Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
MŰVÉSZPORTRÉ Probstner János (Tíz éve él Kecskeméten.) Azért jöttem Kecskemétre, mert nyitottnak éreztem a várost: az utcáit, a tereit, a vezetőit, a polgárait — jellemzőnek tartom, hogy amikor végre lakáshoz jutottunk, értesítettek a nagyáruházból: náluk vásároljunk — úgy éreztük, befogadnak. A pezsgés, az újjászületés korszaka volt, s mintha mindenre jobban odafigyeltek volna. Ha támadt egy ötleted, nem azt mondták: „jó—jó, de...”, hanem a válladra csaptak, felkiáltottak: „érdekes gondolat, szerinted hogyan lehet megvalósítani?” Tíz éve nemcsak lehetett, kellett is álmodozni, ma — bizonyára a gazdasági helyzet romlása miatt — a legbölcsebb elképzelést is meg kell indokolni; ma már én sem álomvilágért lelkesedem, hanem számításokat teszek mérlegre. Bölcsül az ember. 2 Papnak, tanárnak, bírónak, politikusnak, művésznek csak döntőképes korban mehetne az ember: ezekhez a hivatásokhoz bölcsesség, tapasztalat, hit kell; az élet élhetőségének a hite — úgy is mondhatnám, hogy a fölismert szükségszerűség tesz művésszé; engem az tett. Amikor a stúdiót megálmodtam, az EMBER volt a célom, nem a művész. Ha az alkotó ember jól érzi magát nálunk, akkor művészként is helytáll — belső etikája késztetésére. Minden korban meg kell találni magunkat, meg kell felelni a kihívásnak — ezért született, ezért születhetett a stúdió: egyedül kevesebb vagyok, mint többen —, s az alkotások ma már engem is védenek. Ahogy én látom, a stúdió az egyes emberre kötött; egyszerre kórház, szálloda, továbbképző, család és otthon — maga az élet; mert az alkotáshoz élet kell. Az az út, amit a megye ebben az évtizedben megtett, országosan is egyedülálló. Művésztelep ott alakul — ezt tanítja a történelem —, ahol a körülmények, és különösen a vezetők, megfelelőek. A legjobban attól féltem a stúdiót, hogy akadémikussá válik, olyan megkövült példa lesz, amihez viszonyítani —, és viszonyulni — illik. Rettegek attól, hogy megmerevedik: mert akkor meg is hal. Most még úgy látom, s stúdió nem tudja befejezni önmagát, és ugyanakNyomot hagyni magunk után (Waiter Péter felvételei) • Probstner-grafika a bajai Téli Tárlatról. Negyvennyolc kiállító közül ötöt díjaztak. Rajzaiért Probstner Jánost Is. kor egy ponton túl nem fejleszthető — de éppen odáig kell fejleszteni, megtalálva az optimális mértékét. Aki ezt nem találja meg,’ emberként és művészként is kudarcot vall — ezért egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a beledicsőülést. Eötvös-diákként végeztem, naponta olvastam a jelmondatot: „Kit nem hevít korának érzemé- nye, szakítsa ketté lantja húrjait”. Hát engem hevít, igenis hevít a korom; próbálok érzéseinek megfelelni. Ahhoz, hogy alkothass, az életet kell megérteni. A világot. Az országot. Az időt. A családot. Felfűzni őket egy olyan valamire, amiben állandók is vannak — nem hiszem azt, hogy az ember nem felelős önmagáért; nem hiszem, hogy akár a névtelen munka is beleivódik a porba, ezért a kortárs sors-vállalásával közelítek mindenkihez. Humanista vagyok, humánum belső lényegének azt érzem, hogy talentumával ki-ki felelősen gazdálkodjék — nincs emberi értelem önmegvalósítás nélkül. Néha, ékszert kívánva, az ember unottan felrúgja a drágakövet a földön. Le kell hajolni érte? Ki kell csiszolni? Ez a Feladat! Lehet egy faluban is forradalmat csinálni, nemcsak Párizsban; ott és akkor jelentősége mindenképp a párizsi mércével mérendő; amikor hivatalnokkal perlekedem egy irodában — Dantonnal polemizálok. Ha stúdióigazgatóként jól dolgozom, végül is mindegy, hogy emiatt a végelszámoláskor eggyel kevesebb mű lesz az enyém. A stúdió maga is alkotás. Hol van Probstner, a művész? A fűben, a fában, az épületben, a közgyűjteményben. Miért, a takarítónő nincs benne a gyár termelésében? Melyik a jobb alkotó? Aki festett három rossz képet, vagy aki ültetett két fát, amelyik kétszáz évig ad árnyékot? Amikor szép épület mellett megyek el, barátomnak érzem a tervezőjét, az építőjét: nekem alkotott gyönyörűt; élvezem munkáját — a koromban gyönyörködöm. Nem várom el, hogy mindenki értsen. Vagyok ennyire bölcs. Hibázok? Jogos kritika érhet. Az embereket a lehetőségeikhez kell mérni, mert ez a cselekedet mércéje: mit és . mennyit tesznek meg abból, amit és amennyit képesek volnának megtenni. A barbársággal, az értelmetlen önzéssel nem tudok mit kezdeni, akárcsak a felelőtlenül elvállalt pozíciókkal. Nem hiszek abban, hogy lehet kultúra nélkül élni, az emberélet teljességére törekszem. Az inten kicsivel többel áldott meg, amennyi ehhez az igazgatáshoz kell. Túl a kerámián marad a papír: a kétszemélyes küzdelem. A rajz: intimitás, önmagam igazolása, hogy alkotóképes vagyok. Ma úgy érzem, tettem annyit, hogy jogom lenne elmenni állami ösztöndíjjal egy évre úgy alkotni, hogy ne várjanak tőlem semmit — mert az elvárások nélkül is meg kell felelnem a belső kihívásnak. A stúdióban fel vagyok készülve arra, hogy, ha olyanok lesznek a körülmények, virágcserepet kell gyártanom. Igyekszem majd a világ legjobb virágcserepét gyártani. De vér.ig sértve tiltakozom ez ellen mindaddig, amíg kultúrát is csinálhatok. Nem alázna meg, ha egyik napról a másikra nem a -művészetből kellene eltartanom magamat: az eszményem a reneszánsz műhely, ahová konkrét céllal tér be a Mecénás, s az én dolgom az, hogy kívánságát a lehető legművészibben váltsam valóra, s ha ezt teszem ő is jól jár — nem születtek volna meg a tárgyaim, a stúdió, ha ebben nem bíznék — ha nem ebben bíznék -r- a ke-uö rámia az egyik legellenállóbb anyag, mi nyomot hagyunk magunk után. Ez”' a legfontosabb, ezt elérni, az élet adta bármely területén. A bolti eladó is nyomot hagy az emberekben, ha jól végzi el azt, amit vállalt. Nem minden ember művész, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb, aki nem az. Aki megfelel a vállalt -feladatának, aki megteszi amire képes, aki képes nyomot hagyni maga után: ez az én eszményem, az önmagát alkotó EMBER. Szeptember tizedikén volt negyvenéves. A Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió alapítója és művészeti vezetője, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének területi titkára, stúdióját képviselve egyike annak a néhány magyarnak, aki tagja az AIC-nak, a Nemzetközi Kerámia Akadémiának. A legtöbben „Jánosnak” szólítják. A szakmában ő a csupa nagybetűs PROBSTNER. Probstner János. Ballai József GOŐR IMRE Ünnep előtt Közeledik az ünnep- Bronzhangú palotáié zengő dobozok magasában hóptheszámyon surranva röpül az Angyal Kibillegnek hófehér út fáinkra táncos katonáik bozontos utcaiseprők aranyszavú prédikátorok. Dong a betonján. Költők illetetnek felemás jövendöléssel: Békés lészen a föld ... ésatöbbi. Kirakattókból, rakatokból, lerakótokból kiröppennék bohócok ágyúk, tankok kézifegyverek álcázott bombázó vadászok és hajó huzagolt gyertya angyalhaj rakéta csillagszóró. Íme várandós vigalomra szisszen szuszog a lélek. Varjúcsapat köröz mint fennen az angyal hópiheszárnyon igavonó ökrök térnek az útra gyermeket bölcset vizslatni hétcsillag szemeikkel kufárak és királyok nyakán selyemzsinór fára felkötni érdemes. 8 eljő az Ünnep Atyja is és szól vélünk példázódván az emberi fajjal, amely mint mondja felnő a csillagokba. w Szűk tereinken havasról tépett szálfenyőt látok aaélbiUncsben. Hegyezett csúcsán fúttüveg jelkép: ünnepi Csillag. PINTÉR LAJOS Kezek (fiammal kéz a kézben) Két kezemmel karoltalak s fölkaptalak. Nem tudom, hogy e mozdulat óvott, védett téged, vagy csak féltett? Kicsi gyerek, akár nyaláb hasított fát vagy csomagot: cipeltelek. Üres telek, kifordított szölőtövek, tuskók jelzik: itt rég kert volt. Régi nyarak múltak, s telek, betléhemes játékaink: apád kicsi gyerek itt volt. Fölkapnálak. Nem engeded. Fognám kezed — mennyi veszély —, ltnem .engeded. iüqájiöíé ájjm .Kezeknek kötése t .tjA'J i.' t JíGb á&A jí xöpdé, fiáé — kibomlik, elszakad. Először csak a kéz lesz hűtlen, a fiúi kéz hagyja el szégyenlősen apja kezét — lám a hűség lenne szégyen —, s lassan külön útra lép a láb, s pengénél élesebb: külön utat hasít a képzelet. s A rég még összekapcsolódó kezek elúsznak egymás mellett észrevétlen, mint halak, mint tengerjáró óriás hajók, mint vonatok párhuzamos síneken, mint párhuzamos koporsók. Nem összefonódás már, nem kulcsolódás, ha két kéz — apáé és felnőtt fiáé — összeér, inkább összeütközés, óriás hajóké, robogó vonatoké a makett síneken. Hogy ki is az erősebb: a kézfogás most gyöngéd erőpróba. Kezek: ti kezek, konkrétak, nehezek. Kezek: ti békejobbot nyújtó kezek. Kezek: / ti lángoló madarak. Kezek: ti világhódító hajók. Kezek: végül már nem adunk egymásnak kezet, csak szemünk beszél, csak szemünk mozdul kezünk helyett, csak nézzük egymást dacosak, tékozlók, hűségesek. Németh Miklós linómetszete. F. TÓTH PÁL: A motor köhögni kezdett, aztán hirtelen leállt. A sofőr dünnyögve kászálódott kifelé a kocsiból. Hideg volt odakint, a fagypont alatt. Kinek van ilyenkor kedve az országúton ácsorogni? Sajnálta a sofőrt, de azért most mégis örült, hogy egy kicsit magára maradt. Amióta elindultak hazulról, folyton izgatta a levél. Már az érkezése is olyan különös volt. Hetek óta hiába vártak egy tort is a mamától, 'nem írt. Reggel, amikor benyúlt a levelesládába, csak az újságokat markolta ki onnan, mást nem vett észre a gyér lépcsőházi világításnál. Amikor azonban kilépett a ház elé, egyszer csak a lábaihoz hullott a levél. Az újságlapok közül eshetett ki. Talán már napok óta a ládában hevert. A mama jellegzetes betűi voltak, ezt rögtön látta, de sok ideje nem volt a töprengésre. Beszállt a várakozó kocsiba, és a levelet zsebre tette. Nem feledkezett meg róla, de valahogy resteilte előhúzni. Előbb a szokásos diskurzus a gépkocsivezetővel, aki szinte már barátja, hiszen évek óta járnak együtt, hetente kétszer-háromszor, ahogy a munka hozza magával. De levelet még sosem olvasott útközben. Az mindig a legbensőbb magánügy. Ha megkérdezné, ki írta, mit is válaszolna? A mama, kellene mondania. — Az ám, hogy van a mama? — kérdezné a sofőr, és elmesélhetné, hogy a mama már egy hónapja nem ír egy sort sem, már illett volna meglátogatni, de mindig közbe jött valami. Mindig volt valami fontosabb. Pedig a mama nem lakik túlságosan messze, alig ötven kilométerre, egy kis kitérő csupán. De mivel más megye, nem esik útba sohasem. Ha kollégákkal van, nem mondhatja, hogy kerüljünk már arra Bögöny felé! Egyedül meg csak ritkán jöhet. A kitérőt is meg kell indokolni. Az út sem a legjobb, különösen ilyenkor télen, amikor a keskeny makadám mellett szinte fenyegető az árok. Tavaly egyszer nekivágtak így télidőben, de vissza kellett fordulni, csúszott az út, a sofőr is ember, nem lehet kínozni az idegeit. Ennek már éppen egy éve. Múlik iaz idő. A nyár is elröpült. Valamikor augusztusban látta utoljára a mamát, amikor Istvánkát hazahozták tőle. Hogy sírt szegény mama! Sajnálta a kisunokát. Pedig sok baja volt vele, de legalább nem volt egyedül. Mert a magány a legborzasztóbb az ilyen öregnek — ezt hajtogatta folytonosan. Vajon mi lehet most a levélben? Csak nem beteg? A sofőr közben felemelte a motorház tetejét, babrált valamit, majd bekiabált: — Csak egy kis dugulás! — s a hangja után ítélve ez azt jelentette, hogy pár perc az egész. Szép komótosan húzta elő a levelet, mintha nem lenne túlságosan fontos. S mint az év végi bizonyítványt bűvölő, guberáló gyerekek, kezdte olvasni óvatosan, soronként. „Kedves Fiam és Menyem! (Ez az, amiért haragszik Veronka, ezért a suta megszólításért, de nem tudja leszoktatni róla a mamát.) Kívánom, hogy levelem egészségben találjon benneteket. (Mindig így kezdi...) Mi újság nálatok? (Inkább azt írná előbb, hogy ővele mi van ...) Én hálaistennek egészséges vagyok, csak a szívem fáj néha, de azt mondja az orvos, hogy nincs komolyabb baj. Szedem a pirulákat, amiket felírt. Burkus is jól van (a mama mindig csak úgy ír a Burkus kutyáról, mintha az is valami személy volna) csak már rossz neki is a foga és nehezen rágja meg az ételt. Itt nálunk már tél van, hideg van, de nem fázok, mert a téeszcséből (sose tanulja meg tisztességesen leírni!) kaptam egy kis tüzelőt. Sokat gondolok rátok édes Fiam és Menyem. Hát a kisunokám, az Istvánka, hogy van? Szokott-e még fájni a hasa a főzeléktől? Adjatok neki abból a purgáló teából, amit küldtem vele, itt is azt itta és jót tett vele. Ha a kis malackámat a Józsi szomszéd levágja, majd küldök csomagban egy kis kóstolót. Karácsonyra ebben a hidegben ne törjétek magatokat. Sok boldog ünnepet kíván Anyád." Ennyi hát a levél, semmi több. Szép, fegyelmezett levél, vigyáz, hogy ne keltsen felesleges érzelmeket, és netán veszekedést a családban. Mert ilyenkor eleinte sok vita volt. Hova utazzanak karácsonykor? Aztán valahogy úgy alakult, különösen mióta a papa meghalt szegény, hogy inkább a Dunántúlon, Veronka szüleinél töltötték az ünnepeket: Így hát nem is hívhatták a mamát, és ö ezt tudja szegény. Nem akar fájdalmat okozni a fiának. A motorháztető becsapódott. Zsebre dugta a levelet. A sofőr beült az ülésre, túráztatta a motort, aztán elégedetten mondta: — Mehetünk! — s az öreg szakemberek büszkesége rezgeti a hangjában. A motor csendesen duruzsolt, ismét meleg volt a kocsiban, csak egy zökkenőnél vette észre, hogy elszenderedett. — Hol járunk’ — nézett körül, de kérdezni sem kellett volna, mert rögtön megismerte a leeresztett sorompót és a síneken túli útelágazást. Az ott a bö- gönyi út. Milyen kihalt, mintha egy lélek sem járna arrafelé. Mintha a sima betonútról nem szívesen térnének le az emberek a rázós makadámra. A mama jutott megint eszébe, aki egyedül él a kis családi házban. Egyedül, teljesen egyedül. Vajon nyitja-e rá valaki ilyenkor az ajtót? Néha elbiceg a boltba, megveszi a sót. a gyufát, a lisztet, a zsírt — mert ilyenkorra már elfogy az is a kis bödönből —, ez a napi szórakozása. Vasárnap ott ül a délelőtti misén, erről nem tudta leszoktatni, pedig nem is vallásos, de a magakorabeli asszonyoktól nem akar elmaradni. Van egy régi rádiója, televíziót, azt mondja, nem akar, de néha átcsalják a szomszédok, s olyankor napokig beszél róla. Ha van kinek ... A vonat nem állt meg a kis állomáson, csak lassított és továbbhaladt zötyögve, csattogva. Töprengve nézett utána. Amikor felhúzták a sorompót, nem szólt, hanem mutatta a sofőrnek, hogy balra forduljon. Az bólintott, hogy érti, és gázt adott. Akkor nézett szét a tájon először. Meglátta a fekete varjakat, a kopasz fákat, a magányos tanyákat és mintha fázna, ősszéb húzódott. Már a falu szélén voltak, amikor megszólalt. A sofőr ugyan ismerte az utat, most azonban arra kérte, hogy álljon meg. Kiszállt és gyalog indult tovább. Kis közökön vágott át, rövidítve az utat, mint kisdiák korában, amikor szünidőre sietett haza. A sarkon megtorpant, mintha valaki állna a házuk előtt. Egy kendős, sötét árnyék. Igen, az, a mama. Az utca túlsó vége felé bámul, a főút és a templom irányába. Mintha várna valakit. Megtorpant, aztán visszafordult. Szinte futott visszafelé ki a főútra, ahol a kocsi várt rá. A sofőr meglepődött, azt hihette, hogy valami baj van. Sietett megnyugtatni: — Mégis meggondoltam, menjünk csak a megszokott úton. Porolt az autó, a kiskapukba kíváncsi gyerekek tolultak, s az ablakok függönyei is félrelebbentek. amerre elhaladtak. Amikor bekanyarodtak az utcájukba, megint feltűnt a mama alakja. Az arca fehéren villant elő a téli verőfényben a kendő alól. — Dudáljon! — mondta a sofőrnek. Élesen harsant az autóduda. A mama felfigyelt rá és botladozó lábakkal szaladt eléjük.
