Petőfi Népe, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
A KECSKEMÉTI SZÍNHÁZ ÚJ TAGJA: SÁFÁR ANIKÓ Gimnazistaként a Hunnia filmszínészképző stúdióját látogatta, s már 18 évesen főszerepet játszott a Fehér Imre rendezte Harlekin és szerelmese című filmben. A színművészeti főiskolán 1973-ban kapott diplomát, miután a Thália Színház tagja lett. Désirée szerepe hozta az első kiugró sikert, népszerűséget Sáfár Anikónak, 1974-ben, a 141 perc A befejezetlen mondatból című — Déry Tibor regényéből készült, Fábri Zoltán rendezte — filmben. Később Rényi Tamás K. O. és Dobray György Az áldozat című produkciójában nyújtott emlékezetes alakítást, s Jancsó Miklós több filmjében is szerepelt. A MAFILM színésztársulatától szerződött a kecskeméti Katona József Színházhoz. „VÉGRE VALAMI!" — Nem túlzás-e azt állítani, hogy inkább filmszínésznőkcnt, mint színházi üdvöskeként közismert Sáfár Anikó? — Nem hiszem. Ugyanis valóban a filmek, a televíziós produkciók és a fotók tettek híressé. A Tháliában töltött öt év kemény iskola volt, de igazán nagy szerepet nem kaptam. Holott csordultig voltam bizonyítási vággyal, ambícióval. Egy idő után úgy éreztem, nincs igazán szüksége rám ennek a társulatnak. Ezért szerződtem a MA- FILM-hez. Akkor még nem tudtam, hogy aki a MAFILM-hez kerül, az valójában talonba kerül. — Talonba? Miért? Ennek elsősorban gazdasági okai vannak, de ezt most hadd ne részletezzem . .. Egy bizonyos: az utóbbi hétnyolc esztendőben legfeljebb apró epizódszerepet kaptam az új magyar filmekben. Nem így külföldön, ahol francia, olasz, amerikai, német, bolgár produkciókban forgathattam. Emellett több vidéki színházban vállaltam vendégszereplést az elmúlt években, nyaranta pedig a kőszegi és a gyulai váijá- tékokon. A fővárosban a Radnóti Színpad, a Magyar Színkör, a Játékszín foglalkoztatott, de ezek csak alkalmi lehetőségek voltak, igazából nem tartoztam sehová. Ezért is mondtam igent, amikor Lendvay Ferenc ide, a kecskeméti társulathoz hívott. Végre valami! — gondoltam örvendezve. — Tízegynéhány év múltán nehéz felidézni a 141 perc A befejezetlen mondatból című, nagy sikerű filmben nyújtott alakítását, arra azonban még ma is emlékszem, hogy fedetlen keblekkel, ruha nélkül jelent meg a mozivásznon, s a képernyőn. Ez akkoriban nem mindennapi merészségnek számított. Gondolom, nem azért vállalkozott rá — későbbi filmjeiben is —, hogy „Éva-kosztüm- ben” mutatkozzon, mert az kényelmesebb, egészségesebb, mint mondjuk Szent Johanna péncélöltözete ... — Annak, hogy valaki meztelenül is megjelenik egy produkcióban, több magyarázata lehet. Egyebek mellett az, hogy színész akar lenni, s egy szerepet csak ezért visszaadni — különösen egy kezdőnek nagyon meggondolandó, mondhatni: könnyelműség. Persze gyakran előfordul, hogy az eredeti forgatókönyvből nem derül ki pontosan, mit, miért és hogyan kell csinálnunk, S amikor már aláírtuk a szerződést, kötelesek vagyunk tartani magunkat a rendező utasításaihoz. Legyen szó ru- hátlanságról, szexjelenetrol. Mi tagadás, eléggé kiszolgáltatott ma egy színész ezen a téren is. Esetleg annyit érhet el, ha ilyen esetekben tiltakozik, hogy valamicskét emelnek a gázsiján. Ráadásul hamar egy vastag falú, furcsa skatulyába kerülhet. A bolgárok például azt hitték, én vagyok a magyar szexszínésznő. Kénytelen voltam kiábrándítani őket e tévhitükből. — Tapasztalatai szerint a szépség mennyiben előny és mennyiben hátrány ezen a pályán? — Tulajdonképpen nem kellene, hogy hátrány is legyen. Hiszen a görög tragédiákban például, a szépség csodálatosan összefért az okossággal, s az erénnyel. Ma meg olyan előítéletekkel kell szembenézni, hogy aki szép, az általában csak ennek tudatában próbál érvényesülni, belül sivár marad, buta. Hát nem