Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-26 / 122. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 26. MA IS TANÁR ÚRKÉNT ISMERIK Bölcs István Balázs Béla-díjas Évtizedekkel ezelőtt a kecskeméti Katona József Gimnáziumban, mint diák, a szünetekben is találkoztam egy bölcsességét még szemüvegével is meg­sokszorozó fiatalemberrel: Bölcs Ist­vánnal. Az új viccek, a házi feladatok, a báli élmények megbeszélése után mindig a szép versekről beszélgettünk: Tóth Árpádéról, Kosztolányiéról, Dsi- dáéról és másokéról. Együtt jártunk irodalmi szakkörre, Khoor Miklós ta­nár úrhoz. Különös szakkör volt: keve­sen voltunk, de lelkesen olvastuk és elemeztük Ady ritkán idézett verses re­gényét, a Margita élni akar címűt. Szülővárosához hűséges maradt Bölcs István. Mindig szeretettel emle­gette kitűnő osztályfőnökét, Szőts Ru­dolfot, akitől remek nyelvi ismereteket szerzett. A pesti egyetemre került, ott végzett, ott szerzett tanári diplomát. Egyik későbbi emlékezésében hálásan gondolt vissza Bóka László professzor­ra. Majd visszakerült szülővárosába tanárnak. A Bányai Júlia Gimnázium­ban tanított. Igényes, szellemes óráira nemzedékek hivatkoznak. A vidéki vá­rosban már ekkor hírnevet szerzett ma­gának: csillogó szemüvege, tekintete mögött csillogó szellem rejlett. Korán összekapcsolódott tanári munkája a filmesztétikai oktatással. Budapestre kerülve, az egyetem gya­korlógimnáziumában az Országos Pe­dagógiai Intézet támogatásával úttörő munkát végzett a középiskolai filmesz­tétikai oktatás bevezetésével. Nem túl­zás, ha azt mondjuk: országhatárain­kon túl is elismerést szerzett ezzel a tevékenységével. Felismerte azt, hogy a tanulóifjúság jelentős része inkább fil­met néz, mint olvas. De azt is észrevet­te, hogy mindnyájan — fiatalok és fel­nőttek — nehezen ismerjük fel a filmek esztétikai értékeit. Bölcs István határo­zottan irödalomközpontú tanár volt, de arra törekedett, hogy tanítványai különböző művészeti alkotások szép­ségét fedezzék fel. Bátran írta fel négy tankönyve címéül: Filmesztétika. A művészeti ábrázolásmódtól elindul­va a filmes alapismeretekkel lépett to­vább és a filmelemzésekre irányította a figyelmet. Sohasem felejtette el, hogy tanítvá­nyait irodalmi ismeretekkel is gazdagít­sa a filmesztétika kapcsán, például Ap- rily Lajos Szeptemberi fák vagy Weö­res Sándor Valse triste című versét idézve. Mindig a művészetek összessé­gében gondolkozott: így hivatkozott Degas festményeire, Wagner zenéjére, Babits versére. Filmesztétikai tanköny­veiben igyekezett kapcsolatot tartani a magyartanítással (Elektra, Hamlet, Emberi sors). Igényes filmnézőket ne­velt. Éleslátására vall, hogy tankönyvé­ben foglalkozott Szabó István Variáci­ók egy témára című kisfilmjével. A he­lyes választást a rendező későbbi Os- car-díja is jelezte. A negyedikes filmesz­tétikai anyagban Fellini Országúton, Richardson A hosszútávfutó magá­nyossága, Wajda Hamu és gyémánt és Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjét elemezte. Igyekezett megmagya­rázni a rádió- és a televíziójáték műfaji sajátosságait. Filmesztétikai tanköny­veihez kézikönyveket szerkesztett, ta­nulmányokat, módszertani cikkeket írt, hogy segítse a tanárokat. Tanár úrként ismerik ma is rádiós kollégái. Amikor a közelmúltban Ba­lázs Béla-díjjal tüntették ki, riporter munkatársa is Bölcs István tanári egyé­niségét emelte ki. Már régóta nem a gyakorlógimnázium kiemelkedő sze­mélyisége. De minden rádió- és tv- műsorában kidomborodik pedagógiai érdeklődése, tanári magatartása. Nem középiskolás fokon oktat, nevel a Ma­gyar Rádió nagy sikerű Gondolatjel című műsorának felelős szerkesztője­ként. Ott látjuk, halljuk a rádiós-tévés vetélkedőműsor zsűrijében. Örömmel vehetjük észre, hogy megőrizte fiatalos nevetését, utánozhatatlan humorát. Bölcs István, a tanár Wajda Hamu és gyémántjából így magyarázott meg egy képsort tankönyvében: „A portás kibontja a lengyel zászlót, a füstből, sötétből végre kiviszi a napfényre. Reg­gel van. Béke. — Szemétdomb. Hör- gés. A botladozó Maciek lába alatt re­csegnek, csörömpölnek az üvegcsere­pek. Fönt varjak kavarognak. Mada­rak, mint a kezdő képen. De ezek nem csivitelnek: kárognak, rikácsolnak. — Maciek összeesik. Vonaglik, sír, nyög, hörög. Aztán már csak sír. Összegör­nyedve sír, beleássa-kaparja magát a szemétdombba. A szemétdombba, ahová sosem a gyémántot vetik, hanem az ellobbant tüzek hamuját.” Éz a pár mondat is jelzi, miként tudott és tud láttatni, értelmezni. Szekér Endre Fellner, a színházépítés nagymestere • A szegedi színház A szerencse fiának érezhette magát a Szegedi Nemzeti Színház színpadmes­tere, amikor Odesszában, a Tisza-parti település testvérvárosában azt tapasz­talta, hogy a vendégjátékra kihozott díszleteken egy centimétemyit sem kell igazítani, mert a kinti játszóhely ponto­san ugyanolyan és ugyanakkora, mint a hazai. Csakígy ámuldozott aztán szovjet kollégája is, amikor a látogatást viszonozta a Fekete-tenger partjáról érkezett trupp: ő sem kényszerült a ku­lisszák semminémű átszabására, klap­polt, passzolt minden. A titok nyitját a két, egymástól amúgy meglehetősen messzire álló épü­let tető alá hozóinál lehet és kell keres­ni. Nevezetesen annál a Fellner—Hel­mer cégnél, amely bécsi székhellyel mű­ködve szinte teleszórta egyforma teát­rumokkal a múlt század második felé­nek Európáját, s amely vállalatnak megalapítója, Ferdinand Fellner 140 esztendeje született. Édesapja jeles építőmestere volt a császárvárosnak, és Fellner azután is a legkitűnőbb iskolákban, műhelyekben sajátította el a ház- és palotaépítés mű­vészetét. Harmincadik életévét meghaladva önállósította magát, és amikor összeis­merkedett a szintén bécsi Hermann Helmerrel, 1873-ban bejegyeztették a Fellner—Helmer céget, s ettől az esz­tendőtől kezdve sorra vállalták el a színházépítéseket. 1874-ben a bécsi városi színházra, még ugyanebben az évben a pesti Nép­színházra (a későbbi Nemzetire), 1875- ben a temesvári, 1883-ban a szegedi, 1889-ben a tatai, 1896-ban a kecskemé­ti, 1900-ban a nagyváradi, 1906-ban a kolozsvári színházra került rá a kette­jük nevét viselő márványtábla. Amikor Helmer 1919-ben meghalt — ő három esztendővel élte túl 1916. március 22-én elhunyt cégtársát —, nem kevesebb, mint 48 színházépület dicsérte tehetségüket és vállalkozói bá­torságukat a németföldi Augsburgban éppen úgy, mint Fiumében, Prágában és Pozsonyban. Mindezek után nyilván sokak olda­lát fúrja a kíváncsiság, hogy ugyan mi­ért volt annyira kapós ez a Fellner— Helmer cég, ha színházépítésre nyílt alkalom valahol. A titok nyitja teátru­maik belső szerkezetében van. Ez a két tervező kezdte el ugyanis a pompás játékot a lépcsősorok, ki- és bejáratok megmozgatásával, titokzatos, icacska- ringós vezetésével. Az általuk felskic­ceit vázlatok ugyanis mind-mind olyan utasításokat adtak, hogy a publikum ne csupán egy, hanem több szinten kö­zelíthesse meg a nézőteret, s ugyanígy hol irmen, hol amonnan írták elő a közös helyiségekbe, tehát a társalgóba, előtérbe stb. való bejutás rendjét. Ez a gazdag képzeletvilágra valló já­ratrendszer volt a fő csalétek, amivel a megrendelések nagyhalait sorra kifog- dosták, s természetesen az is, hogy exp­ressz gyorsasággal építkeztek még a legszűkebb nagyvárosi szegletekben is. A Szent István körúti Vígszínházát (1896) például kilenc hónap alatt vará­zsolták. Nyilván csak úgy volt ez lehet­séges, hogy a munkaerő legjavát válo­gatták össze az építésvezetőkből, s a legnévtelenebb kőművesekből. Gondolná az ember, hogy Ferdi­nand Fellner korának legboldogabb embereként úszott a művészi és anyagi sikerben. Nem egészen volt ez így, mert a színházépítésnek ez a világhírű nagy­mestere egyéb vágyakat is melengetett szívén. Egyedien maradandó paloták­kal is szerette volna beírni a nevét az egyetemes építészettörténetbe. Ilyen megbízatások vállalására azonban csak alig-alig futotta idejéből. Egy nagyszerű háza azonban eppen a mi fővárosunkban hirdeti nem mindenna­pi tehetségét: a Múzeum utcai Károlyi­palota. Ha ezt valaki megnézi, biztosan úgy sóhajt fel, hogy korántsem valami sorozattervezésre-gyártásra berendez­kedett sikerember volt ez a bécsi férfiú, hanem igenis jó művész, nagy fantáziá­jú megálmodója a falaknak, tetőknek, tereknek. A. L. KELEMEN KAROLY: Az alkohol rabságában (42.) Egész nap veszekedtünk, míg aztán estére kelve valamelyest lecsillapodtunk. A molnár csapdával fogott egy nagy mezei nyulat, és jó pörköltet csinált vacsorára. — Már körülbelül másfél millió forin­tot „gyártottunk". Ha meglesz a kettő, egyelőre leállunk, nehogy valami kala­majka legyen belőle — mondta Sanyi vacsora közben. —- Elosztozunk, a gépe­ket elrejtjük, és egy későbbi időpontban esetleg majd folytatjuk. Ekkor még nem gondolta egyikünk sem, hogy az elhatározásunk csupán el­határozás marad, a kivitelezésre már nem lesz módunk . .. Még három nap volt hátra vasárnapig. Én már nem mentem pénzt felváltani. Tétlenül ődöngtem a faluban vagy éppen a malom körül. Pénzben nem volt hiá­nyom, hiszen el is dugtam magamnak a motor szerszámosládájába — a bizton­ság kedvéért — egy köteg százast. Va­sárnap ünneplőbe vágtám magamat, és kimotoroztam a vasútállomásra. Eppen akkor ért be Dombóvár Jelöl a személy- vonat. A középső kocsiból Tériké szállt le. Nagyon csinos volt. Rohantam feléje, és egy csókot leheltem a homlokára. El­mentünk a malomba, és bemutattam a társaimnak Terikét, mint menyasszo­nyomat. Azok zavartan fogtak kezet a hölggyel. Erre nyilván nem számítottak, hiszen nem is említettem nekik. Tériké lett a szakács. A molnár adott neki egy fehér kötényt és egy fejkendőt, s nekiállt fózni. A molnár levágott egy kacsát erre az alkalomra. Tériké nagy­szerű ebédet főzött. Ebéd után kiültünk a vízimalom előtt lévő öreg diófa alá. Volt ott egy asztal, öreg malomkőből. A molnár hozott egy kancsó bort, és szaporán töltögetett. Közben panaszko­dott, hogy nem megy valami jól a mol­nárkodás. —■ Éppen hogy csak megélek a ma­lomból — mondta álszent pofával. — Ha nem volna a két hold föld, meg a baromfi, ugyancsak felkopna az állam. Karcsi itt molnár nálam, — intett felém a fejével —, neki sem tudok már sokat fizetni, mert lassan lekopnak a kuncsaf­tok. Tériké együttérzően bólogatott. A molnár lement a pincébe borért. Sanyi mereven bámulta a lányt — szinte gyö­tört a féltékenység —, de úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre. Délutánra járt az idő, amikor Tériké elbúcsúzott Sanyitól, meg a molnártól. Levittem az állomásra, és ott megígérte, hogy rövidesen viszontlátjuk egy­mást . .. Olyan négy óra lehetett, amikor mo­torzúgás ütötte meg a fülemet. Félálom­ban lehettem, de a zajra felébredtem. A motorzúgás már az udvarról hallat­szott, majd hirtelen elhallgatott. Ajtó- csattanás, majd ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Csak nem . . . villant át agyamon, miközben erőteljesen megzör­gették a konyha ajtaját. A molnár is felébredt a zörgésre, mielőtt én kiléptem volna a konyhába, ö már kint volt, és felgyújtotta a villanyt. — Ki az ? — kérdezte rekedt hangon. — Rendőrség! Kinyitni! — hangzott az erélyes válasz. Földbegyökerezett lábakkal álltam a konyhában, szinte moccanni sem tud­tam. A molnár reszkető kézzel húzta el a reteszt. Az ajtóban egy fiatal rendőr­százados jelent meg először, aztán meg két hadnagy, és — legnagyobb meglepe­tésemre— Tériké is belépett, vállán őr­nagyi rendfokozatot viselt. — Ön a házigazda? — kérdezte a fiatalokról - fiataloknak Hazánk mezőgazdasága diákszemmel A pályázat nyertesei A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Hazánk mezőgazdasága diákszemmel című pályázatának általános iskolai nyerteseiről néhány napja számoltunk be. Ebben a korcsoportban megyénk­ből még Szalai Ildikó, a KISZ Kiskőrö­si Városi Bizottsága képzőművész kö­rének tagja rajz kategóriában díjat nyert; Pál Zoltán és Joó Gizella lajos- mizsei általános iskolai tanuló alkotá­sát pedig kiállították csakúgy, mint Kiskőrösről Szabadszállási Réka, Mik­lós Anita, Faragó Szilvia és Stadler András munkáit. Az említett dolgoza­tokon kívül Mihály Szilvia — szintén Kiskőrösről — III. díjat hozott el A kertészeti növények termesztésének alakulása házunk táján a múltban és a jelenben című írásáért. Jámbor Ildikó és Tárnái Márta a dusnoki általános iskolából Lakóhelyem környékén lévő mezőgazdasági nagyüzem valamely ál­lattenyésztési ágazatának története cí­mű dolgozatáért kapott II. díjat, és Ginsberg- versekkel a Katonában Földes László (Hobo), a HBB együttes vezetője a napokban iro­dalmi estet tartott a Katona József Gimnáziumban Kecskeméten. Tár­sával, Fuksz Lászlóval Alen Gins­berg verseit adta elő megzenésítve. A műsorból természetesen nem ma­radt ki a Hobo Blues Band egy-egy sikeres száma sem. Senki se gondol­jon valami szuperkoncertre: az esz­köztár mindössze egy pianínóból állt, Földes László így tolmácsolta a közönségnek a beatnemzedék ta­lán legnagyobb költőjének műveit. Hobónak ez nagyszerűen sikerült: szuggesztív egyénisége, a témával való azonosulása alkalmassá tette Ginsberg világának kifejezésére. Az előadás után váltottunk szót. — Mióta tart olthatatlan vonzal­mad Ginsberg iránt? — Már amikor az első verse a kezembe került, nagyon közel érez­tem magamhoz. Azóta ez a rajon­gás csak fokozódott. Legutóbbi le­mezünk teljes egészében az ő versei­nek zenés feldolgozása. A világon a Hobo Blues Band az egyetlen együttes, amely a költő verseit ját- sza. Külön öröm volt számomra, hogy Ginsberg felfigyelt ránk. — Személyes jelenléte hogyan ha­tott rád? Milyen ember Ginsberg? — Nyugodtan mondhatom, hogy ilyen jelenséggel, mint ami­lyen ő, még életemben nem talál­koztam. Óriási egyéniség, ugyanak­kor egyszerű és szerény. — Mennyire aktuális ma? — Nem hinném, hogy csupán ak­tualitásról lenne szó. Ginsberg ma­ga is meglepődött, mennyire isme­rik itt, Kelet-Európábán. Nálunk is igen népszerűek írásai. Tiszta szív­ből énekelem és adom át a költemé­nyeket. Számomra fontosak ezek a kisebb létszámú összejövetelek is. Itt a gimnáziumban, és másutt is.. . igenis sokakat érdekel ma Ginsberg. Szombathy Pál százados a minden ízében remegő mol­nártól. — Ige-en-é-én vagyok, — dadogta a molnár. — Maga kicsoda? — fordult felém hirtelen a tiszt. — Én itt lakom, a malomban. — Úgy? És ha szabadna érdeklőd­nöm, mivel foglalkozik? — tette fel az újabb kérdést. . — Molnár vagyok — mondom én. — Sok pénzt kereshet itj — szólalt meg most hirtelen Tériké. Úgy néztem rá, mint borjú az új kapura. — Hányán vannak itt? — kérdezte az előbbi tiszt. — Hárman — válaszoltam a megdöb­bent molnár helyett én. — És a harmadik? — Az nincs itthon — mondta a mol­nár, aki közben magához tért némileg az ijedtségből. — No, majd mi megkeressük — mondta a tiszt, miközben a molnár orra alá tartotta a házkutatási parancsot. Egy rendőr mellettünk maradt, a többi­ek szétszéledtek a malom és a lakóház épületében. Sanyira is hamarosan ráakadtak, an­nál is inkább, mert a csapóajtót nyitva hagyta. A rendőrök érdeklődéssel bá­multák a szobában lévő pénzgyártó be­rendezést, és a nyitott szekrényben lévő sok köteg százforintost. Sanyit megbilincselve hozták a szobá­ba. Mi is felöltöztünk, és ugyancsak Sa­nyi sorsára jutottunk, bilincs kattant a mi csuklónkon is. Egy teherautóra fel­Targyik Erika, a kiskőrösi Petőfi Sán­dor Általános Iskola tanulója is juta­lomban részesült. A középiskolások versenyének ered­ményhirdetése május 23-án, szomba­ton volt. Négy jutalmat, egy első, egy második és két harmadik helyet mond­hatnak magukénak a Bács-Kiskun me­gyei pályázók. Bódog Tamás, a bácsal­mási Hunyadi János, és Faragó Endre, a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnázium tanulója A kertészeti növények ter­mesztésének kialakulása, története la­kóhelyem környékén; a bajai Türr Ist­ván Szakközépiskolából Ginder Kinga Környezetem halászatának, vagy hal­gazdaságának története és jelene, vala­mint Becska Anikó, a kiskunhalasi Szi- lády Áron Gimnázium növedéke Ag­rártörténeti emlékek lakóhelyemen cí­mű pályamunkájáért kapott jutalmat. A Lakóhelyem környékének egy jel­legzetes életközössége témában az első díjat Bíró Mária, a kecskeméti Bányai „Szövetkezetünk figyelemmel kísérte és kíséri valamennyi szak­munkástanulójának a tanulmányi és a gyakorlati munka alapján szakmai előmenetelét. Örömmel vettük a cikkben meg nem nevezett tanulónk tanulmányi eredményeit, az országos tanulmányi verseny­ben elért kimagasló eredményét. A gyakorlati munkában azonban problémák adódtak, ugyanis tanu­lóideje alatt volt olyan félév, ami­kor gyakorlati munkát egyáltalán nem végzett. Ennek megfelelően ezt osztályozni sem lehetett. Meg­jegyezzük, hogy tanulónknak az egyik legjobb egységünkben, amely oktatási kabinettel is rendel­kezik, biztosítottuk a gyakorlati foglalkoztatását. Az egység dolgozóinak és veze­tőinek azt kellett azonban tapasz­taltok, hogy nem mindig tudta összeegyeztetni szakmáját az egyéb elfoglaltságaival. Ezek any- nyira lekötötték minden idejét, hogy az egységben a munkavégzés­ben gyakorlatilag nem vett részt. Szövetkezetünk támogatja és segíti tagjai és dolgozói társadalmimun- ka-végzését, lehetőleg munkaidőn kivül, a munkaidőalapot védve. Ugyancsak támogatjuk dolgozó­ink továbbtanulását, különösen akkor, ha munkájuk színvonala­sabb végzéséhez szükséges, vagy a rakták a holmit, ami a malomban volt: gépezetet, pénzt, és más egyéb eszközt, amire szükség volt a pénzgyártáshoz. Egymillió-hétszázötvenezerforint ha­mis pénzt találtak. Továbbá vagy ötven­ezret félig készen. A Nemzeti Bank szakértője a nyomo­zás, illetve a kihallgatás során megálla­pította, hogy a hamis százas 98 százalé­kában hasonlított az eredetire. A két­százalékos eltérés szabad szemmel nem volt látható, ezt a hibát csak alapos mű­szeres vizsgálat derítette ki. A forga­lomba „csupán" 350 ezer forint csúszott be, az én révemen. Három hónap múlva volt a tárgyalás. D. Sándor elsőrendű vádlott visszaeső­ként elkövetett pénzhamisítás bűntette miatt 12 évi fegyházat kapott. A molnár bűnsegédi bűnrészesként 8 évet, én szin­tén mint bűnrészes 5 évi börtönt kaptam. Mindenesetre elmondhattam azt, hogy: egyszer voltam milliomos, akkor sem volt semmim . . . Az utolsó „epizód". Lejárt a három és fél esztendő, mert jó munkám után elengedtek másfél évet, így aztán annyival előbb kezdhettem azt, amit annak idején abbahagytam —job­ban mondva abbahagyattak velem a ha­tóságok. Két évig dolgoztam, kömívesek mel­lett, meg másfelé. Aztán ismét sikerült elhelyezkednem az e-i cukorgyárnál a műhelyben. Megígérték, ha visszaka­pom a jogosítványomat, akkor kapok egy tartálykocsit. (Folytatjuk) Júlia Gimnázium tanulója nyerte el. A bajai III. Béla Gimnáziumból Szent- jóbi Szabó Zsuzsanna Az urbanizáció ökológiai gondjai lakóhelyemen című dolgozata második, Nagy Erikának, a bajai Türr István Szakközépiskola ta­nulójának A növénytermesztés hagyo­mányai lakóhelyem környékén című tanulmánya pedig a harmadik díjat kapta, csakúgy, mint Szűcs István, a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnázium és Kertészeti Szakközépiskolából A ker­tészeti növények termesztésének kiala­kulása, története lakóhelyem környé­kén című pályamunkájáért. Az idén tizenhetedszer meghirdetett pályázat már eddig is jó néhány ezer fiatallal ismertette meg a felfedező, a kutatómunka örömeit, ugyanakkor so­kan megszerették a pályázaton keresz­tül a mezőgazdaságot, az élelmiszer- ipart, az erdészetet, és választották élethivatásul. Ez az egyik fő célja a Hazánk mezőgazdasága diákszemmel pályázatnak. T. T. munkakörükhöz előírt képesítést szerzik meg. A cikkben név nélkül említett tanulónk esetében szövetkezetünk — a szakmunkástanuló-intézettel teljes egyetértésben — a III. osz­tályban kiemelt, 800 forint ösztön­díjat biztosított. Kiváló tanulmá­nyi eredménye és a cikkíró által említett szakmaszeretete alapján joggal vártunk az általunk is támo­gatott, ifjú szakmunkástól 3. szak­mai munkában is becsületes helyt­állást. Ez az elvárás ifjúsági ren­dezvények szervezése és a vers- mondás terhére — bűn a szövetke­zettől? Úgy véljük, a leírt indoka­ink alapján, hogy a cikkben emlí­tett megállapítás megalapozatlan. Álláspontunk szerint nem felel meg a valóságnak a cikknek az az állítása sem, hogy „munkaerőre van szükség, nem társadalmi mun­kásokra”. Szövetkezetünknek mindkettőre szüksége van: jó, szakmájukat valóban szerető és a társadalmi munkát lehetőleg mun­kaidőn kívül végző dolgozókra. Az ilyen munkát végző dolgozók­nak — minden munkahelyen, így szövetkezetünkben is — minden­kor helyük volt és lesz is. Nagyon elgondolkoztatóak a cikk utolsó sorai, mivel a volt ta­nulónk jelenlegi munkahelyén ad­minisztrátorként jól érzi magát. Felvetődik önkéntelenül is a kér­dés: valóban úgy megszerette-e a kereskedelmi szakmát, ha anélkül hagyta ott, hogy munkájával vala­mit is bizonyított volna a legjobb lehetőségek között? A kalocsai I. számú ABC-áruházunk vezetője csupán azt kérte, hogy a munkai­dőben a munkahelyén dolgozzon, de ezt a társadalmi megbízatásai­val nem tudta összeegyeztetni. Feltesszük a kérdést: egyedül csak tanulónk volt-e vesztes, vagy a szövetkezet is, amely másfél éven keresztül ösztöndíjban részesítette, tanulmányai alatt biztosította ré­szére a gyakorlati oktatás feltétele­it és az iskola is, ahol annyi szere­tettel, gondoskodással vették kö­rül, készítették fel az országos ver­senyre, mindezt annak érdekében, hogy a kereskedelmi szakma jó, megbecsült dolgozójává váljon?” Tamás Sándor elnök A levélhez csak annyit: valóban nem kérdeztük meg a másik felet, azaz az áfész illetékeseit, de úgy gondoltuk, az ifjú eladó és volt iskolaigazgatója elég ahhoz — ők mesélték el a történetet —, hogy hiteles képet kapjunk. Kö­szönjük az észrevételt. T. L. Összeállította: Temesi László VÁLASZ A CIKKÜNKRE Szeretné a szakmáját Az április 22-ei Petőfi Népében Szeretné a szakmáját címmel egy olyan fiatal lányról írtunk, aki tavaly jó helyezést ért el az országos tanulmányi versenyen, mint kereskedelmi tanuló, mégsem tudott városában, Kalo­csán eladóként elhelyezkedni. Nem látták őt szívesen, mert a kereskedel­mi munka mellett más is érdekli: a versmondás és az ifjúsági mozga­lom ... Ez pedig sok energiáját leköti, vetették a szemére. A cikk szerep­lője ezért a helyi kórházban helyezkedett el — adminisztrátorként. írá­sunkkal kapcsolatban levél érkezett szerkesztőségünkbe Tamás Sándor­tól, a Kalocsa és Vidéke Áfész elnökétől. Ebből idézzük az alábbiakat:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom