Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984. április 4. • PETŐFI NÉPE • 5 • Orbán Jánosné Kullai Marika 17 éves korában. Az ápolónő és a katona Az idei tavaszról hosszú időre szóló élmény jó néhány Bács-Kiskun megyei lakos számára, hogy a moszkvai Barát­ság Házában vendégeskedhetett. Csoportunkat a ház vezetői mellett két, hazánk, ezen belül a Duna—Tisza köze felsza­badításában személyesen részt vett tábornok, Igor Grigor- jevics Csepajkin és Oszadcsih Dmitrij Ivanovics is köszön­tötte. Idegen kiejtéssel, de érthetően mondták ki Szeged, Kiskunhalas, Solt, Dunaföldvár nevét, beszéltek a szovjet harcosok hősiességéről, a nyolc nap alatt elkészített pon- tonhídról, amin átkeltek a Dunántúlra ... Valamennyiünket meghatott, emlékidézésre késztetett a személyes találkozás azokkal, akik a felszabadításért folyó hadműveleteket irányították. Ekkor . lépett a terembe egy magas, bajuszos, kékinges férfi. Tekintetével körbepásztázta az asztalok mellett ülő­ket. Egy ponton megállt, szőke .útitársnőnk pedig ültéből felemelkedett. A teremben tökéletes lett ar'csend, amikor a két ember egymás felé indult. • Grigorij Csuhraj filmrendező, a Ballada a katonáról című film alkotója. Megismerték egymást, negyven esztendő után is­mét találkozott: Grigorij, Csuhraj, a világhírű film­rendező, és Orbán Jánosné, a hajdani Kullai Ma­rika, aki a kecskeméti hadikórházban — a jelenlegi Katona József Gimnáziumban — ápolta a hazánk­ban megsebesült gárdafőhadnagyot, A találkozás valamennyiünket megdöbbentett, nyilvánvalóan a két érdekeltet a leginkább. Csopor­tunknak meghatározott programja volt, a rendező­nek is beosztva minden perce. Mégis hamar meg­született a döntés: este a Szevasztopol Szálloda ét­termében együtt emlékeznek. • Grigorij Csuhraj a fegyelemhez szokott emberek pontosságával érkezett. A tolmácsolásra készen állt a csoport vezetője, Vázsonyi Miklós, ott volt Mari­ka. az immár nyugdíjas diétásnővér, a férje, és a csoport néhány tagja. Valaki pezsgőt rendelt, de Csuhraj tiltakozott: nem ihat, kocsival jött. A csen­det Marika törte meg: ' — A széniéről ismertem fel. Hosszú hónapokig fe-' küdt a kórházban, az első időben nem is tudott fel­kelni, olyan súlyos volt a sérülése, később pedig mankót kapott, azzal tanult újra járni... — Hogyan került a kórházba? — Még nem voltam tizennyolc éves, amikor az utcákon megjelent a hirdetés: kórházi munkára le­het jelentkezni. Nagy szükségünk volt a pénzre, s amikor felvettek dolgozni, nagyon boldog voltam. Az ápolónőt, aki mellé beosztottak, Natasának hív­ták. Súlyos sebesülteket ápoltunk. Kevés volt a gyógyszer, a kötszer, a Dunántúlon még folytak a harcok. Emlékszem, egy napon Natasa súgta meg, hogy a nagy, huszonöt ágyas kórteremben egy fia­tal költő fekszik. Ö volt, Grigorij Csuhraj. Akkor már egy kicsit javult az állapota, egyre kevesebb kötés került a fejére, mellére, lábára. —r Erre már én is határozottan emlékszem — mondta a rendező. — Igaz, nem voltam költő, csak írogattam, meg a sebesültek felvidítására brigádokat szerveztem, akiik teremről teremre jártak és szaval­ták, dalokat adtak elő. Ami az előzményeket illeti: a tíz osztály elvég­zése után