Szocialista Kultúráért kitüntetés jelzi a pályaívét. Bács-Kiskunban jelenleg a szalkszentmártoni, a bartai és a soltszentimrei együttesek kofeográfusa: Wünsch László. Wünsch László koreográfus HONISMERET — HELYTÖRTÉNET A vadkerti svábok — Hogyan emlékszik a kezdetekre? ■— A Dunai Vasmű Táncegyüttesével dolgoztam,-amikor 1962-ben megkerestek a dunavecsei járási tanácstól; kérték, legyek a környék településeinek hivatásos tánctanára. Igent mondtam. Aztán tíz évig jártam a kiskunsági falvakat, estéről estére tanítottam a fiatalokat az Alföld hagyományos népi, valamint az akjcor divatos, „új zenére” léphető szalontáncokra. Más világ volt az! A legény nem is nagyon tudott megismerkedni lánnyal, ha nem járt a bálba; vagyis legalább csárdásozni, keringőzni nem tudott. A művelődéspolitika alapelve volt: az új társadalom gyermekei tudjanak énekelni, zenélni, táncolni, szépen beszélni. Fontosnak találták azt is, hogy megtanulják a fiatalok a viselkedés, az „illem” szabályait. Nem győztünk elég tanfolyamot indítani. A tánccsoportokba pedig felvételizni kellett', oly sok volt a jelentkező. — Tehát egyfajta rang volt, ha valaki tagja lehetett egy művészeti csoportnak ... — Ez a tisztele* * • ”ze korábbi keletű. A második világháború előtt is működtek a környéken neves közösségek. A Kalocsa melletti falvakból a táncos fiatalok a fel világot bejárhatták. Én kezdettől a koreográfia közösségépítő, hagyományokat továbbvivő hatásaira figyeltem. Nem a színpadi produkciót tartottam a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a lányoknak, fiúknak a próbákon, a fellépéseken, a táborokban és a turnékon a jellemük formálódjék, a személyiségük gazdagodjék. — Miért veszített lendületéből mára ez a mozgalom? — Abban látom a bajt, hogy az információközpontú általános iskolában nem kapott tantárgyi helyet a ritmikus mozgás. A kodályi zenepedagógiában oly sokat hangsúlyozott széles körű, és alapfokú képzés — bár többször próbálkoztak vele a pedagógusok — kimaradt a tantervből. Táncos anyanyelvűnket nem tanulják meg a gyerekek. Van öt perce? Legyen! Megéri! Mi tagadás, kicsit elszomorító a műsor félénk, udvarias ajánlkozá- sa. Van öt perce? Ha nincs jobb dolga, máradjon ott a készüléknél, ne kapcsolja ki az agyát, a figyelmét! A kényszer szülte ötletre, kérdésre megoszlanak a válaszok. Kézlegyintéssel elintézhetők a borzonkodó sznobok ellenvetései. Szerintük cudarság az olyan remekműveknek —mint például legutóbb Dohnányi Ruralia Hungari- ca című alkotása — szétdarabolá- sa. Mit szólnának a költészet barátai, ha csak egy-két szakaszt mondana el a színész Petőfi Szeptember végén című csodájából? Ugyan, más a zeneművek, más az irodalmi alkotások belső rendje; eltérő módon hatnak. Teljes élményt adott a világhírű zongoraművész-zeneszerző, több mint ötven éve — a Psalmus Hungaricusszal együtt — bemutatott dekoratív kompozíciójának második tétele. Egyszer talán, a közművelődés, a zenei népművelés Kánaánjában már fölöslegessé válik a szerénykedő óvatoskodás •— Van öt perce? .—és nyíltan vállalhatja szép célját: Zene SÉ mindenkinek. Lám a szombati Vers — mindenkinek lassan-lassan a várt műsorok közé sorolja magát. Sokaknak hiányozna, ha elmaradna. (Ha már oly népes az ötperces irodalmi Pedig hatásos nevelési lehetőségről mond le az iskola ezzel. Az szerintem másodlagos — bár igaz —, hogy a közművelődésért felelős kulturális kormányzatnak más, fontosabb célokra sincs pénze, ezért „kiszállt” a mozgalomból. A fönntartó szövetkezetek, gazdaságok pedig gyakran ugyanúgy bánnak egy alkotó közösséggel, mint valamelyik melléküzemágukkal. Ha nem termel — arany-, ezüst- vagy uram bocsá’ bronz minősítést, külföldi utat, tv-szereplést —, „fölszámolják”. Én mindenesetre nem panaszkodhatom, jelenleg is hat csoportot vezetek: vannak azért még jó mecénások. — Úgy tudom, régóta gyűjti a környék táncait... — Amikor dolgozni kezdtem a Duna menti falvakban, feltűnt, hogy a próbák szüneteiben a fiatalok otthonról hozott táncokat adtak elő a közösség szórakoztatására. Milyen sok új színt vihetnénk a produkciókba — gondoltam —, ha sikerülne még a nagyapák lábáról leírni az eredeti rendeket! Az ország együttesei ugyanis máig csak 16—18 koreográfiát használnak. Jók és színvonalasak ezek, de elkényelmesít az, ha mindig kész után nyúlunk. Amíg valaki a saját szűkebb közösségének a hagyományait nem ismeri, nem szabad hogy másfelé kalandozzon. A hatvanas években, a solti síkságon, Kalocsa környékén, a Felső- Kiskunságban és a Mezőföldön, igen érdekes, eredeti anyagot találtam. Ezt dolgoztam föl! Gazdagító, hogy e vidéken a magyarokkal együtt cigányok, német, szlovák és görög anyanyelvűek is élnek. Legjobban talán a nyári táborokban lehet megfigyelni a Duna-völgy színes, gazdag táncrendjeit. Olyankor — együtt van minden csoportom — az alkalmi színpadokon pergő műsort nézve érzem igazán, hogy érdemes volt dolgozni. Valamit továbbvihettem, továbbadhattam én is a jövőnek ... Farkas P. József pódium stáblistája, valaki talán néhány szóval elhelyezhetné a választott költeményt az író életművében.) Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című verse a modem magyar költészet egyik remeke — Hegedűs D. Géza tojmácsolásá- ban —■, legutóbb újabb híveket szerzett e hétvégi felüdülésnek. Külföldjáró hazánkfiától hallottam, hogy Kínában mindennap bemutatnak egy-egy foglalkozást a képernyőn. Méghozzá fő műsoridőben. Valami hasonló nálunk sem ártana, de ezen még gondolkodni kellene, mert voltak már kevésbé sikeres próbálkozások. A rádióban meghonosított A hét embere című rövid interjú mintájára legalább hetente egyszer képernyőre kerülhetne, ötperces nyilvánosságot kiérdemelne egy-egy boldog, munkája sikerének örvendező ember. Persze, magam is félek az ötvenes évek fogpasztamosolyú él- munkás-kampányától. Ha én volnék eme (elképzelt) műsor szerkesztője, az úgynevezett hétköznapi emberek közül válogatnék. Ellesném azt a pillanatot, amikor a suszter kézbe veszi, maga előtt gyönyörködve megforgatja a megjavított, újjávarázsolt lábbelit, az esztergályos munkáját élvezve milliméter, századmilliméter pontossággal csinálja meg, az előírt műveletet, amikor gondosan ápolt növények köszönik gondozójuk figyelmes hozzáértését. Heltai Nándor Paszternák feltámadása Borisz Paszternák 1890. február 10- én született az .oroszországi Peregyelki- nóban. Ugyanitt helyeztek örök nyugalomra 1960. január hó 30-án. Pere- gyelkinó Moszkva „Szentendréje”. Gyönyörű kis település alkotóházakkal, üdülőkkel, nyaralókkal; alkotásra késztető édene a művészeknek. A Pasz- temak-ház — annak idején — a szellemi élet központja, írók, festők, zenészek találkozóhelye. Gyakori vendég volt L. Tolsztoj, M. Gorkij, s otthon érezte itt magát R. M. Rilke is. Ebben a kifinomult szellemi környezetben, a korabeli előkelő, úri orosz otthonok puha melegéből nőtt fel a kis Borisz. Első versei 1911-ben, első verseskötete 1914-ben jelenik meg. A forradalmat nagy reménnyel, mondhatni lelkesedéssel fogadja, hiszen általa az emberre rákényszerítétt társadalmi erők, megkötések letörését reméli. Politikumot nem találunk lírai megnyilatkozásaiban, mert ő a forradalmat „... nem a szociális lény, hanem az érzéki lény szabadulásaként értelmezi...” Verseiben gazdag érzelem, romantikus pátosz, s az akkori évek reménykedő, vágyakozó optimizmusa fejlődik ki. Nem csoda hát, hogy követőinek, rajongóinak száma egyre nő, már-már kikiáltanák a hon legnagyobb költőjének. Pedig a versírást B. Paszternák csak előgyakorlatnak tartja, s egyre csak a „nagyregény” megalkotásai tervezi, arra készül. A hatvanas években elszigetelődik, inkább a fordításnak — politikai támadásoktól megkímélt — műhelyébe húzódik vissza. Shakespeare-drámák, a Faust, Shelley, Keats, Verlaine versei kerülnek ki tolla alól nyelvén, de lefordítja a János vitézt, Petőfi verses meséjét is. Magányábpl a második világháború mozdítja ki. Iróbrigádokkal a fronton lévő katonákat keresi fel. Hazafias verseiben feltámad újból a lelkesedés, mert úgy érzi, hogy a háború megpróbáltatásai közelebb hozzák egymáshoz az embereket, őszintébbé teszi a kapcsolatokat, s értelme, értéke van a cselekvésnek. A háború után, 1948—55 között ko.- molyan nekilát a tervezett „nagyregény” megírásának. Hogy olyan felfokozott erővel lát neki a munkának, abban nagy szerepet játszik egy tragikus eseményekkel terhelt kései nagy szerelem is. 1957-ben a regény, a Doktor Zsivágo készen van. Hozzáértő bírálók szerint ugyan e művében nem sikerült megvalósítania a célt, mit maga elé tűzött: „... azokról az évekről, emberekről, sorsokról, amelyeknek keretét a forradalom adta meg, úgy kell írni, hogy elálljon tőle az ember szívverése és égnek álljon a haja..., ám ha e regény nem is koronája irodalmi működésének, mint ő maga hitte, de zseniális lírájának méltó társa.” A Doktor Zsivágo „az orosz történelem 1903-tól 1929-ig terjedő periódusát fogja át, epilógusa pedig a Nagy Honvédő Háború idején játszódik ... s szinte túlzó optimizmust sugároz”. „A regény hőse Jurij Andrejevic Zsivágo, orvos, gondolkodó ember, színes egyéniség ..., aki nem képes elfogadni a forradalmat, nem látja at értelmét és a maga passzív módján hagyja, hogy életét, sorsát, tudatát összeroppantsa ez a titokzatos erő...” Hazájában nem fogadják el közlésre a regényt, sőt politikailag súlyosan megbélyegzik miatta. Elképzelhető, mekkora támadásnak lesz kiteve, amikor 1958- ban, egy milánói kiadó gondozásában megjelenik a Doktor Zsivágo a nyugati könyvpiacon. 