Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Weintrager Adolf E lemi iskolába szülőfalumban jártam, polgáriba pedig a vele szomszédos Galántán. Hogy valójában milyen kitűnő tanárokkal áldott meg a szerencse, azt csak így, utólag tudóm igazán értékelni: hamar felfigyeltek kézügyességemre, jó rajzkészségemre és tudatosan egyengették az utam a képzőművészet felé. Olyan pedagógusok voltak, akiknek az emberségét, lojalitását követendő példaként őrizhetem emlékezetemben még ma is. Dévára jártam tanítóképzőbe, amikor kitört a világháború. S amikor Magyarországot elérte a front, katonaruhába bújtattak, bár még tizenhét éves sem voltam. A felszabadulás után kitelepítették szüléimét a Felvidékről, így kerültünk Vaskútra. A debreceni tanítóképzőben töltött évek jelentették az első igazán nagy változást: a város, a képtáraival, múzeumaival, s a kollégium, ahol különösen nagy ha-_ gyományai voltak a művészeteknek. — Miután diplomát kaptam, visszaköltöztem a szüléimhez Vaskútra,'« 'itt tanítottam 1969-ig. Innen jártam be Bajára öt éven át, Rudnay Gyula képző- művészeti szabadiskolájába. Csodálatos egyéniség volt a mester, bizonyára hasonlóképpen emlékezik rá valamennyi volt növendéke. Mondanom sem kell, mennyit tanultam tőle, ami a piktúra mélyebb titkait illeti, s hogy milyen nagy hatással volt festészetemre. Ebben az időben már portrékat, csendéleteket és zsánerképeket egyaránt festettem, valamint tájképeket Vaskútról és környékéről. Először 1948- ban szerepeltek képeim országos kiállításon, amit a VIT jegyében rendeztek fiatal képzőművészek munkáiból, s amin a Rudnay-iskola néhány növendéke is bemutatkozhatott, a fővárosban. Azt követően költöztem Bajára, hogy elvégeztem a Képző- művészeti Főiskolát. Négy esztendeig a központi iskolában tanítottam, 1973-tól pedig a főiskolán. — Impressziók özönét zúdította és zúdítja rám ez • vidék; sajátos természeti jelenségeivel, emberei- v ., leküzdhetetlen kényszert ébresztve bennem, h gy ecsetet fogjak... Emellett azonban, lényeges MŰVÉSZPORTRÉ „ A legszörnyűbb: az értelem értelmetlen pusztulása” Diószeg községben született, 1927-ben. A felszabadulást követően Debrecenben szerzett tanítói oklevelet, majd 1947-től 1952-ig Rudnay Gyula bajai képzőművészeti szabadiskolájának növendéke volt. Később a Szegedi Tanárképző Főiskola rajz szakán folytatta tanulmányait, 1968-ban pedig a Képzőművészeti Főiskolán kapott diplomát. Kiállításon először harminchat esztendővel ezelőtt szerepeltek képei. Azóta az ország számtalan városában, sőt Bulgáriában, Franciaországban, Jugoszláviában, a Szovjetunióban és Angliában is kiállították festményeit, grafikáit. A többi között Janus Pannonius-, Székely Bertalan- és Nagy lstván-emlékéremmel, a megyei tanács és az SZMT művészeti díjával tüntették ki. Több nívó- és pályadíj nyertese. Tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, valamint a Magyar Képző- és Iparművészet Szövetségének. A Bajai Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékének tanára. Az akvarell, a gouache, az olaj, illetve a különféle grafikai technikák egyaránt megtalálhatók művészetének gazdag fegyvertárában, miközben egy-egy emberi vagy természeti jelenség megfogalmazásának vizuális problémáival hadakozva, tömör kompozíciókba sűríti gondolatait. Többnyire a bácskai táj motívumai, s e táj emberei foglalkoztatják, de mélytengerek élőlényeitől az ikonok sajátos világáig, számtalan egyéb jelenség is megelevenedik képein, hogy érdekes összefüggéseket, asszociációkat ébresszen szemlélőjében. Weintrager Adolf műterme kész és félkész festményekkel, grafikákkal, vázlatokkal zsúfolt, s ha még ezek mellé tennénk a magángyűjteményekben fellelhető képeit, illetve a jelenleg kiállítótermek, múzeumok falán lógó alkotásait is, valószínűleg egy talpalatnyi hely sem maradna e jókora szobában, ahol beszélgetünk, s ahol vall önmagáról, művészetéről. változásokat köszönhetek külföldi tanulmányútjaimnak; új, ismeretlen benyomásokat és a bennük rejlő összefüggések tágabb értelmezésének lehetőségeit. Ilyen lényegében a tengeri halakról festett sorozatom. Azt kérdezed, konkrétan milyen összéfüg- gésekre gondolok? Például a szabadság és rabság viszonylagosságára. Hiszen a tenger, ez a végtelennek tetsző vízmező, óhatatlanul is a szabadság érzetét kelti bennünk, holott szeszélyeinek rabságába estünk, mihelyt hajóra szállunk. A tengeri halaknak nem árthatnak az óriási hullámok, viharok, vagyis azt gondolhatnánk, hogy az ő szabadságuk különösen csodálatos. Pedig rabok ma már ‘valamennyien: az ember rabjai, aki nemcsak hálójával tartja fogva és pusztítja el a halakat, hanem vizet fertőző vegyszereivel is, mégpedig tömegesen. Tehát az ember és az állat kapcsolata, ilyen megközelítésben már filozófiai, lélektani összefüggéseket is kínál, amik viszont további képzettársítások kiindulópontjai lehetnek. — Meíyik áll hozzám közelebb, a grafika, vagy a piktúra? Ez olyan, mintha azt kérdeznéd attól, akinek több gyermeke van, hogy melyiket szereti jobban ... — Nem tudnám megmondani, milyen korszakok^ ra osztható eddigi alkotói ténykedésem. Mert azonnal felvetődik a kérdés: milyen alternatívák' szerint célszerű korszakokra bontani egy művészi életű tat? A hangulatváltozás, a színdinamika, a mondanivaló, a formabontás vagy teszem azt az alkalmazott technika szerint? Valójában fejlődési folyamatot látok magam mögött, s bár technikailag épp úgy sokat változtak képeim, mint az érzelmi vagy gondolati megközelítéseikben, még ma is vannak vissza-visz- szatórő témáim és problémáim, amik közül néhány már egy negyedszázaddal ezelőtt is foglalkoztatott. Vagyis én úgy látom, hogy inkább körkörösen fej-. lődtem, haladtam, mint a spirál. — Ami számomra legszörnyűbb; az értelem értelmetlen pusztulása ... Iszonyatos, amit nehéz szavakba foglalni. Soha eszembe nem jutott, hogy ikonokat fessek, egészen addig az emlékezetes repülőgép-szerencsétlenségig, amikor megyénk több vezetője, művésze odaveszett. Ráadásul úgy volt, hogy én is velük utazom ... Robbanás, lángok, kiművelt elmék megsemmisülése, a tragédiák megmásítha- tatlansága, a gyász, a fájdalom ... Mindezt el akartam mondani, kegyeletül, de amikor a festőállvány elé álltam, már tudtam, hogy másként nem lehet, csak ha felrobbannak az eddig követett formák is, ahogy az a repülőgép, s anélkül, hogy holmi vallási érzület szállt volna meg, megfestettem äz első ikont... — Ahogy a gyermek ismeretei bővülnek, a játékosságát — aminek — szerintem — hallatlanul nagy szerepe van a képzőművészetben — egyre erősebb gátlások kötik gúzsba. Ügy 10—11 éves korban jelentkeznek ezek a konfliktusok, s vannak, akik egy életen át sem tudnak szabadulni tőlük. Mármint a merev előítéleteiktől. Ezért van az, hogy a fiatalok többsége elrejti őszinte rajzait, titokban írja verseit és így tovább. Tehát több ismerete van, mint amennyit empirikusan ki tud fejezni, s ha mégis megpróbálja, szégyenli. Nos, mint rajztanár, a szakmai, technikai ismeretek átadása mellett, e rossz beidegződések felszámolását tartom legfontosabbnak, mert csak ez eredményezheti a gondolat és a kifejezés nyitottságát, őszinteségét, a beleérző-képesség tudatos fejlesztésének sikerét. — Jómagam az idősebb generációba tartozom, aki más körülmények között, más iskolákon nevelkedett, más hagyományokhoz kötődik, mint az új, fiatal képzőművész nemzedék. Kíváncsian figyelem őket, s örömmel mondhatom, hogy igen sok a te, hetséges.. fiatal,. különösei} ß. grafikusok között, ök (már másként látnak, más- szempontok alapján- ítél-v i nelf.. jneg pjLintderjit, l.egyen az társadalmai vagy. ’ esztétikái kérdés, s lcozbén más, újabb technikákkal1 próbálkoznak, de azt hiszem, ez így is van rendjén. Igaz, van néhány dolog, amit hiányolok vagy ke- veslek Bács-Kiskun képzőművészeti életében, mint például a szakmai közösségeket, műhelyeket, alkotótáborokat, mindent egybevetve — és a többi megyéhez viszonyítva — azonban úgy vélem, nincs okunk panaszra. — Elégedett embernek érzem-e magam? Ha azt veszem, hogy konszolidált a családi életem, hogy megbecsülnek a munkahelyemen, akkor igen. És akikor is, ha végre sikerül megoldani egy vizuális problémát, ami hosszabb ideje foglalkoztat, gyöjör. Mert olykor hiába vesződöm napokig, hetekig, sőt hónapokig egy képpel, hiába keresem a megoldást egy-egy gondolat vizuális megfogalmazásához ... Ilyenkor pokoljárássá tud válni az alkotás. Bár, mitagadás, nincs nagyszerűbb érzés, mint e pokolból győztesen megtérni... Koloh Elek ZELK ZOLTÁN: Szabadság Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Ügy vélnéd, ezer éve: s ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kínt, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szom ja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, . hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! CSANÁDY JÁNOS: Tarts, tüzes trón! Sárgaföld, gyurgyókák fészek-szeme sorakozik lukakkal bepöttyözve a szakadt falakon, homok-part a folyó fölött, amott öreg nyárfák dőlnek a vízbe, gyökér-csonkjaik még kapaszkodnak, j rászállnak.a parti fecskék, ott-1 .. .gyűléSéznek, boqijirafy rajzanojfo,utuv|g£^ a friss légáramlásban a víz fölött, zöld a folyó és szőke csíkot húznak homokját felkavarva a hálák — homok-pad, gyurgyókák fészke falum hegyeiben, az erdők alatt messze villanó szakadt part, könnyű a szívem, repülök felétek, vad Tisza-part, Tolna Fejér, Somogy, a Koppány-járt vidékek s Tisza-menti urak, a lázadók, | Vaták vas-üstökű unokája vagyok és dózsa györgy keresztes vitézek amikor hálni jár belém a lélek s már csak a Nap s a kard vasa ragyog. KÖRÖSI CSOMA SÁNDORRA EMLÉKEZVE A józan megszállott Majdnem mindegy, hogy mikor született és mikpr halt meg. Jelkét) már Körösi Csorna Sándor, a nagyenyedi szolgadiák, a megszállott őshaza-kereső, a világhírű tudós, a lemondó, önzetlen, tiszta- lelkű, másokért élő ember. Titkon sokak bálványa, példaképe. Ügy hírlik, végre Budapesten is felállítják emlékművét, arpit eredetileg nagy szobrászunk, Medgyes- sy Ferenc tervezett a Gellérthegyre. Ügy ül Medgyessy reliefjén a tibeti málhahordó jak hátán Csorna, mintha azt álmodná éppen, hogy megtalálta a magyarok őshazáját, aminek keresésére indult. Kezében könyv, fáradt szeme benne kutat. De ahogy ül, erősen, egyenes derékkal, hogy meg ne billenjen, az a józan, okos, kitartó ember, aki tudja, mit akar. „Ö független volt a szó szoros értelmében, mert akaratán uralkodni tudott” — írta róla Ujfalvy Sándor erdélyi diáktársa és barátja emlékirataiban, olvasmánynak és történelmi forrásnak máig kitűnő könyvében. A háromszéki Kőrösön kétszáz éve született Csorna Sándor már diákkorában elhatározta, hogy .„fölkeresi a magyarok ázsiai rokonait”. És ezért megvont magától minden földi jót, kollégiumi cipón, gyümölcsön, túrón, salátán élt, „hevítő italt” nem fogyasztott, s. „rendesen a kopasz földön vagy deszka padozaton hált”, ahogy barátja feljegyezte. Mai eszünkkel aligha tudjuk felmérni, mire vállalkozott Körösi Csorna. Katedrát kínáltak neki Nagyenyeden, de ő 1819-ben elindul Temesvárra, onnan Zágrábba-, hogy szláv nyelveket tanuljon, s aztán Bukaresten át Konstantinápolyba, hogy törökül, arabul tanulva Bagdadig eljusson. Teherán, és újabb terv: Tibet. 1834-ben megjelenik tibeti nyelvtana és szótára — iszonyú szenvedések, gyanúsítások, í lemondások árán. Maradhatott volna Csorna a zanglai lámakolostorban, ahol tizenhat hónapot töltött fagyoskod- va, s szorgalmasan tanulva a tibeti nyelvet, de megtudta, hogy Zanszkárban régi kínai és tibeti könyvekből többet tudhat meg az őshazáról. 58 éves volt, és ismét útra kelt. Bárha mindég jak hátán utazhatott volna! A járvány a gyalogjárót hamarabb utoléri, mint ahogy őt is, a Himalája tövénél. Ott halt meg: 1842-ben. Sírjának fényképét arany keretben őrizte Széchenyi István az íróasztalán, hosszú feljegyzéssel: __„Nem magas helyzet, nem ki ncs a nemzetek védőre,, hanem törhetetlen honszeretet, zarándo- ki önmegtagadás, és vas akarat. Vegyetek/ példát hazánk nagyjai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok hittel, nem puszta' szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással”. Koczogh Ákos §11 \ V ■ ® Medgyessy Ferenc domborművé PÓSFAI JÁNOS: Sasbehívót kaptak a lovak Siposék fia aznap jött haza . Sopronból. „Gyere haza fiam, ha már mindenhogyan halni kell, haljunk meg együtt” — írta neki az édesanyja. A holmiját kopott papírbőröndben hozta, felöltőjét a vállára vetve jött a Repce felől. Jó idő volt, a füzek már kibontották hajukat, sárgán virított a gólyahír. A Siposék fián csőp-\ pet sem látszott a nagy elkomorodás, még kevésbé, hogy halni jön haza a falujába. A városban dolgozott, idehaza tengernyi gyerekkori emlék várta: a fűzfasípos tavasz, a mezítlábas karikázás. — Mennyi sirályt láttam — lelkendezett, amikor kiszabadult anyja öleléséből. — Ügy röpködtek a víz fölött, mintha megker- gültek volna. — Nem sirályok voltak azok — igazította ki az édesanyja, de a fiú váltig hajtogatta, hogy ő bizony sirályokat látott. Mutatta is, hogyan rikoltoztak. — A bíbicnek más a hangja, meg a rebbenése is — erősítette. — Ezek úgy esték a vízre, mint a stukák. Lengő repülésből hirtelen alázuhantak, majd meg laposan elhúztak a viz fölött, szárnyukkal verdesték fodrait. öregedő apja a csizmáival bajlódott. Későn feküdt, most meg sietnie kellett vissza a kastélyba. Micsoda világ, dünnyögte. Legszívesebben maradt volna a fiával, esetleg kisétálnak a Répce partjára, a suhogó füzek alá, gondosan kikerülve a rétekről apró kis patakokban csordogáló vizeket. A vállára vette volna a maga esz- kábálta szigonyt, hogy a mélyebb árkokban, a folyással szemben úszó csukára lecsaphasson. Beszélgetne a fiával, j ^megvitatnák a madarakat, hogy csakugyan sirályokat látott-e a gyerek, vagy a bíbicek párzás előtti handaban- dája tévesztette meg. A kastélyba szólította a kötelesség. Várt rá a kopasz őrnagy, a tisztek közül a viliódzó szemű Mával, a mindig hangos Homonai. Ó még ilyen tiszteket soha nem látott. Egymás közt is folyton marakodnak, a zagyva beszéd el nem maradhat egyiküknél sem. A tatárfejű hadnagy más volt, akit két nappal ezelőtt agyonlőttek a kertben, öreg Sipos a puszpánbokrok mögül figyelte, mi történik. A hadnagyot a fenyőfához állították> letépték a váll-lapjait, leszedték a karszá- lagját, ő pedig keményen ódavágta nekik: „Ha tudtam volna, hogy ilyen csürhe bandába keveredem, soha nem állok közétek!” De alighogy kimondta, /alighogy ki tudta mondani azt a pár ézót, már kelepéit is a géppisztoly. Teste megnyúlt, majd elvágódott a barna avarban. A tisztek arra se néztek, csak fordultak, és mentek vissza a kastélyba. öreg Sipos mást is látott azon a tavaszon. Két embert autóval hoztak a kastélyba. Tisztes távolságról szemlélte a dolgokat, de azért figyelt is. Soványak voltak,- riadt szemmel bámulták a falat, melyet annyiszor nézettek velük, öreg Sipos csak azt tudta, hogy munkaszolgálatosok, legfeljebb sejtette, hogy valamiért mégis nagyon fontos emberek lehettek. Faggatták, vallatták őket, a kisbíró látta, ahogy arcukon felreped a bőr a pofonoktól, hogy az öklök nyoma kék foltokban megmarad a testükön. Délután kivitték őket a kertbe, oda, ahol hajdanában Be- zerédj Amáliát sétáltatta a nevelőnője, gödröt ásattak velük, s a gödör széléről belelőtték őket a mélybe. Egymásra zuhantak, estükben megölelték egymást, s úgy takarta be őket az édes anyaföld. Legszívesebben a fiávál maradt volna. Beszélgettek volna a madarakról, elhessegetve minden szörnyűséget, szívfájdító élményt. — Hát a házakat miért meszelték feketére, apám? — kérdezte tőle a fia. —> A repülők miatt — felelte■ öreg Sipos, s fölemelkedett görbült testhelyzetéből. — Ezek rendelték el. A házát mindenki meszelje be korommal. Hogy a repülőről ne lehessen látni. • Weintrager Adolf': Magány (grafika)!
