Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-06 / 105. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 6. KÉTSZÁZ ÉVES MŰVÉSZET # A cár és leánya. Díszdoboz Fedoszkinóból. Fedoszkinói dobozok HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Tanyák Kisszállás határában „Ha távol Oroszországtól szeretném megérinteni Oroszország nyírfáit, bele­nézni tavainak kristálytiszta vizébe — írta Pablo Neruda, a nagy chilei költő —, akkor ezt a kis dobozt veszem a kezembe. Ez a Fedoszkino faluban ké­szített doboz jelenti számomra Orosz­országot.” Amikor külföldön orosz lakkfesté- szetről beszélnek, akkor ezen leggyak­rabban a híres Paleh művészetét értik, és az összes miniatúrás dobozt neki tulajdonítják. Holott az orosz lakkfes­tészet szülőhelyének helyesebb lenne Fedoszkinót, ezt a Moszkva melletti kis falut tekinteni, ahol a mesterség már mintegy 200 éve létezik. És tegyük hozzá, hogy Palehben temperával, Fe- doszkinóban pedig olajjal festenek. Pa­lehben az óorosz művészet hagyomá­nyait folytatják, Fedoszkinóban vi­szont modern tájképeket és portrékat is készítenek. Ennek a két művészeti iparágnak ta­lán csak egy közös vonása van: termé­keikhez egyre nehezebb hozzájutni. Mind a Szovjetunióban, mind külföl­dön nagy a kereslet. De a népművészek nem növelik termékeik számát, mert inkább a tradíció megőrzését és to­vábbfejlesztését tartják lényegesnek, nem pedig azt, hogy tárgyaikat mint­egy futószalagon gyártsák. Fedoszkino története összefonódik Korobov kereskedő és utódja, Lukutyin nevével. Korobov csaknem 2 évszázad­dal ezelőtt lakkozott sapkaellenzőket kezdett gyártani a katonacsákókhoz, Lukutyin pedig a divat hóbortjait kö­vetve (ekkor vált szokássá a tubáko- lás), burnótszelencéket festett. Mind a sapkaellenzőket, mind a szelencéket egyszerű parasztok készítették, akik azelőtt még ecsetet sem láttak, mégis született művészeknek bizonyultak.­A dohányszelencék után a különbö­ző formájú és méretű dobozok követ­keztek — hosszúkásak (kesztyűnek), oválisak (dísztárgyaknak), derékszö- gűek (kendőknek). Tetejükre életképe­ket, népitáncosokat és orosz trojkákat festettek. A legnépszerűbb a teázás­motívum volt: asztalnál ülő két szakál­las muzsik illedelmesen teázik egy nagy szamovárból. Ez a téma egy időben mintegy cégjelzése volt a fedoszkinói miniatúrának, amíg nem jelentek meg az olyan, napjainkban világszerte is­mert kompozíciók, mint a „Nyírfács­ka” és a „Vörös kisvirág”. A mesterek arra törekedtek, hogy az általuk kiválasztott téma valahogy kö­tődjék a fekete lakkal bevont tárgyhoz, különben a rajz úgy nézett volna ki, mintha ráragasztották volna a doboz­tetőre. Ezért a témákhoz nem készítet­tek keretet, hanem a világos színű jele­neteket mintegy beleolvasztották a sö­tét háttérbe. Fedoszkino dicsősége nőtt, a népi mesterek technikája egyre tökéleteseb­bé vált, de az ipari termelés fejlődése és a színnyomás felfedezése azt eredmé­nyezte, hogy a .századunk elején az iparág csaknem teljesen kihalt. Újjá­születése a szovjethatalom éveire tehe­tő, amikor az orosz népművészetnek ez a központja nagy anyagi támogatásban részesült. A termelés kibővült, iskolát nyitottak, és egy korszerű ötemeletes gyármühely épületegyüttest emeltek. A fedoszkinói mesterek komolyan ápolják a hagyományokat. A miniatú- rafestészet távolról sem könnyű művé­szet. Vegyük például azt; hogy egyetlen egy mű elkészítéséhez legkevesebb egy hónap szükséges. Először sajtológé­pekben préselik a keményitővel átita­tott kartont, aztán lenolajban főzik, majd speciális szárító kemencékben égetik legalább 5 napig. A karton szi­lárdabb lesz, mint a fa. Ezt követően a hézagok bekenése, simítása, csiszolása történik, majd a festés — belül vörös, a tetején pedig fekete lakkal. És ekkor veszi kezdetét a leglényegesebb, a fes­tés, amely a máris mutatós félkészter­méket művészi alkotássá varázsolja. Fedoszkinónak saját múzeuma van, amelyben ennek az egyszerű és ugyan­akkor teljesen megismételhetetlen mű­vészetnek az egész „családfája” is lát­ható. Fedoszkinóban dolgoznak olyan mesterek is, akik sikereket értek el a gyöngyházfestésben és kísérletek foly­nak sokszínű nyomdai fóliákkal. A Szovjetunióban mindent megtesz­nek, hogy megőrizzék a fedoszkinói mesterek művészetét és ősi hagyomá­nyukat. Fedoszkino egy kicsit ugyanis több mint művészet —- Fedoszkino a nép lelkének egy része. Gavril Petroszjan APN—KS A magyar tanyásodási folyamat kez­detéről és kialakulásának módjáról más-más vélemények alakultak ki az Alföld különböző részein végzett kuta­tások nyomán. Alapfeltételként két té­nyezőt kell elfogadni: az egy tagban levő parcellát és az önálló gazdálkodás lehetőségét. A Kiskunságban már a XVI. században, a hódoltság ideje alatt, sőt még korábban — mint ezt számos adat valószínűsíti —- létrejöttek ezek a feltételek. A politikai, jogi, gaz­dálkodásbeli és tulajdonviszonyok vál­tozása során a kisebb települések egy része elnéptelenedett, ezzel párhuza­mosan más városok és falvak határa megnövekedett. Az is előfordult, hogy az elnéptelenedett földeket bérbe ad­ták. Mezei kertek, pusztai bérletek és szállások létezését a Duna—Tisza kö­zén a XV. századtól kezdve igazolták. Kiskunhalason először a redemptió után, 1747-ben osztottak saját földet, majd 1848-ig további nyolc alkalom­mal. A halasi tanyavilág így a XVIII. és a XIX. században teljesedett ki. Já­noshalma határát ebben az időben tel­kes jobbágyok és bérlők művelték. Az Orczy család birtokai Annak ellenére, hogy Kisszállás ma Bács-Kiskun megye egyik „legtanyá- sabb” települése, korai szálláshelyek­nek nyomát sem találjuk az elmúlt há­rom évszázadban. A kisszállási tanyák építése a XX. században indult meg. Az ok a község történetének sajátossá­gaiban rejlik. A középkorban, amikor a mezővárosok környékén már léteztek a tanyák elődei, itt még nem alakultak ki ideiglenes szálláshelyek annak elle­nére, hogy ez a terület is jobbágytelkek után adózott a törököknek, a magyar földesuraknak és a kalocsai érsekség­nek. A XVII. század végéig három kis falu volt a mai község területén egy­mástól 5—6 kilométer távolságra, így a szántóföldek művelése nem eshetett a napi bejárhatóságon kívül. Ekkor te­hát nem volt szükség ideiglenes vagy állandó szálláshelyek létesítésére a ha­tárban. Azonban ezt a területet is érint­hette a török hatalom vége felé a lakos­ság elvándorlásának hulláma, mert Nevetséges, hogy fölháborodunk, ha nem nevetjük betegre magunkat tévés kabaréműsorokon. A tömegkommunikációs intézmény humoros műsorai tetszési indexének alakulása állítólag egyike a legfonto­sabb közügyeinknek. Csöppet sem csodálható, hogy a vi­lág legtöbbször átszervezett televíziójá­ban I önálló kabarészerkesztőség ala­kult. Legalább ötször-hatszor értesültem a kabaré színvonalának emelését szol­gáló átfogó intézkedésekről. (Hivatalo­sul írtam az ügy „fontosságát” így is dokumentálva.) Jöttek, mentek felelő­sök, vezetők. Szerintem a tévé maga csinált ügyet a képi nevettetésből. Kár volt. amikor 1741-től az ivánkai, majd ké­sőbb a madai és kis-szállási puszták az Orczy család kezébe kerültek, nagyobb létszámú magyar jobbágyságot telepí­tettek ide, sőt Jankovácz Mező Várost is megvásárolták a kamarától, nem utolsósorban a robotnapokért. Ettől kezdve Kisszállás sorsa megpecsételő­dött. Egészen a felszabadulásig több tízezer holdas hatalmas uradalom lett, amelyet kikerültek vagy csak érintettek a különböző időkben végrehajtott par­cellázások, földosztások. Több mint száz éven át voltak föld- birtokosok ezen a területen az Orczy bárók. Tőlük Stametz Mayer János bé­csi bankár vette meg az uradalmat 1846-ban és még Jánoshalma leszaka­dása után is huszonhatezer holdnál na­gyobb birtokon rendezkedett be. 1851 után a kisszállási uradalomból eszmei község lett és maradt is 1944 októbe­réig. Minden érdeket alávetettek az uraság igényeinek és az uradalom elvá­rásainak. A birtokot Stametz bankár halála után a lányai, majd unokái örö­költék, és a századfordulón mint Bon- compagni-uradalom volt ismeretes. Földosztás A kisszállási határban az almajori, a négyestelepi és a sömléki tanyák épül­tek fel először. A Nagyatádi-féle föld­reform végrehajtása az alkudozások miatt úgy elhúzódott, hogy csak 1926- ban történt végleges megállapodás. En­nek alapján 1927—28-ban mértek föl­deket először a kisszállási uradalom­ban. A gyengébb minőségű, szikes és futóhomokos területeket adták át az első világháborús „vitézeknek”, 1—2 holddal kielégítették a hadiözvegyeket és árvákat, ugyanekkor hirdetés után pénzért vásárolhattak a mérgesi, az ásotthalmi és öttömösi szegényparasz­tok is a négyesi homokból. A harmincas évek közepére felépül­tek a kisgazdák tanyái is. Sorrendben először a tanyaterületen az állatok tar­tásához feltétlenül szükséges gazdasági épületek és általában az istálló végében egy lakóhelyiség, amiben a család meg­húzódott. Később húzták fel a lakó­épületet, amely általában három oszta­tó, nyitott gangos volt. Csak a tehető­sebbek építettek két szobát. Az urada­Éppen a túlbiztosítottság miatt csa­lódtunk a legtöbbször. Csalatkoznak a csodavárók. A Megengedett sebesség első száma előtt Farkasházy Tivadar szerkesztő megpróbálta leszerelni a túlzott vára­kozást a rádió- és televízióújságban kö­zölt előzetesében. „A kabarén nem mindig kell nevetni. A rádiókabaré újabb évfolyamaiban ezt például már szép lassan megvalósítottuk.” És nem dőlt össze a világ! Abban azonban tévedett a félállású kabarészerkesztő, hogy „vagy nagysze­rű, vagy borzalmas. Vagy ami annál is rosszabb, semmilyen” lesz a műsor. Voltak pillanatok, amikor nagysze­rűnek éreztem, s voltak már négy nap után feledett jelenetek. Ami tetszett: bizonytalankodva bár, ki-kiléptek a magyar kabarét az utóbbi lom gyorsan megszabadult a „betola­kodóktól” olyanféleképpen, hogy az eladott földterületeket Kelebiához, il­letve Jánoshalmához csatoltatta. Csak 1948-ban, a lakosság kérésére került vissza közigazgatásilag Kisszálláshoz Négyestelep és a Sömlék. Második hulláin Időrendben a tanyaépítés második hulláma a negyvenes évek elején zajlott le. Az uradalom még nem tisztázott okok miatt 1939-től a jánoshalmi és mélykúti határban fekvő igen jó minő­ségű földjeiből 1500 holdat eladott. Meghirdették az eladást és többnyire bácsalmási, mélykúti, jánoshalmi mó­dosabb családok jelentkeztek vásárló­ként. Tíz—száz hold közötti nagyság­rendben, vettek földet. Házaik is fel­épültek hamarosan, rendre két szobá­sak, cseréptetősek, gangosak voltak. Korábban széttagolt földjeiken terme­lési tapasztalatokat szereztek, itt a jó földeken ezt eredményesen kamatoz­tatták. Telepes-tanyás községgé az 1945-ös földosztás után lett Kisszállás. A föld birtokbavétele a háromszor is megis­mételt földmérés, majd az 1948-ban ki­adott birtokbavételekkel formailag is véglegesített földosztás után történt meg. Ezek után gomba módra szapo­rodtak a tanyák. Építkezett a majorok­ból „kirajzott” cselédség, hogy minél közelebb lehessen a régen áhított föld- tulajdonához és építkeztek a környező községekből ideköltözött lakosok, akiknek jutott a Boncompagniak föld­jéből. 1949-ben ezernégy (!) külterületi lakást számoltak. A tanyásodás lénye­gében a hatvanas évek közepéig tartott. Az állagromlás és a lebontások ellenére is 1967-ben még 889 lakóház volt a külterületen. Hat tanyasi iskola műkö­dött és voltak háziboltok is az ellátás megsegítésére. Jelenleg négyszázhetven tanya talál­ható a határban. A közlekedési viszo­nyok jók, a tanyák jelentős részét villa­mosították. Több tanyát felújítanak napjainkban is, hiszen ideális környe­zetet jelentenek a háztáji gazdálkodás­hoz, az állattartáshoz vagy éppen a sza­badidő hasznos eltöltéséhez. Bőr Józsefné tanár évtizedekben jelentő (indokolatlanul) szűk körből. A felemásra sikeredett közönség­részvétel is járható útnak látszik. Mindennapi visszásságaink, balga beidegzettségeink, sivár slendriánsá- gaink össznépi leleplezése sajátos színt adhat a Megengedett sebességnek. Kérdés, hogy a sokfelé elfoglalt hu­moristák közül ki vállalja az időigényes portyázást, ki merészkedik távolabbra a Vidám Színpad, rádió, tévé három­szögtől? Kétségtelenül Sándor György ab­szurd-hangvételű kisriportjai, képte­lenségei gondolkodtatják el leginkább a nézőket. Szeretném remélni lega­lábbis. Jelenidőt használtam, mert a látott-hallott képsorokat elő-előhív- hatja egy-egy köznapi szituáció. Keve­set mondanék, ha életszerűnek minősí­teném humoros bölcsességeit, kis frics­káit. Jobbító rácsodálkoztatások: ilyen címkével forgalmaztatnám kis reme­keit. H. N. • A kép­nek a Vö­rös berke­nye címet adta készí­tője. KÉPERNYŐ Megengedett sebesség Az alkohol rabságában KELEMEN KÁROLY: /IC J Ahhoz nem kelljogosít - ( ^ • / vány? — kérdeztem Sanyi­tól. — Nem hát, csak valami tanfolyam­féle, de ez most nem érdekes, hiszen tudják, hogy én öt évig sofór voltam. Holnap vasárnap, a nagybátyám a szóm: éti faluban lakik, átmegyünk hu: •' majd elintézi, hogy bekerülj t,> i: /lomásra. De a brigádveze­tésröl <. •< sem. Érted? — Éra / •■ "it. — Na akkor, még megiszunk egy po­hárral és lefekszünk. Bizonyára te is elfáradtál a hosszú utazásban. Reggel alaposan bereggeliztünk, Sa­nyi jóval előbb felkelt és elkészítette. Aztán felültünk a buszra és átmentünk a nyolc kilométerre levő Eger szólát köz­ségbe. Sanyi nagybátyja éppen egy motorke­rékpárt javított, amikor beléptünk a há­za udvarára. Köszöntünk az öregnek, aki nadrágjába törülte a kezét és kezet fogott velünk. A ház előtti lugasban volt egy asztal, oda letelepedtünk. A Jogépész nemsoká­ra egy literes üveggel és poharakkal tért vissza. Töltött a jó vörös borból, ittunk, aztán Sanyi kezdte el a beszélgetést. — Tudja papa, ez a fiatalember jó barátom, együtt voltunk sofőrök a TE- FU-nál Komlón. Neki is elvették két évre a jogosítványát, és szeretne ő is valami traktorra ülni. — Azt lehet öcsém —fordultfelém az öreg, miközben ismét töltött—, mert most kapunk a jövő héten öt új lánctal­pas traktort, és ember meg még nincs rájuk egy sem. Ért a traktorhoz Kele­men elv társ? — Hát lánctalpassal még nem dol­goztam, de Hoffherrel, és U—28-as gé­pen már igen.- Nem érdekes, majd kétfiétre be­osztom Sanyihoz segédvezetönek, és ott megtanulja a lánctalpas vezetését, keze­lését, aztán majd kap egy új traktort. Elfogyott a bor, az öreg fogta az üve­get és elment a pincébe. No komám, ugye igazam volt. Be­levaló gyerek az öreg! — Hát ez könnyen ment — mondom én. — De másnak nem megy ám ilyen könnyen. Káderozás, ez, az, szóval, ha emberhiány is van, megnézik alaposan a komát, mielőtt pláne új gépet adnak ne­ki. Most Ostoroson vagyok a traktorral, jó hely, van ott kaja, pia, meg aztán jóképű csajok is. Majd meglátod holnap. Az öreg egy demizsont is hozott — nem szeretek állandóan mászkálni, mondta nevetve, miközben töltött a po­harakba. Közben jött a háziasszony, hogy kész az ebéd. Megebédeltünk, aztán ismét kiültünk a lugasba az asztalhoz. Nemso­kára átjött két szomszéd is, és kellemes légkör alakult ki. Beszélgettünk, min­denről, a termésről, időjárásról, meg több más dologról. Estefelé aztán el­mentünk Sanyival haza; a kocsmába még benéztünk, leültünk egy asztalhoz. Egy darabig hallgattuk a cigányzenét, aztán énekeltünk is egy pár jó nótát. Éjfél felé hazadülöngéltünk. Másnap bementem Sanyival a gépál­lomásra. A fógépész — Sanyi nagybáty­ja — elintézte a felvételt rövid idő alatt. Még aznap felvettem a raktárból a mun­karuhát, bakancsot, esőköpenyt. Másnap Ostroson dolgoztam Sanyi­val, a lánctalpas traktorral. Megmutat­ta, hogy kell elindítani, a sebességvál­tást, hogy kell zsírozni, és más egyéb dolgokat. Két napig mellettem ült az ülésen, harmadik nap már magam vezet­tem a gépet. Hamar lejárt a két hét, akkor bemen­tem Gerbe, a gépállomásra. A főgépész az igazgató irodájába vezetett. Köszön­tem, az igazgató hellyel kínált, majd leültem egy székre, a főgépész egy má­sikra. Az igazgató közben egy könyvben lapozgatott, majd pár perc után becsuk­ta, és az asztalfiókba tette. Elővette arany cigarettatárcáját s megkínált ben­nünket, tüzet is adott. Aztán egy másik aktacsomót tett maga elé és egy darabig tanulmányozta. — Hát szóval, Kelemen elvtárs — kezdte az igazgató ön kap egy új lánctalpas traktort, és azzal fog dolgoz­ni. Innen harminc kilométerre van egy falu, Bekölce. Ott javarészt nyugdíjas bányászokból alakult ki a Vörös Csillag Termelőszövetkezet. Oda fog menni az új traktorral, Kelemen elvtárs. Volt ott egy Zetkó János nevű traktoros egy Hoffher G—35-őssel, de olyan részeg volt, hogy belehajtott a halastóba és megfulladt. A traktor is teljesen tönkre­ment. Ott nagyon vigyázni kell, mert hegyes a vidék, s a termőföldek kivétel nélkül mind a hegyoldalban terülnek el. Ha nem vigyáz az ember —pláne része­gen —, könnyen felborulhat a traktor­ral. Remélem, Kelemen elvtárs, maga nem különösen nagy barátja az italnak. — Á, dehogy igazgató elvtárs, esetleg néha munka után megiszok egy-két po­hár sört, vagy éppen bort. De csak mun­ka után!— tettem hozzá nyomatékosan. — Nagyon helyes, Kelemen elvtárs! Ezek után magára bízom a behölcei Vö­rös Csillag Termelőszövetkezetben a mezőgazdasági munkát. Kap egy új la­kókocsit is, bár azt úgy kértük kölcsön, egy új traktort, disztillert és ekét, meg egy üzemanyagos gumikerekű utánfu­tót. Hát ez a szerelvény bizony egy mil­lió forintnál is több értéket képvisel. Az igazgató felállt. — Hát akkor jó munkát kívánok ön­nek — és kezet fogott velem. — Majd a többit a főgépész elvtárs elintézi — tette hozzá. A főgépésszel hátramentünk a gép­színhez, es ott átvettem a 38978 sz. S —80-as lánctalpas traktort, a 7627 Isz. számú lakókocsit, egy új ötös ekét, egy disztillert (tárcsát) és a szerszámkész­letet. A raktárban vételeztem még 2 da­rab pokrócot, lepedőt, vánkost és egy vatelinos öltönyt. Mikorra végeztem, délután hat óra lett. — Most pedig megmutatom, hogy merre kell menni Beltölecre — mondta a fógépész, és egy térképet terített le a traktor széles lánctalpára. — No nézze, Kelemen elvtárs, itt van Eger, itt jobbra amint a kapun kiér, elfordul, és a vasúti síneken át eljut a Felnémet felé vezető útra. Felnémetnél a templomnál balra megtalálja a Béla­pátfalvának vezető utat, Bélapátfalván a mozi mellett elfordul jobbra, ki is van írva: Behölce 8 kilométer. Tehát ide harminc kilométer. Elindul reggel hat órakor és délben már ott is van ... Ott aludtam a gépállomás szállóján, és reggel öt órakor már talpon voltam. Megmosakodtam, és már siettem is a traktorhoz. Még tegnap elrendeztük — a jogépész adott két embert — a szerelvény összeállítását. A traktor után kapcsoltuk a bódét, utána a disztillert, az ekét, s legutolsónak az üzemanyagos kocsit, rajta négy hordó gázolaj, két marmonkanna olaj, és egy kis hordó benzinnel. Beindítottam a traktort, még egyszer megnéztem a térképet, aztán elindultam. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom