Petőfi Népe, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

ALOM • MŰVÉSZET

„AKI BELÉP A KAPUN, OTTHON ÉRZI MAGÁT" . '

Szalkszentmártoni

múzeumbarátoknál

A mészárszékben Petrovics úr szorgoskodik, a konyhában finom falatokat készít Petőfi édesanyja, hogy aztán a gőzölgő eledelt átadja az ivóba nyíló ablakon. Egy konyhalány a pincébe szplad borért. Benn, a hűvös szobában, a mécses mellett pedig maga Petőfi Sándor ül, írja Szalkszentmártonban született 112 versének egyikét... Az udvarra szekerek érkeznek, a beálló épület alatt találnak megnyugvást. Egy éjszakára, kettőre pihennek meg.

• A Petőfi Emlékmúzeum udvara.

élet históriáit gyűjti össze, s veti papírra.

Régi keservek, mai örömök

Németh József, a művelődési ház technikusa, a kör pénztárosa:

— Nem' szabad megfeledkezni a mai aratókról sem. akik jórészt

• A baráti kör tagjai. (Méhesi Éva felvételei.)

Ez a kép fogadhatta a hajdani krónikásokat Szailkszenitmárton- ban, a falu központjában álló 'hosszú fehér épületben, ahol a Petrovics család töltött el éveket. A mai látogató az eredeti állapotokat szemlélheti, az emlékmúzeum létrehozói, igyekeztek mindent úgy helyreállítani, ahogyan az a múltban volt. Petőfi emlékét őrzik a településen. Nemcsak az egyszerű berendezések késztetik az embereket tisztelet- adásra; a .szellemi kincsek ápolóival ijs találkozhatunk Szalkszentmártonban.

Petőfi ^kudyarában

^í .c^l^'ím.úze.um baráti..; jcöpe f960-bah alakult. Huszonöt év tsit el azóta, s ma ugyanolyan lelkes társasé,g tölti egvütt az időt. mint hajdanán. A kellemes nyári napsütésben, gyönyörű környezetben a múzeum udvarán idf.z'k fej az emlékeiket a baráti kör tagijai!

Majsai Károly, a Petőfi Emlékmúzeum Igazgatója:

— Hogyan is kezdődött? Bállá Pista barátom felesége volt a rajvezető az úttörőházban. A mai múzeum konyhájában rendeztük be az úttörőotthont. Sok gyerek járt ide, sikerült velük megszerettetni a honismereti munkát. Néprajzi tárgyakat gyűjtöttek, régi emlékek utám kutaittak. Tevékenységükre sokan felfigyeltek, 1961-ben az úttörőcsapat elnyerte a KISZ KB vörös selyemzászlaját. Ezután még nagyobb lendülettel láttunk a tennivalókhoz, persze, pénz nélkül. Jöttek a szülők, meszeltek, kőműves munkát végeztek, talicskával hordták a termőföldet. Mozgófilmen őrizzük szorgos kodásukat. Ekkor ková- csolódott össze a közösség. 1972. szeptember 24-én nyitottuk meg az emlékházat, s három esztendő alatt rendeztük be, ennyi idő szükségeltetett a rekonstrukcióhoz. Ha Szalkszentmártont emlegetik, szóba kerüli a közművelődési tevékenységünk áis. Itt, a múzeum udvarán hangversenyeket rendezünk, járjuk az ország és a külföldi irodalmi emlékhelyeit, előadásokat tartunk. De legtöbbször csak összejövünk és beszélgetünk.

Somogyi György, az iparcikk- bolt vezetője, a baráti ikör elnöke:

— Egy éve választottak meg elnöknek. Előttem Matics Pál látta el ezt a feladatot, aki a múzeum- barátokból hivatalos” .kört szervezett. Annikor engem hívtak, őszintén szólva meglepődtem. A legjobban azon csodálkoztam, hogy milyen gördülékenyen mennek a dolgok! Senkit sem kell biztatni, hogy jöjjön, mindenki saját elhatározásából, meggyőződéséből keres meg bennünket. Szoros kapcsolatban vagyunk a CSEMADOK-kai; tizenkét évvel ezelőtt találkoztunk először a szlovák múzeumbarátokkal, azóta rendszeresen felkeressük egymást. Kulturális műsorokkal mutatkoznak be, mi is hasonló programokkal kedveskedünk nekik.

Bállá István, nyugdíjas felvásárló, a kör vezetőségi tágja,

— Régen azért jártunk ide, mert itt volt a vendéglő. Az idősebbek az ivóban múlatták a^ időt, a fiatalabbak biliárdoztak, szórakoztak. Közben az üzleteket is megkötötték, áldomást ittak a

jó vételre, a kupecok adásvételi szerződést írtak alá. Szóval, pezsgő élet zajlott ezen a hélyen. Más mulatozási alkalom is volt, az iparoskörben a mesteremberek kártyáztak vasárnaponként, „ gazdakörben pedig a földművelők adtak egymásnak randevút.

Aki kaszát kalapált

Vali Gáborné, a helyi mozi vezetője, a baráti kör titkára,:

— Ezekről én is hallattam, persze csak elbeszélésből. 1960- ban kerültem a községbe. Feltűnt akkor, hogy van egy olyan közösség, ahová bárkit szívesen befogadnak. Akik összétaiálkoz- tak a mai emlékmúzeum előtt, hamar tartalmas beszélgetésbe kezdtek. Érdekes emberek szólaltak meg, öröm volt rájuk figyelni. Halászék, Bailláék órákig meséitek ... Fiatal voltam, tudtam mindenről, hiszen az artézi kút előtt megtárgyaltuk, hogy ki, kinek udvarol, milyen volt a hétvégi báli, miiyen ruihát várassunk az ünnepre. Én is bekapcsolódtam, hallgattam a színes történeteket, a régi idők eseményeit, de a napi élet problémái ip szóba kerültek. Szerettem volna közéjük tartozni... S most, közöttük vagyok.

Lakos Elek, 92 éves, hajdani kovácsmester:

— Sokszor elgondolkodom a régi aratásokon ... Lovas kocsival vitték az aratókat a földekre, s ha (befejezték a kaszálást, mentek tovább gyalog a következő parceljába. Hajnaltól sötétedésig dolgoztak, egy napra nyolcvan fillér napszámot kaptak. Ha nem ért oda valaki napfelkeltére, nem Számolták el a bérét. Egész nap munka várta az embereket, délben jutott idő arra, hogy a kaszát kalapálják, s gyorsan megegyék a szalonnát, kenyeret. Nekem is sok dolgom volt, mint kovácsnak: kaszakalapáláá, Ló- patkolás, kocsi javítás. Kaszát nem készítettem, csak 'kaszaör- vöket A leghíresebb aratószerszám a törökkasza volt. \

Gyarmati György református lelkész, a baráti kör jegyzője:

— Ahogy: figyelem Elek bácsiemlékezését, Váczi Mihály szavai jutnák eszembe: a múlt értékeit őrizzük meg. Ezt is feladatának tekinti baráti körünk. Matics Kánalyné jelenleg is írja visszaemlékezéseit, a paraszti, a falusi

fiatalok. Ma sem könnyű az aratás a kombájnok üvegfala mögött. Kisgyerek koromban én is ott voltam a földeken, igaz, nem kellett semmit sem csinálnom. A múzeumbaráti körben gyakran felelevenítjük a múltat, ezért is szeretek ide járni. Amikor öt évvel ezelőtt felvettek, szavazással döntöttek róla. Megtiszteltetésnek érzem, hogy körükbe fogadtak. Mintegy nyolcvanan vagyunk, tiszteletbeli tagjaink között két vietnami és egy bukaresti író is található. Az ország szinte minden tájáról van pártolónk.

. Váli Gáborné:

—. Szalkszentmártonban szokás, hogy az év utolsó napját köszöntjük, egyben Petőfi születésére is visszagondolunk. Egyszer betévedtem ilyenkor a múzeumba, s itt találtam a társaimat. -Késő estig beszélgettünk, majd gyertyával a kezünkben elsétáltunk a Petőfi-szolborhoz. Mások is velünk tartottak. Azóta minden esztendőben így cselekedünk.

Matics pál, a kör volt elnöke:

— A szalkszentmártoni Petőfi- kultusz jelentősége a múzeum baráti kör létrejöttét is meghatározta. Kezdetben mint irodalmi, honismereti csoport léteztünk, még ki nem nőttük a kereteket. Akkor gondoltunk arra, hogy megalakuljon a község égésiét magáiba foglaló közösség. Idejében léptünk, hiszen a hatvanas években még’sok szemtanút felkereshettünk. akik a múlt rendszerben dolgoztak, isimerték a falu paraszti szokásait. Vallottak a régi keservekről, örömökről, felszabadultan beszéltek. Ml lehet mégis a kör varázsa? Aki belép a kapun, otthon érzi magát. Mintha hazamennénk. A helytörténeti kutatásaimat, munkámat is segí tette — és segíti — a baráti kör. Sok feljegyzést készítet, lem fiatal koromban, amelyeket akkor vettem elő, amikor a múzeumbarátok emlékezéséit hallgattam. Ösztönzést kaptam a rejtett kincsek továbbadására, megmentésére. Ezek közül több dolgozatom 'napvilágot is látott.

* * *

Szalkszentmá^tom múzeumbarátok. Érzik a közösség szükségét. Ha idejük engedi, sietnek a múzeumba. Találkozni, beszélgetni, idős emberekre figyelni. Nincs ebben semmi különleges, mégis nagyszerű, amit tesznek.

Borzák Tibor

U

j kenyér — maradt még ennek a két szónak sugárzása? Egy mái fiatal, aki már abba a világba született bele, ahol a két-három napos vekniket ■ az élelmiszerboltokból nagy teherkocsi,kon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják; ahol a háztartások naponta ,vagonszám dobálják a maradék kenyereit a kukába, ahol virgonc diákok sonkászsemlével futballoznak óraközi szünetbe#, de ahol még tanár js kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott itízóralit — az a mai fiatal

vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán, hogy ennek a szónak szótári értelmén túl is van jelentése?

Mert az én korosztályom fogalmi világában ez a szó: kenyér — kifejezheteitlenül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet kalóriaértéke, szénhidráttartalma, élvezhetősége meghatároz. Én is olyan környezetben nőttem föl, ahol a búza termésének ez volt a neve: élet. „Vágják az életeit”, „hordják az életet” — magát az élet szót többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében.

E

mlékszem, huszonkilenc őpzén — egy nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden fcifa- gyott) — nyolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapám, valahol az utcán szedte föl.

— Egy szem — egy kalász — mondta.

Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből.

És nem először veszem, észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mező- gazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos dolgok, de végtére is: vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok, meg az elődeimet is. Minden számbavehető ősömnek ezentájt következett az esztendő legfontosabb, próbatevő évada.

S iitt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellós fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre: „Nem menekülhetsz”.

„A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre

sem vesszük, és mai létünk • máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjak Medárdot; hetek múlhatnának nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről.

Eddigi életem négyötöd részét töltöttem városban, falura csak

szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Amikor nedves vászortnial takargatták hétszám az .ágatok, s ha netalán rájuk száradt, beleaprították a levesbe.

Mii hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiJmoZö J sors szimbóluma

látogatóban járok. (Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem .szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forrqságban is. Ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: a szerutistváni Inámesi Sándor bácsiról, az első kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodott inge derekában félliternyi. izzadság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhintásra. Egy Holló nevű kaszáiról, aki még ebédszünetben sem pihent, újságpapírfecnikre vadászott, mindet elolvasta. Tőle hallottam először a Szovjetunióról, tízéves korom táján. „Akárhogyan van, jobb ott a Szegény népnek” — mondta valamilyen újsághírre konokul.

S az utolsó kaszás ugyanebből a bandából. Csontjára száradt, középkorú ember volt; ebédszünetben míg a többiek főztek az öhömöt, félrehúzódott lapos tarisznyájával. Vízbe áztatta a. kővé szárajdt kenyeret, vereshagymát rágcsált hozzá, hetekig. Kiszikkadt, sovány emberke volt, mondom. minden zsírtartalék. nélkül kezdett az aratáshoz. Nem tudtam még akkor, mi a kalória. Tudósok, orvosok, biológusok — magyarázzátok meg, hogyan telt ki napi ötezer kalória — kenyérből és vereshagymáiból!

P

ersze másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valameny- nyire még a mai kaszásoknak is ' másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlag ban a vízben áztatott kenyértől és a vereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyérselejtez és a disznóhizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredet: fogalmaim szerint a kenyér legalább hét napja kisült, némiképp már megszikkadt ennivalót je-. lentett, minthogy a frissen- sü- töttriek lágykenyér volt a köz- használatú neve.

Rendben van: ma 'lágykenyeret eszik az orafág. Helyel-közzel már a reggeli sütést sem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben van, hogy csökkent a kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a í kenyérfogyasztás alakulását; egy határig nő — amíg maga a j óllakás a gond —, azon túl pedig csökken. Az anyagi jólétet, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi.

— viszonylagos — bőség kosarából tehát ki-ki a frissebb kenyerest választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz a hizlaldákba induló teherautókon.

De.

Vajon a gyerekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, arnely minket elfog, ha a szemetes kübliben félbe vágott ’kenyeret látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyet egy egész életre belénk nevelt, a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolas főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetjük?

No igen, ezekben a kérdésekben a kenyér ugyanaz a szimbólum, ami volt; az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma.

Ami azok szemében volt, akik még mia is, ha leejtenek egy darabot, óvatosain és bocsá natké- rően lefújják róla /a port.

Fekete Gyula

Mohácsi Regős Ferenc rajza

CSANÁDY JÁNOS:

Szentistván

ötkilós parasztkenyérrel koronázom — mert véle kell megkoronázni minden' napjaim.

Segíts a békességgel! — jöjj el, történelem, abroncsos koronákkal ne fájdítsd homlokunkat, amit a vetésből iceU esőkkel, fellegekkel kicsikarni a földből, fogadd el, íme, nyújtom kelendő kenyerünket, mit a régi kovásszal keltettünk tekenőnkben, s kemencébe vetettünk, hol piros-ropogósra sült a forró falak közt — elfogadjuk mj is, el, amit nyújrt kézzel az ember asszonynak gyerekeknek, tétova . öregeknek, ifjú erőnek, drága jövőnek, verejtékkel sózott mindennapunkban. Jöjj el, ó jöjj el csillagos kegyelemmel!

♦

KECSKEMÉTI KAPCSOLATOK

Veres Péter-levelek 2.

1966 január utolsó napján érkezett sorai is bizonyítják: senkinek sem akart a terhére lenni, mindig a legésszerűbb megoldásra törekedett.

„Kedves Barátaim! A jan. 26-ról keltezett levél értelmében csinálják, ahogyan jónak látják. Végszükség esetén én magam egyedül is helytállók magamért. Változatos mondandóval ki tudok tölteni egy egész estét is. Ezt sokszor, és sok helyen megpróbáltuk már. Azonban tartsunk rendet: maradjunk az ott kialakult terveknél: csinálják, ahogy jónak látják. Csak azt írják meg: tőlem mit várnak, és mennyi időt adnak rá. A citerát — nálunk tambura — mindmáig nagyon szeretem, mint gyermek ezen nőttem fel, amint már meg is írtam éppen ebben az új könyvemben is. A Mathiász-telepi megjelenést is bele lehet venni a programba.**

„Igazán jól'sikerült” írta az 1966. február 25-én rendezett irodalmi estről. Jól érezte magát a Mathiász-telepen is. Kocsis Pál társaságában. (Erdei Ferenctől tudom: járt már arrafelé, mert szólt neki a kutatóintézetnél látott szövőlepkék miatt. Mindenre odafigyelt! Katonatelep felé autózva kifogásolta a vízlevezető árkok elhanyagolását. Néhány hónap múlva óriási belvíz juttatta eszembe Péter bácsi aggodalmát.)

Örömmel nyugtázta köszönő soraimat. az irodalmi estről beszámoló Tóth István-cikket. az elküldött Aranyhomók-antológiát és néhány más kisebb — szegény volt a művelődésügy Kecskeméten. mint a templom egere— kiadványt.

„Kedves Barátaim! Csak meg akarom köszönni a figyelmességet: megkaptam az újságot, és a kecskeméti kiadmányokat. Érdekes dolgok vannak az antológiában. Éppen a mai Nép- szabadságban írtam, bogy mennyire nem ismerjük a magyar történelmet.

De az is eszembe jut ennek kapcsán, hogy az antológia elódjében, a Kiskunságban olvastam egyszer — lehet annak I—10 éve, Katona Józseftől egy írást, már nem is emlékszem, hogy cikk volt-e vagy levélféle, amelyben Horatius ars poeticájából egy olyan mondatot idéz, amelyet azóta én ts többször idéztem. („Sok bátor ember élt Agamemnon előtt is... stb.) Még valamit! Most jut eszembe az átlapozott nevekről, bogy sem Varga Mihályt, akivel már több levelet váltottunk, sem Hatvani Dánielt nem láttam. Illetve, ha ott voltak Is, a nagy sietségben nem kerültünk össze,”

Élénk, rokonérző figyelemmel kisérte a kecskeméti népzenei találkozókat.

„Kedve? Barátaim! A levelet megkaptam, és ha.nem is tehetek határozott ígéretet, mindenesetre szeretnék ott lenni. Csakhogy túlságosan hajszolt ez a kis élet, és még nagyon fontos írnlvalőkat érzek magamban.

A bevezető előadást nem is vállalhatom. Ahhoz nem Ilyet) „outsider” kell, hanem, vagy szakmabeli, vagy közéleti egyéniség. Előbbi, mert tud, utóbbi, mert reprezentálni tud. Esetleg egy hozzászólást vállalhatok, amely — gondolom — nem lenne érdektelen.”

Hajszolt életére. írnivalóira hivatkozva tudatta: „most ne várjatok”. Utólag belátható, hogy bi" zony fel kellett volna olvasnunk e tanácskozáson egy korábbi, a népzenével kapcsolatos levelét.

„Csak azért írok még egyszer, hogy elmondjam: az én véleményem szerint a Kodály- és Bartók-imádók nagyon sokat ártottak a népköltészet, a népzene reneszánszának azzal, hogy túl szigorúan ítélték meg az Igazi ősi népzene, és az ún. új típusú népdalok és műdalok minőségi különbségeit. A nép ezt nem tudja, nem érti, de az emócionalizmus örök törvényei szerint mindig tetszik az „új nóta”, amíg aztán a könyökén nem jön ki. Öh, hányszor írtam már arról, hogy az érdekes és szép, bár együttjáró. és sokszor együttható erő, de mégsem azonosak. A szép mindig érdekes, az érdekes nem mindig szép. Az érdekes egy bizonyos idő után elviselhetetlen lesz, sokaknak már a Pancsoló kislány és a többi. Nagyon óvatosan kell hát bánni az öntevékeny együttesekkel, mert különösen a felnőtt ember nagyon szégyell!, ha a müveitek kicsúfolják azt, amit ő szépnek érez. stb., stb.”

A következő évben is hiába vártuk.

.Kedves Barátaim! A szivem veletek van. Nem bírom a strapát. A varázsszőnyeget a népművészet is csak a mesében csinálta meg. Azzal elmennék. Kipp-bopp! ott leszek, ahol akarok!' Ezenkívül kisebbfajta építkezés is folyik itt a házunknál, és éppen iá „szabad szombat’ és mun- kaszünetes vasárnap idején, mert ilyenkor kaphatunk segítséget. Köszönet és üdvözlet.”

. Nemrégiben írtam: milyen nagyszerűen érezte imagát a Berkes Kollégiumban, ahol Nemes Mária üdvözölte kedvesen, okosan

Becsülte dr. Henkey Gyula antropológus 'munkásságát. Hívására találkozott a kecskeméti főiskolásokkal, megjegyzéseket fűzött a Népkutató füzetekhez. A nemrégiben nyugalomba vonult embertan-tudóshoz írt leveleit ,a közeljövőben ismertetem. Szólni kell dunavecsei tapasztalatairól, keceli meghívásáról is.

Értékeket ígéretes kezdeményezéseket számon tartó figyelmét a Forrást köszöntő sorai is tanúsítják. Az önmagában is jelentős eseményen túlmutató gondolatokat vetett papírra az első számot köszöntő levelében. Szólt a vidéki értelmiségről, lelkesülten a néüzenei találkozókról és a naiv festők ebből kinövő, tervezett múzeumáról.

„CTgy gondolom, a „naiv1' vagy pa- rasztfestök művei is élményt jelentenek sok-sok képszerető embernek. Mindenképpen üdvözölni kell hát ezt a kezdeményezést. - .”

Akkoriban a közönyösség hét- «fejű sárkányával kellett megküzdeni minden 'kulturális kezdeményezésnek.

Péter bácsi már nem érhette meg a szívevágya múzeum megnyitását. Elmaradtak az ígért további látogatások is.

Heltai Nándor

v