Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
8 • PETŐFI NfiPE • 1983. december 24. MAI JEGYZET Óvni kell! Amikor nemrégiben a Magyar Ifjúság című lapban kisgyerekek fényképeit láttam, kezükben a rakétatelepítés ellen tiltakozó táblákkal, úgy gondoltam, valószínű, hogy békét akaró szüleik biztatására vettek részt a tüntetésen. Lehet, hogy nem is értették, miről van szó — elmélkedtem —, hiszen egy hat-nyolc éves gyerek még nem foglalkozik a politikával. Ha felidézem saját gyerekkorom — az ötvenes évekből —, sem hidegháborúra, sem személyi kultuszra nem tudok visszaemlékezni. Annál inkább az első narancsra, az óriási Lencsi-babára, a kis fakocsira, az iskolai álarcosbálra. Lehet, hogy szüleim óvó, védő szerete- te rekesztette ki a körülöttem zajló világ disszonáns zörejeit. Valószínű .. . Bár így, utólag, és gyakorló szülőként, azt kell mondanom: könnyebb dolguk volt, mint manapság. Nem volt televízió, még rádió sem mindenütt, a betűket nem ismerő apróság legfeljebb a felnőttek beszélgetéseiből csipegethetett fel morzsákat a gon- dok-bajok nagy kenyeréből. Nálunk legalábbis így történt. Nem vitatom, lehettek (biztos, hogy voltak) kortársaim, akik gyerekként már szembetalálták magukat egy sereg nagy problémával, akik koraéretten küzdöttek felnőtthöz méretezett gondokkal. A magam példája alapján viszont egészen eddig azt hittem: a gyerek legalább az olvasás tudományának elsajátításáig megóvható mindattól, ami számára nyugtalanító lehet. Tévedtem. Fiam, az alig iskolás, zokogva állt ágyam mellett egy hajnalon. Talán beteg, rosszat álmodott? „Nem tudsz te azon segíteni!” — csuklóit fel újra a sírás belőle rémült kérdéseimre. Egy hétéves gyerek, akinek baján anyja, apja nem tud segíteni?! Komolyan megijedtem. Mi volt a baj? A bomba. A gyerekszobában ' — belátom, vétkes könnyelműség — egy ócska zsebrádió is hevert a játékok között. Olyan ritkán megszólaló, hibás kis készülék. Az érintkezés azon a hajnalon kivételesen jó volt, a korán ébredő gyerek játék közben egy — az újabb rakétatelepítésről szóló — hírt csípett el. Mit hallott, mit nem, máig sem tudom pontosan. A lényeg az, hogy életében először összekapcsolódott kis fejében ez a hír az innen-onnan összeszedett, bombáról, halálról, háborúról szóló — és sajnos, egyre gyakoribb — hírfosz- lányokkal, tv-híradó-részletekkel, amelyek minden óvó igyekezetünk ellenére eljutottak hozzá. A háború, a halál, amelytől sem apa, sem anya nem tud megvédeni. Nagy megrázkódtatás volt számára. Azóta már nem csodálkozom, ha gyerekeket látok a híradóban a békemenetek résztvevői között, ha az apró kezek PAX, PEACE, BÉKE, MIR feliratú táblát szorítanak. A fiam is köztük lehetne, hiszen korán (nagyon korán!) ráébredt: a béke, a mi békénk törékeny, akár a karácsonyi üveggömb. Vigyázni és óvni kell, hogy fénye még sokáig ragyogjon. Fejszés Edit • Önfeledten csillogó, figyelő szemek. Radics Klára és társai tapssal csalogatják elő a szereplőket. • Vincze Csilla azonnal belelapoz az ajándékba kapott könyvbe. M. V • A karácsonyi gyertyát Kemencei Margit gyújtja meg. • Ez az én ajándékom! — mutatja Fördős István. Otthon gyertyafényben A szépen feldíszített karácsonyfa, az égő gyertyák, az ajándékcsomagok csak kellékei az ünnepnek. „A lényeg az sohasem látható” — közvetíti a Kis Herceg Saint-Exupery szavait. A „lényeg” a karácsonyi ünnepein is a szívben kell, hogy lakozzék: a szeretet, egymás tisztelete, megbecsülése, a békesség, az örömszerzés képessége. Ha ezek az érzések megmoccannak az emberben, vagy csak a sóvárgás szakad fel a lélekben megélni, átérezni az ünnepet, máris értelmet kap az ajándékozás. A kecskeméti pedagógus gyermekotthon kót- százhúsz kisebb és nagyobb lakója a kedden este megtartott ünnepségen megérzett és megértett valamit ebből a lényegből. A szeretet sugárzásából, amit a karácsonyi gyertyák fénye; a közös örömből, amit a süteménnyel megrakott tál körbökínálása jelképezett. Adni egymásnak: szépen elmondott verset, tiszta csengő hangon megszólaló éneket. Bátorító mosolyt, együttérző szót.. A gyerekek ezzel a hangulattal szívükben már hazamentek. Ki a szüleihez, ki nevelőszülőkhöz, ki rokonokhoz. Az ünneprőtl Straszer András képriportja állít maradandó emléket. N. M. • Utolsó rendezői utasítás, s kezdődhet az ünnepi műsor. • Baba-vizit. A csomagból előkerülő ajándékokat szemlélik a kicsinyek. • A csomagolópapírról lepergő aranyporral „sminkelik” egymást a nagylányok, Szakáll Eszter és Holcsik Irén. • Egy kis pusmogás, szigorúan csak titkokról! Bátorfi Edit és Juhász Vera megbeszélnivalója nem tűr halasztást. • Szabó Magda tanárnő körbe- kínálja a süteményes-tálat Has- kő Mártinak, Deák Évának és Závodszki Nórának is. • A fiúk az autót pártfogolják ... • A nagyobbak, az egyes tanulócsoport tagjai az égő gyertyák meghittséget sugárzó fényénél. IT épművelői működésem leg-< Y Y szebb, emlékeiben legmaradandóbb időszakát töltöttem a kétvízközi tanyavilágban. A messzi évek távolából egyetlen karácsonyeste emléke mindmáig kitörülhetetlen a telkemből ... * * * Ádám, Éva napjának késő délutánján pásztorjátékot rendeztem az iskolában. Az előadás kezdete előtt már zsúfolásig megtelt a tanterem. A betlehemi pásztorok énekek és táncok kíséretében vitték szerény ajándékaikat a jászolban fekvő kisdednek. A nagy sikerű előadás végén gyorsan szétszéledt a közönség, hogy az otthon felállított fenyőfa alatt szűkebb családi körben tovább ünnepeljen. A kiürült teremben egyedül maradtam és Duna-parti falumra gondoltam, ahol most a szüleim és testvéreim bizonyára fájó szívvel olvasták a levelemet, hogy az előadás miatt csak később utazhatok hozzájuk. Türelmetlen kopogás térített magamhoz, s már nyílt is a tanterem ajtaja. Egyik tanítványom, a kis mokány Hódos Matyi sietett be nagy lihegve. — Csak nincs valami baj, Matyi? — kérdeztem aggódva. — Még nincs tanító bácsi, de BARDOS FERENC: Tanyai történet előfordulhat! — felelte kisöreges komolysággal a gyerek. — Mi, mondd már gyorsan! — Édesanyám kéri, jöjjön ... siessen hozzánk a tanító bácsi, merthogy az ángyikám rosszul kezd lenni. Az utolsó idejében van. — Hallottam, hogy kisbabát vár. De mi szükség ott énrám? — Azt mondta az ángyikám is, hogy csak a tanító bácsi segíthet. — Hogy én? A bátyád nincs még itthon? — Majd csak újévre kér szabadságot. Akkorra várják a kisbabát . De úgy latszik, hama- rabbra szánta el magát. — És az édesapád? — Korán reggel a városra ment a piacra. Még nem ért haza. — Értem. Várj itt, melegedj és rázd le magadról a havat. Átöltözöm, aztán indulunk. Mit is tehetek én, a legényember ilyen esetben? — töprengtem. Édesapámmal együtt báránykát, egyszer még kiscsikót is segítettem világra! De embert? Te jó isten! Mire meg nem kérik a tanítót? Mit is tegyek? Aztán kabátolás közben némileg már megnyugodva mérlegeltem a helyzetet: Segíteni kell, ez a lényeg. A fiatalasszony hunyt szemmel feküdt a kemence melletti kiságyon. Erezhette a jelenlétemet, mert fejét felém fordítva, megszólalt: — Köszönöm, hogy eljött. — Hogy érzed magad Rozika? — Most éppen jól. Csak kicsit fáradt vagyok. Súlyos kő esett le a szivemről. Tehát van még valami időnk. Talán csak nem kell nekem levezetnem a szülést. Közben Hódosné tekintetét éreztem