Petőfi Népe, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-16 / 114. szám

1987. május 16. • PETŐFI NÉPE • 5

művelődés

A KECSKEMÉTI GALÉRIÁBAN

DIÓSZEGI BALÁZS GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSA

A faenzai kerámia 600 éve

Hiteles képek valóságunkról*

A Cifrapalota pávás-termében most, az európai iparművészet élvonalába tartozó faenzai kerámiaművességet történeti fejlődésében áttekintő tárlatot láthatunk. A válogatott kollekciót korábban Belgrádban, Újvidéken és Ljubjanában, majd 1987 telén az ausztriai Salzburgban és Innsbruckban mutatták be. E sorba méltán kerülhetett Kecskemét, ahol a Nemzetközi Kísérleti Kerámia Stúdió már megteremtette e művészeti ágazat hagyományait.

A kiállítás a faenzai kerámia évszázados hagyományait mutatja be a százhuszonhét művön keresztül. A Faenzai Nemzetközi Kerámiamúzeum anyagából láthatunk itt XIV. században készült „mezza majolikákat”, kora reneszánsz pávaszemes, perzsapalmettás és porcelánfestésű edényeket. Majd az érett reneszánsz korából származó „Is- toriati” — elbeszélő témákat bemutató — tálakat, tányérokat, melyek díszítései a korabeli könyvillusztrációk és fametszetek alapján készültek. Európai hírű mesterek — Baldassare Manara, Pirotto Paterni és fiai (Ca Pirota), Virgiliottó Calamelli — művelték ezt a stílust.

A reneszánsz szín- és motívumgazdagságát a XVI. század közepén gyökeresen új stílus váltotta fel: a fehérmázas kerámiák, a fémedényekre emlékeztető formakinccsel és vázlatosan festett, kifinomult díszítésekkel. Ezek a „compendiario” stílusú edények egész Európában elterjedtek. Divatjuknak köszönhető, hogy a XVI. század végétől Kelet-Európábán — így hazánkban is — a „fehéredényeket” összefoglalóan fajansznak hívták, s ez az elnevezés még ma is használatos.

A Ferniani gyár még 1693-ban alakult, s az elkövetkező két évszázadban meghatározta a faenzai kerámiatermelést. Mind a technológiák (alacsony tüzű égetés, majd a keménycserép), mind a formák, valamint a francia, japán, kínai díszítőstílusok elterjesztésében jelentős szerepe volt.

A klasszicizáló időszak után a XIX. században újra visszatértek a reneszánsz mesterek motívumaihoz és technikájához, a magas tüzű égetéshez.

A század utolsó negyedében a Ferniani gyár egyik keramikusa és festője, Achille Farina vezetésével jött létre a Farina gyár, ahol a kor igényeinek megfelelően naturalista ízű arcképeket, akvarellekre emlékeztető tájképeket festettek tányérokra, kerámialapokra.

A század végén a faenzai kerámiaművészet a kézművesség és a modern nagyipar közötti váltás válságát élte. A legjelentősebb gyárak bezártak, s az újraegyesítési kísérletek sem voltak hosszú életűek. 1908-ban a Torricelli- évforduló alkalmából rendezett kiállításon Gaetano Ballardini kezdeményezésére megalakult a Nemzetközi Kerámiamúzeum, ahol eleinte az olasz, majd más nemzetek kerámiáját is gyűjtötték. A faenzai kerámia ma is a kis műhelyeken, stúdiókon alapszik, ahol egyaránt készülnek hagyományosan díszített edények és a modern művészi kifejezést szolgáló kerámiaplasztikák.

A kiállítás május 31-éig'tekinthető meg Kecskeméten, majd június 12-étől a Budapesti Történeti Múzeum kiscelli múzeumában. Simon Magdolna

Kacér könyvek

A harmonikaszerű teremben, amelyet össze lehet nyitni, ha sokan kíváncsiskodnak, vagy ötvenen-hatvanan várnak ránk. Elegen ahhoz, hogy tartalmas beszélgetés alakulhasson ki. Érdekes karakterek tűnnek fel. Összefüggésekben gondolkodó orvosnő. Versolvasó tanárnő. Magyar sorskérdésekkel küszködő ügyvéd. Háziasszony, aki felnőtt és beteg gyerekét kísérte el. Újságíró, aki a másnapi tudósításhoz gyűjti az anyagot. S hátul, takarásban egy kamaszarc. Vállak fölé emelkedő kéz, amely szólásra nyújtózik, aztán szégyellősen hull alá... Most, ünnepi könyvhét táján eszembe jut a nyakiglab kamasz, akinek lett volna véleménye, mégsem merte elmondani. Azon tűnődöm ugyanis, hogy mit jelent számomra, literátus ember számára a könyv? Mi lett volna belőlem — lett volna-e belőlem írástudó ha Kecskeméten, a stilszerűen Katona Józsefről elnevezett könyvtárban nem vesznek pártfogásukba a könyvtárosnők?

A hatvanas évekbeli kamasznak jó

volt ránézni a vidám, értelmes arcokra, a tiszta, egyszerüen’es csinosan öltözött közvetítőkre. Egyikbe-másikba talán még szerelmes is volt — noha magának sem vallotta be —, ezért fordult meg hetente többször a könyvek között. Eltávolodtam már akkori önmagámtól, nyugodtan megkockáztathatom tehát, a nyolcvanas évekből visszatekintve: enélkül az érzelmi-esztétikai mozzanat nélkül nem lettem volna rendszeres olvasó. Az egyik könyvtárosnő kedvéért éldául belebolondultam Jókaiba, záznál több kötetén rágtam át magam, alighanem a teljes életművön. Azóta ritkán veszek kézbe Jókai-köte- tet, de legalább tudom, milyen író, tudom, hogy az eszmélkedés korszakában milyen sokat jelenthet a könyveiből áradó nemes romantika. Ugyanezt éltem át Mikszáthtal és Gárdonyival, Tömörkénnyel és Mórával, Móriczcal és Krúdyval. Mindegyik életmű mögül fölsejlik egy női arc, egy könyvtárosi

ízlésvilág. Melyik az a középiskola, melyik az az egyetem, amely efféle tudásanyaggal kecsegtetne? Vajon nem azzal magyarázható-e egy írástudó — e sorok írójának — aktuális irodalomsze- retete, hogy annak idején akadt néhány csinos asszony, aki nemcsak munkának, hanem hivatásnak is tekintette az olvasmányélmény közvetítését?

Milyen manapság a légkör egy könyvtárban? Lehet, hogy jobb, mint húsz évvel ezelőtt, lehet, hogy rosz- szabb. Mindenesetre csökken a megvásárolható könyvek száma, rohamosan nő a könyvár — a közvetítők közérzete nem a legrózsásabb. Ám könyvszűkében is rengeteget jelenthet a figyelem, az olvasó iránti érdeklődés, a csöndes szó, netán még az is, hogy a kacér blúz szabadon hagyja a nyakat. Ilyenkor, ünnepi könyvhét táján csitulnak a kedélyek, barátkozunk a csakugyan ünnepi kínálattal. Én pedig a nyújtózkodó kamaszra gondolok. S arra, hogy hány tizenéves látogató van a megyei és kisebb könyvtárakban, aki húsz év múlva arról ír majd, hogy — kit — jelent számára a könyv.

Zöldi László

Jelentős irodalmi művekhez írt magvas előszavakban gyakran találkozhatunk egy dallamosan csengő latin mondattal. így szól: „Habent sua fata libel- li”. Magyarra fordítva: „Megvan a könyveknek a maguk sorsa”. Ha végighordozzuk tekintetünket Diószegi Balázs Munkácsi-díjas festőművész itt kiállított festményein, rajzain, szobrain, •akkor nekünk is valami ilyesmi juthat eszünkbe ezen a mai ünnepélyes „ház- avatón”. Bizony, megvan ezeknek a műveknek is a maguk sorsa! És ez a sors — hadd tegyem hozzá mindjárt

— nagyon sok vonatkozásban egy a mi sorsunkkal, a földközelben élő huszadik századi magyar emberek sorsával.

„íme, az utolsó magyar parasztfestő” — folytathatnám mondandómat egy újabb idézettel, ezúttal magától Diószegi Balázstól kölcsönözve a szavakat. De vajon mi indokolhat egy ilyen borongós hangulatú önjellemzést? Van-e egyáltalán reális alapja? Nos, ha nem ragaszkodunk hozzá, hogy minden elmúlásban okvetlenül tragikumot, pótolhatatlan veszteséget — és csakis azt lássunk, akkor azt hiszem, egyetérthetünk a festőművésszel abban, hogy amit létrehozott, az életmű, és amilyen körülmények között létrehozta, az bizonyos értelemben valóban beteljesülésnek tekinthető. Hiszen nem nehéz belátnunk: ezt a vallomást, amelyet Diószegi Balázs hagyományoz ránk, kortársaira, illetve az utókorra, ilyen hitelesen — ennyire testközelből megtapasztalva — aligha tudja már más megfogalmazni ebben a században.

„Parasztfestő” — ez nála nem csupán annyit jelent, hogy a földön, a földdel dolgozó embereket örökít meg vásznain. (Ezt mások is megteszik olykor a kortárs művészek közül, ha nem is mindig ilyen őszinte hevülettel és ilyen rátermettséggel, ahogyan ő!) Parasztfestőnek lenni — ez Diószegi Balázs esetében azt is jelenti, hogy o minden tekintetben vállalja a sorsközösséget modelljeivel. Közöttük nőtt fel — Kunszentmiklóson, a Kiskunság kellős közepén, szegényparaszti családban látta meg a napvilágot —, ma is az ő fejükkel gondolkozik, az ő szívükkel érez, az ő szemükkel látja a világot. Ha meg akarja ismerni életüket, elsősorban befelé irányítja figyelmét, önmagába tekint. Ez a szoros, megbonthatatlan együvétartozás ábrázolt és ábrázoló, a „külvilág” és annak művészi értelmezője között — nos, ez valóban ritkának, sőt talán példátlannak is tekinthető napjainkban.

De valljuk be őszintén: nehéz is lenne ezt a példát követni! Hiszen tudván tudjuk — József Attila szép példabeszéde alapján —, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Diószegi Balázs egyike századunk — sajnos, eléggé nagy számú — pokoljáróinak, s ha csodáljuk műveszi-emberi nagyságát, afölött azért ne bánkódjunk, hogy e tekintetben — szerencsére

— nem akad számos utódja. Mi a poklokat inkább felszámolni igyekszünk, nem pedig a pokolra taszítottak számát növelni, hogy azután csodálhassuk kitartásukat. Már akár világégések, akár társadalmi igazságtalanságok formájában képzeljük magunk ele a példázatbeli „poklokat”, Diószegi Balázsnak mindkettőből kijutott élete során, a há*Dr. Gajdócsi Istvánnak, a Bács-Kiskun Megyei Tanács elnökének beszéde Diószegi Balázs Munkácsy-díjas festőművész kiállításának megnyitóján hangzott el. Kiskunhalason, a \ egű-kúriában.

• A Diószegi- kiállítás egyik részlete.

• A felújított Végh-kúria. (Pásztor Zoltán felvételei.)

borúkból is, a súlyos társadalmi igazságtalanságokból is! Ha valóban utolsónak tekinthetnénk őt a szegényparaszti sors nyomorúságait megtapasztaltak, a dosztojevszkiji „megalázónak és megszomorítottak” közül — igazán nem bánkódnánk rajta.

Beköszöntőm elején azt mondottam: megvan a maguk sorsa ezeknek a műveknek. Nos, ez a sors nemcsak annyiban lehet tanulságos számunkra, amennyiben egy átalakulóban levő életviteli modell a maga archaikus tisztaságában nyilatkozik meg benne. Annyiban is érdekes, hogy rajta keresztül egy olyan kétpólusú valóság egyik pólusara nyílik rálátásunk, amelynek a másika egy másik igen jelentős alföldi

— megyénkbeli — festőművész, Tóth Menyhért munkásságában rajzolódott elénk.

Sokan szóvá tették már: Tóth Menyhért és Diószegi Balázs festői világa mintha egyazon történelmi-társadalmi valóságnak a fehér, illetve fekete oldalát villantaná elénk. Tudott dolog: már a Képzőművészeti Főiskolán összekapcsolódott életsorsuk, és tovább is, egészen Tóth Menyhért haláláig, szoros barátság, egymás munkájának őszinte tisztelete, megbecsülése jellemezte kapcsolatukat. Nem véletlen, hogy a megújult halasi Végh-kúriába belépve, a Diószegi-tárlat első ránk köszönő képe éppen az „Önarckép Tóth Menyhérttel” címet viseli. (Mi pedig, azt hiszem, joggal lehetünk büszkék ra, hogy mindkét művésznek — ne felejtsük el: mindketten ebben a megyében fejtették ki munkásságuk java részét!

— még életében megadtuk azt a megbecsülést, amely nem egy kiváló pályatársuknak csak halála után jutott osztályrészéül).

Ha az eltávozott barát és pályatárs, Tóth Menyhért, élete alkonyán a „fe- hérben-fehér” tiszta képletéig érkezett el, akkor Diószegi Balázs művészetéről elmondhatjuk, hogy az ő szín-hangszerelésének viszont mind a-mai napig a „sötétben-sötét” tónusok maradtak a fő jellemzői. Ezt mindenki, laikus és műértő egyaránt észreveszi, ha alkalma adódik szembesülni Diószegi alkotásaival. Más kérdés, hogy ki miként vélekedik erről. Sokan leírták, elmondták már, hogy túlságosan komornak — esetleg egyenesen pesszimistának — találják Diószegi Balázs vallomását világunkról.

Nos, lehet, hogy Diószegi képei nem tetszetősek, nem hízelegnek a szemünknek, de egy bizonyos: a mi valóságunkról vallanak, és hitelesen vallanak róla. A tiszta, köntörfalazás nélküli beszéd — akár szavakban, akár képekben fo- almazódik meg—lehet olykor-olykor ényelmetlen számunkra, vitára is ingerelhet bennünket, de semmiképpen sem nevezhető feleslegesnek vagy eppen károsnak! „Növeli, aki elfedi a bajt” — vallja Diószegi Balázs Illyés Gyulával —k ülönösen akkor, ha a baj nem is végzetes, sőt nagyon is orvosolható.

És itt kell szót ejteni arról — mintegy utolsó gondolataként ennek a rövid beköszöntőnek —, hogy Diószegi nem „kibice” a mai társadalmi valóságunknak, hanem tevékeny, felelős alakítója. Mégpedig nemcsak műveivel, hanem tetteivel, szavaival, sőt írásaival is. Megtehetné, mint annyi más művész kortársa, hogy csakis az alkotó munkának éljen, csakis képeiben fejezze ki véleményét koráról, embertársairól. Diószegi Balázs nem elégszik meg eny- nyivel. Nem tud szó nélkül elmenni az emberi szenvedések, a méltatlan megaláztatások mellett — talán azért, mert annyiszor volt része bennük magának is! —, legyenek azok akár „magasabb” társadalmi-politikai szintű visszásságok, akár a magánéletek apróbb hiánybetegségei. A teljes életet nemcsak maga akarja élni, hanem egy ilyen életvitel lehetőségét mindenkinek szeretné biztosítani.

Lehet, hogy utópiákat kerget? Nem valószínű, hiszen ezek a törekvések nagyon is egy irányba mutatnak társadalmunk legpozitívabb erőinek kifejezett, meghirdetett és a közmegegyezés által szentesített céljaival. Becsüljük meg hát érte!

Szeretném hinni, sőt erősen remélem, hogy ez a most megnyíló tárlat egy ilyen teljesebb életre tár kaput Halas, illetve a tágabb világ: Bács-Kiskun megye, sÖt az egész ország müvészetked- velő lakosságának.

MEZEI ANDRÁS:

Boldogság

Csak a konyhában volt meleg. Szobánk mindig hideg volt. Mindig vacogtam, mégse fáztam, mert jobbat még meg nem éltem.

És bizony rongyos is voltam, és mégse voltam soha rongyos, mert azt láttam, hogy minden jó nadrág, ing eleve foltos.

Néha megszúrt a szalmazsákból kifúródó törekes szalma —, de nem éreztem, hogy szúrt volna, mert nekem az volt: zsák szalma.

Apám részegen jött haza.

Várta a villanyszámla. Kiballatszott tőlünk a csend.

•«* Bennünkrekedt a lárma.

A zálogház nem messze volt. Anyámnak jegygyűrűje volt. Apámnak jegygyűrűje volt.

A zálogház jómessze volt.

A szoba nem kapott napot.

A konyha nem kapott napot.

Világosság félhomály: szoba-konyha így ragyogott.

Karácsonykor is jókorán volt villanyoltás, hát bedunyháztzm. Mindig megtapadt némi fény szetnhéjamon —, azzal is láttam.

/ D A 1 Most pedig az „alkohol- ( -J r . J mentes" időszakban történt eseményeket fogom elmondani. . .

1956 őszén történt. Éppen a 8-as számú táblán szántottunk, amikor reggel

— október huszonharmadikán — egy motorkerékpáros őrmester megjelent a bódénál, és H. főtörzsőrmesternek jelentett. Én a brigádnaplót írtam éppen.

— Kelemen, kiáltott H. főtörzsőrmester, minden traktort állítson le, és eresszék le belőle a vizet.

— Mi van? — kérdeztem.

— Hogy mi? Majd megtudják bent

— mondta ő, én meg végrehajtottam a parancsát. Húsz darab Hojfher traktor volt a brigádban, én ellenőriztem, hogy a vizet leeresszék róluk, a szerszámokat pedig bezárják a bódéba. Rövid idő múlva végeztem a dolgokkal, a többi traktoros is, majd elindultunk a puszta irányába.

Ott már nagy hangzavar uralkodott a táborban. H. főtörzsőrmester a kapunál megnyomta a csengőt. Az őrszobából két egyetemista sapkát viselő géppisztolyos fiatalember lépett ki. H. zavartan tisztelgett.

— Maga elmehet egyelőre haza — szólt rekedt hangon az egyik. — Mostanában nemigen lesz szükség önre — tette hozzá a másik, miközben kinyitotta a kaput. Mi, traktorosok beléptünk a táborba.

— Megyünk haza, fiúk! — ordított a Kolompár András, egy Tolna megyei lótolvaj — kitört a forradalom!

Mindenfelé izgatott csoportok hangoskodtak. Pest felől ágyúdörgés hallat r szott. Bementünk a szállásunkra a hatos szobába. A többi traktorosok már ott bent voltak, készülődtek hazafelé. Alighogy megtudtuk, hogy tulajdonképpen mi történt, megszólalt a tábor „kolomp- ja", majd a hangszóró közölte, hogy minden elítélt sorakozzon fel a kultúr- ház előtt.

Én a kultúrterem elejére kerültem. A színpadon egy nagy asztal volt, leterítve fehér lepedővel, az asztalnál három egyetemista sapkás fiatalember ült, karjukon nemzetiszínű szalag, sapkájukon piros fehér zöld kokárda, oldalukon revolvertáska himbálódzott. A terem hamarosan megtelt, az elítélteknek több mint a fele kint rekedt az udvaron. A középen ülő egyetemista felállt, és feltartva kezét csendet intett. A lárma elhalt, néma csend lett úrrá a termen.

— Figyeljenek ide, kiütött Pesten a forradalom és ez most azt jelenti, hogy mától kezdve önök szabadok.

— Éljen! — üvöltött a tömeg. Éljen! — ordították ismét. A szónok elhallgatott, majd amikor az'ordítás megszűnt, folytatta.

— Tehát, ha végeztem a beszámolómmal, akkor önök bemennek Pálhalmára, és ott majd elintézzük a dolgokat. Azonban a helyzet elég súlyos, mert idegen csapatok közelednek fővárosunk felé, és ez azt jelenti, hogy cselekedni kell, és aki úgy érzi, hogy szívügye a forradalom, annak módjában áll megvédeni azt. Fegyvert mi biztosítunk.

Még elmondott egyéb más dolgokat is, aztán befejezésül kiadta a parancsot, hogy egy órán belül induljunk útnak Pálhalmára.

Mi, traktorosok is összejöttünk mindannyian a 6-os szobában. Milán, a hármas brigád vezetője vázolta az eshetőséget a hazamenetelt illetően. Ez a hirtelen szabadulás nekem nagyon gyanús — vetettem közbe én, mire brigádom néhány tagja is helyeselte álláspontomat. Mindenesetre menjünk be Pálhalmára, ott majd meglátjuk, mi a helyzet.

Bementünk, de aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk. Ott is maradtunk mi,

hatan traktorosok, egészen addig, míg a rend teljesen helyreállt, aztán a parancs-* nokság méltányolta helytállásunkat és munkánkat, a büntetésünk hátralévő részét elengedte. ..

VII.

Megjöttem Pálhalmáról, pár napig itthon voltam, aztán olvastam az újságban, hogy a cukorgyár lakatosokat keres, villanyszerelőket, mozdonyvezetőket, és más egyébre munkásokat.

Én is elmentem jelentkezni a gyár munkaügyi osztályára. A gőzkazán kezeléséről megvolt a vizsgám, így a szállításhoz kerültem.

— Hiányzik egy mozdonyvezető — mondta nekem Rostás, a szállítás vezetője! Magának nem sokat kell tanulni, csupán a mozdony kezelését és vezetését kell elsajátítani.

Egy hatlégkörös mozdonyon gyakorlatoztam egy hétig. Tanultam a jelzéseket, az indítást, megállítást, egyszóval mindazt, amire egy mozdonyvezetőnek szüksége van. Rostás Józsi bácsi volt a tanítómesterem, egy öreg fűtő. Véletlenül hívták ugyanúgy, mint a szállításvezetőt. — Ez nem olyan, mint az autó, öcsém, mi sínen közlekedtünk, itt nem kell tekergetni a kormányt, mint az országúton.

Munka — illetve hát a tanulás után — mindig betértünk a „Kék egér" vendéglőbe. Megittunk az öreggel öt—hat korsó sört fejenként. (Folytatjuk)