nevetséges? — Egyetértünk. Egyébként melyik darabban láthatja először a kecskeméti közönség? — A Háború estékében. Én kaptam a mesélő szerepét. Ez már önmagában is érdekes, hiszen a narrátort emberemlékezet óta férfi játssza a színpadokon. Izgalmas, nagyszerű szerep ez. A vállamon érzem az egész előadást, mert ha elrontom, darabokra hull. .. Naponta hat-hét órát próbálunk, a bemutatóig sok minden változik, változhat. Éppen ezért, részletekbe menően nem akarok beszélni még erről a szerepről. Nagy örömmel vállaltam, ez tény. S nagyon jól érzem itt magam. Szeretnék a jövőben minél több igazán nagy szerepet játszani e nagyszerű kecskeméti társulatnál. Csak ismételni tudom, amit az előbb mondtam: végre valami! (Reméljük, ugyanígy vélekedik majd a színházszerető közönség is, az októberi premiert követően ...) Koloh Elek Könyvespolc HANGSZERÉSZMESTERSÉG Hosszú éveket kellett várni, míg végül Mandel Róbert, a már határainkon túl is jól ismert ifjú zenész vállalkozott arra, hogy a fenti címmel egy kis kézikönyvet állítson össze népi hangszereink készítéséről a Múzsák kiadó gondozásában. Az 1970-es évek elején indult, s azóta megizmosodott fiatalok népzenei mozgalma — mint tudjuk — előszeretettel nyúlt vissza nagyapáink s a még régebbiek ősi hangszereihez, melyek egyma- gukban is szórakoztatták a faluközösséget vagy éppen az ünnepi bálok, lakodalmak és egyéb mulatságok alkalmával szolgáltatták a talpalávalót. Hozzá kell tennünk mindjárt, hogy népszerűsítésükben igazi oroszlánrészt vállalt ez idáig az összes Kecskeméti Népzenei Találkozó, s az sem véletlen, hogy a szerző munkájában szükségképpen támaszkodott a két kecskeméti hangszerkészítő-zenész: Leskows- ky Albert és Szilágyi Zoltán tapasztalataira. Mandel négy csoportban 23 különböző hangszer szerkezeti leírását és készítését tárja elénk a félszáz oldalon, a kereplőtől a töröksípon át a tökciteráig. Hiányérzetet csupán az okoz, hogy igen csekély említés esik e népi zeneszerszámok szerepéről és múltjáról, pedig ez utalhatna ma is megújítható funkciójukra, felélesztésre váró közösségi szokásainkban, az iskolai és közművelődési csoportmunkákban. Mindezt leszámítva, igazán haszonnal forgatható mindazok számára e könyv, akik otthon Vagy szakköri műhelymunka keretében akarjak elkészíteni és megszólaltatni a régmúlt vagy a középkor magyar zenekultúrájának jellemző hangszereit. (Múzsák Közművelődési Könyvkiadó, 1986.) K. V. J. SASS ERVIN Ódon egy múzeum ódon falai közt ódon órák ketyegnek ódon képekről ó- don asszony mosolyog és ódon ö- regúr emeli büszke fejét kire vársz itt a telefon néma csak a múlt vizeiben úszhatsz és tenyeredbe simul egy ódon váza elmúlt szobáknak dísze merre jársz itt az őszben kérdezik az ódon ablakon behajtó fák átrepülve hallgatag házakon a villanó sárga melegben időtlenül mint az élet itt egy ódon múzeum falai közt TÓTH KRISZTINA Kalitka Beröpülök a mozdulataidba legyen tenyered fészek , összezárt tíz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm illatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólitlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó falára írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. A zsögödi festő, Nagy Imre emlékezetére 0 Nagy Imre: Pihenés a napon. „Ahogy Csíkba megérkeztem .. " „Mindent megtettem, ami tőlem tellett” — mondta halálos ágyán Nagy Imre író barátjának, Sütő Andrásnak, s hatvankét éves korából való feljegyzései között olvashatjuk: „Minden töretlen bennem”. Tíz éve halt meg, tíz éve láthattuk gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Galériában. Azóta könyve is megjelent: Ahogy Csíkba megérkeztem. De tudunk-e annyit róla, hogy a tiszteletadás fejbólintásával vegyük tudomásul ezt a kétszeri „mindent”? Több mint nyolcezer festményt, rajzot, fametszetet hagyott ránk, pontosabban s bővebben a csíkzsögödi Emlékházára, a Csíkszeredái Megyei Múzeumra s a marosvásárhelyi Művészeti Múzeumra. Értékmérő a mennyiség nem lehet s még az sem, hogy a londoni koronázási ünnepségre, 1937-ben, két embert hívtak meg Romániából, a királyt és a zsögödi Nagy Imrét. Ebben az esetben azonban valóban aláhúzza munkája gazdag bősége s megtiszteltetése az alkotó Nagy Imre jelentőségét. Legenda vette körül, mert olyan hihetetlennek tűnt az élete. Nem engedett se Rotschildék, se Budapest, se a kecskeméti művésztelep csábításának, s európai bolyongásai után hazatért Csíkba, egy évig tétlenkedett az Olt partján, aztán rendbe szedte apjától örökölt kis gazdaságát, hogy méhészetével, bikaborjaival, egyszerű életmódjával példát adjon az európai tapasztalatokból leszűrt okos erdélyi kisparaszti gazdálkodáshoz. Lelke lett Zsögödnek, gazdakört szervezett, tanított s festett, rajzolt szüntelenül. Ez a termékeny élet vonzott, amikor meglátogattam először, 1938-ban. Hajnalban keltünk, kapával a vállunkon kimentünk a határba, jót fürödtünk az Oltban, otthon tej, túró, tejfel, méz, málna várt s utána őt a festőállvány, engem a háza tája és a környék. Amikor az európai ember egyik nagy panasza az elidegenedés volt, az, hogy teljesen kiszakadtunk a természetből és saját kárunkra ellene fordultunk, ott Zsögödön láttam, hogy ez az ember még nem szakadt el, vele és benne él s meg is festi, mintha a műtermében sem akarna megválni az Olt sötét vizétől, a szép tartású emberek mozdulataitól, az egészséges női test szépségétől. Számára nem téma volt a táj, az ember, a kapálás, a szénahordás, a munkás és elpihenő ember, hanem a rajzban, rézkarcban, fametszetben, akvarellben, olajképben tovább élő világ szerves része, maga a teremtett világ. És mindettől megmaradt kiművelt európai embernek. Aurel Ciupe román festőművész azt írta róla: „Egyike hazánk legnagyobb képr.őmüvészeinek, akinek munkásságát már a két világháború közötti évektől figyelemmel követem: európai rangú művészetét nagyra értékelem, becsülöm, akárcsak az Embert”. Hogy írói mása, Tamási Áron szavaival kiegészítsük: a „valódi embert”, mert ő volt „a természetes és valódi s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek”. Még süldő koromban kifogásoltam, hogy nem olyan egészen kék az ég és fehér a felhő, mint Nagy Imre festi, s tanárom csak annyit mondott rá: nézd meg jól az eget. Mikor ott az Olt partján körültekintettem, tapasztalhattam, hogy igaza van Nagy Imrének. Olyan az ég, a patak, a fenyő, olyan az életre született ember, akit madárijesztők és keselyűk lesnek, olyan sugárzón tiszta a természet, mint Nagy Imre látja. Sokan felfedezték, hogy lám a tollforgató 0 's agy Imre: A barát művész, V árga Nándor Lajos portréja. 0 Nagy Imre: Önarckép. Tamási Gáspár, Áron testvére is olyan, mint amilyennek az író a székely embert láttatta. Ha nem értenénk a művészet nyelvén, előbb bennünk keressük a hibát. Ám, aki Mednyánszkyt, Csontváryt, Rippl-Rónait, Nagy Istvánt, Egryt, Kosztát, Derkovitsot, Szőnyit, Holló Lászlót, a magyar művészet huszadik századának javát elfogadta, megtalálhatja köztük Nagy Imre helyét. Más ő, senkivel sem rokonítható. Páratlan rajzkészségével, tehetségével, a színek iránti rendkívüli érzékenységével kamatoztatta mindazt, amit tanulmányai során begyűjtött, s mint a népdalból a zeneművészet, szóhoz juttatta európai festői nyelven az ő kisebb világából is az egyetemesen emberit. A Valódit, a teljes embert, nem az elidegenültet, nem a magára maradottat, elfásultat. Előre látott oda, ahová most minden igyekezetünkkel szeretnénk megtérni, hogy újból magunkra találva, a „mindent” tudjuk a mienkének. Koczogh Ákos