Petőfi Népe, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-09 / 7. szám

1986. január 9. ® PETŐFI NÉPE • 3

„SOHA NEM ÉLTEM ILYEN JÓL"

Tiszakécskei idősek otthonában

» Váróczi I.ászióné, Jóljárt Sándor, Pusztai Gergelyné, Nagy Péter és Lakatos Józsefné, a gondozottak közül.

fiatal Hegedűs Dóra asszisztens, gondozónővér orvosolja a kisebb- nagyobb panaszokat.

A panzió lakóiból, a napközisekből megelégedés, derű sugárzik, ami a lelkiismeretes, odaadó gondoskodásnak köszönhető.

Váróczi Lászlóné Budapesten dolgozott, 1954-től van nyugdíjban. A 88 éves, szemüveges néni már ötödik éve él a panzióban :

— Tudom, nem hiszi el, de olyan gyorsan eltelik a nap, és szinte hihetetlen, hogy már megint menni kell „haza”. Napközben eltraccsolunk erről-arról, néha segítkezek a terítésben, takarításban, mert rossz dolog tétlenkedni. A kitűnő gondoskodás mellett gyorsan eltelik az idő.

Jóljárt Sándor a legfiatalabb- nak néz ki a 88 évével: nap mint nap a Kolozsvári utcából jár be feleségével:

— Alig várjuk, hogy virradjon — mondja a barátságos tekintetű bácsi —, és már talpon vagyunk. Gyalogosan tesszük meg a kilométernyi utat, de este már jól jön a tanács autóbusza. A gondtalan beszélgetés, tévézés után odahaza is van mit tenni. Az

odaadó ellátás nagyban megkönnyíti öreg napjainkat.

özvegy Pusztai Gergelyné 74 éves tsz-nyugdíjas, és nyolc éve jár be mint napközis:

— Huszonhárom éve élek egyedül és a borzasztó magány ellen a legjobb orvosság az itteni környezet, ahová gyalogosan járok be az Árpád utcából. Ebben a korban is kell ennyi mozgás az embernek. Napközben jól elvagyok itt az ismerősök között, mert itt mindenki ismer mindenkit. Hogy ne unatkozzak, a lakók által összegyűjtött textil- hulladékból és műanyag tejeszacskókból lábtörlőket készítek, mindannyiunk részére. Szeretem a televíziót és a jó filmeket.

Nagy Péter bácsi a Béke Tsz nyugdíjas juhásza, aki 93 évével az otthon legidősebb lakója. Korát meghazudtoló fürgeséggel fúrja magát a rekamién ülő asz- szonyok közé:

— Nekem ők jelentik az életet — szól és szélesen mosolyog a bajusza alól. — A napközi után este vár odahaza a család, a lányom, a vejem és az unokák. Sojja n„em jélfgm ilyen jól...

V. Kerekes Ferenc

(Tudósítónktól.)

Csaknem másfél évtizede, hogy tanácsi pénzből és vállalati hozzájárulásokkal létrejött Tisza- kécskén az öregek napközi otthona, későbbi panziója. Az utóbbi időben sokat fejlődött a munkában megfáradt, egyedül maradt idős emberek napközije. Tavaly szeptemberben 80 adagos konyhát alakítottak ki. Ezután lehetővé vált a hatvan gondozott teljes ellátása és ezen felül 20—25 idős embernek házhoz viszik az ebédet. Mindezt korábban a Tisza étteremből, majd 1971-tő,l az iskola konyhájából kapták. A reggelit és a vacsorát házilag állították elő.

— Mennyiből gazdálkodnak? — kérdeztem Varga Vincéné otthonvezetőt.

— A múlt évi költségvetésünk

1,2 millió forint volt. Ebből fedeztük az otthonlakók teljes ellátását és a Szociális gondozást. A mosás, főzés, takarítás mellett tiszta ágy- és fehérneműt biztosítottunk. i

— Hogyan sikerült megszerettetni az emberekkel az otthon légkörét, hiszen ebben a korban már nehéz valakit átformálni.

— Intézetünk egyik szabálya, hogy itt senki sincs az otthonhoz kötve. A panziósoknak sem szakadt meg a kapcsolatuk a régi környezetükkel. Először sűrűbben hazajártak szellőztetni, ta * 1

karítani, szétnézni a ház körül. Az utóbbi időben ez az igény kezd megszűnni. Ennek ellenére fenntartják kis házukat, tanyájukat, de még olyan nem fordult elő, hogy aki egyszer megkedvelt minket, visszaköltözött volna.

— Vannak-e elhelyezési gond- jaik ?

— Ilyen problémánk nincs. Sót még 8—10 személyt tudnánk fogadni.

— Mennyivel járulnak hozzá az itt lakók az ellátás költségei- hez?

— A panziósok — jelenleg 22 fő — a nyugdíjuk hatvan százalékát fizetik be, de ez nem lehet több havi 1500 forintnál. Ezért napi négyszeri étkezést és teljes ellátást kapnak. A napköziseknél ez a költség 8—12 forintra alakul naponta.

— Hogyan lehet ebből az ösz- szegből gazdálkodni? — kérdezem Sós Józsefné élelmezési vezetőt.

— Az igazat megvallva, ez a pénz valóban kevés, de mindenki tudja, hogy az idősek gondozása nem nyereséges „üzem”, a hiányzó összeget a tanács szociális alapjából utalják át részünkre.

Beszélgetésünk közben érkezik meg dr. Matkovics István orvos, aki naponta bejár az idősek gyógykezelése érdekében. De tá- voljétében sincs gond, ugyanis a

é Fazekas Lajosné vérnyomása rendben van.

TEVÉJEGYZET

Sok hűhó — nem sokért...

VT em sokkal az Esti mese előtt

1 ^ meglehetős elégedetlenséggel kapcsoltam vissza a kettesről: a körzeti adás első egész órás műsora nem érte meg, hogy kockáztassam a családi békét. Tulajdonképpen végig azon gondolkoztam: ha ennyire kevés a mondanivaló, miért is kell rögtön duplájára növelni a műsoridőt, amiből se a nézőnek, se a tévének haszna nem származik?

Ott kezdtem el bosszankodni, amikor a mégy megye új városait kezdték bemutatni; mi tagadás, meglehetősen sajátos módon, melyet túlozva sem lehet „szájbarágósnak” nevezni, minthogy a filmek alatt egyetlen szó el nem hangzott. A jól-rosszul felvett képsorokból így nyilvánvalóvá vált minden tévénéző számára, hogy Tiszakécskén vannak utcák, az utcákban házak: földszintesek és emeletesek, akadnak továbbá

középületek, kisebb vityillók (üdülőtelep?) satöbbi, satöbbi. Fél- hangulatos zenei aláfestéssel nagyjából ugyanilyen zsánerű kockák peregtek Bácsalmásról is. Így — csak így — könnyű kitölteni az adásidő 60 percét. (Nem igazán sikerült az a beszélgetés sem, amelyben dr. Gajdócsi Istvánt, Bács-Kiskun Megye Tanácsának elnökét faggatta a riporter a várossá válás feltételeiről: egyik fél — a megkérdezett — nem fejthette ki véleményét, mert a másik mást vélt kihallani a válaszból, mint ami benne volt.)

Ugyanilyen sajnálatosnak tartam, hogy igazán friss hír, amit csak itt láthatott-hallhatott volna a publikum, egy sem akadt abban az 50 percben, amit végignéztem. Ehelyett hűségesen beszámoltak arról, amit a Békés Megyei Népújság már megírt, és felolvasták — kedden este! — a távirati iroda vasárnap délelőtti (!) biobrikett-h írét. A szakma iránti tiszteletlenségnek tartam továbbá (s ekképp a nézők iránti tiszteletlenségnek is) a kecskeméti kötvényvásárlásról készített tudósítást. Két dolog nem derült csak ki belőle. 1. Miért ilyen kapós? (A riporteri felkészületlenség tipikus esete: azt hallgatta el — nem tudta? miért nem kérdezte meg? —, hogy ez az ország első és idáig egyetlen kamatos kamatozású értékpapírja). 2. Este 7 körül illett volna tudni, hogy a kötvények reggel 9-kor az utolsó szálig elkeltek. (3. de már csak zárójelben: magam az árusítás mindkét napján a helyszínen voltam, több tucat emberrel beszéltem, de egy sem mondta azt — és ez nem is baj! —, hogy a középiskolai tantermek száma fölötti

aggodalom miatt vesz kötvényt. Mit ad a körzeti stúdió: egy hölgy épp ezért adta a fejét a vásárlásra. Természetesen lehetett ilyen vevő is — de hogy nem ez volt a tipikus, az biztos. Nézőt-becsapó dolog volt tehát ezt szuggerálni.) Ne higgye különben az olvasó, hogy mindez mellékes: közvetve és közvetlenül a hitelességet, a szavahihetőséget jelenti.

Jobb lesz_e ezentúl a körzeti adás, mint eddig, nem tudható. Az azonban biztos, hogy az első műsort alulmúlni nehezebb lesz. mint felülmúlni. Egyelőre az a nagy kérdés, hogy a gárda melyik irányiba mozdul majd. A leghelyesebben azt tenné persze, ha a négy — lételemül szolgáló — megyében járkálnának. Sokkal nyitottabb szemmel — sokkal többre nyitottabban. Amennyire a nézőik, annyira a saját érdekük is ez: elvégre több gomb is van ma már a készülékeken, de csak egyetlenegy a kettes adóé.

Ballal József

TÁRSADALMI EG Y ÜTTMÜKÖDÉSSEL

Az egészséges környezetért

Mindannyian szeretjük az arany kalásszal ékes rónaságot, melyre pipacsot éget a lángoló magyar nyár; szeretjük a mezőt, ahol tücsök dalol; elnézzük, milyen kékek az alkonyi dombok; hogy bó- kol a nádas a tavon; s a költővel valljuk: „Szép vagy ó hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben ...” De nem elég csak szeretni a zúgó erdőt, gyönyörködni a nyíló virágban, meglesni a napon sütkérező gyíkocskát. A technika századában óvnunk kell a természetet, hogy megőrizzük mai teljességében, gazdagságában.

Erre figyelmeztet a Hazafias Népfront nemrégiben megtartott VIII. kongresszusának állásfoglalása is, amikor — többek között — hangsúlyozza: „Társadalmi érdek, hogy a környezet- és természetvédelem feladataiban a felismerést felváltsa a következetes cselékvés. El kell érni, hogy a környezetgazdálkodás etikai, lelkiismereti kérdéssé is váljon.” Nem elég tehát az, hogy az állami szervek hivatalból teljesítik környezetvédő teendőiket, és a lehetőségekhez képest igyekeznek kialakítani a gazdasági tevékenység környezetkímélő módszereit is. Mindezt társadalmi közreműködésnek kell kiegészítenie, olyan lehetőségeket, szervezeti kereteket kialakítva, hogy kinek-kinek módjában álljon kibontakoztatni cselekvő részvételét a társadalmi együttműködésben. Nagy szükség van a környezetkárosítás mérséklése érdekében a társadalmi ellenőrzés erősítésére is.

A helyzet komolyságát jelzi az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal megállapítása is, mely szerint az ország jelenlegi környezeti állapota az eddigi erőfeszítések, és a különböző területeken elért eredmények ellenére sem kedvező. A legnagyobb gondot a veszélyes hulladékok kezelése, a levegő szennyezettségének mérséklése, és az ivóvízbázisok védelme okozza. Mindez óriási anyagi terheket is jelent az országnak. Ezért, bár a VII. ötéves tervidőszakban a környezetvédelmi problémák megoldásában határozottabb, differenciáltabb előrelépésre lenne szükség, reális célként csak a környezet minőségromlásának fékezését tűzhetjük ki. Csak egyes súlyponti kérdésekben várható határozott előrelépés.

1986-ban 232,7 millió forinttal gazdálkodik az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, ez az összeg az előző évinél 15 és fél százalékkal magasabb. Sok mindenre kélle- ne telni ebből a pénzből. Például erőteljesebben bekapcsolódik hazánk a környezetvédelem nemzetközi, kormányközi szervezeteinek munkájába, csatlakozunk különböző természetvédelmi egyezményekhez, elsősorban a szomszédos országokkal működünk együtt. Sok pénz kellene felújításra is, többek között az aggteleki barlang és létesítményei is sürgős javításra szorulnak.

Nem könnyű feladat a rendelkezésre álló összeget sem elkölteni, például beruházásra, mert a különleges terepeken, a Sajátos földrajzi, geológiai viszonyok között nehéz gondosan előkészített, kifogástalan munkát végezni: kevesen is vállalkoznak rá. Pedig vannak halaszthatatlan feladatok, mint a Kiskunsági Nemzeti Park területén a Kolon-tó felszíni vízelvezetése, vagy a kun- kápolnási mocsár helyreállítása, hogy csak néhány természetvédelmi célkitűzést említsünk. Ipolytarnó- con viszont az ősmaradványok megőrzését, konzerválását, bemutatását biztosító létesítményhez még a látogatók számára kell szociális helyiségeket építeni. Dévaványán a túzokrezervátumban folyik a munka.

A környezetvédelem érdekében történő vállalati beruházások támogatását szolgálja 1986-ban is mintegy 400 millió forint; amelyet főként a veszélyes hulladékok ártalmatlanná tételére, és a levegő tisztaságának védelmére kell fordítani. Egyébként az állami támogatás megoszlásának aránya a megyék között viszonylag állandó, ez is hozzájárul ahhoz, hogy Békés és Pest megye elmaradása konzerválódott.

Minderről azonban tudnia kell a közvéleménynek. A környezet- és természetvédelem ügyét a társadalom csak akkor képes hathatósan segíteni, ha az emberek tisztában vannak mindenütt azzal, hogy mik a konkrét tennivalók, amelyeknek sürgős elvégzése a saját érdekük is. Mind- annyiunk érdeke, hogy kulturált, egészséges környezetet teremtsünk, hbgy megőrizzük a körülöttünk élő természet szépségét, gazdagságát.

—Imre—

A7, ÜGYÉSZ. TOLLÁBÓL:

Miért lop a gyermek?

Két-háromszáz éve nagyon súlyos bűnnek számított más tulajdonának elvétele. Volt olyan büntetés, hogy a tolvaj fülét, orrát, karját vágták le, különösen akkor, ha többször kellett lopás miatt felelősségre vonni. Ma megmosolyogjuk, hogy a középkorban a tolvajt kalodába tették, pellengérre állították a helység főterén. De talán a név és a cselekmény rendszeresebb közlése napjainkban is nagyobb visszatartó hatással lenne az „enyveskezűekre". Mert a mai modern társadalomban is probléma a tulajdontiszteletre nevelés. Sokan kritika tárgyává is teszik, hogy az alkalmazott büntetési eszközök túlzottan humánusak, mert nagyon ritkán ítélik az első ízben kisebb vagyon elleni bűncselekményeket elkövetőket „komolyabb” büntetésre.

A törvény szigora

Természetesen a társadalmi vagy személyi tulajdont fosztogatók — rablók és betörők — e cselekmény elszaporodása miatt — egyre sűrűbben kapnak hosszabb tartamú börtönt. Közülük is főleg a „profik", akik megélhetési

forrásnak, gyors meggazdagodási lehetőségnek tartják és választják e „szakmát”. Ilyenkor természetes a törvény szigora a vagyonbiztonság érdekében.

Manapság azonban sajnos sok az olyan fiatal is, aki meggondolatlanul, felelőtlenül, hobbijának kielégítése céljából veszi el a másét. Mondjuk, és nem alaptalanul, hogy problémák vannak otthon, vagy esetleg az iskolában gyermekeink egy részének tulajdontiszteletre nevelésével.

Megállapításaink szerint főleg a családi környezet ezzel kapcsolatos nevelési hiányosságainak a számlájára írható, hogy a gyer- mekkorúak — a 14 éven aluliak — és a fiatalkorúak — a 14 és 18 év közöttiek — nagy része, amikor összeütközésbe kerül a törvénnyel, vagyon elleni bűn- cselekményeket követ el.

1984-ben a fiatalkorú bűnelkövetők 73.3 százalékát lopás miatt vonták felelősségre. A cselekmények mintegy 20 százalékát betöréssel követték el. Rosszabb a helyzet az életkorúk miatt bíróság előtt felelősségre nem vonható, 14 éven aluli gyermekkorú elkövetőknél, mert 1984-ben 97,2 százalékuk lopott, és a cselekményeknek mintegy felét betörés útján követték el. Még szomorúbb, hogy számuk emelkedő tendenciát mutat.

Enyém, tiéd, övé

A hatóságok sajátos eszközeikkel, széles körű jogpropagandával próbálják megmagyarázni a szülőiknek és a fiataloknak azt, hogy az ilyen cselekményeket előbb-utóbb hatósági eljárás, intézeti elhelyezés, szabadságvesztés büntetés kiszabása követi. De tudomásukra kell hozni a fiataloknak, és a nevelésükért felelős szülőknek, hogy nem azért nem szabad lopni, mert az büntetést von maga után, hanem mert ami a másé, az nem az enyém. És az enyém-tied-övé fogalma sóik fiatalnál nem eléggé ismert.

A lopásokat elkövető fiatalok — a cselekményük előtt — nem gondolnak arra, hogy az esetek többségében elkapják a tolvajt. Ilyenkor aztán jön a rendőrségi eljátás, a tárgyalások szégyene. Éreztetik az emberek, a munkatársak, a szomszédok, h'ogy a tolvajjal szemben másképpen kell viselkedni, úgy kezelik, mint „akire vigyázni kell”. Ez sokszor munkahelyi beilleszkedési problémákat okoz és sorozatos munkahely-változtatással jár.»

A bizalmatlanság légköre, a szülőknek okozott szégyen és fájdalom sok esetben nem áll

arányban a tárggyal vagy pénzzel, amit a gyerek elvitt. De munkám során még nem találkoztam olyan fiatalkorúval, aki rászorultságából — mert nem volt mit enni, nem volt ruhája — lopott volna. Mindig saját — sokszor önző — elképzeléseit akarta görbe úton kielégíteni. Ha motorozni támadt kedve, akkor motort lopott, ha kevesellte saját galambjait, akkor lopott a szomszédból, ha megtetszett — mint egyik ügyünkben is — a drága iskolai mérőműszer, „elhozta” az iskolából. Később még egyet lopott, és azt eladta vádlottunk, noha tudta, hogy a több mint tízezer forintot tanárának kell megfizetni.

Elszaporodott a személygépkocsik feltörése, és az azokkal való közlekedés, majd a járműből minden mozdítható tárgy elvitele. Tucatnyira tehető az ilyen cselekmények elkövetése miatt jelenleg előzetes letartóztatásban levők, vagy már fiatalon rács mögé kerültek száma. A büntetésen kívül a kártérítés is kíséri őket — lehet, hogy egy életen át.

Kötelesség a kártérítés

Szomorú tény, hogy a lopásokat elkövető fiatalok többsége semmit sem tesz annak érdekében, hogy a sértett kárát a bírósági tárgyalásig megtérítse. Várnak az eljárás befejezésére, nem érzik, hogy elsőrendű kötelességük — ítélet nélkül is — a kárt rendezni. Ugyanez vonatkozik az ilyen fiatalok szüleinek többségére is, akiknek — mint ahogy tárgyalási tapasztalataim mutatják — inkább az a kellemetlen, hogy majd fizetni kell, és másodrangú, hogy gyermekük lopott. így nem csoda, hogy az ilyen felfogású környezetben nem volt tulajdontiszteletre nevelés sem.

Pedig elsősorban a szülőktől kell megtanulni tisztelni mások tulajdonát, gazdálkodni saját anyagi eszközeivel a fiatalnak, és megértenie, hogy csak a munkájával szerzett dolgokhoz van joga.

Néha a szülő még OTP-kölcsönt is felvesz, hogy a vezetői engedéllyel nem rendelkező gyermeke drága motort vehessen. Nem tanítja meg a takarékosságra, nem kell hazaadni keresetét, és így persze, ha nincs elég anyagi fedezete szórakozásra, akkor a munkatársait sem kíméli.

így nem is érthette meg az a szülő sem egyik ügyünk tárgyalásán, hogy miért törte fel a gyermeke 12 munkatársának öltöző- szekrényét az üzemben, és lopta el pénzüket, amikor még a keresetén felül is adtak neki, ha kért. A bíróság előtt nem mentő körülmény az olyan szülői magatartás, hogy „mindent megadtunk neki”, mert a gyerek nevelésével és ellenőrzésével — mint kiderült — nem foglalkoztak.

Kicsiből lesz a nagy

Több évtizedes munkám tapasztalatai után is megdöbbentem azon, amit egyik ismerősöm mesélt. Alsó tagozatos általános iskolás gyermekétől hallotta, hogy a „bátorság” bizonyítása több társánál: lopás az önkiszolgáló boltból. A gyermek mesélte, hogy a többiek mondták egy osztálytársuknak: „Ha nem mersz lopni, gyáva vagy”. Mire a fiú több tábla csokoládét lopott az üzletből.

Előfordul, hogy a gyermekek otthon is a pénzhez nyúlnak, de sok szülő ezeket a kisebb pénzlopásokat „bocsánatos bűnnek” tartja, nem gondolva arra, hogy a kicsiből lesz a nagy, és szinte minden visszaeső felnőtt bűnöző kisebb lopásokkal kezdte „pályafutását”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az erkölcsi alapon felfogott tilalmak közül az emberek a „ne lopj” tilalmát hágják át elsősorban, ezért a gyermek ilyen irányú nevelését már kicsi korában el kell kezdeni.

Dr. Babay Imre

fiatalkorúak ügyésze