1965-ben film is készült belőle, Omar Sharif főszereplésével. Nagy port kavar Nyugaton, aminek persze erős tápot ad, hogy a könyv „tiltott mű” volt a Szovjetunióban. Tiltott könyv, amelybe sok mindent bele- magyarazott otthon a visszahúzó politikai erő, Nyugaton pedig a szenzációra vadászó, reakciós sajtó. Szinte dicshimnuszokat zengenek róla a nyugati sajtóban. A felfokozott hírverés csak kárára van az írónak. Kizárják az írószövetségből és nyílt levélben mond le a neki odaítélt irodalmi Nobel-díjról. Az ellene indított ellenséges politikai kampány az érzékenylelkű embert megtöri. Teljesen visszavonul, csupán levelezéssel tart kapcsolatot ismerőseivel, barátaival. Jóval halála után, az 1986-os írószövetségi kongresszuson Jevtusenko nyílt szavazáson fogadtatta el, hogy Borisz Pasztemak születésének századik évfordulójára létesítsenek emlékházat a peregyelkinói Pasztemak-házból. Voznyeszenszkij vezetésével megalakult a Paszternák irodalmi örökségét feldolgozó írószövetségi bizottság. Hatálytalanították a harminc esztendővel ezelőtt hozott határozatot, amely Paszternákot kizárta az írószövetségből. Jevtusenko szerint Borisz Paszternák a szovjet1 irodalom „gyöngyszeme”, regényét annak idején megalapozatlan, hamis vádak érték, félremagyarázták. Danes Vera Az 1376-ban alakult Vadkert település — a mai Soltvadkert —- a törökdú- lás idején kihalt pusztasággá változott, s múltját közel száz-kétszáz évig homály fedte. A sívó futóhomok lett az úr, a táj jellegének meghatározója. 1721 őszén Vadkert egykori földbirtokosa, a Tegzes család, vagyoni válságát nem tudván kiheverni, Vadkertet és a környékbeli pusztákat átadta báró Orczy Istvánnak, Duna—Tisza közi kunkapitánynak. Vadkert-pusztának a svábok, általi megszállásáról egy 1745- ben kelt okiratban már konkrét nyomra bukkanhatunk, ezt a szerződést báró Orczy írta alá: „ezennel adom tudtára kiknek illik: hogy az aláb megh irt Esztendőben és napon némely sváboknak, névszerint pedig Suffert Johan, Kruch György, Albrech Rudolf, Miller Vili- heim, Koch Henrik, Hirsch János, Keller Jakab requisitiójokra Nemes Pest Vármegyében lévő eörökös Vadkert nevű Pusztámot megh Szállani engedem ..." Hét család Vannak azonban olyan adatok is a birtokunkban, amelyek alapján megállapíthatjuk, hogy már az 1745-ös esztendőt megelőzően gyökeret vert itt hét- sváb család; ugyanis a Tolna megyei nagyszékhelyi családkönyv feljegyzései szerint a Lehr, Müller és a Dauchert (Teigert) család 1722-ben, a Ferber 1723-ban, a Schilling 1730-ban, a We- isz család 1737-ben, és az Ungarn család 1739-ben költözött el onnan Vad- kertre. A vadkerti első református németeket evangélikus német telepesek követték, s ez a kisebbfajta népvándorlás megfelelt az akkori bécsi politika céljainak, hogy benépesítsék az állandó hadakozások miatt elnéptelenedett hatalmas területeket. Ezeknek a betelepülőknek származási helyét konkrétan megállapítani mind a mai napig lehetetlennek tűnő vállalkozás. A soltvad- kerti lokálpatrióták jelentős hányada abban a tudatban él — s nem alaptalanul —, hogy a svábság zöme Hartáról érkezett ide, akik együtt indultak el a többiekkel Németországból, pontosabban a déli és nyugati tartományokból, valamint Würtembergből. Egy részüknek Hartán nem jutott földterület, így nagy többségük kénytelen volt Vadkertig vándorolni a nagy bérlemény hírére. Egy helytörténeti dokumentumban Nagy-Pál István sóltvadkerti falukutató ráakadt a hartaiak összeirási névsorára, amelyben meglepően sok mai vadkerti hangzású név is szerepel. Javaikban gyarapodtak Vadkerten — a múltban és a jelenben — sváboknak nevezik a németaj- kúakat. Ez az elnevezés tudomásom szerint a XVIII. században ruházódott rá minden németre, s ennek az oka abban keresendő, hogy a bevándorló parasztok nagy része a sváb tartományokból származott. A vadkerti pusztákon gyökeret verni csak az tudott, aki szorgos kezű ember volt. A lakosság 1748-ban szaporodni kezdett, de egyúttal megváltozott az összetétele is. Nógrád és Heves megyéből szállingóztak magyar jobbágyok a még gazdátlan területekre. A bérlők nagy örömmel fogadták őket, hiszen az ő jelenlétük szükségeltetett ahhoz, hogy a birtokok kellő jövedelmet hozzanak. Nem sok idő telt el, s felütötte fejét az első komoly viszálykodás, amely a svábok sorait legelőször megbontotta. A protestánsok közötti ellen- , tétet a közös imaház lerombolása váltotta ki, amelyet a kalocsai katolikus káptalan határozott el. A „földesura- ság” nagy sajnálatára sok református német elhagyta Vadkertet, abból az okból, hogy nem volt szabad vallásgyakorlásuk. 1760-ban még elenyészően kevés magyar eredetű név olvasható a községi leírásokban. A sváb lakosság száma a fent qjnlített affér ellenére tovább gyarapodott, mert ellenállhatatlanul vonzotta őket az ideális megélhetési lehetőség. 1752-ben már 54 családot írtak össze, ezek közül kettő volt csak a magyar. 1755-ben már 97-re rúgott a családok száma, s a magyar kisebbséget csupán három-négy család képviselte, így tehát a településről bátran meg lehetett állapítani, hogy sváb község. A svábok mindig is keményen dob goztak, magukban hordozták ezt a mentalitást.-Javaikban gyarapodtak, s arra is fufdíT^SFé'fSJtllcbőTnTOgy imaházat, lelkészlakást, iskolaházat építsenek, valamint tanítót tartsanak. A vadkerti jómód hírére özönleni kezdtek a szegény zsellérek, ami aztán a lakosság differenciálódását eredményezte. 1773. július 11-én az úgynevezett nagy vendégfogadóban parázs verekedésbe keveredtek a magyarok a svábokkal. A helyzet valahogy mégsem éleződött ki annyira, mint az várható volt. 1795-ben a halasi anyaegyház június 2-án kelt okiratában olvasható, hogy a vadkerti németek fokozatosan elma- gyarosodtak. Az asszimilálódás — a vegyes lakosság esetében — a kétnyelvűség „elhalásában” mutatkozott meg. A svábságra jellemző kultúra és a gazdálkodásuk egyes egyéni módozata las-' san-lassan összeötvöződtek a magyarokéval és a többi kisebbséggel. Földesúr nélkül Az 1800-as években kemény küzdelmet folytattak a vadkertiek a gazdaság és az életmód megváltoztatása érdekében. 1870-ben a sok viszály után magukénak — földesúrnélkülinek — mondhatják a földet. Az 1880-as években átalakult a paraszti munka szervezete, fellendült a kereskedelem és az iparosodás, s így már érthetőnek tűnt az a tény, hogy a svábok nemzeti öntudata is óhatatlanul színét vesztette. Nem úgy, mint más környező sváb településeken, ahol mindmáig féltve/óvják hagyományaikat. 1894—96-ban egy bizonyos Krämer Fülöp az utolsó igazi betelepülő — aki hazájában .vincellér volt — hatalmas földterületeket telepített be szőlővel. Befejezésül idekívánkozik még két igen érdekes dokumentum. Az egyik az 1878. évi consciptio (összeírás) a vadkerti gazdák névsorát tartalmazza, amelyben sok olyan név található,' amelyet ma is használnak a vadkertiek. Mintegy 252 földbirtokos nevét néztem át, ebből megközelítően százhetvenen svábok. Azért nem lehetett pontosabban meghatározni, mert az egyházi tulajdonok is helyet kaptak a felsorolásban, továbbá egy-két számúdat egyszerűen hiányzik a leírásból. A másik érdekes forrást az 1804. június 23-ai úrbéri összeírás adataiból merítettem, ott 398 fő közül 243 a sváb. Mindenütt többségben vannak. Sajnos itt sem lehetett törekedni a teljes pontosságra, sok az olvashatatlan tétel, ezt Nagy-Pál István is nyomatékosan hangsúlyozta. A XX. század elején anérnet^ma- gyár nyelvkülönbség szinte teljesen eltűnt. Kevesebb volt azoknak a családoknak a száma, ahol a német nyelv az élet mindennapjaiban tovább élt. Beszedics Antal Mozi-temető — Mért nem bírod megérteni, hogy meghalt a mozi?! — hörögte a fülembe bölcs barátom, a Homérosz filmszínház üzemvezetője, amikor két jegyért könyörögtem neki a Kancsuka a mellényzsebben című új azerbajdzsán filmre. — Nem adok jegyet! — tombolta. — Nem és nem! Hogy nem tudjátok felfogni, ti, bárgyú népség?! Meghalt a mozi! Vége! Megölte a televízió, megfojtotta a video, gyilkolássza a kábeltévé és a műsorszóró műholdak. Még vetítünk, vetit- getünk, de a mozi, mint olyan, az utolsókat rúgja. Nekem elhiheted, én olvastam a tanulmányokat és a cikkeket; meghúzták a lélekharangot a mozi felett. Es én nem gátolom a haladást, mint ti, aki ilyen tudományos előrejelzések után is képesek vagytok betolongani egy hullába. De az én lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem a technikai fejlődésért. Évekkel ezelőtt külön nyikorgót építettem be az ülőkékbe. De ti csak jöttetek. Ezután átépítettem az erkélyt. A második sortól kezdve már. csak a fejek között láthattatok némi vászonfoltot. De ti fel se vettétek. Ekkor külön, a technikai haladás érdekében beszereltettem egy repülőgépmotort ventilátornak, amely állandóan működött. Ettől kezdve már csak azok hallották a csatajeleneteket, akiknek az apukájuk denevér volt. De nektek ez sem volt elég. Ti csak jöttetek. Csináltam a moziból gőzfürdőt, csináltam fagyasztószekrényt. Hiába. Végül összeesküvést szőttem a gépésszel. A filmeknek hosszú perceken át olyan szellemképe volt, mint Józsi bátyádnak egy üveg vodka után. De ti a nézőtéren úgy tettetek, mintha észre sem vennétek. Végső elkeseredésemben egy délután rövidzárlatot csináltam, és bejelentettem, hogy az idén már nem lisz áram, a mozit egyébként is lebontják, és a helyét behintik sóval. Tudod mi történt? A nézők ott ültek a sötétben. Akik tehették, csókolóztak, akik nem, azok beszélgettek, ismerkedtek. Hiába üvöltöttem nekik is, hogy a mozi meghalt, menjenek haza, üljenek a tévé elé, kapcsolják be a videót! Kinevettek! De már látom, közéjük tartozol te is. Menj, ülj be a nézőtérre! Nem fogok egy érteden, maradi embert győzködni, pmikor új angol film megy a Puskinban. Majd éppen miattad fogom lekésni! Nógrádi Gábor SZABADTÉRI KIÁLLÍTÁS AGGTELEKEN A budapesti Zichy Mihály Galéria első ízben rendezett kiállítást Aggteleken. A szabadtéri táborban elsősorban a természetet ábrázoló müveket mutattak be. A kiállítás sikeresnek bizonyult, így a Barlang Szálló előtt a jövőben havonta rendeznek hasonló tárlatot. KÉPERNYŐ l 4