FEKETE SZEMEK Csehov novelláinak felhasználásával filmet forgatnak szovjet—olasz koprodukcióban. A rendezésre Nyi- kita Mihalkovot, a főszerepre Marcello Mastroiannit kérték fel. A produkció Fekete szemek címmel kerül majd a filmszínházak műsorára. — Hogy miként találkoztam Mihalkovval? Láttam filmjeit és nagyon sokra tartom rendezői munkásságát. Rendkívül eredeti elképzelése van Csehovról, és tökéletesen vissza tudja adni a csehovi hangulatot — nyilatkozta az olasz filmcsillag, aki a busz esztendeje bemutatott, Napraforgó című, ugyancsak szovjet—olasz koprodukcióban készült nagysikerű filmnek is a főszereplője volt. — Minden felvett jelenettel csak nő bennünk a meggyőződés, hogy ez jó film lesz. Ennek két fő feltétele adott: a kitűnő forgatókönyv és a forgatáson uralkodó ideális alkotói légkör... Tódor János: RUM ÉS DATOLYA F él éve jártunk az egyetemre, de szinte észre sem vettem az asszonyt. Magam se tudom már, hogyan keveredtünk egymás mellé. Akkor, az előadásról hazafelé tartva beszélgettünk először. Sokáig ácsorogtunk a toronyház bejárata előtt, ó felszabadultan fecsegett, én meg egy literes zacskós tejre női fejet rajzolgattam. Már-már meguntam a dolgot, amikor fölhívott magához. A kis garzonlakásban alig volt bútgr, a földre ültünk, és csak úgy zacskóból ittuk a tejet. Most megittuk az arcodat, mondtam neki, mire ó bájos grimaszt vágott és nevetett. Derékig érő szőkésbarna haja szétterült alatta, ahogy hanyatt feküdt a szőnyegpadlón, arca fehér bársonyba préselt V betű. Hívj Kölyöknek, mondta, mielőtt megcsókoltam., Akkoriban Z.-vel, az orvostanhallgatóval laktam együtt albérletben egy külvárosi családi házban. Vizsgaidőszak kellős közepén fogadott be, mert korábbi bérleményemet egy túlságosan is jól sikerült szilveszteri buli után felmondta a házinéni. Rideg, barátságtalan szobában éltünk, .a redőnyt nem lehetett fölhúzni, így egész nap égett a lámpa. Z., ha úgy ítélte, hogy odakint rossz az idő, hetekig ki sem mozdult a szobából. Aludt és olvasott, csupán a legszükségesebb táplálékot véve magához. Zimankós februárt irtunk, szakadt a havas eső, így azután Z. többnyire ágyában heverészett. Én napközben dolgoztam, este az egyetemre jártam. Z.-vel jóformán csak éjszaka találkoztunk. Szobatársam akkor már sokadszor olvasta Druon háromkötetes történelmi regényét, a Vaskirályokat. Éjszakánként a derék királyokról folyt a szó, és Z., aki régésznek készült, s csupán szülői kívánságokra iratkozott az orvosi karra, órákon át rajongással tudott beszélni a középkor méltóságteljes nemesi eleganciájáról. Imádta a nyolclovas hin- tókon száguldó hercegkisasszonyokat, a kard-ki-kard párbajok büszkén férfias egyértelműségét, a főúri lakomák vad tobzódását. Z., bár nem hitt igazán Istenben, valamelyik honi székesegyházban tudta csak elképzelni esküvejét, hatalmas tömeggel, amely vivátot kiált az ifjú pár láttán. De az esküvővel, úgy tetszett, Z.-nek még egyelőre várnia kell, az áhított barátnő a beláthatatlan messzeség ködébe veszett, s lovagunknak — rajtam kívül, ha ugyan nem tűnik ez szerénytelenségnek — társasága sem akadt. Z.-nek megvetet- ten idegen (és érthetetlen) maradt a szabados egyetemista életforma. Büszkébb és csökönyösebb volt annál, hogy életkö- zelból is szemügyre vegye ezt a szabadosságot. Konok (már-már mazochista) cinizmussal palástolta a ránehezedő magányt. Olykof megpróbáltam kizökkenteni ebből a tikkasztó tespedésból, holdkóros álmodozásból. Éjszakai szórakozóhelyekre cipeltem, lányokkal igyekeztem összehozni. Mindhiába. Arisztokratikus merevségét az ital sem oldotta, és amíg én elmentem táncolni, Z. egészen egyszerűen faképnél hagyta a nőket. Kölyök volt az egyedüli, akit fölhívtam albérletünkbe. Amikor Z.-vel ezt közöltem, s egyben kértem, szeretném, ha majd néhány órára magunkra hagyna minket, az orvostanhallgató hanyag vállrándítással nyugtázta a dolgot. Érkezésünkkor Z.-t ágyban találtuk, kezében félliteres tearumos üveg. Kölyök nem kért rumot, így datolyával kínáltuk. A datolyát Z. menetrendszerűen szállította otthonról. Bár ó kifejezetten utálta az aszalt, cukrozott gyümölcsöt, a szülei mindig több dobozzal csomagoltak neki. A rumot egy kiadós influenza nyomán én honosítottam meg s többnyire hajnalba nyúló historikus merengéseink közben fo- gyasztgattuk. Aztán ahogy én rákaptam a datolyára, ugyanúgy Z. matrózi erényeket csillogtatott meg a rumfogyasztás terén. Z.-t elsősorban a háziakra tekintettel kértem meg hogy tartózkodjék otthon, amikor megérkezem titkos asszonyommal. Szükségem volt az alibire, mivel a házirend szerint nőket nem fogadhattunk az albérletben, legfeljebb a kora délutáni órákban, és tanulási szándékkal. Telt-múlt az idő, a rum elfogyott, Kölyök is tórkig volt már a datolyával, ám Z. jelét sem adta, hogy távozni kíván. Sót egyre inkább felvillanyozódott, és mintha én ott sem lettem volna, úgy meresztget- te szemét az asszonyra. Ha nehezen is, de végre sikerült eszébe juttatnom, hogy ó tulajdonképpen vacsorázni készült. Amikor Z. szedte a sátorfáját, Kölyök az órájára nézett, és idegesen mondta, hogy most már neki is mennie kell. Dühös voltam, elsősorban is a félnótás Z.-re, aki, és ez meggyőződésem mind a mai napig készakarva cseszte el az időnket, Ugyanakkor sajnáltam is egy kicsit szobatársamat, hiszen olyasmi történt most vele, amit még sohasem tapasztaltam nála: tetszett neki a nó! Dehát mit volt mit tenni, sajnos azt az asszonyt én akkor már szerettem. Tehetetlen mérgem célirányos gyűlöletbe ment át, amikor az ajtóban a leskelódó házibácsiba botlottunk. Utunkat állta a sunyi katolikus, és Kölyöktól a személyi igazolványát kérte. Mondtam neki, hogy megnyugodhat, a hölgy nem kurva, de ha.az lenne, akkor sem fednénk föl holmi kíváncsi öregurak előtt a kilétét. Kölyök buszra szállt, én pedig Líviához siettem. Ó még nem volt asszony, így az estéit sem kellett otthon töltenie. Mire hazaértem, Z. már ismét az ágyon hevert. Hol voltál, te hülye, kérdezte, amikor matatásomra fölriadt. Hogyhogy hol, méltatlankodtam, mi közöd hozzá, és éppen el akartam küldeni a délutáni viselkedése miatt a francba, amikor hirtelen azt mondta: még sohasem vártalak annyira ... Z. a Vadásztanyán vacsorázott, megivott két üveg barnasört, és a friss erdei levegőtől kitisztult fejjel ballagott hazafelé, amikor rátámadtak. Ahogy rémülten hátrapillantott, a kiáltásra egy csíkos pizsamás, robosztus férfit látott maga felé rohanni. Végre megfogtalak, te szemét, ordította a férfi, mesélte Z., most elkaptalak, te kukkoló strici. Képzelheted, hogy mit éreztem, folytatta Z., ott fekszem a földre teperve, és egy drabális állat azt üvölti a fülembe, hogy én vagyok az, aki esténként az ablakuk alatt a lánya és a felesége után leskelódik ... Dehát én Z. vagyok, az orvostanhallgató, dadogta ijedten a lucskos hóban fekvő Z., és egyre bizonygatta, hogy 6 K.-éknál lakik, ók majd igazolják. A pizsamás férfi hátracsavart karral tuszkolta maga előtt az orvostanhallgatót. Biztos voltam benne, hogy itthon leszel, mondta keserűen Z., és szétvered annak a marhának a pofáját. De te persze szartál itthon lenni, tette hozzá csalódottan. Z.-t végül is a szomszédban trécseló háziak szabadították ki a megalázó fogságból. A történtek után egy héttel ajánlott levelet kaptam, amelyben a házibácsi hivatalos ha'ngnemben tudomásomra hozta, hogy albérletemet azonnali hatállyal felmondta, s amennyiben még ebben a hónapban elköltözöm, az előre kifizetett bérleti díj arányos részét is hajlandó visz- szatéríteni.