jelentkeztem katonai szolgálatra. Arra gondoltam, hogy mielőtt elvégzem a filmfőiskolát, jót tesz egy kis katonáskodás. Egy esztendő múlva pedig már a háború miatt nem szereltem le. Hat évig voltam katona, felderítő. Pápa térségében se­besültem meg. Ezekből a napokból arra emlékszem, hogy egy széles ökrös szekéren sokadmagammal visznek kelet felé. A kocsit parasztasszonyok ve­szik körül, tőlem azt kérdezik: fáj lábad? És enni­valót hoznak. Zsíroskenyeret, tejet. Mi pedig eszünk, mert éhesek vagyunk. Sokan tudtuk: fiaik, férjeik helyett mi kaptunk enni... Hét hónapig, 1945 októberéig éltem Kecskeméten. Számos emlékem köt, kapcsol a városhoz. Van egy csomó kisalakú füzetem, amit ott vettem és leje­gyeztem bennük személyes háborús élményeimet. Könyvespolcom féltett darabjai. A kórházban egy grúz bőrgyógyász látott el ben­nünket, meg egy sebészorvosnő. ö is beteg volt, de ha újabb sebesültek érkeztek, felkelt és operált. Ke­vés volt a gyógyszer, főleg a fájdalomcsillapító, ezért katonaként kellett tűrnünk a fájdalmat. Amikor felépültem, kaptam tizennégy nap szabad­ságot. A lehető legjobban használtam fel! Egy lány várt rám a Kaukázusban, öt nap Volt hozzá az út és persze öt vissza. A közbeeső négy nap alatt há­zasodtunk össze. A háború után huszonnégy éves voltam, nős és nem volt szakmám. Mégis szeren­csésnek érzem magam, mert azt tanulhattam, ami­hez képességet éreztem magamban. Örülök annak, hogy találkoztam Marikával, és felismertük egymást, negyven esztendő elmúltával. Neki, családjának, minden kecskemétinek egészsé­get, boldogságot kívánok. Azt, hogy gyermekeink, ha megérnek egy ilyen találkozást, akkor ne háborús, hanem turistaélményeiket mondhassák el egymás­nak ... 1 Selmeci Katalin FELHÍVÁS A MEGYE ÚTTÖRŐ- CSAPATAIHOZ! A szabadság lángja Hazánk felszabadulásának 39. évfordulóján szerkesztősé­günk a megyei úttörőelnök­séggel karöltve felhívással for­dul megyénk százhetvenöt út­törőcsapatához. Nagyszabású szellemi— ügyességi vetélkedővel kívá­nunk megemlékezni a követ­kező mozgalmi év során me­gyénk, hazánk felszabadulásá­ról. A vetélkedőt háromré­szesre tervezzük. I. Benevezésként dolgozzá­tok fel a Vörös Hadsereg köz­ségbe — városba — érkezé­sének valós eseményeit. De­rítsétek fel a felszabadítók ér­kezésének útját, az időpontját (a napszakot is). Keressétek meg azokat az embereket, akikkel találkoztak, akikkel beszéltek, akiknél laktak. Ügyeljetek arra, hogy adatai­tok hitelesek legyenek. Kuta­tásaitok eredményeként az eseményről 40—60 kézírásos/ sorban számoljatok be. Ezt ké­szítheti a csapat bármelyik tagja, őrse, raja, néhány tag­ból álló csoportja. A dolgozat függelékeként a községben, nagyvárosban le­vő szovjet katonasírok helyét, az ott nyugvók nevét, illetve az. emlékművek helyét és az azon olvasható neveket kér­jük leírni. Az írásokat szerkesztősé­günk címére küldjétek. (Pető­fi Népe Szerkesztősége, Kecs­kemét, 6001 Pf. 76.). Beküldési határidő: 1984. szeptember 29. II. Megyénk helységeibe a felszabadulás évfordulóján — október 12-től—november 14- ig — a SZABADSÁG LÁNG­JÁT úttörőstaféta viszi majd azon az úton, ahol negyven esztendővel ezelőtt a Vörös Hadsereg katonái jártak. III: A fáklyavivők a ven­déglátó csapatnál szellemi ve­télkedőn vehetnek részt. A vetélkedő tárgya megyénk és tágabb értelemben hazánk felszabadulása lesz. A győzte­sek a továbbiakban újabb for­dulókban mérkőzhetnek a vá­rosokban, illetve nagyközsé­gekben. Mielőbb fogjatok munkához! A legjobban sikerült dolgoza­tokat jutalomban részesítjük, illetve közöljük. Bács-Kiskun megyei úttörőelnökség Petőfi Népe Szerkesztősége ^igtokcióban ' A Duna—Tisza közi Építőipari Vállalat pártbizottsági szobájának két ablakán beözönlött a márciusi napfény. A kopott bútorok e fény- özönben szinte felfrissültek, akár­csak az ablak alatti örökzöldek. — Alig merem mondani, olyan sablonosnak tűnik az életem — kezdte szerényen Kókai Ferenc, a pártbizottság titkára. Unszolásom­ra mégis belekezdett. — Az apám uradalmi kocsis volt Kalocsán, s hat gyermek fogyasztotta a kenye­ret. Áz akkori időknek megfele­lően kijártam a hat osztályt, a gazdasági iskolát, voltam gulyás, kisbéres, s 1941-től 1944-ig, amíg el nem vittek a Dunántúlra erő­dítményt építeni, ettem a béresek keserű kenyerét... A 19 éves fiú, akire nagyon ko­rán rászakadt a család eltartásá­nak gondja, nem* sokat értett a háborúból. Zalahárshágyon fog­ságba esett, de három nap múlva elengedték. Három évig napszá- moskodott Kalocsán, s 1949-ben a Kőbányai Középítési Nemzeti Vál­lalathoz Budapestre szegődött el kubikosnak. Az öreg kubikosok jó irányba terelték érdeklődését, 1953-ban a tagjelöltség után fel­vették a pártba. Kókai Ferenc a nehéz fizikai munka után tanult, mert több akart lenni. Kiskunfél­egyházára az 5. számú Mélyépítő Vállalathoz 1956 májusában már mint munkaügyi osztályvezetőt helyezték át. — Alapszervezeti titkárnak 1959-ben választottak meg. A mélyépítő vállalat 1961-ben meg­szűnt, s áthelyeztek a ÉM Bács megyei Állami Építőipari Válla­lathoz. Normacsoport-vezető let­tem, s egyben alapszervezeti tit­kár. A vállalatnál 1970 júniusá­ban alakult meg a pártbizottság, s akkor választottak meg erre a posztra, amelyet éppen 14 éve töl­tök be ... Amikor idekerültem, csupán 80 párttag dolgozott a vál­lalatnál, jelenleg 360-an tevékeny­kednek a 10 alapszervezetben. Nemcsak számában, arányaiban is növekedett a létszám. Koráb­ban 3—3,5 százalékos volt. ma majdnem 6 százalékos a párttagok aránya. Észrevétlenül a jelen minden­napi teendőihez kanyarodtunk. Nem csoda, hiszen a pártbizottság titkárát éppen a ma feladatai, a tervek megvalósításának gondjai kötik le. Pedig volna miről beszél­ni: az építőipari technikum elvég­zéséről, a felsőfokú munkaügyi tanfolyam, a Marxista—Leninista Esti Egyetem hároméves tagozatá­nak befejezéséről, s mindezt be­járóként: Félegyházáról. Mégsem ezt teszi. gyobb gond, s ez foglalkoztat va­lamennyi kommunistát, évről évre elfogadtatni a vállalat fejlesztésé­nek terveit. Ez jelentős áldozatot követel dolgozóinktól, hiszen nye­reséget hosszú évek óta nem fize­tünk, azt a fejlesztésre fordítjuk. Először a házgyár, azután az ab­lakgyár üzembe helyezése volt na­pirenden. Igaz, a bérfejlesztésnél próbáltunk többet adni. Az idén a legfontosabb feladat a 3,7 mil­liárd forint termelési érték eléré­se, amelyhez az algériai építkezés hoz még 2 milliárdot. Ezt nem lesz könnyű elérni, mert a bérfej­lesztés csak annyi lesz, amennyi­vel a nyereséget túlteljesítjük. E cél érdekében dolgoznak az alap­szervezetek, a pártbizottság. A gazdaságpolitikai feladatok évek óta a pártmunka középpont­jában állnak a DUTÉP-nél, de emellett nem feledkeztek meg az utánpótlás neveléséről, a párt bel­ső életének alakításáról sem. A múlt évben 20 párttagot vettek fel, s ebben az évben 22 tag felvételét készítik elő. Munkamódszerük, munkastílusuk jól kialakult, a végrehajtó bizottság kéthetenként, a pártbizottság negyedévenként ülésezik, vitatja meg a legfonto­sabb teendőket. A munkabizottsá­gok tevékenységét is jónak érté­keli. — Szívem szerint, több időt töl­tenék. az építkezéseken, az üze­mekben. de sok az értekezlet, a megbeszélés. Hetenként átlagosan azért egy-egy napot szakítok arra, hogy az emberekkel, a kommunis­tákkal, az építőmunkásokkal be­szélgessek ... Sohasem untam meg a bejárást, mert ide- és haza­utazás közben jut időm szépiro­dalmat olvasni. Otthon? A két unoka kitölti minden szabadidő­— A tíz alapszervezet irányítá­sa nem könnyű feladat, de nem panaszkodom, mert segítenek a végrehajtó bizottság tagjai, az alapszervezet titkárai is. A na­met, meg az esték arra is jók, hogy felkészüljek a következő fel­adatokra, az új munkanapra ... —s —i BÁCS-KISKUNBÓL INDULT Az újságíró Zsengellér Gyula, Sárosi György, Toldi Géza fény­korában már a fővárosban járt Űjpest-meccSekre Lévai Béla, a Rádió és Televízió Űjság volt főszer­kesztője, a Magyar Állami Rádió és Televízió Bi­zottság titkára. Még hozzá sem szokott első hosszú nadrágjához, amikor beíratták egy budapesti kereskedelmi isko­lába. .Szülei elhalálozása után ritkábban járt haza Vecsére. Elfelejthették volna, mint eperfa a virágját. Alig győzi azonban emelgetni kalapját, ha szíve hazahúzza a Duna-parti nagyfaluba. Sokakat ismer a nálánál fiatalabbak közül is. Természetesen előre üdvözli azokat, akikről úgy sejti: „már találkoz­tunk”. így nevelték. Az előzékenység, az udvariasság annyira nyilván­való számára, mint a szülőföld szeretete. A rádió új épületének a Múzeumkertre néző szo­bájában fölcserélődik a megbeszélt szerep. A jó- kedélyű, fáradhatatlanul friss és frissen fáradhatat­lan újságíró a legfrissebb vecsei hírekről faggat. A pesti Bács-Kiskun megyeiek információs csatornáin értesült a tegnapi újdonságokról. Személyes tapasz­talatok is formálják szülőfalu-képét. A pempás sportcsarnokot — például — a Dózsa-öregfiúkkal együtt csodálta. Öt és Törőcsik András édesapját kérték meg a helybeliek: csalják el Vecsére a volt válogatott játékosokat. (Aki nem tudná: Törő édes­anyja a nagy folyó menti nagyközségi Nyúl doktor leánya.) Lévai Béla talán még Pelét is rávenné du- navecsei vendégjátékra, ha ettől függne faluja bol­dogulása. Duna vecsei emlékek — Kedves kolléga, sporttárs — nem is tudom, mi­ként szólítsam —, feltehetően még gyerekkorában barátkozott össze egy életre a focival. ÁU-e még az öreg pálya? — Hogyan állhatna, amiről mi még csak álmo­doztunk. A hajóállomás és a temető között, az ep­reskertben játszottunk. A fák kerülgetése közben ■mindnyájan nagyszerű cselezőkké váltunk. Ha kér­deznék, hogy mire voltam büszke az életben, bizo­nyára említeném: ifistaként többször tagja voltam a megszépítő messzeségben immár legendás nagy­csapatnak. Igaz-e Samu Jóska, Kerek Pista, Török- Töpöre? Ki tudja, vittem volna-e ilyen sokra, ha nincs igazi labdám. A szegények faluszélén, az új­városban laktunk, oda jöttek a gyerekek: „Lévai néni, tessék kiadni a lasztit, fölássuk az ágyást...” Minden jó gyerekkori komám újvárosi gyerek volt, nem ismerek szebb szót, mint haver. — A jó futókat ma is szívesen látják a csapa­tokban. — Valóban, gyorsan szedtem a lábam, ruganyos voltam. Az atlétáiról híres kunszentmiklósi gimná­ziumban — ott tanultam négy évig — bennem is fantáziát látott jó néhány későbbi olimpikon felfe­dezője, a sokszoros bajnok Csányi György, Földessy Ödön, Nagy Zsigmond első edzője, idős Miklóssy János tanár úr. Ma is őrzöm a járási és diákver­senyeken távol- és hármasugrásban szerzett érme­ket. Megsüvegelt deportáltak — A sport ’ megkedvelésén kívül mit köszönhet szülőföldjének? — Ott lettem olyan emberré, amilyen vagyok. Az egész rokonságom vecsei. Apám Apostagon, egy nagybátyám Szabadszálláson született. Én igazán otthon éreztem magam a református polgári isko­lában, mert korábban abban a házban laktunk. A nyárikonyhánkból kialakított osztályteremben is ta­nultam. Apám, Lévai Jenő állampénztári tanács'os nagyon népszerű ember volt. . — Hogy lett a kereskedelmi pályára szánt fiatal­emberből újságíró? — Hosszú történet. Huszonhét hónapi katonásko­dás után, 1943 nyarán elvittek munkaszolgálatos­nak. A voronyezsi áttörés után értünk ki, és mint oly sokan, én is végigcsináltam a nagy visszavonu­lást. Flekktífusz, miegymás, a részletek fölöslege­sek. Már a Kárpátokhoz közeledtünk, amikor frneg- tudtam egy földitől: szüléimét elvitték a kalocsai gyűjlőtáborba, onnan Szegedre, majd egy haláltá­borba. Falum becsületére legyen mondva, egy-két megkótyagosodott nyilason kívül, sárga csillago­sán is befogadtak. Művelt keresztény lányok is szóba álltak velem, pedig akkoriban völt egy olyan fogalom, hogy fajgyalázás. Szüléimét is megsüve- gelték, amikor kihajtották ‘őket a faluból. A ször­nyű hírt megtudva elhatároztam; bosszút állok a németeken, magyar kiszolgálóikon. Budán még ágyúztak Átszöktem, jelentkeztem antifasiszta iskolába. Il­lés Béla volt a parancsnokom. Észrevette, hogy el­fogadhatóan fogalmazok. (Mivel fiatal korom óta vonzott a sportújságírás, sor díjasként négy hétfői pesti lapba is dolgoztam szombaton, vasárnap.) Az általam szövegezett röplapokon buzdították az I. magyar hadsereg katonáit a harc befejezésére. Ro­mánia kilépése után kétségbeesve figyelmeztettünk mindenkit: öltözzön civilbe, itt az utolsó alkalom be­csületünk megmentésére, forduljon szembe a né­metekkel. Elvittek a negyedik ukrán front parancs­nokságán működő magyar operatív csoporthoz: a már felszabadult magyar területek lakosságát kel­lett tájékoztatnunk a szovjet hadsereg szerepéről, az új társadalmi rend demokratizmusáról. Mi szer­kesztettük 1944 őszétől a Magyar Űjság nevű front­lapot. Cikkeit a Szovjetunióban élő magyar kom­munisták, fogságba került németellenes katonák ír­ták. Követtük az előremozgó frontot. Dolgoztunk Munkácson, Debrecenben, majd Budapesten. Azt szokták írni az újságíró kollégák: még dörögtek az ágyúk Budán, amikor mi az Erzsébet, a mostani Le­nin körútra, az Athenaeum épületébe költöztünk'. Itt már Űj Szó néven jelentünk meg. A Vörös-Had­sereg őrnagya voltam 1948 januárjáig, a lap meg­szűnéséig. Hússzoros példányszám-növekedés — Azonnal a rádióújsághoz került? — Először az akkori aktuális osztályon, ma poli­tikai adások főszerkesztöségének mondják, voltam szuperlektor. 65 ezer példányban jelent meg a Rá­dióújság, amikor rám bízták szerkesztését. Három évtized múltán egymillió-háromszázezer példányos lapot adtam át utódomnak. Hússzoros növekedés! Nálam senki sem tudja jobban, hogy érdemeim mily szerények e gyarapodásban, hiszen ebben az idő­szakban terjedt el országszerte a rádió, jutott el mindenhová az elektromos áram és megjelent, győri saw népszerűvé vált a televízió. Ezt a tömegkom­munikációs forradalmat végigbábáskodtam. Boldog vagyok, hogy ebben a beosztásban dolgozhattam, amikor a tévé azzá lett, ami. — Emlékezetem szerint megváltoztatta a hetilap szerkezetét, jellegét is. — Ügynevezett képes, művészeti érdeklődésű ki­adványt örököltem. Ügy véltem, nem a mi dolgunk a művészeti élet belügyeinek a taglalása. Csak a minél pontosabb eligazításra, tájékoztatásra vállal­kozhatunk. .Szerettem volna kiváló munkatársaim­mal elérni: miközben mi — ha úgy tetszik — a rá­dió és a televízió félhivatalos lapja vagyunk, jó barátként kopogtassunk minél több otthonba. „Ugyanaz és mégis más” — Beszélgethetnék saját műsorairól, könyveiről, de inkább arról essék néhány szó, hogy milyen fel­adatokon dolgozik mostani tisztségében. — A több tárcát érintő fejlesztési feladatokon munkálkodunk. Foglalkozom például a műholdas tévé-közvetítések elvi és gyakorlati problémáival, a távoli harmadik műsorral. — Vecséröl indult Lévai Béla élete, a lapunkban nyilván csak rövidítve olvasható beszélgetésünk, fe­jezzük be az interjút szülőfalujával, örül-e a vecsei változásoknak? — Aki Emlékszik arra, hogy mennyién jártak a csepeli szabadkikötő építésekor kubikolni krajcáro­kért, fillérekért Vecséröl, csak örvendezhet a vál­tozásoknak. Most tucatnyi üzem keresi a munká­sokat. Persze azért sajnálom az eliszaposodott strandot, a szép Duna-partot. Meg az ifjúságomat. Odahaza éreztem meg: az élet — hogyan is mond­jam — azonos díszletek között folytatódik. Végül i& egy csomó háznak ugyanolyan színű vakolata van, mint az én gyerekkoromban. Elmondhatatlan a fej­lődés, de vannak a községnek ugyanolyan utcái, amelyek olyanok, mint gyermekkoromban, csak mások laknak itt. Megnéztem a szülőházamat: ugyanaz a fa az udvarán, a virágágyásokat még az édesapám alakította ki, most is muskátlik viríta­nak, amikor a természet parancsából virágoznak. Ugyanaz, és mégis más drága szülőfalum. És köszö­nöm szülőföldemnek ezt a gyönyörű, zamatos be­szédet. A rádiót hallgatva néha fölkapom a fejem: öt szó után megmondom, hogy ki a solti, az após- tagi^ a vecsei származék. Heltai Nándor • A Katona József Gimnázium épülete, a hajdani hadikórház.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom