Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-23 / 95. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 23. • Miss Arizona, Hanna Schygulla a kamera előtt. <é A már megöregedett Rozsnyai- ként Marcello Mastroianni. BUDAPESTI TALÁLKOZÁS A Miss Arizona világsztárjai KÉPERNYŐ A tévé és a műemlékvédelem Valamikor, nem is olyan régen — hiszen néhány évtized még nem a feledhető múlt — a Nagymező utca 20. szám alatt állt az európai hírnevet szerzett mulató, az Arizona. A 30-as évek elején vásárolta meg May Lajos fényképész házát a jól jövedelmező külföldi útjáról hazatérő énekes-táncos Rozsnyai házaspár. Az asszonyt, Micikét, minden műsorok primadonnáját nevezte el férje Miss Arizonának. Ebben a mulatóban találkozott a pesti felső tízezer, törzsvendégek voltak a Horthy gyerekek és a 99 személyes nézőteret a német megszállás után gyakran látogatták magasrangú német tisztek. Szólt a zene. Miss Arizona énekelt, a tánckar csinos lányai lábukat dobálták. Ide nem hallatszott le a sikoly! A mulató tündérpalotája felett a Gestapo kínzókamráját rendezte be. Miss Arizona előtt ez nem volt titok, de eltűrte, hogy megmentse férjét a deportálástól. Sem a férjét, sem a mulatót nem sikerült, megmentenie. Miss Arizona történetéből öt esztendeje színpadi játék született, Fedor Agnes, Szilágyi György és Rátonyi Róbert közös munkájában. Még mielőtt a darabot bemutatta volna a Thália Stúdió, Sándor Pál filmrendező is foglalkozni kezdett az ötlettel, hogy filmre vigye az Arizona mulató nem mindennapi történetét. Mint a rendező elmondta, négy esztendeje dédelgeti álmát, e történet filmrevitelét. — Most akadt két olyan olasz producer, akik megteremtették a lehetőségét a filmnek. A történet 1920-ban kezdődik, és 24 éven át követjük a hősök életét. A produkció két részes lesz. A film forgatását március végén kezdték meg Budapesten, mégpedig két világsztárral a főszerepekben. Miss Arizonát az NSZK-beli Hanna Schygulla, férjét, Rozsnyait az olasz Marcello Mastroianni alakítja. Az olasz világsztár az első forgatási napon reggeltől estig több mint 20 évet öregedett. Az első felvételeknél 45—50, az esti forgatáson már 72 éves „volt”. — Annyi, mint a valóságban — neveti el magát Marcello Mastroianni. — Ne öregítse magát! — Öregítenek eleget a filmesek. 1982-ben 57 esztendősen Ettore Scola rendező a női szívek örök bajnokát, Giacomo Casanovát játszatta el velem. Csakhogy ez a Casanova A varennes-i éjszaka című filmben már 70 éves volt. Fellini ugyancsak megöregitett a Ginger és Fred-ben, és ugyancsak öregembert kellett játszanom a görög Theo Angelopuolos A méhész ci- mű alkotásában is. Bevallja, nem ismeri a magyar filmeket, és Sándor Pállal is most találkozott első ízben. — A történetben fantáziát láttam. Az hiszem, olyan filmet tudunk csinálni, amely érdekli a nézőket. Én sok rendezőnél vállaltam már úgy munkát, hogy a művészt előtte nem ismertem. Az ösztöneim határozzák meg, hogy igent mondok vagy nemet. Ha szimpatikus a rendező nézése, igen a válaszom. Számomra a film olyan, mint a szerelem. Egy sokat ígérő kaland. A magamfajta színésznek az a feladata, hogy érdekes filmeket forgasson, olyanokat, amelyek érdeklik a nézőt. — Milyen színésznek tartja magát? — Szerencsésnek. Műkedvelő voltam, amikor Visconti társulatának egyik tagja felfedezett. Eleinte kisebb szerepeket kaptam, majd Gassman távozása után vezető színész lettem. De nem vágyom színpadra. Filmszínésznek születtem. Ha újból születnék, ugyanúgy szeretnél élni, és mindent ugyanúgy csinálni, mind eddig tettem. Az én számomra a film nemcsak munka, szórakozás is. Ha nem szerepelek, unatkozom! A szót partnernőjének, Hanna Schygullának adja át. Mint megtudtuk, egymással franciául társalognak. De ha kell, angolul is megértik egymást. A szőkehajú színésznő, Rainer Werner Fassbinder filmjeinek sztárja elmondja, hogy miután elvállalta Miss Arizona szerepét, végignézte Sándor Pál rendező több filmjét. És Mastroiannival megtekintettek egy dokumentumfilmet az Arizona mulatóról és Budapest akkori életéről. — Amikor Lili Marlent forgattuk, nagyon sok filmet kellett végignéznem. Dokumentumokat a háború borzalmairól. Ezt még egyszer nem vállalom. Felkavart. De tudom, hogy minél több olyan filmet kell csinálni, amely felidézi ezeket a fájdalmas emlékeket. Szüléink helyett nekünk kell megcsinálnunk. Miss Arizona élete különös szerelmi történet. Az a holdkó- rosság, amelyben az ember azt képzeli, hogy a történelmen át tud támolyogni. Ez nem sikerülhet. Halálra ítélt vágy. Igaz, Pesten történt, de lehetett volna bárhol a világban. Ezért kelthet majd érdeklődést mindenütt. A film forgatócsoportja most útra kelt. Több héten át Olaszországban dolgoznak, majd másfél hónapig ismét Magyarországon. S. E. Jobban ügyel a vidékiesség elkerülésére a szegedi tévé, pontosabban a Magyar Televízió szegedi főosztálya, amióta az egész országban nézhető, látható a Dél-Alföldi Magazin. A provincializmus veszélyének elkerülésére, az össznépi érdeklődés fölkeltésére általában országos érdekű téma köré csoportosítanak egy-egy összeállítást. A korábbinál jóval több fővárosi szakértőt, főhatóságot szólaltatnak meg. Mintha a hivatal pecsétjével is szeretnék hitelesíteni mondandójukat. A vakondtúrás persze így is ösz- szetéveszthető a Gellért-heggyel, a cérnaszál a hajókötéllel. Minden a nézőponttól függ: mit honnan és hogyan nézünk. Közvetlen környezetébe szűkült ember számára a kiskunsági Strá- zsahegy is kápráztató magasságnak tűnhet. A tájákozatlanok, a megszokottal gyeplőzött figyelmű- ek könnyedén elkerülhetnek másoknak messziről föltűnő értékcsúcsokat. Legutóbb a műemlékvédelemre hívták föl a figyelmet. Időszerű teendőkről szóltak. A napsugaras házakról készitett riport a népi építészet még tudatosabb megbecsülését hirdeti, a „huszonnegyedik órában vagyunk” tudatosításával sürgeti az értékek mentését, a napjainkban is alkalmazható tanulságok érvényesítését. (Idekívánkozik: Bács-Kiskun területén is számos napsugaras ház található.) A zsinagógákról készített riportok jó példaként említik megyénket. Pontosabb véleményt alkothattak volna azonban a nézők, ha pontosabb a tájékoztatás. Az elhagyott zsidó templomok hasznosítására először Kalocsa adott példát a hatvanas években. A kecskeméti zsinagóga felújítása, átalakítása az interjúban jelzettnél később, az elmúlt évtized elején kezdődött meg. Noha — feltehetően időhiány miatt — kevés szó esett a zsinagóga-felújítások tapasztalatairól, bizonyosra vehető, hogy a sikeres kezdeményezések bemutatása előrelendíti a Csongrád megyében és másutt el-elakadó hasznosításokat. A szegediek műemlék-összeállítása némely esetlegességektől eltekintve jól szolgálta a műemlékvédelem ügyét. Olyan céltudatos, a tennivalókat keményebben megfogalmazó, véleményét sohasem titkoló riporter-egyéniség, mint Ráday Mihály erőteljesebben ütköztette volna a tennivalókat és a valóságot, tévészerűbb műsorrá gyúrta volna a dél-alföldi műemléki körképet, mint amit április 14- én láttunk, de hol van még egy ilyen népszerű városvédő? Friss, jó műsor volt a szombaton este bemutatott összeállítása is. Hatásának titka külön elemzést érdemelne, de az biztos, hogy mindenekelőtt lényegretörő tömörségének és nézői megbecsülésének köszönheti sikerét. Feltételezi a tisztelt hallgatókról, hogy képes a jó és a rossz, az ésszerű és a bugyuta megkülönböztetésére. Elvont, tudományoskodó magyarázkodás helyett mindenkivel elhiteti, hogy jót akar neki, vagyis közérdek a műemlékvédelem. Csak buta ember szegényíti magát, mi pedig mindig előrelátásunkkal dicsekszünk; ez az alapállása. Tisztában van azzal is, hogy sok jószándék bukott meg a kivitelezésen. Ezért ha lehet, a megoldás módjáról is tájékoztatja a tisztelt illetékeseket. Hol tartana ma a magyar műemlékvédelem a televízió, Ráday nélkül. * * * Filmtörténeti csemegével kedveskedett húsvéthétfőn a televízió. Fő műsoridőben vetítették a stílusát tekintve operettesített, 1941- ben készített A beszélő köntöst. Másodszor láttam az első, részben színes magyar filmet, élveztem a nagyszerű színészeket. A televízió képernyőjén másfélórás szórakoztatásra támadt föl Csortos Gyula, Jávor Pál, Kiss Ferenc, Biha/i József, Bilicsi Tivadar, Lehotay Árpád és az előző nemzedék számos „földönjáró csillaga”. A két világháború közötti magyar filmek modorában — kétségtelenül a legjobbak szakmai színvonalán — előadott történet olyan messze járt a valóságtól, mint a szépséges Cinna, a féltucatnyi elöljáró öltözéke a kecskeméti viselettől. Mondják: németellenes tiltakozásnak is szánták alkotói Mikszáth remekének megfilmesített változatát. Elképzelhető, de olyan ügyesen leplezték üzenetüket, mint az eredeti kaftán készítője a beszélő köntös titkos jelét: csak a beavatottak érzékelték. Heltai Nándor KÖNYVESPOLC A nyugati magyar irodalom 1945 után KELEMEN KÁROLy.Az alkohol rabságában A nyugati diaszpórában élő magyarság írói az utóbbi évtizedben kezdtek irodalmi tudatunk részévé válni. A folyóiratközlések mellett a kritikai bemutatásnak is nagy szerepe volt. Úttörő munkát végzett ebben Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László. Ők írták az 1945 utáni irodalmunkat bemutató kézikönyvbe néhány éve azt a fejezetet, amely először vállalkozott arra, hogy áttekintse ezt a szinte áttekinthetetlennek látszó területet. Természetes hát, hogy ők lettek a szerzői a Gondolat kiadásában most megjelent önálló kötetnek is, amely folytatása és kiteljesítése a korábbi kéziratnak. Ma már természetes fogalomként használjuk a nyugati magyar irodalom kifejezést, pedig viszonylag friss, és elvileg joggal kifogásolható ez a szókapcsolat. A határainkon túli magyar irodalomnak azt a részét jelöli, amely tőlünk nyugatra levő országokban létezik. Beleértődik tehát a velünk szomszédos Ausztria magyar nyelvű irodalma is. Ennek az irodalomnak az alkotói eltérő időben, eltérő életkorban, eltérő módon kerültek nyugatra, s egyetlen közös jellemzőjük csak az, hogy mindannyian idegen nyelvi közegben alkotnak mint magyar írók. Sokféleképpen becsülik meg a számukat, e könyv több mint kétszázat tárgyal. Hatalmas szám jz, fi' ha meggondoljuk, hogy a Magyar szövetségének összesen mintegy I tagja van. Nagy szellemi erőt jeii kétszáz író még akkor is, ha lehcisc, 'ermészetesen lényegesen eltérő, s a kézikönyv — talán túlzott jóindulattal — még azokat is számba- veszi, akik nyilván az amatőrség határán mozognak csak. A magyar társadalom felnőttségének és a magyar irodalomtudomány felkészültségének bizonyítéka, hogy ez a leltározó és értékelő számbavétel megtörténhetett. A kézikönyv ugyanis nemcsak leltároz, hanem értékel is. Minősítő megfogalmazásaival is, s a tárgyalás terjedelmével is. Kiemelt terjedelemben tizennégy írót tárgyalnak: Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Kovács Imrét, Szabó Zoltánt, Faludy Györgyöt, Határ Győzőt, Tűz Tamást, Domahidy Andrást, Hanák Tibort, Bakucz Józsefet és Horváth Elemért. E névsor első öt tagja már az 1945 előtti hazai irodalomban, a többiek viszont kifejezetten az utóbbi évtizedekben váltak ismertté. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyugati magyar írok ugyanúgy kettős kötöttsé- gűek, ugyanúgy híd-szerepet vállalnak két vagy több kultúra között, mint a , szomszédos országok magyar írói. Csak jóval nehezebb helyzetben vannak, miután még kisebbségi-nemzetiségi anyanyelvi közegük sincs. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokkal inkább rá vannak utalva a hazai olvasóközönségre is. Kölcsönös érdek tehát, hogy a jelentősebb szerzők munkái, válogatott kötetei nálunk is folyamatosan megjelenjenek. Van már erre jó példa, de egyelőre feltűnően kevés. A kézikönyv nemcsak az írókat mutatja be, hanem nyugati magyar irodalom intézményeit is. Itt sem törekedhettek a teljességre, de alighanem minden említésre érdemeset számbavettek. A kötetet válogatott bibliográfia zárja le. Ennek tételei főként nyugati lapokban jelentek meg, tehát nehezen hozzáférhetők. Egy akadémiai kézikönyvet inkább csak a szakemberek, az egyetemi hallgatók vásárolnak meg. Ez az akadémiai színvonalú, de népszerű, szépen előállított, jól használható kiadás viszont mindenkihez szól, s így nagymértékben növeli az olvasó érdeklődését a nyugati magyar irodalom művei iránt. (Gondolat Könyvkiadó) V. G. /IT 1 Jaj, bocsánat, nem ( 1 0 . J akartam — szólalt meg egy magas, könyökvédős ember, miközben becsukta az ajtót. —- Már rég tervbe vettük, hogy átalakíttatjuk az ajtókat, hogy befelé ne nyíljanak, de még eddig nem került rá sor. — Aztán karonfogott, és egy szobába vezetett. Leültetett egy székre, hátrahajtotta a fejemet, és pár perc múlva elállt a vérzés. — Hát én hoztam a halakat ide Siófokról — mondom a könyvelőnek, aki közben bemutatkozott nekem. — Igen? No végre! Már azt hittük, nem is hozzák meg az idén. Bementünk az igazgató szobájába, aki éppen egy levelet diktált csinos titkárnőjének. — Igazgató elvtárs, meghozta ez a sofőr a tenyészhalat. — Igen? — fordult felém az igazgató. Abbahagyta a diktálást és kezet fogott velem. — Nagyszerű! Jenő, míg én befejezem a levél diktálását, kínálja meg a sofőrt abból a reprezentációs italból. — A könyvelő szorgalmasan töltögetett. Mire az igazgató végzett a diktálással, mi is „belénk diktáltunk" jó pár deci konyakot. Aztán az igazgató telefonált a halászmesternek, hogy készítsen elő mindent, mert én viszem a halakat. A csinos titkárnő beült mellém az autóba, ő volt a halász lánya, és elindultunk. Egy jó félóra múlva odaértünk a halastóhoz. A halász már várt bennünket. — No megjött kolléga? — kérdezte, miután kiszálltam az autóból. —: Akkor jöjjön be, ráérünk a halakkal, ma van a nevem napja — mondta, és beléptünk a házába. Ott bent terített asztal volt, két- fiatal és három idősebb ember ült mellette. Kezet fogtam velük, aztán leültem én is. Hozzáláttunk a finom halászléhez. Bőven megöntöztük az ételt. Vacsora után a két fiatalember fogta a zeneszerszámot, az egyik harmonikát, a másik hegedűt, és húzták egyik nótát a másik után. Rövid idő múlva a hangulat tetőpontra hágott. A tízliteres demijonból vészesen fogyni kezdett a bor. Amikor elfogyott, a halász pálinkát töltött a poharakba . .. Úgy négy óra lehetett, amikor kimentünk az autóhoz. A halász hozott két pár hosszú szárú gumicsizmát és felhúztuk. Aztán betolattam egy épületbe, ahol az egyik oldalon betonmedence volt, félig megöltve vízzel. Nagy nehezen felkapaszkodtam az autón levő tartály szélére és beléptem, de azonnal hanyatt is estem. A halász is követte példámat, csupán azzal a különbséggel, hogy ő nem hanyatt, hanem hasra esett. — Itt valami nem stimmel — kiáltott fel a halász, miután feltápászkodtunk. — Egy csepp víz sincs a tartályban. Felemelt egy nagy halat, nézegette, tapogatta; ez bizony megdöglött. Ledobta és felvett egy másikat. Aha, ez is kampec! A hátamon végigfutott a hideg, úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Kezdtem kijózanodni. Eszembe jutott hirtelen, hogy amikor tolattam ki a vendéglő udvaráról, az autó valaminek nekiütközött. Lekászálódtam, aztán a tartály végét vettem szemügyre. A leeresztő csap le volt törve és a víz kifolyt a tartályból.. . Nem vették át a halat. Reggel öt órakor elindultam vissza Siófokra. A döglött halakat leadtam a szárítóba, ahol hallisztet őrölnek majd belőlük. Leszámoltak háromezer forintot a kárból. így aztán „csupán" tízezer forint terhelte a lelkiismeretemet. . . V. Elkerültem egy másik közlekedési vállalathoz. A nyárból lassan ősz lett. Követ hordtam az útépítéshez. Harminc teherautó volt a brigádban. Semmi sem terhelte itt még a számlámat, mert a munka, egy-két .fekete fuvart" kivéve, rendesen ment. De úgy december elején itt is utolért a végzet. Vasárnap reggel volt éppen, úgy hat óra körül lehetett. Én voltam a telepőr; minden héten másik gépkocsivezetőnek kellett ott maradni vigyázni a járművekre és az üzemanyagra. Egyszer csak megállt egy piros Moszkvics és egy bőrkabátos fiatalember szállt ki belőle. — Jó reggelt! — köszöni, miközben mellém ért, és kezet fogott velem. — Nem tudna kisegíteni tíz liter benzinnel? — kérdezte —, elfelejtettem tankolni Pécsen — tette hozzá basszus-hangon. Nekem diesel-üzemű autóm van, gondoltam magamban, de van a benzinesekben, majd veszek ki'azokból. — Dehogynem! — szólaltam meg kis idő múlva. — Azonnal, csak hozok egy edényt és egy gumitömlőt. Aztán az egyik „GMC"-bői „kifejtem" vagy három marmon kannával, ami körülbelül hatvan liter lehetett. — Mivel tartozom?— kérdezte a fiatalember, miután megtankoltam az autóját. — Magára bízom — mondom én. Elővette pénztárcáját, és két százast nyomott a markomba. — Elég lesz? — Ugyan! Hát persze —feleltem neki. — Köszönöm — mondta a fiatalember, beült a kocsiba, és elrobogott. .. Visszamentem a bódéba, megreggeliztem, utána bezártam az ajtót és beültem öreg, billenős Csepelembe. Sz. város öt kilométerre volt a teleptől, s jó öt perc múlva megálltam a Zrínyi vendéglő előtt. Hideg fagyos decemberi nap volt. Szinte futva tettem meg az utat be az ivóig. Letelepedtem egy asztalhoz, és rágyújtottam. Jött a pincér. Rendeltem egy deci pálinkát. Aztán még egyet. Azt hiszem, a harmadik decit ihattam, amikor nyílt az ajtó, és öt-hat ember lépett be rajta. Mindegyiknek trombita volt a hóna alatt, egy kivételével, akinek a nyakában egy nagy helikon függött. Leültek és Ők is pálinkát rendeltek. Egyszer csak feláll egy kis emberke és odajön az asztalomhoz. — Jónapot, sofőr úr! — köszönt, majd leült a velem szemben levő székre. — Jó napot — mondom én. — Mondja, makáé a teherautó ott kint? — Igen, az enyém. Miért? — Tuttya, lakotalomba mentünk folttá, de lemarattunk fonat. Ha maka el- finne mink, ókkor mi nu k fizetni. — De hát nincs pau a. autón, meg hiányzik a hátsó homlokfal is — mondom az atyafinak. — Nem paj! Sokorom itt fan tanár a kimnázium, ott lesz pad is. — Akkor rendben van, elviszem magukat. — Mi mekfizetjük, atunk háromszáz forint. Elék lesz magának? — Elég, hát. — Na jó, akkor mehetünk kimnázium a patokért. Beültünk az öreggel az autóba és elmentünk a pár utcával arrább levő gimnáziumhoz. Feltettünk két dupla iskolai padot és mivel a hátsó oldalfal nem volt fent az autón, egy lécet szegeltem oda, hogy a padok le ne csússzanak. Még aztán egy szál drótot is kifeszítettem a „biztonság" kedvéért. Miután ezzel megvoltunk, visszamentünk az öreg svábbal a Zrínyi vendéglő elé. (Folytatjuk)
