Petőfi Népe, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-02 / 78. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. április 2. ÚJ SZOBORRAL GAZDAGODIK KUNSZENTMIKLÓS A Számadó — a dolgos névtelen Európa e tájain nem volt szokás a mindennapi munkát emlékművekkel megörökítem. Igazából többnyire politikusokat, költőket és szenteket min­táztak meg a művészek. Csak századunkban jelent meg kőben, bronzban a nép fia. Készültek kubikosokról szobrok, jól ismertek Kiss István mun­kásfigurái, Somogyi József Martinásza stb. A dolgos „névtelenekből” igazán az utóbbi évtizedben mintázódtak művek, s válnak ismertté széles körben. E szép sorba iratkozik fel Somogyi Árpád Számadó című köztéri szobrával Kunszentmiklós is. Az avatóünnepség holnap lesz. SZÉPEN MAGYARUL — SZÉPEN EMBERÜL Engedtessék meg ... Nemcsak az országos sorba illeszke­dik e település a mostani szoboravató- val, hanem az európai hagyományt is követi. Máshol a köznapi figurák meg­örökítése a világ legtermészetesebb dolga régóta. Skandináviában például a tengeri halászokról, a viking hajósok­ról, fakitermelőkről több tucat emlék­művet mintáztak meg. Mit szimbolizál a Számadó? Mint fogalom, még ismert, de a mai mező- gazdasági üzemszervezésünkben és vál­lalati ügyrendünkben már alig. A „számadó” olyasvalaki volt, aki a rábízott vagyonról, a jószágokról szá­mot tudott adni a gazdának. Aki erköl­csileg, anyagilag felelt a reá bízott va­gyonrészért. Általában is ismert család­ból való volt. Például a „címerös pász­torok” valóságos dinasztiákból kerül­tek ki. Sőt előfordult az is, hogy a gaz­da vállalta a számadóságot. „A kun- szentmiklósi Baski János gazda 1792- ben a lacháziak csikósa Móricgátján, ugyanő később a kunszentmiklósi gő- böly számadója Orgoványon” — említi Tálasi István professzor 1936-ban írt, A Kiskunság népi állattartása című munkájában. A számadó dolga volt minden — mai értelemben vett — ad­minisztrációs ügy intézése. Ő tárgyalt a gazdákkal is, eljárt az ügyes-bajos ese­tekben, de a hatóság előtt is ő felelt. A számadó tehát: tekintély. Somogyi Árpád szobra erre emlékeztet. Arra a vezetőre, aki felelős munkájáért. A számadó mindig is olyasvalaki volt, aki el tudta végezni mindazt, amit fel­vállalt. Igenis „többlettel rendelke­zett”, és többlettel kell rendelkeznie a ma vezetőjének is: mind az elméletben, mind a gyakorlatban. Somogyi figurájához ismert néprajzi tárgyunkat, a subát is emlékül állítja. Maga a figura rokon a kecskeméti há­romalakos Pásztorokkal. Mégis — azt kell mondani — más. A suba évszázadokon keresztül jel­legzetes viseleti darabja volt a magyar­ságnak, s nemcsak a köznép, de a kö­zépkori főurak is hordták. Eredete va­lószínűleg a nomád állattenyésztő kor­ra vezethető vissza. Használata a XVII. századtól vált általánossá a köznép kö­rében. Legfőbb elterjedési területe az Alföld volt, ahol a férfiakon kívül az asszonyok is hordták. A juhászsubán kívül a díszesebb, ünneplő vagy kocsira való, illetve az úgynevezett asszonysu­bát is viselték. Formája, anyaga, díszí­tése és viseleti módja használójának társadalmi helyzetéről, családi állapo­táról, koráról is vallott. A juhászsubák — mint az itteni is — kevésbé voltak díszítettek. Legfeljebb aljukon volt lát­ható egy kis zöld vagy piros varrott hullámvonalas szegélycsik, melyeket annak idején a kunszentmiklósi szű­csök is készíthettek. Valószínűleg ez ragadta meg a kar­cagi születésű Somogyi Árpád szob­rászművészt is, aki művészetének anya­gával, a mintázás fortélyaival a híres fazekasmester, Kántor Sándor műhe­lyében ismerkedett meg. Medgyessy Ferenc fogadta segédjének a gimnazis­ta fiút, akinek érdeklődése már akkor a paraszti élet felé irányult. Ferenczy Béni és Pátzay Pál növendéke volt a főiskolán 1948—53. között. Ez idő tájt készítette el az akkori Földművelésügyi Minisztérium elé Agronómuslány című munkáját. Legjelentősebb kiállításai a fővárosban, a hatvanas években Prágá­ban és Szófiában, az utóbbi esztendők­ben a Nemzeti Galériában, a Hortobá­gyi Nemzeti Park területén és Szolno­kon voltak, de Bács-Kiskunban (Kis- kunmajsán) is közszemlére tárták alko­tásait. Legismertebb műveivel a föld­höz kötődő parasztembert ábrázolja: Itatás, Pásztorfiú, Kapáló nő, Gyomlá­ló, és az újabbak között Tanyai kútnál, A puszta télen, Pásztorok. Somogyi egyszerűsített, tiszta for­mával dolgozik. Ábrázolt típusai kife- jezőek, tömören fogalmazottak. Ezál­tal is igen alkalmasak köztéri megvaló­sításra. Szobrainak művészi értéke mellett a paraszti hagyományokhoz kapcsolódó néprajzi hitelesség is jel­lemzi. Örvendetes, hogy térplasztikái megyénkben is otthonra találnak. A salgótarjáni szabadtéri szoborfeszti­válon II. díjat nyert Pásztorok című alkotása Kecskeméten, a Kiskunsági Területi Szövetség székháza előtti parkban látható: a tanácskozó pászto­rok a paraszti szövetkezést jelképezik. A kunszentmiklósi Számadó ugyan­csak fémjelzi a művészi hitet, mélyíti a művész és e táj kapcsolatát, s remélhe­tően a lakosság művészetek iránti sze­letét is. Somogyi következetes művész. Szobrai mellett portréi is ismertek, me­lyek között éppúgy megtalálható a pá­lyát elindító Kántor Sándoré, mint Ve­res Péteré, Móricz Zsigmondé, Vörös­marty Mihályé, Nagy Lászlóé, Erdei Ferencé. Bízhatunk benne, hogy So­mogyi Árpád Számadója minden kun­szentmiklósi lakost a jó és az igaz kere­sésére kormányoz, népi-nemzeti ha­gyományaink szeretetére nevel és fi­gyelmeztet az értéket teremtő emberi munka fontosságára, egyedüli jelentő­ségére. K. E. Ennek a felszólító módú igeragnak a kijelentő módja: megengedtetik. Az pe­dig szenvedő ige. Magyaros-e a haszná­lata? Volt idő, amikor készek voltak a felelettel: „A -tátik, -tetik a magyarban nem használtatik”. Pedig igenis hasz­náltaik még ma is, ha nem is nagyon sűrűn. A szenvedő igealak a műveltető ige -ik végződéssel ellátott alakja. Olvas: cselekvő ige, olvastat valaki mással: műveltető ige, olvastatik (például egy regényt): ez már szenvedő igealak. Szinte kialakulásától fogva voltak el­lenzői. Pedig költőink, íróink gyakran használták stíluseszközként. Arany Já­nos is élt vele („Adassék a levél Hunya­di Mátyásnak!”) Ady ünnepélyes, ódon hangulat kifejezésére nagyon jól felhasználta, és szinte állandó stílusele­mei közé tartozott. „Sose lesz másként, így rendeltetett” — mondta a Duna vallomásában. „Áldassál, emberi verej­ték” — írta egyik szép versének címé­ben és refrénjében. „Nem adatik meg ez mindenkinek, csak aki véres, igaz életű” — olvassuk egyik szép versében. Illyés Gyula ezt írja Bartókról: „ ... fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt”. A szenvedő -tátik, -tetik képzőt nem lehet kiiktatni nyelvünkből. Sok szó­lásban ma is él. Legismertebb a szüle­tik, a szül igéből. Ugyanígy: méltózta- tik (így vagy úgy), viseltetünk valaki iránt (tisztelettel vagy ellenszenvvel.) Meggyökerézett szóhasználat az en­gedtessék meg, bennfoglaltatik valami­ben, nem adatott meg valakinek, nap­jai megszámláltattak; megkívántatik, közhírré tétetik, adassék tisztelet. A példákat tovább is folytathatnám, de talán ennyi is elég annak a bizonyí­tására, hogy nyelvünk élő eleme a szen­vedő igeragozás. Egyszer azt hallottam a tévében, hogy valamiről utalás téte­tett. örültem neki. Néha bátran mond­hatunk hasonlókat! Kiss István MEGYEI KIADVÁNY A FALUKUTATÁSRÓL Tanulmányok a jövőért MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK A SZOVJETUNIÓBAN 1986-ban a Szovjetunióban járt művészek munkáiból rendezett kiállítást a szabadfoglalkozású képző- és iparművészek pártalapszervezete és a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Budapesten, a Semmelweis utcában. Képeinken Pató Róza Felszabadulás című szobra, és Prepeücza Katalin Hagymakupola című gobelinje látható. KÖNYVESPOLC Titkos értelmű rózsa Ördögh Szilveszter regénye Ördögh Szilveszter első könyve, A csikó című elbeszéléskötet 1973-ban jelent meg, és sikert, elismerést kapott érte. Azután múltak az évek, s az újabb könyvekre kevesebb figyelem esett. Ör­dögh Szilveszter útja nem volt látvá­nyos, az írói műhelymunka azonban egyre pontosabb lett. Jó kritikát kapott már a Lázár békéje című regénye 1985- ben, s most bizonyára a Titkos értelmű rózsa is sikert arat. A két regény egyéb­ként szorosan összetartozik, voltakép­pen iker-regények. Az előbbiben Feke­te Lázár életútjával ismerkedhetünk meg, a másodikban feleségéével, szüle­tett Hajnal Etelkáéval. S talán egy har­madik könyvben majd egyetemet vég­zett fiuk, Illés életútja kerül a közép­pontba. A két regény összetartozik, mégis mindegyik megáll önmagában, bár együtt többet jelentenek. A Titkos értelmű rózsa egyetlen nap története, nagycsütörtök estéjétől nagypéntek estéjéig, de ebben a hu­szonnégy órában egy egész élet benne van. Etelka már idősödő asszony, 55 éves," s élete holtpontra jutott. Falusi gazdalány, akinek életét a paraszti munka töltötte ki, bár néhány éve a téesz tésztaüzemében dolgozik. Férje a téeszszervezéskor bejáró munkás lett, az évek során elhidegültek egymástól, egy éve eí is váltak. Fiuk elidegenedett a szülőktől, s a válás után az anya mar­ta el otthonról, mert mindig lánnyal jött haza látogatóba. Az asszony egy végigdolgozott élet után teljesen egye­dül marad. Keresi élete értelmét, keresi a maga „békéjét”, de nem találja. Csa­ládja széthullott, a munka elvesztette célját. Rádöbben, hogy ő soha nem volt boldog, legfeljebb régen, akkor is percekre. Hitét is elveszti, számára „meghalt az Isten”. Kételyeit, kérdéseit a falusi plébánosnak gyónja meg, de segíteni az se tud rajta. Sőt a pap is elveszti hitét, s épp azzal indul a törté­net, hogy a pap elhagyja hivatását és a falut. Ez érleli meg az asszony elhatáro­zását: ha már boldog nem lehet, akkor befejezi az életét, öngyilkos lesz. Nem akar megbolondulni, nem akarja, hogy tovább gyötörjék a rémisztő álmok, a látomások. Az előző regényből tudjuk, hogy ugyanezen az éjszakán történnek megmagyarázhatatlan dolgok Lázárral is: éjszaka a buszmegállóban egy pá­don üldögél, s az őt igazoltatni akaró rendőrt egy üveggel fejbe vágja, súlyo­san megsebzi, s így börtönbe kerül. Amikor volt felesége haláláról értesül, rádöbben, hogy ő „ölte meg” az asz- szonyt. A Titkos értelmű rózsa egy asszony sorsát mutatja be, megdöbbentő lélek­tani hitelességgel. Ez az asszony pa­raszt, mégsem parasztregénnyel van dolgunk a szó leszűkítő értelmében. Egy ember a főhős, aki itt élte le 55 évét, a századközépi Magyarországon, s a regényben nemcsak az asszonyról, hanem az őt körülvevő világról is meg­győző és pontos képet kapunk. Né­meth László regényei — a harmincas évekből a Gyász — juthatnak eszünk­be. Kurátor Zsófi beledermedt a gyász­ba és a magányba, Hajnal Etelka épp e magány elől menekül a nemlétbe. Ördögh Szilveszter sokat tud arról a világról, amelyet megír. Regénye az el­múlt év kiemelkedő irodalmi eseménye. (Magvető Kiadó, 1986.) Vasy Géza Az MTA Regionális Kutatások Központja Településkutató Csoportjá­nak kiadásában Kecskeméten megjelent Falukutatások Bács-Kiskun me­gyében című kötet. A tanulmányát közlő tizenhét szerző foglalkozása is jelzi, hogy milyen sokféle ismeret, tájékozottság szükséges a témakör érdemleges elemzéséhez, az intézkedéseket, a cselekvést megalapozó dönté­sekhez. Hivatásos településkutatók (dr. Barta Györgyi, dr. Csatári Bálint, dr. Enyedi György, Orosz Éva, dr. Tóth József, Zentai Violetta), tanácsi vezetők, szak­emberek (Bosznay Sándor, Burits Pél, dr. Kecse-Nagy László, Pálinkás György, Sándor Béla, Szűcs Tibomé, Tohai László), könyvtárosok (Juhász Ferencné, Várszegi Lajos), pártmunkás (dr. Király László György), és statiszti­kus (Sántha Józsefné dr.) összefogásá­nak köszönhető e fontos adatokban, közhasznú következtetésekben gazdag kötet. Az MTA kecskeméti településkutató csoportját vezető dr. Csatári Bálintnak szerkesztésében megjelent kiadvány el­sősorban a községek népességmegtartó teljesítményét, adottságait, lehetőségeit vizsgálta. Noha világszerte növekszik a város­lakók száma (aránya), nem tekinthető egyértelműen örvendetesnek ez a folya­mat. Különösen nálunk. Jó, ha egy-két évtized alatt megoldják legégetőbb gondjaikat nagyobb településeink. Tö­meges beköltözések alig elviselhetővé éleznék az igények és lehetőségek kö­zötti feszültséget. Arról nem is szólva, hogy a (szülő)falujukat megélhetési kényszerből, századunkhoz méltatlan életkörülmények miatt elhagyók csak szükséges rossz megoldásnak tekintik lakhelyváltoztatásukat. Már-már természetes, hogy Bács- Kiskunban — ahol az elsők között is­merték fel a tervszerű településfejlesz­tés jelentőségét — a valóság tudomá­nyos igényű állapotrajzából igyekez­nek meghatározni a fejlődés irányában ható tennivalókat. Biztató az összegző áttekintésnek is minősíthető bevezető tanulmány (Dr. Csatári Bálint, dr. Enyedi György, Ke- cse-Nagy László: A községek népesség- megtartó képessége Bács-Kiskun me­gyében) következtetése: „Ha a községi és a városi népesség számának és ará­nyának alakulását is összevetjük az or­szágos és alföldi tendenciákkal, megál­lapítható, hogy e tekintetben Bács- Kiskun megye népesedési helyzete foko­zatosan stabilizálódik." A szerzői kö­zösség nyomatékosan fölhívta a figyel­met az eltartóképesség és az ellátóké­pesség ellentmondásaira. Ebből követ­kezően az eddiginél gyorsabban kelle­ne) fejleszteni a településeket. Egy-egy tanulmány elemzi, hogy az egészségügy állapota, a tanyák meg­szűnése, az iparosítás, a tervszerű tele­pülésfejlesztés miként befolyásolja a falvak megtartó képességét. Válogatott településfejlesztési bibliográfia, a szá­mítógépek alkalmazásának tapasztala­tairól közölt cikk egészíti ki a megyei tanács kiadványát. A nagy példány­szám lehetővé teszi, hogy minden tele­pülésre eljusson. Ajánlatos; ismerjék meg mindazok, akik közvetve, közvet­lenül közreműködnek a kisebb- nagyobb települések jelenét, jövőjét be­folyásoló döntések előkészítésében, meghozatalában, érvényesítésében. Heltai Nándor Tehén a síneken E sti hangulat a csomóponti vas­útállomás nemdohányzó vá­rótermében. Az utasok arcá­ról, tartásáról le lehet olvasni, közei­re vonatoznak-e, vagy hosszú út áll még előttük. Az előbbiek vidámak, élénkek, hiszen előre érzik már az otthon, a család'pihentető melegét —, emezek viszont valami méla passzivitásba merevedtek: nincs mit tenni; ha négy óra hosszáig kell utazni, hát el kell viselni. De akármelyik táborba is tartoz­zék most az utas, kivétel nélkül hálás figyelemmel csüng egy jóképű, korá­hoz még egyáltalán nem dukálóan ősz hajú, hajlott, hegyes orrú vasuta­son. Egy kis pályamunkás csoport közepén ő viszi a szót. Szak társai súlyosan, vaskosan ül­nek a cifra faragású, nehéz, sötét­barna csomagolóasztalon. Egész fi­zikai valóságukon látszik a pontos­ságot, erőt, kitartást kívánó munká­tól beléjük ivódott fegyelem. És türe­lem. Azt hinné az ember, őket nem is izgatja, késik-e a vonatuk vagy sem. Megszokták, hogy értelmetlen mindenfajta türelmetlenség, mert hi­szen a vonat úgysem jön előbb, mint ahogy jön... Ám a jó beszédű mégiscsak felpillant a kerek faliórára. — Lesz tizenegy, mire hazaérek. Reggel háromkor meg jöhetek vissza — állapítja meg minden különösebb neheztelés nélkül. — Miért mégy haza? — érdeklő­dik egyik széles arcú szaktársa. — Azt se tudnák, mi van velem. — Szolgálatban vagy . . . Miért ne tudnák? — Meg ennivalóval is meg kell rakodni... — Az igaz. Vékonyabb pályamunkás szól közbe: — Igen, mert úgy járnánk, mint tavaly tavaszon .. . Emlékszel? — Úgy ám! — vidul neki újra az ősz hajú. — A végén — hosszú szol­gálat volt — még a kenyérhajat is előkotortuk a táskából. Göcögnek, hümmögnek. Melyi­küknek nincs hasonló élménye? Majd arra terelődik a szó, hány­szor ijesztenek rá a pályatestre keve­redett jószágok a vonat- meg motor- vezetőre, no és mindnyájukra, hiszen vasutasok, s jobban ismerik a követ­kezményeit, mint a „civilek" ... Most jön csak igazán lendületbe az ősz hajú. — Borzasztóak az állatok! — erősíti többször is. — Van annak már jó pár esztendeje, valahol Mo- nor táján nyitva maradt a sorompó egy kisebb átjáróban. Hatalmas bir­kanyáj haladt az úton, az öreg ju­hász valahol hátul. Odaért a gyor­sunk, a birkanyáj eleje már átdöcö­gött a síneken. A robogó vonat közé­jük, a birka meg milyen? Hömpöly­gőit megállás nélkül a kerekek alá. Mi volt ott! Tengelyen, féken a széttrancsírozott állatok részei. Rengeteg gyapjú, bőr. Végül is ezek fékezték le a szerelvényt, meg kellett állni... A vén juhász meg folyton azt hajtogatta: „Jaj, ezért felakasztanak! Oda a fél nyáj!" — Pedig, szegény, mit tehetett ró­la?... — Egyszer Félegyházára ment a motorom, rajta tíz ember. Ahogy ki­érek az egyik kanyarból, még a vér is meghűlt bennem. Egy tehén — láncát maga után húzva — oldala­zott felfelé a töltésen. Jó gazdája semerre. Eső is volt, szél is. Láttam, ha folytatja útját a jószág, pont bele­rohanunk. Csak arra volt módom, hoßy fékezéssel csökkehtsem az üt­közés erejét. Csúszik ilyenkor a sín is. Az emberek egymásra dőltek. Ép­pen úgy értünk oda, hogy a tehén az első lábát emelte volna át a sínen. A motor — teljesen befékezve csúszott — oldalával elkapta a tehén szügyét, s azonnal fel-, hátradob­ta ... Ezer szerencsénk, hogy a szarv be nem törte az üveget, mert akkor vége a szemünknek ... De akkor is kampec nekünk, ha telibe találjuk az állatot. Repültünk volna motorostól le a pályáról. . . Akkor- nap egyikünk se tudott enni egy fala­tot se. Nekem még éjszaka is egyben volt a gyomrom . .. Hej, ha a gon­datlan legeltetők tudnák ...! Tóth István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom