Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-29 / 100. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 29. Közös dolgaink A Gondolat Kiadó sorozatáról HONISMERET HELYTÖRTÉNET ZZ ÖTLET MA IS IDŐSZERŰ A délszláv színház megteremtéséért • A garai amatőr színjátszókor a harmincas években. (Középen Karagity Antal.) Aligha fejezhetné ki jobban már ne­vében is a szerkesztőbizottság szándé­kát egy útjára induló sorozat, mint a Gondolat Kiadóé. A „közös dolgaink” jelzői szerkezet a közép-kelet-európai intellektus számára — lett légyen az magyar, román, szerb, vagy lengyel — a nemzeti függetlenségi törekvések jelentkezésének kezdete óta egyet jelent az etnikai-territoriális különbségek hangsúlyozásával, s ugyanakkor az egymásrautaltságból fakadó szükség- szerűséggel, a kikerülhetetlen (még ha olykor keservesen is kényszerű) integ­rációs törekvésekkel. A népek e fél európányi olvasztóten- elyében a költő váteszi jóslata („A arcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés . ..”), úgy tetszik, egyre nehezebben akar beteljesedni. Pedig közös dolgaink rendezése apoka- lipszisseL fenyegető korunkban min­dennél sürgetőbb lenne. S bár a herderi értelemben Közép-Európa kis népeit aligha sújthatja ma a megsemmisülés; a szülőhazájukon kívül élő nemzetisé­geket reálisan veszélyeztetheti az erő­szakos asszimiláció, az anyanyelv és kultúra elvesztése. Joggal hisszük, a Gondolat Kiadó e sorozatának kötete­it forgatva, hogy a marxista történettu­domány kontinuitására figyelemmel, s a fent m:' József Attila-i prófé­cia szelk i terhes múltat (és je­lent) bevallva a közös európai jövőnek szerkesztetnek majd e munkák. A Közös dolgaink sorozat eddig megjelent öt kötete közül kettő — Fried István: Kelet- és Közép-Európa között és Jászi Oszkár: A nemzeti álla­mok kialakulása és a nemzetiségi kér­dés — a három közös évszázad törté­nelmének, politikumának, irodalmá­nak és kultúrhistóriájának átfogó, megalapozott képét adják. Petru Gro­za, a felszabadulás utáni demokratikus román kormány elnökének börtönnap­lója (A börtön homályában) személyes fogantatású közösségi érdekű mű, amely saját népe felemelkedésének út­jait keresve mérlegeli a szomszéd népek érdekeit is. A legutóbb napvilágot látott két vá­logatás, Hajnal István: A Batthyány- komtány külpolitikája, valamint Sziíc- lay László összehasonlító irodalomtör­téneti tanulmányának gyűjteménye, az Együttélés és többnyelvűség az iroda­lomban tematikája a korábbiaknál ér­telemszerűen szűkebb és egyben speciá­lisabb is. Hajnal István történetprofesszor munkája 1952-ben készült el a Magyar Történelmi Társulat Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára szer­kesztendő emlékkönyvbe. A korszakos tanulmány címe akkor: Kossuth kül­politikája volt, de bizonyos pólitikai megfontolásoktól motiválva Hajnal műve kimaradt az Emlékkönyvből. Az 1957-es első kiadás már a mostani cí­men jelent meg. Az érdeklődő, ám tárgyban mégis­csak laikus olvasót izgalommal lepik meg Hajnal összefüggéseket felfedő megállapításai. Az 1848—49-es sza­badságharc bukásának okait taglalva nem szoktak szót ejteni például arról a tényről, hogy Magyarország külpoliti­kai elszigetelődése feudális jellegű: ho­nunkban egyetlen nagykövetség, kon­zulátus sem működött! Ennek tükré­ben nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a Batthyány-kabinet kétségbee­sett és kellően nem összehangolt angol és francia szövetséget kereső kísérletei hamvukba haltak el. Sziklay László csaknem harminc év tanulmányait válogatta be Együttélés és többnyelvűség az irodalomban című kötetébe. Sziklay egyetemi professzo­rától Eckhardt Sándortól indítva kezd­te kutatásait, de munkásságára nagy hatást gyakorolt mindenekelőtt Bartók népzenei gyűjtőútjának eredménye, va­lamint Németh László, aki mind egyér­telműbben sürgette a szerb, a horváth, a cseh irodalom felé való nyitást. Szik­lay László tudományos kutatásainak egyik alapvetése lehetne az a felismerés, hogy a soknemzetiségű együttélés mindaddig nem okozott fogalomza­vart, nem vált az egymásra fenekedés, az ellenségeskedés forrásává, amíg az állam hivatalos nyelve a feudális hata­lom (a királyi, fejedelmi udvar), vagy az egyház nyelve (latin, óegyházi szláv) volt. A „baj”, a „nemzeti ébredés” ko­rában, a XVIII. század második felé­ben kezdődött a „nyelvújítás” az új „irodalmi nyelv” megteremtésének ide­jén — állapítja meg a professzor. Befejezésül álljon itt a kiadónak Sziklay kötetéhez írt ajánlása, amely a sorozat egészére érvényes: „legfőbb óhajunk: pontot tenni a nemzeti elfo­gultság, a nacionalista gyűlölködés sa­játos jelenségei után . ..” T. J. Érdekes példával szolgál a dél­szláv nemzetiség kulturális' törek­véseinek megismeréséhez a volt ga­rai lakos, Karagity Antal mecénási, hagyományápoló és a délszláv kul­túra megőrzéséért folytatott úttörő munkája. A garaiak közül még többen emlékeznek rá, ismerték őt. Különös ember volt, olyan, aki a délszláv ügyért, de ezen túl a ma­gyarság sorsáért is harcolt. Egy le­vél maradt fenn tőle, amelyet a Vallás és Közoktatásügyi Minisz­tériumba és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövet­ségének írt. Egy ember elhivatott­sága, jelleme, múltja, harcai olvas­hatók ki a sorokból. Zegnál Márk, nyugalmazott tanácselnök, aki ma hiteles jellemzést adhat személyisé­géről, ezt mondta róla: „Amolyan középbirtokos volt, mecénás alkat. Már a háború előtt is tevékenykedett a községben színjátszókor. Karagity Antal sok színdarabot, jelenetet írt számuk­ra. Romantikus, gazdag—szegény problematikájú írások voltak ezek, amelyeket helyben be is mutattak. Érdekes, hogy a népi és úgyneve­zett városi dalainkat is beültette a népi színművekbe. így folkloriszti- kus színezetet kapott a játék. Dol­gos, táncos nép volt a mienk. Nem tudtak sem örülni, sem búsulni a saját zenéjük nélkül. Ma is így van ez. Táncainkból a lengyel eredetű polkica és a vranyávka nem hiá­nyozhat.” Karagity Antal 1946-ban a ko­rábbi hagyományokra alapozva önálló nemzeti délszláv színházat szeretett volna létrehozni. Ezt ak­kor — Karagity szerint csupán hi­úsági és féltékenységi okokból —■ meghiúsult. Ilyen körülmények között természetesen nem jöhetett létre a színház. Ez bántotta és nem hagyta nyugton Karagity Antalt, még végül 1949. január 24-én leve­let írt a kulturális ügyeket intéző miniszternek. Ebben a levélben le­írja az előzményeket és kéri, hogy támogassák a délszláv nemzetiségi színház létrehozását, Baja szék­hellyel. Melyek voltak a korábbi kezde­ményezések? Karagity Antal a harmincas évek elején 17 évesen szervezte meg az első bunyevác amatőr színtársulatot. Hosszú éve­kig az ő tevékenységük pezsdítette a helyi kulturális életet. A színját­szók a nyelv, a kultúra ápolása mellett a nemzeti öntudat „fáklya­vivői” voltak. Nemcsak a délvidé­ken, de az ország más területein is felléptek. Hamar egységes közös­séggé szerveződött a társulat. Ka­ragity írja: „Van tehát nekünk is e tekintetben annyi teoretikus és praktikus tudásunk és tapasztala­tunk, hogy tudnánk egy állandó színházat szervezni a magyaror­szági délszlávok részére. Ezen szín­társulat mehetne vendégszerepelni a magyarországi délszláv települé­sekre. Ezért kérem a Közoktatás- ügyi Miniszter Urat és a Magyar- országi Délszlávok Demokratikus Szövetségét, tegyék lehetővé — ál­lami segélyezés mellett — a magyarországi délszlávok első ál­landó színházának létrejöttét.” Bács-Bodrog vármegye Gara községében ezek szerint már 1946- tól voltak tervek egy bajai székhe­lyű délszláv nemzetiségi színház létrehozására. Sajnos ebből a ne­mes és reményre jogosító fellángo­lásból nem lett valóság. A folya­modványt a minisztérium a Ma­gyar Színészek Szabadszakszerve­zetéhez továbbította, véleménye­zésre. Itt viszont időszerűtlenségre hivatkozva elutasították a kérést. Pedig még ma is időszerű az öt­let, amit az is bizonyít, hogy a kecskeméti Katona József Színház — Nagy Attila vezetésével — délszláv tagozatot kíván létesíteni. Szénási Pál GYERMEKFAZEKASSAG Felfedezett törvényszerűségek Öt esztendővel ezelőtt találkoztam először Dugár János fazekassal. Lakitelek környéki tanyáján egyebek között azt nyilatkozta, hogy a népi játékok olyan értékeket tartalmaz­nak, amelyek törvényszerűségeken, örök élményeken alapul­nak. Ezeket kell felfedezni s ezek tükrében alkotni. Szeren­csére, nemcsak Dugár János munkáin fedezhető fel az imént említett törvényszerűség, élménygazdagság, hanem azoknak a gyerekeknek a kerámiáin is, akikkel a népművész foglalko­zik. A kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban — egy el­dugott helyiségben — láthatók Dugár János tiszakécskei, lakiteleki és kecskeméti szakköröseinek alkotásai. Egetett- festett maszkok, mázazott edények, díszített szilkék, csen- ők, állatfigurák, plakettek egy hadseregnyi katona, a terem özepén álló „homokozó”... Hosszú lenne a sor, mire a kifogyhatatlan ötletekről tanúskodó produktumokat felso­rolnám. Ami az első pillantásra szimpatikus: a főszerepet csak természetes anyag játssza. A kerámiamadarak eredeti tollal ékeskednek, a kunyhó fedele gyékényből készült, de más, agyagból formált alakok kiegészítője is természetadta, például vessző, csuhé. Néhány jópofa ötlettel is lehet találkozni a kiállításon. A városi utca képe oly módon alakul ki, hogy az épületeket kerámiából álmodta meg az alkotó, a „tartozékokat” — antennák, kémények, autók, közlekedési jelzőtáblák — pe­dig hozzárajzolta. Ugyancsak gazdag fantáziára utalnak azok a sípok, népi hangszerek, amelyek változatos formákat, alakokat öltöttek. Talán a megszólaló hangokhoz, hangszí­nekhez igazodnak? Jó lenne kipróbálni... Valószínű, hogy a kisebb, egyszerűbb tárgyakat a fazekas­sággal most ismerkedő, még bizonytalan kezű apróságok hozták létre, a gazdagabban díszített, funkcióval is ellátott darabok pedig feltehetően nagyobb gyerekek kezenyomát őrzik. Mindenesetre, akik agyagközeibe kerültek, nyertesnek # Apró nézők: vajon kedvet kaptak-e az agyagművességhez? (Straszer András felvétele) mondhatják magukat. Próbára tehetik ügyességüket, röptet- hetik fantáziájukat. Ez nemcsak Dugár János öröme, hanem a kis alkotóké is. A tiszakécskei, lakiteleki és kecskeméti gyerekek — akik sajnos a szép kiállításon névtelenek marad­tak — remélhetőleg életre szóló élményekhez jutottak, és bízom abban, hogy a természetes anyagokban rejlő törvény- szerűségeket is ismerik. Munkáik legalábbis erre utalnak. A tárlat július 31-éig tekinthető meg. B. T. HAGYOMÁNYNAPTÁR Május (Pünkösd hava) l-jén FUlöp és Jakab: Zöldséghordás, májusfaállítás. Gonoszűzés bodzaággal, égő gyertyával. 4-én Flórián: Flórián a tűzoltók, kovácsok, kémény­seprők, pékek védőszentje. A férfiak új tüzet gyújtanak. 6-án János: Babvetés napja. 12- én Pongrác: Ez és a következő két nap a hideget hozó fagyosszentek. 13- án Szervác: „Sok bort hoz a három ác, / ha felhőt egyiken se látsz.” 14- én Bonifác. 16-án Nepomuki Szent János: A vízi emberek védő­szentje. Szent János szobrának megkoszorúzása. Baja környékén víziünnep a Dunán. 25-én Orbán: Szőlősgazdák körmenete jó szőlőtermé­sért. Újabb fagyveszély. Kiseprűzik Orbánt, hogy ne legyen több hideg. Áldozócsütörtök: Tilos az asszonyi munka. Pünkösd: Zöldághordás, májusfaállítás. Pünkösdölés, pünkösdi királyválasztás, szépségvarázslás. Űrnapja: Körmenet. Virágok, füvek szentelése, melye­ket gyógyszerek és rontás, vihar elhárítására használtak. (Megjegyzés: Hagyománynaptárunkat Bihari Anna — Pócs Éva Képes magyar néprajz című könyve alapján állítottuk össze.) V KELEMEN KÁROLY: Az alkohol rabságában (20.) Müller felállt, majd bi­cegve — majd hanyatt nem esett — odaállt a bírói emelvény elé. — Tisztelt pirosák! — kezdte Müller a történetet — az uty folt, hogy lemarat­tunk a fonat. Jöttünk falna haza Szék- szárára. Natyon esett az es só, és ety fa alá álltunk, és far tunk, hoty jön falami autó, amit majt mekállitunk. Közpe el­állt asz eső, és kiálltunk az országúira. — Láttuk, hoty falami filágít, és inte­ketni kezdtünk. Ety teherautó folt, ami mekállt, és eztet ö fezette — mutatott rám az öreg Müller —, és felfalt pen­nánkét. A Weisz Pali, mek a Rőt Henrik peültek a sofér mellé, mi mek négyen hátra ültünk a teherautóra. Asz autó mintyárt elindult, és élek tyorsan ropo- kott velünk. Mi mek réki történeteket meséltiínk etymásnak, hogy ne unatkoz­zon! -er csak egy naty reccsenés hal In; Ha hank irányába fortul­tunk. ; 'kínaira mektermetjünk. A hirtelen , Unná fillámfénynél láty- tyuk, hoty ei\ emperfej emelketik ki a koporsót, és azt kérdezte tőlünk: empe- rek, esik mék asz eső? A teremben mindenki nevetésben tört ki. Még a bíró is — bár igyekezett ko­molyságot erőltetni magára —, hahotá­ra fakadt Müller elbeszélésén. Bogdán is röhögött az ő marhaságán, csak én nem nevettem — még máig sem tudom, hogyan sikerült visszatartani a nevetése­met. A bíró felemelte-a kezét, és csendet kért. A nevetés abbamaradt. — Aztán — folytatta Müller Jakab a történetet —, leukrottunk egymás után a teherautóról. És hát ez lett a féke a dolognak —, mutatott a bal lábára Mül­ler — hoty ity jártam én volt. Müller a helyére ült és utána követ­keztek a többiek, legvégül az orvosok mondták el az üggyel kapcsolatban, ami rájuk tartozott. Úgy négy óra körül lett vége a tárgya­lásnak — mert közben ebédszünet is volt —, és kihirdették az ítéletet. Én gondat­lanságból okozott súlyos testi sértésért és társadalmi tulajdon rongálásáért — mert összetörtem a koporsót, hogy Bog­dán ki tudjon evickélni belőle, 1 év és hat hónapot kaptam. Bogdán megúszta 4 évvel a koporsóhistóriát. No, most elmehetnek haza — mondta az ítélet kihirdetése után a bíró nekünk —, majd értesíti magukat az illetékes hatóság hogy mikor és hova vonuljanak be, letölteni a büntetésüket... Egy darabig nem történt semmi külö­nös, ment a munka rendesen. Majd két hónap múlva úgy október közepe táján aztán lecsapott a mennykö. Homokot 1 hoztam Mohácsról, Egyházasházárra. Zobárpusztán — Komló fölött van ez a helység — megálltam a kocsmánál — bár nem volt pénzem, de az öreg Fischer András bácsi ismert bennünket sofőrö­ket és adott hitelbe is —, hogy megiszom egy-két korsó sört. Bementem és leül­tem az asztalhoz, aztán rágyújtottam. Syílott a kármentö ajtaja, és Bandi bá­csi csoszogott az asztalomhoz. *— Jó napot, tata! — köszöntem az öregnek, három korsó sört kérek —, de csak úgy „mezétláb", mondom neki. — Jól van öcsém — mondta nekem —, mindjárt hozom. Pár perc múlva hozta az öreg a sört, és letette elém. Már éppen a harmadik korsót akartam lehaj­tani, amikor az ablakon át látom ám, hogy két rendőr éppen száll le egy mo­torkerékpárról. Sietve felhajtottam a sört, és a hátsó kijáraton kiosontam az udvarra. Óvatosan a kocsma sarkáig lo- póztam, s kitekintve látom ám, hogy a rendőrök nézegetik a gépkocsimat. Új Csepel billenős teherautó volt, most kapta a cég őket egy hónapja. Pár per­cig tanakodtak a rendőrök, aztán belép­tek a kocsmába. Én meg odaszaladtam az autóhoz, és gyorsan beugrottam. Csupán a kéziféket kellett kioldanom, és az autó máris megindult, mert éppen lejtőn álltam meg vele. A rendőrök ész­revették, hogy én megléptem, mert ki­rontottak a kocsmából, felpattantak a motorkerékpárra. Látom ám a tükörből, hogy a motor- kerékpár vészesen közeledik felém. La­zítottam a féken — mert nagy lejtő volt, vagy öt kilométer hosszan —, és a gép­kocsi meggyorsult. Éles kanyarok jöttek egymás után, és én mindet „levágtam". Leértem a völgybe, hirtelen lefékeztem, majd bekapcsoltam a billenőszerkezetet, 11111 HH és a három köbméter homokot lecsúsz­tattam a patkó alakú kanyarban, utána elrobogtam Komló felé. Közben a rendő­rök robogtak utánam, nem vették észre a kanyar közepén a homokhegyet, és szinte belefúródtak a motorral. Kökönyös előtt hirtelen leállt a motor. Na most aztán megint jókor jött ez is,—gondoltam ma­gamban. Felhajtom a motorház tetejét, hogy megkeressem a hibát, abban a pilla­natban értek oda a rendőrök. — Na, az istenit magának, jól kiszúrt velünk! — kiáltotta az őrmester, aki a motort vezette. — Ördögien kieszelte ezt a homoklebillentést, majdnem bele­fulladtunk! A rendőrök ruhája csupa ho­mok, arcuk vörös, szemük véres volt. — Ő, — izé én,. . . nem akartam, csak hát műszaki hiba volt; és ő-e lee billent a hoomok dadogtam nekik! — Nna! Még ráadásul részeg is — jegyezte meg az őrmester. Egy tehergépkocsi közeledett azután, a rendőr leállította. — No gépkocsiveze­tő elvtárs, vigyen bennünket Komlóra az orvosi rendelőig. Beültünk az autóba, és az bevitt bennünket Komlóra. Az orvos megállapította, hogy eléggé ittas va­gyok, valami 10 ezreléket írt rá a papír­ra. A rendőrök elvették a jogosítványo­mat, és felvették a jegyzőkönyvet. A szakértői vélemény sem volt kedvező, megállapították, hogy a billenőszerke­zet nem véletlenül jött működésbe, ha­nem azt én kapcsoltam be. Két hétig tengtem-lengtem, aztán kaptam egy újabb idézést a sásdi járás- bíróságra. Ittas vezetésért és veszélyez­tetésért hat hónapot kaptam. így aztán a koporsóüggyel együtt két év neheze­dett rám. (Folytatjuk) KÉPERNYŐ A csoda és a műsorrend Próbálom érteni a csodát. Magyar orvosok tanácskoznak amerikai kollégáik­kal. Az egyik csoport a budapesti tévé stúdiójában foglalt helyet, a másik Wa­shingtonban. Számomra nehezen fölfogható természeti törvényszerűségeken ala­puló szerkezetek révén úgy látják, hallják egymást, mintha szomszédos asztalok­nál ülnének. A szívbetegségekről, a szívbetegek gyógyításáról mondják el legújabb tapaszta­lataikat. A nagyközönség.számára rövidített és magyarázó megjegyzésekkel bővített konferenciát a magyar televízió története bizonyára följegyzi. Emlékezetem szerint először kapcsoltak össze műhold segítségével hazai és külföldi tudósokat egy milliókat veszélyeztető betegség biztosabb gyógyítása érdekében. Csak azt nem értem, hogy miért kellett bemutatására csaknem másfél évig várni. A Rádió és Televizióújság szerint ugyanis 1985 végén rendezték meg ezt a konferenciát. * * * Korunk pestise a tudomány eredményeitől már-már megszédült, elbizakodott embert alázatra készteti. Még ismeretlen veszélyekkel fenyegeti a föld lakóit a természet. Előbb-utóbb az AIDS-szel is megbirkózunk, mint a pestissel, a kolerá­val, ha betartjuk az ösztöneinkbe, sejtjeinkbe írt parancsokat, ha értelmesen élünk. Dr. Czeizel Endre jól tette, hogy újabb előadásokkal kibővítette az eredetileg tudtommal hat jelentkezésre tervezett sorozatot. (Néhány hete el is búcsúzott nézőitől, hallgatóitól.) Szerepeltetése akkor is hasznos, ha százezrek csupán jó műsornak tekintik szenvedélyes egészség-próféciáit. Élvezik — például — a ciga- rettázástól riasztó érveit, ismeretterjesztői tudását, de már az előadás közben rágyújtanak egy cigarettára, mert nálunk (bennünk) túlságosan nagy teret kapott az élvezetvallás. * * * Jó riportalanyokat választott, talált Vitray Tamás és stábja a legutóbbi Telefe- réhez. Különösen az ausztriai buszkatasztrófa fölidézését éreztem szükségesnek. A felszínes vélekedések, az előítéletek ellen szólalt fel ismét a kiváló tévés. Ennél fontosabb teendője aligha lehet egy ilyen tudatformáló intézménynek. A gömbvillámkutatóval készített interjúnál azonban — kivételesen — cserben hagyta Vitrayt stílusérzéke. Kezdetben mániákus csodabogárként kezelte a furcsa természeti jelenséget vizsgáló fizikust. A szokatlan, a ritkán előforduló önmagá­ban még nem nevetséges. H. N.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom