Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-13 / 138. szám

1987. június 13. • PETŐFI NÉPE • 5 Lehet a zene mindenkié? Az Országos Filharmónia hazánk legjelentősebb koncertszervező irodája. Több száz hazai és külföldi előadót menedzsel. Országszerte ismertek, népszerűek komolyzenei programjai. Megyénkben is évtizedek óta ez az intézmény hirdeti a legtöbb hangversenyt. Különö­sen keresettek a filharmónia bérletei Kecskeméten, Ka­locsán és Kiskunfélegyházán. Ifjúsági műsoraikkal néhány községünkbe is eljutnak. Rendszeresen fellépési lehetőséget kínálnak a fővárosi és a megyé­ben élő legjobb szólistáknak, zenekaroknak és kórusoknak. Régi partnerük például a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar és a Kalocsai Helyőrségi Fúvószenekar. Az országos intézmény közművelődési tevékenységéről Rátki András igazgatóval Solton, egy ifjúsági hangverseny szünetében beszélgettünk ... Beszélgetés az Országos Filharmónia igazgatójával • A Bukta Antal Zoltán irányításá­val munkálkodó Kalocsai Helyőr­ségi Zenekar rendszeres szerep­lője az Országos Filharmónia prog­ramjainak. — Bács-Kiskun régi partnere az Or­szágos Filharmóniának. Igaz persze: nem lehetünk teljesen elégedettek a kap­csolattal. Még ma sem büszkélkedhet minden városunk felnőtt bérleti sorozat­tal. — Ifjúsági előadásaink azonban népszerűek Kiskunmajsán, Solton, Já­noshalmán, Dunavecsén, Kecelen, Du- napatajon, Kiskőrösön, Baján, Bácsal­máson, Kiskunhalason, Kalocsán, Ti- szakécskén és Kiskunfélegyházán ... Két évtizede minden évben megrendez­zük ifjúsági műsorainkat ezeken a tele­püléseken. Ebben a tanévben a Buda­pesti Rézfúvós Kvintett, a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar és az Aulos blockflőteegyüttes adott hangversenyt a fiataloknak. Az persze igaz, hogy már jóval kevesebb rendezvényünk van a kisebb településeken, mint a hatvanas vagy a hetvenes években volt. A televí­zió és a rádió színvonalas koncertköz­vetítései miatt az igény nem oly nagy, mint korábban. — Hogy mikor és mire lenne igény, nehéz meghatározni. Nem állítom, hogy hosszú sorok állnak a művelődési házak pénztáránál, mert jegyet szeretnének venni az esti koncertre. Úgy gondolom azonban: elsősorban nem a tévé és a rádió müsorpolitikája az oka a visszalé­pésnek ... — Akkor talán a sztárkultusz! Az emberek azt mondják: ha a televízió esti vendégét nem láthatom a kultúrhá- zunk színpadán, nem megyek el a hangversenyre. Ide tartozik, hogy az árak is többszörösükre emelkedtek és a zenészek is igényesebbek a körülmé­nyekre. Publikum előtti szerepléshez jó akusztikájú és nem túl nagy terem kell; „csendes”, vagyis nem nyikorgó székek és legalább egy jó zongora ... De alig van olyan községünk, ahol mindez együtt megtalálható. — Sok még a hiányosság. De az igazi baj az, hogy ének-zene oktatásunk ne­hézségekkel küzd. Az emberek többsé­gében még nincs meg a „képesség”, hogy élvezzék a zene gazdagító ajándékait. — Bács-Kiskun falvaiban a mostani évadban így is tizennyolc bemutatónk volt. Ez nem sok, de mások is szervez­nek előadásokat. Fölméréseink szerint a 10—18 éves korosztálynak tizenhá­rom százaléka jut el ifjúsági sorozata­inkra. Ezzel azért elégedettek lehetünk, különösen ha tudjuk: a felnőtt lakos­ságnak fél százaléka jár csak hangver­senyre. Sajnos képtelenek vagyunk újabb falusi zenei központokat alapíta­ni, mert nem győzzük anyagilag. — Most húsz forint a jegy a diákok­nak hirdetett hangversenyen. A felnőtt­előadások drágábbak. Nem kellene emelni az árakat? Talán úgy bővülhetne a kínálat. — Nem terhelhetjük a szülőket. Még akkor sem, ha tudjuk, vásári cse­csebecsékre a többszörösét költik a fia­talok, mint művészeti produkciók meg­hallgatására. A felnőttelőadások már ma is igen drágák. Némelyikre egy át­lagkeresetű munkás egynapi bére is rá­megy. Lehet ezt még növelni? — Egy időben próbáltuk hinni: a ze­ne, a képzőművészet vagy a táncművé­szet értő élvezete már nem csak kevés „kiválasztottaknak” adott karizma. A cél az volt — Kodály szavaival élve —, hogy a zene legyen mindenkié. Most kiderül: az élő zene városi, sőt fővárosi áldás. Ott is csak azok tudják élvezni, akiknek nem jelent gondot a jegyek megváltása. — A kodályi célkitűzések eléréséért dolgozunk azokkal együtt, akik még hangversenyeket szerveznek. De nem nyújtózkodhatunk tovább, csak amíg a takarónk ér. Nem szabad feledni: a rá­dió és a televízió naponta — összessé­gében majdnem huszonnégy órán át — színvonalas muzsikát sugároz. És nem lehet figyelmen kívül hagyni a sok lemezjátszót, magnetofont, amelyek a családi otthonokban megtalálhatók. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy több ezer falusi gyerek jár zeneiskolá­ba, énekel kórusainkban. Persze tu­dom: egy-egy opus megszólaltatása egyszeri és megismételhetetlen. Benne része van a hallgatóságnak éppúgy, mint a zenészeknek vagy a karmester­nek. De ez az élmény csak a szükséges feltételek megléte esetén jöhet létre. A tömegkommunikáció pedig megle­hetősen gyorsan növeli a közönség igé­nyeit. Ha valaki szereti a muzsikát, job­ban jár, ha oda megy, ahol felszerelt zenei központ van. — Tehát téves megközelítés, ha azt mondom: ne legyen annyi külföldi ven­dégművész az Operában vagy a Zene- akadémián, s legyen több államilag tá­mogatott hangverseny a falusi iskolák­ban, művelődési házakban? — Nem téves, de van itt olyan köz­ség, ahol van közönség, jó hangszer, és megfelelő terem? Mert akkor csak tes­sék megrendelni az előadást és meg­szervezzük ... Fejleszteni, új közpon­tokat kialakítani nem tudunk. Ilyen munkához több támogatás kellene . .. — Osszák el ismét az állami támoga­tást! A falvakban élőket is „teljes em­berként” számbavéve... :— A dotáció ötven százalékban fe­dezi a kiadásainkat. Ebből az összeg­ből kell azonban működtetni az Állami Hangversenyzenekart is. Nem lenne helyes szétaprózni a pénzt. Kimutatá­saink szerint minden állampolgár hat forinttal járult hozzá tevékenységünk­höz. Észrevennék-e a magyar családok, ha ezeket a forintokat visszakapnák? Szerintem a vidéki zenei központokat kellene még inkább fejleszteni. És fellé­pési lehetőséget adni a városi muzsiku­soknak is. Mindenekelőtt persze jó is­kolákra lenne szükség, amelyekben va­lóban rangján kezelik az ének-zene tan­tárgyat. így alakulhatna ki a közönség­utánpótlás, amely igényli rendszeres szolgálatainkat. — Úgy tudom, Ön faluról falura kö­veti a hangversenyező művészeket... — Egy éve neveztek ki. „Tanuló” igazgató vagyok. Szeretném részletesen megismerni intézményünk munkáját. Ezért követem most például az Aulos zenekart itt, Bács-Kiskunban. Fontos, de igen nehéz feladat gyermekeknek muzsikálni. Vigyázni kell: nehogy olyan nyelven beszéljünk hozzájuk, amilyenen nem értenek. Vagyis csak a helyi zenepedagógusokkal együttmű­ködve tudjuk valóban jól megszervezni e rendezvényeket... Farkas P. József KÖNYVESPOLC Ki olvas éjszaka Az indulat finoman cizellált másneműsége, a nemegyszer szorongató létélmény sugallta sztoikus bölcsesség, a szagga­tott, nehéz légzéshez hasonlatos sejtés sajátos dodekafóniája teszi összetéveszthetetlenné, egyénien mássá Kalász Márton legújabb verseit. A választott köteteim mindig irányulást is jelent: a Ki olvas éjszaka verset? — úgy hisszük, javallat is: Kalász legszemé­lyesebb ontológiájának jót tesz az éjszaka misztikus csöndje, a lélek mélyéről kivetülő hétköznapi transzcendencia e költe­mények sajátja, lényege. Az írástudók eredendő (s ekként újra csak írásra sarkalló) öntudata, amely — hiába is tagad­nánk — egy ősibb bűntudatból, vezeklésigényből fakad, őt is megérinti: „Jár a költészet, mint a kivégzettek a megéget­tek menyasszonya ...” — írja Babits című versében. Több és egyben esendőbb is a költészet a bemérhető, lajstromozha­tó valóságnál. Kalász verseiben „a lét önmagára emlékezik” (a Lászlóffy Aladárnak ajánlott Titkos levegőben szól erről), s „ez annyi, mintha nem is emlékezne”. Az egzisztencia és esszeccia te- remthetetlenségéről Sartre se szólhatna egyértelműbben. A létegész agy Töredékéből kimentett elhallgatásba kifu- tó-kifúló gondolat-érzet töredékek ennek a szemérmes im- mar.enciára hangolt lírának az építőkövei. A „fénybe kifelé” látás a lélekbe-asszimilálja a természet lézengő csodáit, és segít „Úgy lenni, mint a méhek, meg sem tudják, hogy esik fészertetőre a hó ...” (Téli álom). Hihetnénk, hogy a sokszor Trakl-ra emlékeztető hangula­tokra asszociáló rejtelmes filozofikum túlzottan is önmagába zárt, a világ zajait nem igénylő, mi több, emberkerülő. Ám ez koránt sincs így: „már annyira otthon szeretnék lenni, visszamennék gyereknek akár!” — vallja az a költő, akit már-már elérhetetlenül megközelíthetetlennek hiszünk. Ka- ■lász értéséért az olvasónak mindenekelőtt magába kell száll­nia, csak így fejtheti meg az „ajzott megtördeléstől” „a tölgy­fa békességig” a Mindent magában őrző talányokat. A „lét elől egy roász fészerbe beállva” bújócskázik a költő, aki csak remélni meri, hogy olvasói (az éjszaka verset olva­sók) megtalálják. Kemény, valóságon túli érzéki ontológia negatívjait pró­bálja átmenteni a durva fénybe Kalász Márton, a költészet — szelíd, ám engesztelhetetlenül következetes erdőjárója, ahogy magát a Jegyzet, Aranyhoz című versében nevezi. Ehhez pedig nem elég a gyökerekig, a bújtóágig kell vissza­mennie: „a gondolatig, melyben a gondolat fogamzása telt gondolat” — üzeni Újházi Péter festőművésznek a Kiséret című költeményben. Hisszük, hogy a kétszeres József Attila-díjas költő könyv­heti válogatása versben is szokatlan mélységei ellenére (illet­ve éppen emiatt) értő olvasókra lel. Vagy, ami talán még ennél is több: értőbb olvasóvá nevel. (Magvető — 1987.) T. J. A TIT KÜLDÖTTGYŰLÉSE Mikroszkóp és nyitott könyv Nem kisebb ember, mint Kossuth Lajos lelkendezett 1876- ban az akkor harmincöt esztendős Természettudományi Társulat vezetőinek ekképpen: „ ... mi diadalmasan hatol át a magában egyesített értelmi fény szétágazó sugaraival a tudatlanság és közöny ködrétegein; mikint teszi köz nemzeti kinccsé a gondolat búvárlat és szórványos tapasztalás gyűj- telékeit; mikint idéz fel napfényre az ismeretlenség homályá­ból és ösztönöz kutatásokra, és bátorít önbizalmas nyilat- kozványokra erőket, melyek Nemzetünk díszét képezik ...” A levél végefelé pedig ez áll: „Tisztelettel kérem Uraságto- kat, hogy ha engem erre nem ítélnek méltatlannak,. . . mél- tóztassanak engem (100 frt tagsági díjjal) az örökítő tagok sorába felvétel végett a választmánynak ajánlatba tenni.” Azóta sok-sok tízezer érdeklődő követte a példát; ma p>edig több mint harmincezren mondjuk magunkat az immár Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nevet viselő szervezet tagjának. A TIT ma rendezi meg az ötévenként esedékes — ezútal a IX. — országos küldöttgyűlést. A Békésből, Bács-Kiskun- ból és Komáromból, Szabolcsból és Zalából érkező, meg a budapesti küldöttek őszintén igyekszenek számbavenni a múltat, a jelent és kitapogatni a jövő legjobb útját. A TIT keretében 1982 és 1986 között majdnem négy és fél millió „ismeretterjesztő órán” több mint harmincötmillióan vettek részt. Mindkét adat mögött színes valóság rejtőzik: a statisztika ismeretterjesztő órában méri a legunalmasabb előadást és a hazánk legszebb tájaira vezető kirándulást, a planetáriumi csodalátványt és a szakmai átképző előadásso­rozatot, a mindenkitől kemény erőfeszítést követelő nyelv­tanfolyamot és a nyári egyetemeknek a szinte az egész or­szágra kiterjedő hálózatát; a résztvevők között van óvodás és egyetemi tanár, nyugdíjas óvónő és húszéves segédmun­kás, határainkon belül és kívül élő magyar, meg jó néhány országból hazánkba érkező idegen ajkú érdeklődő. A számok azt sem tükrözik pontosan, hogy a TIT-nek (is) köszönhetően évről évre mennyivel többet tud, milyen sok irodalmi és politikai, műszaki és egészségügyi ismerettel gaz­dagodik az „átlagpolgár”. Mégpedig annak ellenére gazda­godik, hogy időközben megnehezedett az ország és a társulat gazdasági helyzete, s hogy az emberek többségének ma fon­tosabb az azonnal jövedelmező tevékenység, mint a későbbi vagy nem anyagi haszonnal kecsegtető tanulás. A községek és városok, majd a megyék küldöttgyűléseinek tapasztalatai alapján elkészített országos küldöttgyűlési elő­terjesztésben világosan kirajzolódik a TIT lehetséges jövője: még nagyobb figyelmet kell fordítani az új társadalmi igé­nyekre, a jelen életközeli ismereteinek széles körű elterjeszté­sére. Mikéiben természetszerűleg meg kell (meg is lehet) őrizni a legjobb hagyományokat, a „Tudománnyal a né­pért!” jelszót s a mikroszkópot és nyitott könyvet ábrázoló társulati jelvényt. Persze a mikroszkóp ma az agykutató rétegröntgent és a Halley-üstököst szinte súroló VEGA ro­botot, a nyitott könyv a televíziót és a számítógépek ötödik nemzedékét (is) jelenti. Annak megfelelően, hogy a társulati naptárt 1841-ről 1987-re lapozta előre a történelem. D. Gy. Eszmélet VII. Bodri Ferenc grafikája „Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére — csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol." (József Attila) KISS TAMÁS: Idill Az ágyúk farkasszemet néznek. A robbanófejek, a töltetek, a puskapor is szárazon. De nem lehet.. . Hát béke van. A kilövő állomáson az ágyúcsőbe költözött egy kismadár. Most benne ül, tollászkodik, biztosan párjára vár. Aztán kikel, torkát az égre nyitja fel s gyanútlan énekel. akmejszter bácsinak nincs lá­ba. Combtövei kibomlott hús­rózsák, műanyag csövek lóg­nak ki a csonkokból. Eszter, a kötözőnővér jódos vattával mossa kör­be a fekélyes sebhelyeket. Szakmejszter bácsi sziszegve tűri a kellemetlen műve­letet, s csak nagy ritkán horkan föl a rohadt életet emlegetve. Mindeközben megérkezik a reggeli, s a szoba, mit sem törődve a kiterített, istent káromló öreg­gel, nekilát. Amikor bejöttem, szobatársaim közül egyedül én tudtam menni. Szabó urat, a nyugdíjas kertészt két nappal előbb mű­tötték, oldalán negyvencentis vágás: ve­sekő. Napjában többször is fennhangon felolvas az Inter press Magazinból. A cikk arról szól, hogy szerte a nagyvi­lágon miféle ördöngösségeket találtak már ki a fránya kövek műtét nélküli eltávolítására. De Szabó úr nincs felhá­borodva, mi több: derűs, hiszen őt a pro­fesszor műtötte. A mellettem levő ágyon Nagyevő, az egykori ávós, pingvinnel (tasakos hűtöakkumulátor) borogatja bevérzett, duzzadt bokáját. A tizenhét lépcsős borozóból feljövet történt a bal­eset: Józsi ba, alias Nagyevő bokája, kilépve az utcára, hirtelen megbicsak­lott, kifordult, eltörött. Hetek óta meg­adó türelemmel vár, hiszen a doktorok csak tudják, mi a franc is történt a vir­gáccsal. Józsi bácsi nyugodt, sőt ahogy mondja, még örül is annak, hogy nem kell otthon lennie. Az asszonyt ugyanis a sógornője boldogítja, akit ő ki nem állhat. Mivel egyedül én vagyok járóképes, természetes, hogy én végzem a házimun­kát: vizet hozok társaimnak, Nagyevőt napjában négyszer kitolom a vécére vagy éppen cigarettázni az előtérbe. Doktor urat és Lacit, a repülőgépsze­relőt ma műtötték. Ők mozdulatlanul hevernek ágyukon, az aranyerétől so­kadszor megszabadított madárcsontú, hetvenéves doktor bácsi két-három óránként magához tér, s teát kér. Laci, akit visszérrel operáltak, csukott szem­mel fekszik, fülében a rádió fülhallgató­ja, de nem hiszem, hogy ért belőle vala­mit. Nagyevönek ma jó napja van, a két friss műtétes ebédje is rá vár, sőt az én vacsorám is, hiszen holnap operálnak, így már nem eszem estebédet. Az esti vizitkor fölkeres az altatóorvos, s meg­kérdezi, beleegyezem-e abba, hogy epi­Sebészeten durális, vagyis gerincvelőn át történő érzéstelenítést alkalmazzon. Mi mást is tehetnék?! Na, ma maga is a vágóhídra kerül, köszönt kora reggel Szakmejszter bácsi, a hetvenöt éves rakodómunkás, akit krónikus érszűkülete tizenöt éve fosztott meg sokat próbált lábaitól. Picur nővér­ke ötödszörre beletalál a vénámba, s attól fogva infúz vagyok. Kapok (plusz­ba) valami kábszert is, nyugtatót, ami­től éberebb vagyok, mint amilyen Józsi ba, az államvédelem egykori harcosa bármikor is lehetett. Egyedül attól félek, hogy a szemüveges műtőssrác nem tud majd a zöld lepellel bevont heverőre emelni. Nincs igazam, a műtösfiú erős. A műtőasztalra terítve az altatóorvpsnő kér, hogy emlékezzem az anyaméhben elfoglalt testalkatomra. Felveszem. Öt percig matat körülbelül a gerincemen, fájdalmat nem, csak egyfajta tompa nyomást érzek. Öt perc sem telhet el, és béna vagyok. Mit érzel, kérdezi az egyik asszisztens lány, miközben valamivel a lábamat birizgálja. Hát, nem egészen azt, amit kéne, szólok, mintha egy ceru­zával rajzolnának rám hieroglifákat. Ez így szuper, súgja, mivelhogy hegyes bö- köjével sebeket karcolt belém ... Felet­tébb öntudatos és jókedélyű vagyok; éle­temben először fekszem a műtőasztalon: ez mégiscsak túlzás, gondolom, illenék rosszabbul lennem... De az istennek se. Szemem magasságában vasemelvé­nyen zöld lepedő: dolgoznak rajtam. Hallottam, hogy a műtőlámpa krómo­zott csúcsán át mindent láthat, akit mű­iének. Néhány szike, csipesz, olykor a két doki valamelyikének gumikesztyűs keze, semmi érdekes ... Unatkozom. Oldalt pislogok és a műtő elhúzott füg- gönyű üvegablakában feltűnik térdemen a vöröslő vágás. Rupt. meniscus med. gen. 1. s. Synovitis ehr. gen. 1. s. profá­nabbal: porcleválás. Van ebben valami szörnyű. Az ember derékig a bénaság betonjába ágyazva nem érzi, hogy van. A jövőre nézve ez szolgáljon tanulságul, mohája a vágást horgoló alorvosnak az operátor. ' Vajon mire gondolhatott, morfondírozok magamban, miközben mozgásra végképp képtelen testemet a műtőszolga az ágyra helyezi. * Folyik belém az infúzió, és még órá­kig béna vagyok. Olyan, akár egy gyö­kérkezelt fog: semmit sem érzek. Borges novelláit olvasom, ugyanannyira való­színűtlenek, mint ez a helyzet. Szak­mejszter bácsi és Szabó úr Nagyevőt ugratják, csakhogy őt nem lehet. Nála az evés nem függvénye az éhségnek. Élni nem kell, de enni muszáj. A virgács meg a doktorok dolga. A túlélés egy bizonyos ponton pedig maga a vegetáció. Kórház­ban vagyunk és mindannyian remekül alkalmazkodunk ehhez. Sőt: férfiak egymás közt, olykor elengedjük magun­kat. Még szerencse, hogy Zsuzska nővér ezt kikéri magának. Kétértelmű trágár férfiak. Igaza van, és mi mindannyian szeretjük öt. Szakmejszter bácsi a szo­baparancsnok: hetekig várja a feleségét, aztán amikor bejön, tíz perc alatt össze­vesznek. Ő a nővérkéknek — akik na­ponta mosdatják, ágytálazzák — aján­dékoz ezt-azt. Kávét, szappant, deso- dort. Az orvosoknak, ahogy mondja so­ha. A .füstölőben" gyógyuló bennfentes asszonyság azt kérdezi, hogy szerintem a hatezres ólomkristály pohárkészleten nem sértődik-e meg az őt műtő késes­doktornő? Laci a pilótákkal hozat majd Varsóból konyakot. A doktor úr szerint, aki már maga jár tusolni, legalább há­romezer forint dukál. A folyosón bice­gek, s nem győzöm az ajándékkosaras, nejlonszalyros rokonokat kerülgetni. Szakmejszter bácsi kérdezi, vajon mi lenne vele, ha mindannyiszor jattolni ké­ne, amikor kórházba kényszerül? De hát a jatt — és ez mindenki előtt világos — ma már a betegség szerves része. A csóró betegnek (de ki meri a kórházüzemben beismerni, hogy az?) pedig rossz a lelkiismerete. Ezért aztán gyakorlottabb betegtársaimtól kérde­zem, hogy mennyi is MA a porcműtét árfolyama? * Laci és én már az utolsókat rúgjuk. Holnap már hazabocsáttatunk. Mind­össze tíz nap telt el, mégis olyanformán vagyunk, mint Hans Castorp A varázs- hegyben. E viszonylag rövid idő ellenére is magabiztosan közlekedünk a betegbi­rodalomban. Kávézunk, sétafikálunk. szinte már otthonosan érezzük magun kát. Már-már azonosulunk a szereppel. Jó lesz hazamenni. Tódor János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom