Petőfi Népe, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-02 / 206. szám
1987. szeptember 2. • PETŐFI NÉPE • 5 FEJLESZTIK AZ EXPORTÁGAZATOKAT A Jánoshalmi Petőfi Termelőszövetkezet beruházásai Száztizenhárommilliö forintot fektetnek be, főként a két fontos exportágazat — a baromi! és a juhászat — fejlesztésére a Jánoshalmi Petőfi Termelőszövetkezetben. A közős gazdaság életében még egyetlen évben sem volt ilyen jelentős összegű beruházás. Kovacsik István építési ágazatvezetövcl arról beszélgetünk, hogyan haladnak az építkezésekkel. A MŰSZAKI ÉRTELMISÉG LEHETŐSÉGEI — A Kunép Vállalat Kéleshalmán egy 1500 férőhelyes juhhodályt épített. Építési ágazatunk pedig az összes technológiai berendezés szerelését elvégezte, ezenkívül a külső vízvezeték és a kerítés elkészitése szintén a mi vállalkozásunkban történt. A műszaki átadásátvétel már meg is történt. Jelentős beruházás a kétszer hatvanezres pecse- nyecsirke-nevelő építése. Ezt a munkát szintén a Kunép vállalta, mi csak a tereprendezést végeztük, amely mintegy 8 ezer köbméter föld mozgatásával járt együtt. A belső szereléseket ugyancsak a mi szakembereinkre bíztuk — tájékoztat. Nemcsak új létesítményeken dolgoznak, hanem korszerűsítik, felújítják a régieket is. Erről a következőket ' mondja az ágazatvezető: — Szükség van erre is, mert az épületek, technológiák elavultak, gond van a hőszigeteléssel is, szeretnénk áttérni gázfűtésre. Ezeket a feladatokat — kevés kivétellel — saját vállalkozásban oldjuk meg. A felújítások gondos szervezést kívánnak. Nagy érdeme a szakembergárdának, hogy a pecsenyecsirke-nevelő épületek korszerűsítését tumuskiha- gyás nélkül hajtották végre. Az ágazatvezető ezt így részletezi: — Amit csak lehetett, előkészítettünk a szerelésekre. Jó szervezéssel, a szakvezetők megfelelő irányításával a munka határidőre elkészült. Véleményem szerint mindinkább sürgetővé válik a régi épületek felújítása, korszerűsítése, a karbantartási munkák időbeni elkészítése. A jelenlegi gazdasági helyzetben a rendelkezésünkre álló anyagi eszközökkel még céltudatosabban kell gazdálkodnunk. Az idei beruházások pontos végrehajtásában valamennyiünkre nagy feladat hárul. Mind a korszerűsítés, mind az új épületek termelésbe állítása elősegíti a gazdaságosabb nevelést és hizlalást mindként fontos ágazatunkban. Egyúttal bővül a termelés, amely a termelőszövetkezet eredményeit javítja és az exportarány szempontjából sem közömbös, — hangoztatta végezetül az ágazatvezető. Az említett beruházásokkal a bővített újratermelést alapozzák meg. A korszerűsítéssel, a mennyiségi és minőségi fejlesztéssel egyúttal a termelés hatékonyságát növelik. Az 1500-as juhhodályban például már az idén jószágokat nevelnek. Az előzetes számítások szerint a beruházások évi ötvenmillió forinttal növelik a közös gazdaság termelési értékét. K. S. Mutató nélküli műszerek A látszólag folyamatosan mozgó óramutatók az idő folytonos múlását jelzik. De vajon mennyire pontosan olvassuk le óránk számlapjáról az időt? A másodpercmutatós óráról bárki leolvashatja az órákat, perceket, de a másodperceket már elvéthetik a rosszabb szeműek. Még nehezebb a helyzet, amikor tizedmásodperceket kel-— lene leolvasni. A problémát a számjegyes kijelzésű, ún. digitá- 4 > lis (digit = számjegy) óra oldja meg. Ám az óra csupán egy a sokféle adatjelző szerkezet közül: egyfajta időjelző műszer. Kívüle még sok olyan készülék van, amelynél kívánatos a sokkal praktikusabb számjegyes kijelzés. Kezdetben a digitális órák működése hasonló volt a háztartási villany- és gázfogyasztás-mérőkéhez. Rugós vagy másfajta szerkezetük tizedmásodpercenként egy számkereket lökött meg, a számkerék egy teljes körülfordulása egyhatvanad körülfordulásnyit változtatott a másodpercek számkerekének szöghelyzetén, a másodperckerék teljes körülfordulása a perckereket, ez utóbbi pedig az órakereket forgatta meg. E módon, ilyen mechanikus számlálószerkezettel azonban ma mái alig-alig működnek órák, de másfajta műszerek kijelzői sem. (Jól ismert kivétel a gépkocsik kilométer-számlálója.) Az elektronika rohamos fejlődésével és térhódításával lehetővé vált a mért mennyiségek, kijelezni szándékozott adatok impulzusokká való átalakítása, s a többi már az elektronika dolga. Időközben pérsze a kijelzés módja is nagyon megváltozott, a forgó számkerekeket a világító diódák és folyadék- kristályos kijelzők váltották fel. Képünkön egy korszerű digitális kijelzésű fordulatszámlálót láthatunk. (KS) K örülnézve a nagyvállalatok műszaki-fejlesztési, technológiai osztályain, tervezőirodáin, egyre több üres munkaasztalt látunk. Nagyon megfogyatkozott az itt dolgozó konstruktőri és technológusi gárda. Akik maradtak, azok többsége is a főmunkahely mellett belépett a vállalatnál működő gazdasági munkaközösségbe vagy tagja valamilyen külső munkaközösségnek, kisszövetkezetnek. Az az érzése támad az embernek, hogy a nagypályás labdarúgás hangulatához és játékszabályaihoz hozzászokott vállalati szakértelmiség egyre kevésbé fogadja el ezt a munkahelyi klímát és többségük a grundokon keresi a boldogulás lehetőségét. Szó se róla, a mérnökembert (mint nyilván minden tisztességes dolgozó embert) belső természetéből fakadó sajátos kettősség hajtja. Igényli, hogy része legyen egy sikeres csapatnak, de egyúttal ki is akar emelkedni az eredményesen működű kollektívából. A vállalkozni akaró és a jó megélhetés útjait kereső kreatív és innovatív mérnök a vállalkozásnak és a pénzkeresésnek teret engedő kisvállalkozói kondíciók között találja meg elsősorban ezeket a lehetőségeket. A teljesítményorientációra érzékeny világunkban a műszaki értelmiség jelentős része fordult „a vállalkozói, szellemi grundok” felé. Nagyvállalaton belüli vállalkozói szigetek írta dr. Henczi Lajos, a MTESZ főtitkárhelyettese Eltérő esélyek Hogyan minősítjük ezt a mozgási irányt, milyen motivációk hatására alakult ki ez az egyirányúság? Az okok közül két általam fontosnak tartott összefüggést szeretnék kiemelni: az egyik a vállalkozói, alkotói esélykülönbségekkel, a másik a jövedelemszerzés lehetőségeinek eltérő arányaival függ össze. A nagy- és kisvállalatok között jelentősen eltérnek a vállalkozói esélyek. A gazdaságba visszajutó állami források nagy többségét a nagyvállalatoknál a termelés és értékesítés támogatására fordítják és nem a műszaki fejlesztés feltételrendszerét, a mérnökember eszközellátásának javítását szolgálják. Ismerjük például, hogy a nyugati multinacionális nagyvállalatoknál a kutatás-fejlesztést végző szakemberek egy főre jutó eszközellátottsága 60—100 ezer dollár. Mi magunk megeléged- nénk forintban is ilyen eszközellátottsággal. A kutatási-fejlesztési eredmények megszületése után nagyon gyakran szembetaláljuk magunkat azzal a helyzettel, hogy a gyakorlati bevezetéshez szükséges források csak hiányosan állnak rendelkezésünkre, azok is jelentős adóterheket viselnek. Az új eredmények bevezetési költségei a kutatásifejlesztési ráfordításokkal összemérhető nagyságúak, sőt azok tízszeresei is lehetnek a fejlesztési kiadásoknak. Szükség lenne tehát a gyakorlati bevezetést ösztönző nagyvonalú támogatási rendszer kiépítésére és közös kockázat- viselésre a vállalat és az állam között. Különösen vonatkozik ez a fejlett termelési kultúrák meghonosítására. A nagyvállalati vállalkozói esélykülönbséget mérsékelné a dinamikus szervezeti fonnák alkalmazása is. A „vállalkozói szigetek” zömében a nagyválSZÁMÍTÁS- A T7* 1 a n 1 f,f1 technika a Videoton Bulgáriában lalati formákon kívül alakulnak ki és talán érthető, hogy a kreatív, innovatív mérnök ezeken jobban érzi magát. De nemcsak a vállalkozói esélyegyenlőtlenségek, hanem az eltérő jövedelemszerzési lehetőségek is a kisvállalkozások irányába terelik a képességei és munkája szerint boldogulni akaró mérnököt. Nem nyugodhatunk bele azonban abba, hogy nem kamatoztatjuk a nagyvállalati főmunkahelyeken a magasan kvalifikált műszaki értelmiség képességeit. Nem felel meg a társadalmi igazságosságnak, ha a vállalkozó, kezdeményező mérnökök tevékenységét, javadalmazását az egyenlőség jegyében korlátozzuk. Aki többet tud, többet érdemel Az is hozzátartozik a mai helyzethez, hogy a mérnökök közül minden hatodik, hetedik úgy véli, hogy a főmunkahelyen egyáltalán nem hasznosítják tudását. Mindössze fele nyilatkozik úgy, hogy csak részben veszik igénybe a képességeihez mérten. Ezért is keresik joggal a főmunkahelyen kívül szellemi és anyagi boldogulásuk lehetőségeit. Szerzett jövedelmükben fokozatosan csökken a főmunkahelyen kapott keresetük aránya, mivel az itt megszerzett bér nem elegendő az értelmiségi funkció bővített újratermeléséhez, az élet- színvonal megőrzéséhez. Ez a főálláson kívüli, gyakran szakmától távoleső tevékenységekre szorítja a műszaki értelmiséget. Megoldásnak az tekinthető, ha új ösztönzési rendszert valósítunk meg. A bérek növekedésének a vállalati keretek között erős korlátái vannak. A személyi jövedelmek növelésének legfontosabb eszköze ma a munkahelyváltoztatás, illetve a második gazdaságban végzett tevékenység. Azt is látnunk kell, hogy a jelenlegi bérarányok nem fejezik ki a szellemi munka érték- teremtésben betöltött szerepét. Az elmúlt több mint 40 esztendőben mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna a képzettség szerinti bérkülönbségeket. Napjainkra a nem vezető beosztású mérnöki fizetések átlagosan alig 5 —10 százalékkal haladják meg a fizikai dolgozók fizetését. 1938-ban a bér- és jövedelemkülönbség még 3:1 arányú volt a műszaki értelmiség javára. 1946 —57—72-ben hozott állami intézkedések fokozatosan közelítették a mérnöki fizetéseket a fizikai dolgozók fizetéséhez. A képzettség szerinti bérkülönbségek nemcsak nálunk, hanem a világ szinte minden országában csökkennek. A kialakult bérarányok azonban jelentősen eltérnek a hazai gyakorlattól. A világ fejlett ipari országaiban a magasan iskolázott műszaki értelmiség bére átlagosan két-háromszorosan haladja meg az alacsonyan iskolázott munkaerő bérét. A tőkés országokban a magasan kvalifikált, kreatív szellemi munkát végzők bérpozíciójának javulása hozzátartozik a gazdasági válságból való kilábaláshoz. A nálunk kialakult ellentmondásos gyakorlatot az is jellemzi, hogy nemegyszer veszteséges szervezetek magasabb béremelést valósítanak meg, mint a jövedelmezően működő vállalatok. Fent és lent egyaránt A bérekkel szemben nálunk nagyon sok funkció teljesülését váijuk el. Többek között a vásárlóerő-szabályozást; a munka mennyiségének és minőségének, a munka nehézségének, bonyolultságának társadalmi elismerését; az ösztönzés és a méltányos elosztás biztosítását; illetve a dolgozók társadalmi státusának, a vállalati hierarchiában elfoglalt helyének kifejezését. Gyakran hangoztatott tételünk, hogy vállalati keretek között a béreket teljesítményarányosan kell megítélni. Ugyanakkor keveset beszélünk arról, hogy a teljesítménymérés. különösen a szellemi műnA Videoton számítástechnikai cikkei igen keresettek a bolgár vegyiparban, az energiatermelésben és a híradástechnikában. Ä burgaszi, jamboli, devnjai, pleveni, vracai és szófiai vegyikombinát, a gabrovói Kapitan Djado Nikola műanyagüzem, a szófiai Dimiter Ganev műanyaggyár csak egy részét teszi ki azoknak a bolgár nagyüzemeknek, amelyek ES 1010, ES 1011, ES 1012 vagy VT—20, VT—30 Videoton-rendszereket használnak fel. Miután a Bulgáriába irányuló kivitel meghaladta az 1 millió rubel értéket, a magyar üzem 1977 nyarán kirendeltséget létesített Szófiában. Később a vevőszolgálati tevékenység elősegítésére műhelyt és raktárt létesítettek, így jött létre a kereskedelmi-műszaki központ, amely hardver- és szoftverszolgáltatásokat nyújt, hagyományos szervizelést végez, továbbá szakemberek számára nyújt továbbképzést. A központ fennállásának tizedik évfordulója alkalmából a Sheraton-Balkan Hotel kiállítási termeiben mutatták be a magyar számítástechnika legújabb eredményeit. A Videoton és bolgár partnerei — az Izotimpex, a Technika és Telekom — tízéves együttműködése során a kétirányú árucsere a korábbinak a háromszorosára nőtt és 1986rban elérte a 11,5 millió rubel értéket. Az együttműködés kezdetén a Videoton display-terminálokat, lyukkártyákat és lyukszalagkezelő készülékeket szállított, 1980-tól azonban már főleg nyomtatókat. Az export állandóan növekszik, így ezekből a gépekből már több ezer található Bulgáriában. A bolgár partnerek mágneslemezeket és mágnesszalagokat szállítanak Magyarországra. HUCUL LOVAK JÓSVAFŐN tóm» Jósvafőn hucul lovakból létrehozták az ország egyetlen ilyen jellegű állami törzstenyészetét. Ez a faj az európai vadló, a tarpán leszármazottja, melyet a Tisza forrásvidékén élő népcsoport, a huculok háziasítottak. Innét kapta a nevét. Valamikor a Kárpátok vidékén elterjedt, kedvelt faj volt igénytelensége, munkabírása miatt, de napjainkra már nagyon megritkult az állomány. KONTÉNEREK KORA Az 1960-as évek elején már akkora árumennyiségeket kellett megmozgatni a világkereskedelemben, hogy az a hagyományos módszerekkel igen sok problémát okozott. Ekkor született a mentő gondolat: olyan szállítóládára, dobozra, tartályra, vagyis konténerre van szükség, amelyik a gyártól a felhasználóig, a vevőig viszi az árut anélkül, hogy a láda tartalmát egyszer is át kellene rakni. A gondolatból szabadalom lett, és a hatvanas évek közepére a konténer, a konténeres szállítási mód meghódította a világot. Mivel igen sok áru- és termékféleség szállítható konténerben, a rakodási módok is különbözőek lehetnek. Ennek megfelelően találkozunk hátsó ajtós, teljesen zárt, nyitható tetős vagy csak ponyvával fedett, valamint teljesen lenyitható oldalú vagy oldalfalak nélküli változatokkal is. Időközben a szakemberek kifejlesztették — a konténerek külső vázkeretének és méreteinek megtartásával — a tartályos konténereket is. Kezdetben kizárólag acélból gyártották a normál áruszállító konténereket. Később rátértek az ötvözött alumíniumra, mert ekként csökkenthető volt a szállítóládák tömege. Újabban az acélvázas, de műanyag falú konténerek is kezdenek elterjedni. (A műanyag többnyire üvegszálvázas poliészter vagy valamilyen szendvicsszerke- zet.) Mivel a konténerek külső méretei és rögzítőelemei szabványosak, a világ bármelyik fuvarozója akármilyen — erre a célra egyébként alkalmas — járművel szállíthatja őket. De e hatalmas szállítóládák gyors le- és felrakásához speciális konténerrakodó és -mozgató berendezéseket kellett kifejleszteni, valóságos konténer-pályaudvarokat kellett létrehozni nagy vasúti csomópontokon, hajókikötőkben és repülőtereken. ka esetében milyen problematikus. Talán még nagyobb és megoldhatatlan problémát vállalunk fel akkor, ha az egyéni kereseteket a vállalati teljesítményektől, a vállalati nyereségtől, a vállalatijövedelmezőségtől tesszük függővé. Nagyon nehéz megítélni, hogy egy tervezőmérnök vagy egy technológus milyen mértékben járul hozzá a vállalati jövedelmezőség alakulásához. A teljesítmény csak néhány munkafajtánál egyértelmű, még ezekre is erősen hatnak a munkakörülmények, és más, az egyénen kívül álló tényezők. Ösztönzési rendszerünk mindenekelőtt a munkapad mellett dolgozó munkásra irányul, őt igyekszik minél nagyobb teljesítményre sarkallni. Lényegesen kevesebb figyelmet fordít a vállalati szakértelmiségre, akik nagyobb mértékben befolyásolják a vállalati jövedelmezőség alakulását. Minél feljebb jutunk a kvalifikáltsági hierarchiában, annál nagyobb az „ösztönzési bénultság”. Úgy gondolom, hogy a műszaki értelmiség, de más dolgozói csoportok esetében is az alapbéreket tekintve más bérezési filozófiát kellene választanunk. A nyereséghez, a vállalati kollektív teljesítményhez fűződő kereset- és bérszabályozás nem jelent megoldást. Egy új bérpolitika megalkotásakor számításba kell venni a személyi béreket befolyásoló körülményeket, a kreatív szellemi munka társadalmi fontosságát, a mérnöki funkciók újratermelési költségeit, a munkaerő piaci viszonyait, a munka bonyolultságát, intenzitását, a munkával járó áldozatvállalásokat. Ezen az alapon lehetne a magasan kvalifikált, alkotó műszaki értelmiség bérpozicióját a maihoz képest javítani. Az a láthatatlan kéz, amely hosszú időn át á bérkülönbségeket mérsékelte, csak így tudja a műszaki értelmiség vállalkozó, kezdeményező erőit felszabadítani. Kormányzati és vállalati intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a nagyvállalati keretek között is minél nagyobb' számban megjelenjenek a „vállalkozói szigetek, a vállalkozói grundok” és ne legyen akadálya nagy- vállalati keretek között sem a munkával megalapozott nettó személyi jövedelmek növekedésének. NDK A környezet védelméről külföldieknek Tizedszer rendezi meg az NDK azt a tízhónapos tanfolyamot, amelyben a fejlődő országok szakemberei készülnek fel a környezetvédelemre. Az UNESCO és az UNEP (az ENSZ környezetvédelmi programja) megbízása alapján a tanfolyamot a drezdai műszaki egyetem szervezi. A résztvevők eddig négy kontinens 76 országából verbuválódtak, főként Ázsia, Afrika és Latín-Amerika államaiból érkeznek. Vannak közöttük biológusok, geológusok, geográfusok, hidrológusok, tervezők, közgazdászok, agrármérnökök ugyanúgy, mint vegyészek, fizikusok, matematikusok, kibernetikusok. Valamennyien környezetvédelemmel foglalkoznak, s mindüket kormányuk delegálja a rangos drezdai továbbképzésre. Ennek elvégeztével vezető környezetvédelmi posztokra kerülnek hazájukban. A tanfolyam 490 órányi elméleti és 910 órás gyakorlati foglalkozásán hét nagy témakör — köztük a mezőgazdasági környezetártalom, az állattenyésztés, a víz- és az erdőgazdálkodás — legfontosabb környezetvédelmi kérdéseit tárgyalják. A gyakorlatban ismerhetik meg mindazt, amit az NDK szakértői tesznek a környezetvédelem érdekében például a tengerpart védelmé- ’ ben, a környezetbarát gazdálkodási rendszerek bevezetésében és tömeges elterjesztésében, illetve a kimerült külszíni bányaterületek talajának rek ulti- válásában. Mivel az érdeklődés évek óta növekszik, minden jelentkezőt nem tudnak felvenni a tanfolyamra. Ezért az utóbbi években kihelyezett regionális kurzusokat rendeznek a drezdaiak Brazíliában, Mexikóban, Szudánban, Kenyában, Indiában és Vietnamban. Ezeknek a tanfolyamoknak a vezetői a Drezdában végzett ökológusok közül kerülnek ki.
