Petőfi Népe, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
MŰVELŐDÉS • ÍRÓI 'T? iszavar- A konyán született, 1951- ben. Földrajz— rajz szakon szerzett tanári diplomát a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, s azóta pedagógusként dolgozik. Az első önálló ki. állítása négy esztendővel* ezelőtt volt. a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban. A Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapja 1989-ban vette fel tagjai közé. Hét éve él és dl kot Tiszakéeskén. Tavaly a Bács-Kiskun Megyei Tanács művészeti ösztöndíjasa volt. „Gy.alai Béla nevéhez nem fűződnek látványos sikerek — írja róla a pályatárs, Csáky Lajos grafikusművész. — Mégis Bács-Kiskun művészeti életének egyik legeredetibb festő egyénisége... Nem tartozik az olcsó sikereket mindenáron kergetők, sem a megemésztetlen irányzatok szolgai utánzói közé ... Festői gondolatai a XX. századi városi ember (egsijátabb feszültségeit, életérzéseit fogalmazzák meg... Mindig szituációt fest. S ebben a látszólagos narratív előadásmódban bontja ki az emberi érzelmek tragikus mélységeit...” P MÜVÉSZPORTRÉ Gyalai Béla „Azzal foglalkozom, amit szeretek” — Tiszavárkony. ahol felnőttem, egy kicsiny falu Kecskétől alig húsz kilométerre. Sokat rajzoltam, festettem mióta az eszemet tudom, de nagyon sokáig egyedül, magamnak. Később Szolnokon, a középiskolában, beiratkoztam egy rajz-szakkörbe. Ha visszagondolok, valójában nem voltak képzelet- gazdag gyermekrajzaim, viszont rengeteg tanulmányrajzol, 'készítettem, s közben kétségtelenül sokat csiszolódott a látásmódom a kézügyességem. Első nekifutásra felvettek a főiskolára, ahol Fischer Ernő és Dér István lett a tanárom. Kitűnő, alkotásra inspiráló légkör jellemezte a Szegeden töltött négy esztendőt. 1974-ben kap. tarn meg a diplomámat, s egy ideig Szajolban, majd Szolnokon tani- ’ * ottam. Végül visszamentem a szülőfalumba, mely optimális nyugalmat ígért az alkotáshoz. — 1979-ben költöztem Tiszakécs- kére, ahol a helyi művelődési központban megbíztak a képző- művészeti szakkör vezetésével, s már abban az esztendőben meghívtak a Tisza-parti nyári alkotótáborba. Sokat köszönhetek en. nek a városnak. Az úgynevezett bőgi iskolában, ahol tanítpk. négy kisebb-nagyobb terem áll még rendelkezésünkre. Itt tartom a rajzőrákat, a szakköri foglalkozásokat, s itt van a műtermem is Azért mondtam, hogv még. mért a tervek szerint más célokat szolgálnak maid ezek a helyiségek a közeljövőben, s mi tagadás, jelenleg eléggé kétséges, hogy hol lesz. vagy lesz-e egyáltalán műtermem .. . Ha lehetném, építtetnék inagamnak, csakhogy három gyermek ’>s ötezer forintos pedagógusfizetés mellett ez illúziónak látszik — Miért nem adok el több képemet? Ez bonyolultabb, mint hinnéd. Először is, igen lassan, kínlódva dolgozom, olykor hete_ kig, hónapokig foglalkozom egy- egy alkotással. S még akkor is előfordul, hogy úgy érzem, nem tökéletes; nem sikerült pontosan megfogalmazni azt, amit akartam. Ebből ered, hogy nem merek és nem is akarok olyan anyaggal közönség elé lépni, amit nem érzek teljesen a magaménak. Ez a magyarázata, hogy igen kevés — ha jól számolom mindössze hét — önálló kiállításom volt eddig, s így elég kevesen ismerik a képeimet, ami jócskán lecsökkenti eladásuk esélyeit. Persze tudvalevő, hogy szinte minden árunak megfelelő piac kell, amit meg lehet találni Csakhogy, ha én a képeim eladására fordítanám az időm, energiám jó részét, ha harcos hévvel menedzselni kezdeném önmagam, akkor az már valójában nem én lennék ... Vagyis úgymond ki kellene bújnom a bőrömből, ami törvényszerűen érződne az alko. tásaimon is. Igen, ez egy ördögi körnek látszik... Az azonban kétségtelen, hogy csak a saját indíttatásaihoz, saját meggyőződéseihez, életérzéseihez, elképzeléseihez hűen, önmagát adva tud valóban értékeset alkotni az ember. nem pedig az adott divatot, elvárásokat, piaci igényeket szolgálva. Ehhez pedig megfelelő tartás kell. No és barátok, akik segítenek — a biztatásra, illetve az őszinte szóra gondolok —, ha mélyponton vergődik a magamfajta ecsetforgató. Erre jó lehetőséget kínál egy-egy alkotótábor, de sokszor elég egy-egy véletlen találkozás is . .. — Igaz, egy kicsit valóban különc, magamnak való teremtmény vagyok. Ez abból adódik:, hogy az alkotáshoz számomra lét- fontosságú a csönd, a magány. Ettől függetlenül fontosnak tartom a szellemi közösségeket, különösen, ha a feltöltődés és az őszinte véleménynyilvánítás lehetőségeit kínálják. Hiszen a permanens önkritika mellett minden alkotónak szüksége van az objektivitásra: a hozzáértők véleményére, tanácsára. Az már más kérdés, hogy a jószemű társaknak, akiktől őszinte kritikát vár az ember, miért sanda olykor a tekintetük ... — Nagyon szeretek tanítani. Talán azért is, mert az iskolai közösség oldja — vagy ha úgy tetszik: ellensúlyozza — az alkotáshoz keresett magányt. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen ez egy kicsiny iskola, egy- egy osztályban 12—15 diákunk van, vagyis emberközeli bb a légkör, mint egy mamutintézményben, több időt szentelhet a tanár külön-külön minden tanítványára. Én igyekszem a rajzot úgy tanítani, hogy közben párhuzamokat keresek más tantárgyakkal (a történelemmel, irodalommal, énekkel), mert szerintem így sokkal érdekesebbé, izgalmasabbá és hasznosabbá válhatnak az órák, mintha mereven egyetlen dologba kapaszkodnék. A gyerekek csordultig vannak ötletekkel, csak hagyni kell, hogy élmondják azokat, és nem sűrű kérdések sövényei közé szorítani őket. Nekem meggyőződésem, hogy valamilyen téren mindenki tehetséges, de erről csak akkor győződhetünk meg, ha lehetőséget teremtünk a kibontakozásra ... — Optimista vagyok-e? Végül is azzal foglalkozom, ami izgat, amit szeretek. S aki valamilyen művészi pályára adta a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy az ilyenfajta szerelemnek is velejárója a gyötrődés, a magány, s a kudarcok lehetősége épp úgy, mint a sikereké ... Koloh Elek HAJÓST MÁR NEMCSAK A HAJÓSIAK ISMERIK Mire jó a szociográfiai tábor? Akik csak hallottak Hajósról, erről a Bács-Kiskun megyei településről, talán annyit tudnak róla, hogy az ország egyik leggazdagabb községe. Akik ismerik, azt is tudják, hogy nemzetiségi település. Sok német család több száz évvel ezelőtt itt talált megélhetést, boldogulást. Üj hazát teremtő, meggyökereztető szándékkal érkeztek, és megépítették a 25—30 méter hosszú, gazdasági épületekkel, istállókkal megtoldott oszloptornácos hatalmas sváb házakat, amelyek jellegzetessé formálták Hajós arculatát. Mára ezekből az épületekből alig-alig maradt. Sorra eltűntek. Átadják helyüket sváb-karakterükről sem hírt, sem üzenetet nem hordozó, új, legfeljebb méretükben rájuk emlékeztető lakóházaknak. Akik jól ismerik Hajóst, azok a hajósiak. Ezeket a bevezető mondatokat T. Kiss Tamás kutatási jelentéséből idéztem — és téved, aki azt hiszi, hogy T. Kiss Tamás hajósi. Nem az, szegedi: a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola adjunktusa. Jó oka van mégis, hogy ismerje Hajóst, hiszen ő vezette idén is a Hajós megismerése céljából szervezett köz- művelődési szociográfiai tábort. Harm:ne főiskolás és egyetemista szánt két hetet a nyarából arra, hogy ezzel a hangulatos községgel kössön ismeretséget, s e község életének ttanul mányoz ásóval a ‘magyarországi valósággal kerüljön közelebbi kapcsolatba. Zömmel népművelés szakos hallgatók ütöttek tábort Hajóson. Nekik azért is tisztában kell lenniük a falusi körülményekkel, mert később, már önálló, diplomás szakemberként ez is lehet életük közege. A szegedi főiskola tanárai tudatosan készítik föl tanítványaikat a jövőre. Vizsgálódtak munkásszálláson, kutattak lakótelepen, táboroztak tanyán — Bács-Kiskun megyébe már hazajönnek. Céljuk nem pusztán az, hogy mások életével szembesüljenek — magukat is próbára teszik. — Ha szabad így fogalmazni: :i mai húszévesek bizonyos értelemben elég „gyávák". — Fölkapom a fejem T. Kiss Tamás megjegyzésére. — Hogyhogy gyávák? — Alig van bátorságuk megszólítani egy idegen embert, nehezen kommunikálnak a más korosztályba tartozóval. Mindez számos élethelyzetben megengedhetetlen — magyarázza az adjunktus. Dr. Tibori Tímea művelődés- szociológus, a Müvelődóskutató Intézet osztályvezető-helyettese is megerősíti szegedi kollégája megfigyelését. — Ahhoz, hogy a hallgatók valóban oda tudjanak figyelni interjúalanyukra, bele tudják magukat élni annak helyzetébe, először saját gátlásukat kell legyőzniük. Ez a tábor tehát a rugalmas, nyilvános reagálás, a helyzetmegoldás begyakorlásának is az alkalma. Az a két hét, amit ebben az évben töltött a harminc fiatal Hajóson, meglehetősen zsúfolt programmal múlt el. Volt szó a község történetéről, a családtípusok kulturális szerkezetéről, a helyi nyilvánosság intézményeiről. Külön csoport vizsgálta a helyi normáknak minden szempontból megfelelő családok életmódját, másik csoport azokét, akik valamilyen módon eltérnek attól (mert például elváltak). Nem kis vállalkozás a pincefaíu anekdotakincsének gyűjtésesem. A Művelődési Minisztérium 1986-ban már az előző évek teljesítményét is értékelte: a kért •i6 helyett 46 ezer forinttal támogatta a munkát. Tízezret adott a KISZ Központi Bizottsága, tizenötöt a hajósi művelődési ház. Ez összeadva meglehetősen jelentős összegnek látszik — de csak első pillantásra. A magnó- kazetták visszaíraitása gépelt oldalanként (jutányosán!) tíz forint (egyetlen órányi anyag mintegy 20 flekket tesz ki), és a legprimitívebb nyomtatási eljárás is fölemészt 20 ezret, hogy alig négyszáz példányban közzétegyék kutatásaik eredményét. A hajósi • tábort háromévesre tervezik — azaz jövőre is jönnek még a leendő népművelők. Akik — akkor már nem csupán hallomásból, hanem saját megélt tapasztalataikból is ismerni fogják a falut. A felgyülemlett ismeretanyag hasznos számukra jövendő pályájukon, ám a ma valóságát kutatók is meríthetnének megállapításaikból. Föltéve persze, ha lehetőségük lenne a kutatási eredmények megismerésére, bár erre a négyszáz példány alig-alig ad módot. — Az összegyűjtött anyag igen gazdag. Három év tapasztalatai több kötetet tesznek ki. Nekünk egy is elég lenne — fejtette ki T. Kiss Tamás. Arra gondolt: a Forrás-könyvek sorozatába bele- illene egy hajósi mozaik. Eddig végzett munkájuk feljogosítja őket a reménykedésre ... Ballai József :X:X:::::::X:X:X‘:'X:z>;ia::XiXcX;X;:;X;X;X;XvX;:wX::;.yX;:;>X::v:sv yeins, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskajülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigenylöt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorit utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarka- láb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pilleker- getö gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a su- hancnak a szagos-bükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosnak a bűza- * kalásszal. azért nem kell kiszántatni és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ö üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint qz emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényekért, ó, dehogy! a Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ri- billiót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fe- nyéren hasva fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez ám a föld! em tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. O meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja; az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magat nevetni, ános is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvé- núlni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a ko- menistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet. Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytele- nedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mit* visz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből. — Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam. Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz. ersze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni, ö maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, mig a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szán- togatja. Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való. — Kell-e a munkás, uram? — köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor. Es ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták: — Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukorica- törönek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ö kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki: — Egye meg kend a földjét! ire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve — de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet. — Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okve- tetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. MÓRA FERENC: Földhözragadt János története CS AN ADY JÁNOS: Üzenet Motorzümmögés — távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény - pigm<iuy>z ejn esek kéj,., fedi arcimutf. . "' Miki • eh * * * Újra felém zúdul a messzeség. A csépi és riadója vagy ebédszünetek békés méhzümmögése közelit szívemhez? — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. ZELK ZOLTÁN: Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp' patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A szélnek, ága, lombja van: rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földreszállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én. nem is tudom,' melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány . . . Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermek-fellegek. Szóltam hozzá, de ö továbbhaladt. Almát evett. — Vigyázol még rá, régi táj? örzitek még, hegyek?
