Petőfi Népe, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-17 / 141. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. június 17. „A FŰ LEHAJLIK A SZÉLBEN, ÉS MEGMARAD” -----------------------------------------------------------------------S ütő András hatvanéves honismeret - helytörténet Ha Sütő Andrásról beszélünk, sohasem csak róla van szó. S elérhet-e ennél többet egy író? Elérhet-e többet annál, hogy már életében jelkép lesz? Sütő András nagy úton — ezzel a címmel köszöntötte őt évtizede irodalmunk egyik legnagyobbja, az előtte járó nemzedék koronázatlan fejedelme: Illyés Gyula. S kimondta, amit annyian gondoltak: „A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András”. S mivel azóta nemcsak Illyés, de annyian mások, vigaszok szintén, eltávoztak közülünk, az ittmaradókra még több feladat hárul. Tudván tudja ezt Sütő András is, s a bölcsőhely, a nemzet és az emberiség parancsait egyaránt számításba véve dolgozik. Sütő András az erdélyi Mezőség Pusztakamarás nevű falujában született 1927. június 17-én. Életében a fordulatot 1945 hozta meg. Rendkívül hamar fölfedezték, s valóban az iskolapadból került szerkesztőségbe, vált szinte egyik évről a másikra nemcsak ismert, de ejismert íróvá is. Gyors karrierje, két Állami-díja szinte kínálja a párhuzamot a hazai irodalmi élet jelenségeivel, a fényes szelek nemzedékének útjával. Abban is, hogy a siker túl gyors volt, s az író még nem mindig tudott megfelelni a szakma igazi követelményeinek. Ezért volt szükségszerű a felismerés a valódi tehetségeknél az zenes évek derekán: változtatni kell az írói eszközökben s a szemléletben is. Eddig párhuzamos Sütő András útja a magyarországi fejlődéssel, de innen kezdve eltér attól. Az írói váltás szükségességének felismerésétől a váltás kidolgozásáig majd másfél évtized telik el nála. A tanulás és a tájékozódás időszaka ez, s hogy mennyire eredményesen, azt az 1970-től sorjázó művek mutatják. A magyarországi epika és dráma a hatvanas évikben nagy megújulásnak és összegzésnek örvendhetett. Sütő András ennek nem volt részese, hiszen amikor újra szinre lépett, a hazai irodalom már egy újabb szakaszába ért, s már egy másfajta megújulás lett az igazi tét. Ekkor már nem a közéleti, a társadalomra figyelő irodalom hiteles értelmezése és művelése volt csak a tét, hanem a nagy erővel színre lépő, a köz- életiség helyett elsősorban a személyiségre figyelő irodalom elfogadása, a kétféle tendencia harcának vagy békés egymás mellett élésének kérdése. S ha innen nézzük Sütő András újrajelent- kezését, ebből a folyamattörténeti szempontból is szükségszerűnek kell látnunk sikerét, ő ugyanis rögtön az Anyám könnyű álmot ígér (1970) című regényével, majd esszéivel és drámáival (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Abel, A százai menyegző, Advent a Hargitán) is választ tudott adni a magyar irodalom további útjára vonatkozó kérdésre. Nemcsak megőrizte, hanem el is mélyítette, szervesebbé is tette a társadalomra figyelő közéletiséget, de ennek az volt az egyik — ha nem a legfontosabb — előfeltétele, hogy ugyanolyan intenzíven figyelt a személyiség kérdéseire is. Ha tehát Sütő András igazi jelentőségére figyelünk, akkor nemcsak azt kell látnunk, hogy a romániai magyarság kultúrájának, következésképpen létének őrzője és megújítója, hanem azt is, hogy mindezt egyetemes szinten teszi, olyan esztétikai elvekre támaszkodva, amelyeknek tágas jövőjük van. Nemzeti-nemzetiségit és általános emberit, társadalmi-közösségit és egyedi személyeset egyaránt látókörébe von. Úgy látja, hogy egyiknek a másik nélkül nincs sok értelme. Egyértelműen és ismételten megvallotta viszont, hogy a nagyobb hangsúlyt a közösségi érdeknek adja. Ami nem közösségi ügy, az nem képviselheti igazán sem az elvont- általánost, sem az egyedit. S a közösség ügye — számára — elsősorban saját nemzetiségének ügye. Azt is felismerhetjük tehát Sütő András müveit és azok elsöprő erejű sikerét figyelve, hogy csak átmeneti divatjelenség lehet az, ami az irodalom és a közélet szétválasztásáért száll síkra. Nincs olyan ügy, ami kívülesik az irodalmon, az irodalom mindenben illetékes lehet. Illyés Gyula híres vizügyi hivatalmetaforáját alkalmazva: ha a szükség úgy kívánja, akár árvízvédelem dolgaiban is meg kell szólalnia az írónak. A romániai magyar nemzetiség, s továbblépve: Közép- és Kelet-Európa, sőt az egész földgolyó napról napra szolgáltatja azokat az ügyeket, amelyek létkérdéssé váltak. S ilyen helyzetben — miként Sütő András megfogal-* mazta — *ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e uram, hogy ön meg fog halni? — valójában semmit sem kérdeztünk. Legalábbis a magunk meghatározott sorsának dolgában.” Vagyis: Sütő András modern író, a szó legnemesebb értelmében. Nem feledte soha a maga Zágonját, s megszenvedi mindig a maga Rodostóit. De elvisel minden Rodostót, kinek a sors Zá- gont adott. S „a fü lehajlik a szélben, és megmarad.”. V. G. SÜTŐ ANDRÁS: Biztató Részlet az Anyám könnyű álmot ígér című könyvből Egy napon így szólt anyám: — írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? — Igaz legyen — mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányi elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — a kézmozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, aztán kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. — Ez nekem is gondom — adtam meg magam. — Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cö vek lábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem: ősszel is vár, s olyankor, ha-sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval boritotlan, akár egy fehér koporsó. Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az '•■’i magasság szokott küldeni, au.. '! hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából. — Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk. Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit — a népdalbelit —félre kell állítanom. — A földre le vele! — szokta mondani anyám. — Ő már eleget látott. A ház mellett van a deszkából tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akail a juhok számára. A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól: — Bolond, repülő kutya. A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tőle. Szinte lábujj hegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik,, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába. Itt látható továbbá egész sornyi félberekedt próbálkozás. A padlás szájában egy hajdani tajkolóműhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három családdal. Azóta — negyven év alatt — négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekből: ez a földművelő korszak. A nyári konyha padlásán cséplőgép-alkatrészek: a nagy vállalkozások kora. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a szőlősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére. Miközben így nézelődtem, fokozatosan erősödő, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben közeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvője. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbőgött a generátor. Asztmásán pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendeletekkel gyarapítóit bennünket. Egy román asszony — a traktoristának valamely hozzátartozója — sírva botorkált átal a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény — a hangot háromfelé tekerve — keservesen énekelt. A cigányok, fejüket a hegedűre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen annak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptárból. Nézelődtem minden irányba. A könnyű álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után. A „bikityi” népiskola tanítója Mi lett az özveggyel? A település, amelyet az 1800-as évek második felében Bikity néven ismertek, ma Bácsbokod nagyközség Bács- Kiskun megyébery A tanító, Sztárcse- vics János, több mint negyedszázadot töltött el a községben. Munkásságának első éveiről csak annyi ismeretes, hogy 1839-ben nyerte el állását. Többet tudunk meg róla és tevékenységéről az 1 í?48-ban készült iratból, amelynek címe: „Népiskolák, tanítók és jövedelmeik összeírása." Az aláírásokat megelőző helyen szereplő dátum 1848. július 27. A korabeli „felmérés” egy kérdése: „Az iskolaház milly karban van?" S a kézzel írt válasz a következő: „Ujjon- nan épített 1847. de miután terv nélkül épitetett falusi rossz mesterek által, de a szükséges anyagok hiánya miatt is, rossz állásban van." Az iskolát a község építtette, és az is gondoskodott fenntartásáról. Volt lehetősége a tanítónak, hogy a különböző kérdésekre adott válaszon túl, még azokra kiegészítő észrevételeket is tegyen. Az úgynevezett „iskolaház” kérdésre még az alábbiakat írta: „Az S-ik rovatra vonatkozólag miután az illető közönség senkitől semmi pótló segítséget az Oskola építésére nem nyerhetett, azért azt, maga erejéből építtetvén igen szegényen építette. Az épület bár terebélyes, de fundamentum nélküli és ezért rossz és veszedelmes az állása. De a kántor és Tanító, ki egy, minden vagyonával az idők viszonyainak van kitéve. Az egész épület pedig áltáljában a várakozásnak meg nem felel." Háromnyelvű népesség gondoskodott a gyermekek taníttatásáról. Magyarok, dalmátok (ma délszlávoknak nevezzük őket) és németek. A gyermekek is ezeket a nyelveket beszélték. A földműves szülők kora tavasztól késő őszig igényt tartottak a gyermekekre a mezei munkákban. Ezzel is magyarázható, hogy az iskolába járás télen nagyobb arányú (190 fiú és 80 leány), míg nyáron ez igen nagy mértékben visszaesett. (25 fiú és 15 leány.) A község lakossága nem tartozott a nagyon szegény népességű települések közé. Rendezett házaik mellett a folyamatos munkavégzés is ezt bizonyítja. De erre enged következtetni az a tény is, hogy a tanulók közül negyven rendelkezett iskolai könyvekkel. Ilyen társadalmi, tárgyi és tanulói adottságok figyelembevételével kellet végeznie munkáját a népiskolai tanítónak. Az összeírás 7. pontja a következőkre kérdez: „Iskolamester neve, élet-kora, s a nyelv, melyet tud?" A beírt válasz önmagáért beszél: „Sztárcsevics János 38 éves, beszél magyarul, dalmata és német nyelveken tökéletesen." A felmérésből azt is megtudjuk, hogy „képezdében” szerzett oklevelet, s így szakképzett pedagógus volt. Érdeklődésre tarthat számot a pedagógusjövedelme. Az összeírás a tanítói jövedelmek két típusát vizsgálja. Nevezetesen a „biztos”-at és a „bizonytalan”-!. A jövedelem együttesen az 1840-es évek tíz évi átlagában 110 forintnak felelt meg. összehasonlításul ugyanezen település plébánosának az évi jövedelme a tanítóénak hatszorosa volt. Tanítványait anyanyelvükön tanította az írásra, olvasásra és számlálásra. Ezt a jelentésnek arra a kérdésére adott válaszából tudjuk amely így fogalmazódott meg: „Milly nyelven folytat ik a tanítás? Magyar—Dalmata és német nyelven szigorú kivonás mellett." Néptanítónk sorsa az 1850-es években nem javult jelentősen. „Ellátta hivata,lát” az iskolában, végezte jegyzői teendőit az iskolaszék ülésein, s tett sok jó szolgálatot a falu lakosságának, valamint az elöljáróságnak. Az iskola és saját életében is jelentős változás, amikor 1858-ban a „dalmát” anyanyelvű gyermekek oktatására új tanítót fogad a község. A levéltári dokumentumok nem őrizték meg, hogy hosszú életpályáján milyen erkölcsi és anyagi megbecsülés övezte. 1865-ben bekövetkezett halála nem kis gondot jelentett özvegyének és hat gyermekének. Mivel vagyont és gazdagságot nem hagyott maga után, a család megélhetésének átmeneti megoldására az özvegy kérelemmel fordult a községi képviselő-testülethez. Ebben azt kérte, hogy a férje halálával megüresedett tanítói állás betöltésére egy évig ne hirdessenek meg pályázatot. Az elöljáróság tagjai a nem mindennapi kérést többoldalúan megvitatták. A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás az elutasítás lett volna, hiszen mindenkinek önmagának kellet ez időben megoldania problémáit. A „hivatalnoki” magatartás is ezt a variációt részesítette előnyben. Ha teljesítik a kérést, akkor nagyobb figyelmet igényel az iskolai élet irányítása. Ezen felül még meg kellett nyerniök mind a világi, mind az egyházi hatóságok beleegyezését. A levéltári dokumentumok alapján nyomon követhetjük a kérés teljesítését. Egy év múlva jelent csak meg a megüresedett állásra a hivatalos pályázat. Arról nem találtam forrásértékű anyagot, hogy a tanító családjának miként alakult a sorsa. Nem tudni, hogy a legidősebb fiú követte-e apját a pályán? Egy tanulságot azért nyújthat a „bikityi” tanító és családjának története. Az emberséges gondoskodás — bárki részéről is — maradandó emléket hagy. Dr. Molnár János KÉPERNYŐ Panoráma Legszívesebben minden jelentkezés után írnék a televízió világpolitikai magazinjáról. Mi a Panoráma sikerének a titka? A távoli tájak varázsa, az egzotikumok vonzása aligha. Amióta emberek kékesen libegő gömbnek látták a földet, összezsugorodtak a távolságok. Amióta egy néhány százezer lakosú szigetállam palota-puccsáról szinte a hatalomátvétellel egy időben értesül a moszkvai újságárus és műszerész, a londoni tőzsdés és kereskedő, a tiszakécskei tsz-tag és gépkocsivezető, nehéz az újság ingerével meglepni az embereket. Talán a történelmi, vagy legalábbis annak is vélhető pillanatok tettenérésének — a „tanú vagyok” örömének — izgalma toborzott több százezernyi közönséget a Panoráma műsoraihoz? Feltehető, mindezek valamelyest hozzájárultak a külpolitikai műsorok népszerűségéhez. Nem tagadható: napról napra jobban érezzük, hogy ezer szállal kötődünk a világhoz. A múlt század végén még a legigényesebb hírlapok sem áldoztak többet terjedelmükből a világpolitikára, mint egy semmitmondó ügyet tárgyaló parlamenti tudósításra. Úgy gondolom, hogy mindenekelőtt szakmai minőségükkel hatnak a Panoráma riportjai. A munkatársak alapos felkészültsége és naprakészültsége szakmai minimum. Tanítani kellene újságírói iskolákon a Panoráma műhelyében dolgozók kapcsolatteremtő módszereit. Kissé a külpolitikai újságírókra tágítva a kört, megemlítem, hogy Polgár Dénes annak idején már-már barátként járt többször is Willy Brandt otthonában. Már-már diplomáciai értékűek Kalmár György és a Gandhi család kapcsolatai. Néhai Makariosz érsek Chrudinák Alajost kereste olykor, ha tudni akart valamit a világgal. Sorakoztathatnám a további példákat. Ennél is fontosabbnak érzem azonban a műsor szinte fenntartás nélküli tárgyilagosságát. Hosszú távon rendkívül kifizetődő ez a magatartás. Ellenértéke a nyilatkozó és a hallgató bizalma. Arról nem is szólván, hogy többnyire még eldöntetlen ügyekről szerezhetünk információkat. A néző akarva-akaratlanul végiggondolja a különböző erővel, hévvel előadott érdekeket, szempontokat. Közreműködhettem több külpolitikai újságíró-közönség találkozón. Minden alkalommal a Panoráma és a hasonló jellegű műsorok jó példáival bírálták a belpolitikai riportokat. Megkérdezték Chrudinákot, Sugárt, Ippert, hogy miért nem csinálnak idehaza is ilyen érdekes interjúkat, mint határainkon kívül? Másként-másként fogalmazva, de nagyjából így hangzott a válasz: Mert külföldön a politikusok másképpen értékelik a közvéleményt, mint nálunk. Népszerűségük, politikai karrierjük, üzleti tevékenységük nem utolsósorban attól függ, hogy milyen kép alakul ki róluk az érdekeltek körében. Előfordult, hogy egy nagyhatalom miniszterelnöke nyilatkozatot adott a Magyar Televíziónak. Az újságíró közölte: a műsorban ennyi és ennyi perc áll rendelkezésére. Mivel az államférfi túllépte a megszabott időkeretet, hazánk riportere megkérdezhette, meg merte kérdezni, hogy most mi legyen? Újra elmondja vendéglátója a nyilatkozatot, vagy a Magyar Televizió kurtítsa meg az interjút? A tekintélyes politikus megköszönte azt a lehetőséget, hogy tömörebben összefoglalhatja mondanivalóját. Hasonló esetben idehaza — tette hozzá — egy járási tanácselnök azt vitatná, hogy mi bajom van vele, miért froclizom. Jó, jó tudom, ma már nincsenek járások, de abban azért nem vagyok biztos, hogy az ilyen senkinek sem használó magatartás kiveszett közéletünkből. Olvasókörök emlékei twrstm Érdekes tárlat nyílt június elején a dunavecsei Vikár Béla Könyvtárban. Az intézmény dolgozói a bibliotéka archívumából előkeresték és kiállították az egykori mezővárosban működő olvasókörök és egyletek emlékeit. Bemutatják a közösségek könyvtárainak legbecsesebb darabjait, a rendezvények plakátjait, a művészeti csoportok versenyeken nyert serlegeit és a közösségi élet más rekvizitumait. ME^HVd a D u «a v ecsc t Á) la la no« Ipartest u 1 e l Mriccai egybekötött nagy kacagó estélyére Kacagás T;, órar^ keresztülj f, t«í ttíforuás 5'*n ftt« 6 oní M *<*«»*>. * Dtmíytt**» ÁlUtfámo* Ipartestéi«! *«{*< portára jav*r* FARSANGI műkedvelő előadást I. A nsgybéoi. III. U| lAmp*» »V »*«> »***♦ H*!vA«ak I t. II h«fv tu 1. áiloj»«!» W*- I X2>~ 5 PMk-.r Uh?rftba v /«* ** » U'.*m ín Mint azt Bo hély Lajost könyvtárigazga tótól megtudtú a kiállítás hatás; ra nagyobb lei dületet vett a fe dolgozó tev kenység is. A te vek szerint röv desen kiadvár jelenik meg i öntevékeny egy sületckről. H. N.