magamon, aztán hallottam halk szavait is: — Olyan nemvártan jöttek a fájásai. Megijedtünk, mert magunk vagyunk és nem tudjuk, mitévők is legyünk. Azért hívtuk magát tanító úr, valahogy segítene rajtunk. — Ügy hiszem, amilyen gyorsan csak lehet, bábát kell kerítenünk! — De ebben a sötétben, meg hóban ki menne be Rúzsára szólni neki? Meg az uramért is aggódom. Vele van a szánkó ... — Bízza csak rám, Hódos mama! Matyi, állj elő a szánkóddal, köss rá egy erős kötelet, amivel majd húzzuk. Egy másikat is keríts, amibe a néni kapaszkodik majd, akit kihozunk. Érted? Matyi máris indult, én is utána. Az ajtóból visszaszóltam: — Ütközően bekopogunk a Kiri-ta- nyába, hogy Maris néni jöjjön ide. Ha netán úgy adódna, ő addig tud segíteni. A tanyabejárótól a földútig könnyen haladtunk, onnan már kisebb hótorlaszokon kellett átgázolnunk. Időveszteség nélkül, viszonylag jó hangulatban érkeztünk be Rúzsára. A szülésznő házára hamar rátaláltunk. Bár váratlan idegen fogadására éjjelnappal nyitva állt az ajtaja, ugyancsak meglepődött láttom- ra: — Tanító úr a Ruki iskolából! Ugyan mi járatban lehet nálam? — s hogy nagysietve elmondtam, szinte percbe sem telt, teljes téli öltözékben máris megjelent. — Mehetünk! Hol a szánkó? — Itt van. — Hogy képzeli a tanító úr? Az én nyolcvan kilómmal egy gyerekszánkón? — Zavartan feleltem: — Ez nagyobb méretű és .. . akácfából készült. Elbírja a súlyát ... Válaszomra felcsattant: — Hódoséknak lovasszánkójuk is van! — Ha <jz otthon volna, akkor nem én jövök a gyerekkel! — szóltam most már türelmetlenül. Egyszeriben megértette a helyzetet. Nem ez volt az első rendkívüli esete. — No, mindegy! A kötelesség az első! — Váltotta. — A tanító úr akassza a nyakába a táskámat, ide a kötelet, aztán gyerünk! Elindultunk. Nehéz leírni, hogy a mind vastagabban terülő laza hóban hányszor borult fel a szánkónk, milyen erőfeszítéseket követelt a hófúvásban egyre gyarapodó torlaszok áttörése. De az úton végig egyetlen reményvesztett szó sem hangzott el. Még a kiskunivadék Matyi gyerek sem panaszkodott. Fáradhatatlanul taposta előttem a havat, hogy nyomában könnyebben haladhassak a súlyos szánkóteherrel, vagy ha a szükség éppen úgy kívánta, előretörtetett tájékozódni és jelezni az útirányt. Csak mi, felnőttek éreztük a percek ólomterhét. És egyszer csak hallottuk a hókupac mögül Matyi hangját: „Itthon vagyunk!" Alig fordultunk be a tanyabejáróba, az addig dermedt merevséggel kapaszkodó bábaasszony megálljt parancsolt, majd testsúlyát meghazudtoló élénkséggel rohant az épület felé. Mi a nyomában. De az ajtónál ránk ripa- kodott: — Magukra már nincs szükség! Maradjanak kint! Kívülről még hallhattuk, ahogy benn pattogtak az utasításai: — Tiszta lepedőt meg forróvizet kérek! Maga jöjjön ide, segítsen nekem! ... A meleg istállóba küldtem a gyereket, jómagam pedig arcom verítékét törülgetve az eget kezdtem vizsgálni. Aztán visszaballagtam az iskolámba. Még égtek a lámpák, egy kivételével eloltottam mind, a katedráról leemeltem a „mindenki karácsonyfáját”, s elindultam a tanya felé. Az ajtóban Matyi várt, jelezve, hogy bemehetünk. A kismama, már túl a fájdalmakon, boldogan mosolygott: __ K öszönöm, tanító bácsi, amit értünk tett. A karácsonyfát is. Olyan gyönyörű!... A kisfiam alatta az én Jézuskám. Elnéztem az alig érkezett újszülöttet. Sűrű gyerek, csontos, mint az ősei mind. Ha nem is lesz a „világ megváltója", de egészsé- ges, friss hajtás. Ez is tanítványom lesz, mint az apja, az anyja, meg annyian mások itt künn a tanyavilágban. r Közben ott künn, a tanyasi egen a hófelhők fölött kigyúlt eau fény es csillag. » 1
