Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-25 / 121. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. május 25. 175 éve született Losonczy László A költő, akire születésének 175. év­fordulóján emlékezünk, a múlt század ötvenes éveiben népszerű volt, de nem tartozott még a másodrendű nagysá­gok közé sem. Arany János, akinek egy időben kollégája volt a nagykőrösi gimnáziumban, egy levelében így jelle­mezte: „magyarosan kimondja, amit más százszor elénekelt.” Lpsonczy verseit olvasgatva valóban lépten-nyomon más költők témáit, ké­peit, fordulatait fedezzük fel. Főként Csokonait és Petőfit, néha Vörösmartyt követte, de legfeljebb egy-egy sikerül­tebb részletben közelítette meg őket. Kecskeméti tájkép című verse például Petőfi tájldíró költeményeire emlékez­tet, mindenekelőtt a Kiskunság-ra, fő­ként az egyes tájképi elemeket egymás mellé sorjaztató fölépítésében s egyes részleteiben is (legelő, nyáj, juhász és kutyája, nap, délibáb stb.). A Nem hal­lottam soha ily bús harangszót ugyanazt a szituációt mutatja be s ugyanazzal a csattanóval zárul, mint Petőfi Temetés­re szól az ének című verse, de terjengő­sen adja elő azt, ami Petőfinél epigram­mái tömörségű. A Felköszöntés témá­ban, stílusban és versformában Vörös­marty Fóti dal-ára visszhangzik, az Édes bort.és több hasonló verse Pe­tőfi bordalainak hangján szól, s az egy- becsengéseket még hosszan lehetne so­rolni. Kortársai leginkább Losonczy népdalszerű verseit szerették. Losonczy Csokonai öröksége folyta­tójának tartotta magát. Bűvös hangja csábított el / Egykor engem" — írta Csokonay Vitéz Mihályhoz címzett versében. Felsorolja ebben életük azo­nos mozzanatait: Debrecenben tanul­tak, majd oktatták a poétái osztályt mindketten, s Hogy kiléptünk az élet­nek / Piacára: / Mindkettőnkre ugyana­zon / Pálya vára. / Tanárokká tőn az isten I Hamarjában, / Önt Somogybán, engemet meg / Itt Tolnában.” (Loson­czy 1844-től 49-ig Gyönkön volt ta­nár.) Petőfivel 1843-ban Pozsonyban is­merkedett meg, s hozzá intézett versé­nek pajtáskodó hangja szoros barátsá­gukat sejteti, ennek azonban Petőfi írá­saiban nincs nyoma.. Aranyhoz 1852- ben írt verséből az olvasható ki, hogy Arany tartózkodóan fogadta a közele­dését; a vers refrénjében szinte kérleli: „Legyünk jó barátok, és szeressük egy­mást!” 1849-től 53-ig szülővárosában, Kecs­keméten, 1853-tól 70-ig Nagykőrösön volt tanár Losonczy. Tanári pályájá­nak érdekes dokumentuma lenne kéz­iratos versgyűjteménye, amelynek „Legelső magyarországi poéták" című részeben valószínűleg tanítványai szá­mára írta össze a nekik felolvasni szánt verseket, ez a kéziratos kötet azonban elveszett, vagy lappang. Költői ereje a hatvanas években egyre inkább kia­padt, verselési kedve azonban megma­radt, s az alkalmi költészet alacso­nyabb fajtájában élte ki magát: halotti búcsúztatókat, sírverseket írt. Élete utolsó éveiben búskomorságba süly- ' lyedt, elmebaj tünetei mutatkoztak raj­ta. Kecskeméten, majd Pesten ápolták, később Cegléden élő fia viselte a gond­ját. Azután ismét kórházi ápolásra szo­rult, s a fővárosban, az irgalmasok kór­házában halt meg 1879-ben. Költői pályája olyan korban indult, amely becsülte, a nemzeti tudat ébren­tartására a legfőbb eszköznek tartotta A néző szemével Színházi notesz Nem vagyok színikritikus, bár „el­követtem” az elmúlt színi évadban egy­két jegyzetfélét, amely a színházról, a színészek munkájáról szólt. Kaptam is érte sértődött „dorgálást”, mert amit írtam, nem egyezett a kritikus vélemé­nyével. O bírált, én dicsértem. Megte­hettem, mert „kibic” voltam; mint bér­letes ültem be a színházba, nem kellett hegyezni a ceruzámat, figyelni a rossz mozdulatokat, hangsúlyokat. Csak ül­tem és rendszerint jóí szórakoztam, vagy megrendültem, időnként elanda- lodtam vagy nevettem, s bevallom, drukkoltam a színészeknek, a rendező­nek, a zenekarnak, hogy sikerüljön a varázslat, s bejöjjön a taps, a siker. S ha nem tetszett minden, mindig azt mond­tam, nagy munka volt, köszönet, elis­merés érte. Bosszankodtam is olykor, mert — előfordult eleinte, sajnos, például a ka­mara előadáson — üres széksorok ásí- toztak, nem jött el a bérletes, vagy a „beszervezett” iskolások elmentek a szünetben, s végigfecsegték az előadást is, amíg ott voltak. Nem kell erőltetni az iskolákban sem az ilyesmit, csak aki­nek kedve van, az menjen színházba, s aki tud, akar illendően viselkedni. Egyébként a közönséggel nem volt semmi hiba, azt hiszem a színház is meg volt velünk elégedve. Néha vörösre tapsoltuk a tenyerünket, s a tiszteletet mindig megadtuk Thalia (Tália) papja­inak, papnőinek. Mert valóban meg is érdemelték. Ezt is mint egyszerű néző mondom, s azt hiszem, nem csak a ma­gam nevében. Bár a jó híre messzire megelőzte Lendvay Ferencet, a Kecskeméti Kato­na József Színház igazgatóját, aki a kényelmes nyugdíjas életmódot cserélte el egy kockázatos vállalkozás kedvéért, eleinte sokan kételkedtek abban, hogy a mélypontról egyhamar fel lehet hozni ezt a színházat. Akik bíztak is benne, azok sem hitték, hogy annyi mindent meg lehet oldani, el lehet végezni egy színi évad alatt. A bérlet megváltása is inkább afféle bizalom előlegezése volt legtöbbünknél. Tudtuk, hogy a társu­latjócskán kicserélődött: sokan elmen­tek és sokan jöttek, vajon hogyan mű­ködött az a „merítőháló”, amit ez a jószemű, nagy tapasztalatú szakember kivetett, hogy bebizonyítsa, lehet „szín­házat csinálni” még a látszólag kilátás­talan körülmények között is. No, de kérem, a Sybillel, egy nagy­operettel indítani, méghozza kettős szereposztásban .. . Mit mondjak? Iga­zi nagyoperett volt, néhány kiváló és sok jo énekessel, az alkalmi színpadon is látványossággal, igényes muzsikával. Hasonló merész terv volt a Háború és béke színrevitele egy parányi színpa­don, egy monumentális mű kvintesz- szenciája. (Ha azt írom: lényege, nem fejezi ki pontosan, mire is vállalkoz­tak.) Egyszóval, merészen indult ez az újrakezdés, de kiderült, hogy nem al­kalmi és hamar kifulladó lendület volt. A Marica grófnő sikere, azt hiszem, a várakozást is fölülmúlta, sokan utaz­tak emiatt Kecskemétre a megye min­den részéből. A Velencei kalmár, per­sze, nem lehetett olyan tömeg­megmozgató, de Holl István uzsorása sokáig emlékezetes marad a nézőnek. Biztosan a kényszerűség miatt került néhány nagy színpadra illő darab a ka­maraszínház pódiumára, de mesterien oldották meg ezeket is. Igényes, művé­szi munkát, átélést láttunk akár A vágy villamosa, akár Németh László Villám­fénynél című drámája vagy A Lilla villa titka játszódott előttünk. A színház kettős feladata: nevel és szórakoztat, a két színpadon végül is szinte teljes egy­ségben megvalósult. Főleg annak örül­tünk, hogy régi és új értékeket is fel­színre hoztak, folytatva azt a jó hagyo­mányt, amely a kecskeméti színházat — még Radó Vilmos igazgató idejében — a korábbi évtizedekben is jellemezte. Mondom, nem a kritikus szavai ezek, az értékelés nem feladatom. Csak kikívánkozott belőlem valami abból a kellemes és jó érzésből, amely eltölti az embert, amikor látja: a kulturális érté­kek felszínre törnek, ha van hozzá szel­lemi erő és megfelelő, értékmegőrző támogatás. F. Tóth Pál KECSKEMÉTI UTALÁSOK Kodály-bibliográfia A Magyar Zene legutóbbi számában közölte Bónis'Ferenc Kodály Zoltán írásainak bővített jegyzékét. Az első, alaposabb bibliográfiát is a jeles tudós készítette, a Visszatekintés második kötetében olvasható. Úgy tervezi a Zeneműkiadó, hogy a zeneszerző prózai írásainak jövőre megjelenő harmadik kötetének függe­lékeként minden eddiginél teljesebb műjegyzéket publikálnak. Bónis jól tudja, hogy ilyen jellegű, rendkívül idő­igényes munka szinte befejezhetetlen. Ezért is kéri a kiegészítéseket, az észrer vételeket. Részben megkésettségünket, a kö­rülmények kedvezőtlen alakulását, részben Kodály tartózkodó szerénysé­gét mutatja, hogy csak 1954-ben, a ze­neszerző-népzenekutató életének nyol- cadik(!) évtizedében került az olvasók­hoz első gyűjteményes kötete, A zene mindenkié. Eszerint is a Mátyusföldi gyűjtés című írását publikálta először, az Ethnográfia hasábjain, 1905-ben. Ettől kezdve 1914 és 1928 kivételével haláláig minden esztendőben megjelen­tek Kodály-írások. Kezdetben a népze­nekutatás foglalkoztatta. Az első világ­háború végén, után jelentkezett zene­kritikákkal, ismertette az új zenei tö­rekvéseket reprezentáló pályatársak egy-egy művét, törekvéseit. Közmű­veltségünkkel, a legyen a zene minden­kié gondolattal, a közönségneveléssel a harmincas évek elejétől foglalkozott, nem utolsósorban a kecskeméti példák ösztönzésére. (A bibliográfia többször hivatkozik a Kecskeméti Lapok-ra, a Kecskeméti Zenei Napok című kiad­ványra, a Szívébe fogadott Kecskemét című kötetre, néhányszor lapunkra.) A műjegyzék is tükrözi: Kodály élénk figyelemmel, buzdító szeretettel figyelte a vidéki városok zeneéletét. Móriczhoz, Németh Lászlóhoz hason­lóan a magyar élet termű csíráit dunán­túli, alföldi kulturális központokban kereste. Bónis Ferenc a tőle szokott pontos­sággal, tárgyismerettel, szakszerűség­gel állította össze, rendszerezte Kodály prózai írásainak bibliográfiáját. Hibák nagyítóval is alig találhatók. Egyet megemlítek: Kecskeméten Vígh Tamás Katona- szobrának avatásán mondott beszédet a város híres szülöt­te. Kodály Szóval: kultúr című cikkét a Kiskunság is közölte 1955-ben. H. N. SAJTOPOSTA Még egyszer a hússertés-minősítésről a költészetet. A nemzet szolgálatának szándéka feledtette akkor a teljesít­mény fogyatkozásait. Költőként Lo­sonczy ma már az irodalomtörténetben sem él (az Akadémia Kiadó hatkötetes irodalomtörténete csak mellékesen, s túlzó elítéléssel, „hírhedt epigon- költő”-nek nevezve említi), a nemzeti ügy szolgálatának szerény munkása­ként mégsem méltatlan arra, hogy leg­alább szülővárosában megemlékezze­nek róla. Orosz László PEDAGÓGIA, MÜVELŐDÉSELMÉLET Nyári egyetemek Szegeden A TIT Csongrád Megyei Szervezete 24. alkalommal rendezi meg a Szegedi Pedagógiai Nyári Egyetemet. Július 14. és 21. között az iskola és a pedagógus önállósága, az oktatási törvény okta­tásirányítási és pedagógiai kulcskérdé­sei lesznek a fő témák. A délelőtti előa­dásokat délutánonként fakultatív programok követik (városnézés, a sza­badtérijátékok előadásai stb.). Részvé­teli díj a teljes szolgáltatásért 3500 fo­rint. Jelentkezni lehet június 15-éig a következő címen: Szeged, Kárász út 11. 6720. A Szegedi Művelődéselméleti Nyári Egyetem július 23 és 30. között várja az érdeklődőket. Témája ez alkalommal a művelődés és az innováció. Az igen érdekes témaköröket érintő előadáso­kat gazdag kiegészítő programok kísé­rik ezen a nyári egyetemen is. A jelent­kezési határidő, a cím és a részvételi díj azonos a fentivel. Május 11-ei Sajtóposta rovatunkban megjelentettük a szalkszentmártoni Herman Györgyné panaszát: április 23-án a helyi Petőfi Tsz felvásárló rész­legében nyolc hízott hússertést adott át, melyeket a kérelmére sem minősítet­tek. Egyidejűleg közreadtuk a megyei húsipar reagálását, miszerint, ha a ter­melővel kötött szerződésben foglaltak ellenére elmaradt a minősítéshez szük­séges azonosítást jelentő fülszám alkal­mazása az átvételnél, s amennyiben ez vállalati mulasztás, kárpótlásul III. osztályú húsminőségnek megfelelő fel­árat kap utólag a tulajdonos. A történtekkel kapcsolatosan két pontosító észrevétel érkezett a napok­ban lapunkhoz. Az egyikből — feladó­ja a Duna—Tisza Közi Állatforgalmi és Húsipari Vállalat — kiderül, hogy az említett sertések a Kiskőrösi Állami Gazdaságba kerültek, vagyis ennél az átvételnél nem az állatforgalmi képvi­Ha egy házasság zátonyra fut, általában két ember magánügye. Hogy mégis nyilvá­nosság elé állok, annak oka: a tanulság és a megoldás sokakat érdekelhet. Minden azzal kezdődött, hogy a válásunk utáni vagyonmegosztásról közös megegyezés alapján döntöttünk. Ennek lényege: a fele­fele tulajdonú családi házunk reám eső részét megvásárolja tőlem a volt férjem. A dolog tetszett, ám hamar rájöttem, a végrehajtás korántsem egyszerű, mert nagy összegű kész­pénzről van szó, amivel egyelőre nem rendel­kezik. így a reményem, hogy a háztartásom­ban maradt kiskorú gyermekkel másik hely­ségbe költözzem, nem egyéb illúziónál. Csakúgy, mint a közös fedél alatti életünk zavartalansága... Sajnos megannyi kellemetlenséget kell el­viselnem amiatt, hogy még mindig ugyanott muszáj laknom, ahol a volt házastársam él. Az eltávozásomat — gondolom •— azért nem szorgalmazza, mert jelenleg tetszés szerint bosszanthat. Amiből nekem, s a gyermekem­nek elegünk van. Értesültem róla, hogy ilyesféle esetben az egyik tulajdonos hivatalosan kaphat köl­csönt, melynek révén megválthatja a másik tulajdonrészt. Erről persze mit sem akar tud­ni a volt házastársam. Nekem viszont az jutott tudomásomra, hogy nem vehetek fel pénzintézeti hitelt másik otthon vásárlásá­hoz, hiszen már rendelkezem egy ingatlan- résszel. Szóval kiúttalanság ez a javából, aminek rettenetesen nagy ára lehet: a szüntelen tépe- lődés, zaklatott állapot előbb-utóbb annyira megviseli az idegeket, hogy az elvált ember önmaga számára is teherré válik, amire szin­te ráadás egy kiskorúról felelősségteljesen gondoskodnia . . . (Elmondta: az egyik solt- vadkerti olvasónk.) « * * A tipikusnak tekinthető ügyben megkeres­tük az Országos Takarékpénztár Bács­selője működött közre. A másik közlés­ből megtudjuk: végül is minőségi jutta­tás nélküli összeget számoltak el a disz­nók után, tehát hiába volt a reklamá­ció. Amihez még hozzáfűzi olvasónk, Hermanné, hogy ez az eset nem éppen a legideálisabb reklámja az állathizla­lásnak. E közérdekű ügyben természetesen beszéltünk a Kiskőrösi Állami Gazda- ‘ ság illetékes szakemberével, a közgaz­dasági kérdésekkel foglalkozó igazga­tóhelyettessel, aki ezekről informált: — Vágóhídiunk kiépítettsége, kapa­citása nem teszi lehetővé, hogy a feldol­gozásra beszállított állatok húsát mi­nősítsük. Erre kötelezettsége a szerző­dések megkötésekor sem vállalunk. Felárat csak mennyiségi teljesítés alap­ján adunk, mégpedig azoknak, akik egyszerre legalább 20 hízott sertést átadnak. Szalkszentmártoni kisterme­lőnk nem lehetett tisztában az elszámo­lásunk rendjével. Őt az állatok súlya Kiskun Megyei Igazgatóságát, ahol a követ­kezőket hallottuk: Válás után a lakásban (házban) visszama­radt volt házastárs OTP-kölcsönt vehet fel a tulajdon másik részének megszerzéséhez. Ha e lehetőséggel nem él, végső soron bíróság útján kényszeríthető valamiféle olyan lépés­re, melynek eredményeként a távozó házas­társ vagyonjogi követelését teljesítheti. Persze kínálkozik másik módszer is, neve­zetesen, hogy az eddig közös családi fészket elhagyó fél igényel pénzintézeti hitelt, mely­nek felhasználásával vásárol új lakást, vagy házingatlant. Ilyenkor kérelmére az állam- igazgatási szerv mentesítést ad az ingatlan- szerzési korlátozás alól, tekintettel a még meglévő tulajdonára. Fontos megjegyezni, hogy mindkét fél köl­csönigénylésekor figyelembe kell venni a jö­vedelmi helyzetet, s a szigorú szabályt: a tar­tozás havonta törlesztendő részlete nem ha­ladhatja meg a kereset 33 százalékát. ÜZENJÜK Bontsó Lászlónak, Kecskemétre: Értesülé­sünk szerint rövidesen megvalósul a kör­nyékbeliek régi óhaja, ugyanis a megyei pos­tahivatal újságpavilont állít fel a Czollner közi Hunyadi ABC-áruház szomszédságá­ban. Ami javaslatát illeti, ezúton tolmácsol­juk az illetékesekhez címezve: „Az immár teljesen beépült és igen forgalmas Czollner köz kapjon új nevet. Névadó lehetne például a törökverő Hunyadi bizalmasa, a kiváló államférfi és tudós, Vitéz János, vagy éppen a nápolyi trónról származó Beatrix, Mátyás király felesége.” G. A.-nénak, Csólyospálosra: A mezőgaz­dasági szövetkezetben dolgozóknál a nyugel­látási jogosultságnak a tagsági viszony, a meghatározott munkateljesítmény, illetve a járulékfizetés a feltétele. Ez esetben attól füg­utáni pénz illette meg, amit hiánytala­nul megkapott. A szerkesztő megjegyzése: Magától értetődő, hogy a kistermelő arra törekszik, minél jövedelmezőbb legyen az állathizlalási tevékenysége. Es a plusz pénzhez például a felárak révén juthat hozzá. De csakis ott, ahol van ilyen lehetőség. A Duna—Tisza Közi Allatforgalmi és Húsipari Válla­lattal kötött szerződésben külön kité­telként lehet igényelni a vágás utáni húsminősítést, amely az L, II. és III. osztály kategóriái szerint kilogram­monként 5,80, 3, s 1,20 forint többlet- jövedelmet jelent a sertéstartóknak. Más felvásárló, például a Kiskőrösi Ál­lami Gazdaság nem ajánl fel ilyen ked­vezményt. Summa summárum: a ter­melő választhat ha pontos értesülése van ezekről. A szalkszentmártoni pa­nasz azt sejteti, hogy a hízott sertések minősítésére vonatkozó tájékoztatás nem mindenütt kifogástalan! Postaládát kérnek Kecskeméten, az Akadémia körút és Irinyi út találkozásánál forgalmas ke­reskedelmi központ alakult ki az idők során. Itt van az ABC-áruház, cukrász­da és étterem közvetlen szomszédságá­ban az élénk és kedvelt kispiac, s mivel parkírozó hely is akad, sokan járnak ide bevásárolni a környékről. Az újságospavilon előtt időnként sorba állnak az emberek a napi sajtóért vagy éppen a totó-, lottószelvényért. Ilyenkor gyakran keresik a postaládát is, de az nincs a közelben. Illetve az Irinyi úton megtalálható, de kissé el­dugva, kevesen ismerik, keresgélni kell. Gyakran elhangzik az<óhaj, ide kel­lene a bolt elé vagy a hírlapáruda köze­lébe, ahol mindenki megfordul szinte naponta a környékbeliek közül. Talán a Posta számára nem megoldhatatlan ennek a kérésnek a teljesítése. Apró­ságnak tűnő dolog, de a jó közérzethez az ilyesmi is hozzá tartozik. T. P. gően eltérőek a követelmények, hogy terme­lő-, vagy szakszövetkezetről van-e szó. Az ön levelében foglaltak sajnos nem tartal­maznak minden olyan adatot, melynek isme­retében válaszolni tudnánk, hogy a mezőgaz­dasági szövetkezettel való kapcsolata alap­ján igényt tarthat-e társadalombiztosítási el­látásra. Javasoljuk, hogy ez ügyben részletes levéllel keresse fel a megyei társadalombizto­sítási igazgatóságot (Kecskemét, Komszo- mol tér 7. 6000), ahonnan érdemi felvilágosí­tást kap. Szerkeszti: Velkei Árpád Levélcím: 6001 Kecskemét, Szabadság tér 1/A Telefon: 27-611 FOGADÓSZOBA KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában {AJ ) Elmondta, hogy ö tanító- \ i 1 . J nő, nem messze Szek- szárdtól, egy kis Isten háta mögöttifalu­ban. A vőlegényével szakított, és most felejteni akar. Jött a pincér, és a hölgy rendelni akart, de én megelőztem őt. — Mit parancsol? — kérdeztem tőle. — Hagyja fiatalember, majd én, szabad­kozott, hiszen nem is ismerjük egymást. — Ugyan, csókolom, tessék csak nyu­godtan. Nagy nehezen engedett a kérésemnek, és rendeltem két konyakot. Mondtam neki, hogy én is szakítottam a menyasz- szonyommal, és hát most én is felejteni akarok —ami persze nem volt igaz. Jött a pincér, hozott ismét két konyakot, én százassal fizettem, ő vissza akart adni, de én nagyvonalúan leintettem. — Ugyan, főúr! Tegye el csak nyugodtan. Közben felkértem Terikét, —- így hívták a hölgyet — egy táncra. Táncoltunk kettőt-hármat, aztán visszaültünk az asztalhoz. Rendeltem, és ittunk. Aztán észrevettem, hogy a nő állandóan figyel, hol az egyik asztalnál ülőket veszi szemügyre, hol a másiknál ülőket. Ha beszélt is velem, a tekintete egy pillanatra rámszegeződött, de aztán ismét másfelé nézett, — Talán valakit keres? — kérdeztem tőle. — Á, dehogy, mondta zavartan, csak úgy nézelődöm, csupán kíváncsiságból. Alaposan a fejembe szállt a sok ital. A terem körbeforgott szemeim előtt. Az alkohol feloldotta gátlásaimat, erősnek éreztem magamat, nem féltem, lenéztem az egész társaságot, akik ott ültek az asztaloknál, zsebükben száz-kétszáz fo­rintokkal. Valószínű, én voltam ott az egyedüli, aki ötvenezer forinttal „ren­delkezett". — Mi a kedvenc nótája? — kérdez­tem Terikétől. — Oh, van nekem több is, — mondta mosolyogva. — De csak egyet mondjon a sok kö­zül. A lány egy pillanatig gondolkozott, aztán mondott egy nótát: „ Veled is meg­történhet egyszer". Én kivettem a tás­kámból egy köteg százast, és odamen­tem a zongorához, mert a prímás valahol az asztalok között hegedült. A zene hirtelen elhallagatott. — Egy nótát szeretnék elhúzatni, mondom a zongoristának. — Lehet, mondja ő, de az párszáz forintomba fog kerülni. — Nem téma, mondom én, és nagyvonalú­an a zongora tetejére dobtam a köteg százast. A prímás közbe odajött. A zon­gorista kidülledt szemekkel bámult a zongora tetején lévő köteg százasra. Én, mint aki jól végezte dolgát, visszadülön­géltem az asztalhoz. A pincér már ott állt az asztalnál, éppen két konyakot tett le. Adtam a százast, kezemmel in­tettem, aztán koccintottam Terikével. Ennyi pénzt, Karcsi, egy nótáért, ször- nyülködött a lány. — Nem érdekes! — kiáltottam szinte eszelősen. Ott van a gyára ahol én la­kom! — Csak nem a pénzverdében lakik? — kérdezte a lány. Nem, Tériké, nem ott, csak az egyik fiókjában. Közben odajött a prí­más is. Húzták a nótákat rendületlenül. Szinte kibéreltem a zenekart. Ismét egy köteg százast dobtam a zongorára. — No most az én nótámat húzzátok: Majd ha nékem sok pénzem lesz ... — De ötször egymás után ám! — adtam ki az utasítást a zenekarnak. A közönség zúgott, forrongott, de a ze­nészek húzták a nótámat, nem ötször, de legalább tízszer egymás után. Hajnali három óra lehetett. Tökélete­sen berúgtam. A lányon nemigen lát­szott meg az ital hatása. Ez nem is cso­da, hiszen én legalább négyszer annyit ittam meg, mint ő. A prímás ismét oda­jött az asztalhoz. Parancsol valami jó nótát. — Ho-hogy-ne dadogtam én, me­lyiket? — Há-át mondjuk az o-agy-o-o azt a hamis nótát hogy: Nincsen pén­zem, se dohányom. Még mielőtt elkezd­te volna húzni, táskámból ismét kivet­tem egy csomó százast, és a kezébe nyomtam a lány nagy megrökönyödésé­re. — Szeretem magát, Tériké!—mond­tam akadozó nyelvvel. Legyen a felesé­gem. Mit gürizik kétezerötszáz forin­tért? Nem pénz az! Nálam tízezer forint semmi! Érti? Nulla. Helló Pincér! ordí­tottam. Még kettőt az előbbiből. — Igenis uram! Azonnal hozom. Rög­ben a lánynak felírtam a címemet, aki megígérte, hogy vasárnap eljön, és én várjam K.-án az állomáson. Hozta a pincér a két konyakot, és én a kezébe nyomtam négy vagy öt darab százast... Amikor elbúcsúztam Terikétől, této­ván álldogáltam egy darabig az étterem előtt. Haza akartam kísérni, de azt mondta, hogy vonattal megy, és siet le az állomásra. Ha nem ittam volna ilyen sokat, esetleg elkísértem volna, de így nem lehet mert az én részeg „tempóm­mal" lemaradna a vonatról. Hajnal négy óra lehetett amikor is egy nő állt meg előttem. Hová fiatalem­ber, kérdezte tőlem. Valamit dadogtam neki, mire ő felajánlotta, hogy nála le- fekhetek, ugyanis elvált asszony. Meg­könnyebbültem. Bementünk a konyhába. Akkorra már egy üveg vörösbor volt az asztalon, és egy tányér tojásrántotta. Megregge­liztem, közben elfogyasztottuk a nővel az üveg bort. Otthagytam nála ezer forintot. Nem akarta ő elfogadni, de én erővel a pon­gyolája zsebébe gyűrtem ... Beindítottam a motort, és eléggé bi­zonytalanul elindultam. Fejem zúgott, szemem előtt vörös karikák ugráltak. Már elhagytam Zomba községet, ami­kor érzem ám, hogy az álmosság akar a hatalmába keríteni. Megálltam. Az or­szágút melleti egy kis patakot vettem észre. Ott jól megmosakodtam. Aztán ismét elindultam. Késő este volt, mire hazaértem. Az úton csaknem minden kocsmánál meg­álltam egy pohár borra. Alig tudtam a motorról leszállni. Isteni csoda, hogy nem álltam fejre az úton. Lett aztán veszekedés, az elszórt ez­resek miatt. Én valami süket mesét ad­tam elő nekik, miszerint valaki kilopta a táskámból. Sanyi szinte őrjöngött, szidta a molnárt, mint a bokrot. — Ho­gyan lehetett kitalálni a pénzfelváltást! Pláne ilyen részeges alakra bízni, mint a Karcsi! Elvitt már legalább három­százezerforintot felváltani, és jó ha eset­leg fele megvan! — Ugyan Sanyi! Nem kell azt úgy mellre szívni! Csinálunk még milliókat. Számít nekünk pár szá­zezer veszteség! — Nem érdekel az egész!— ordította magából kikelve Sa­nyi. — Még egy hetet dolgozok, eloszt­juk a pénzt, aztán mindenki azt csinál vele, amit akar! Mert még utóbb lebu­kunk a Karcsi hülyeségei miatt! Nem lopták el a pénzt! Ne nézzetek olyan hülyének engem! Vagy eltette, vagy el­szórta ez a részeg barom! Könnyen csi­nálhatja bármelyiket, hiszen nem mehe­tek én a rendőrségre. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom