Petőfi Népe, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-16 / 245. szám
HIDEG ANTAL: Hogy Júliára talála hogy Júliára talála elfelejt köszönni majd ütődötten mormog valamit az ajtót becsukja megáll nézi Júliát aki nem tudja, hogy Júlia aki talán nem is tudna Júlia lenni aki simításától ha zizzen az inge mintha egy válóperes ügyvédnő szintetikus gyöngyvirág-illatát érezné akivel most közös mozdulataik menetrendszerűen legördülhetnének akár többször is mint a tizenkettesek a végállomás felé az augusztusi kánikulában látja sorsának 21 csillagát a fogamzásgátló sztaniol konfettijét kukákban őrzik a sorsát hogy sorsa Rékává Orsolyává Erzsikévé ne folytatódjon hogy immár senkiben soha senkivé ne folytatódjon érzi meglebben az arca érzi arca pusztán kendő s egy távoli Veronika keze az automata mosógép nyomógombján és képzeli magát egy majdani pádon kiürültén lógó orral szájában lógó pipával gyufa után kotorászva üres zsebekben lábbal borzolva az avart haja színén tűnődve s egy keresztrejtvény megfejtetlen öt kockája / fölé hajolva tudja végleg magára bomoltan mégis tudja majd hogy Júlia volt igen Júlia • Klossy Irén: Madarak Weintrager Adolf rajza IRODALMI NOBEL-DÍJ 1983 ________________ „Mik vagyunk mi, emberek vagy állatok?” 1901. december 10-e óta — ekkor ítélték oda először az irodalmi Nobel-díjat — szinte minden alkalommal élénk vita követi a 18 svéd akadémikusból álló testület döntését. A korántsem irigylésre méltó feladatot ellátó stockholmi bírákat már jónéhányszor érte jogosan az a vád, hogy engedve a mindenkori politika nyomásának, jelentéktelen szerzőket tartottak érdemesnek a legmagasabb irodalmi kitüntetésre. Ha végigfutunk az eddigi Nobel-díjasok listáján, még az irodalom berkeiben legjá. ratosabbaknak is feltűnnek olyan nevek, amelyek ma már semmit sem mondanak. Ezzel együtt felmerül bennünk a kérdés: hogy hiányozhat például Henry James. Tolsztoj, Strindberg ... A jelöltek ez évi névsora igen terjedelmes volt, de a választás úgy mint tavaly, Marquez esetében is, szerencsésnek, korrektnek mondható. Az idei Nobel-díjas, az angol William Golding neve ismerősen cseng a magyar olvasóknak. Ki ne ismerné A legyek urát — a világ-, hir forrását —, amely Déry Tibor magyarításában látott napvilágot, vagy a Ripacs Martint, A toronyi és A piramist. Hogy, hogy nem, ez ideig még nem fordították le hazánkban egyik korai regényét, a Free fall-t (Szabadesés). És újabb műveinek, A látható sötétségnek és Az átkelés rítusainak is csak részleteit olvashattuk a Napvilág hasábjain, pedig az utóbbi 1981-ben elverte az angol Pooker. McConnel-díjat is. A goldingi életmű nagyságát Göncz Árpád — legtöbb regényének magyar forditója — abban látja, Mgy az író az élet, a lét megszerkesztetlen nyersanyagából kiragadja a drámai csomópontokat. «üríti, értelmezi, majd ezeket egy időben és térben körülhatárolt színpadra állítja. Ez a játéktér lehet egy utasszállító hajó, egy magányos sziklaszirt, vagy egy tortaformájú korállsziget. Golding hisz az eredendő bűnben és a világban uralkodó káosz, a vérengzés, a terror magyarázatát ebben leli. Vallásos ihletettsé- ge azonban borúlátó: a megváltásban nem hisz. Az ember tudatalattijában rejlő állatias ösztönöket, gonoszságot Golding szerint csak nehezen lehet féken tartani, s ha az emberben lakozó —*-ny egyszer megszabadul láncaitól, a bestialitásnak semmi sem tud gátat vetni. Ezek a vad ösztönök szabadulnak fel azokban a iólne- velt angol gyerekekben is, akiket a háború egy déltengeri szigetre sodort. Közülük csak néhányan tudják emberségüket megőrizni, s csak néhányan hisznek még abban, hogy az igazság, a becsület nem eshet áldozatul az erőszaknak. A legyek ura azonban nemcsak angolokról és nemcsak gyerekekről szól: a gyerektársadalom pusztán miniatűr modellként szolgál arra, hogy Golding feltárja: hová jutunk, ha az emberben megbúvó állat kiszabadul és szervezetten lép fel. Nem nehéz ebben a történetben a fasizmus kialakulásának és elterjedésének paraboláját felismerni. S a címbeli kérdésen, amelyet a regény egyik gyerekszereplője szegez a társainak, érdemes lenne földünk jónéhány pontján elgondolkozni. Főleg most, amikor Golding emberiségféltése különösen időszerű, hiszen egyre aggasztóbban dolgoznak azok az erők, amelyek már korábban is a nácizmushoz és más szörnyűségekhez vezettek. Kormos Emese TARtAT^APTX Pont-vonal-folt Első pillantásra nehéz eldönteni, hogy amiket látunk, művészi igényességű kísérletek — vagy kísérleti szándékkal született művek, s kiállítóterem-e vagy inkább alkotóműhely, ahol járunk ... Az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti termének szokatlan tárlata didaktikai kísérleteket, a festészet alapelemeinek (a kompozícióig terjedő) analízisét tárja fel három művész: Lantos Ferenc, Kosbor István és ihász Zsuzsa munkáiban. A tematikai és rendszerezésbeli egymásra- épülés és egység feltételezi, hogy e „teljesség” nem egészen véletlenül jött létre. Lantos Ferenc — akinek nevéhez művészeti tevékenysége mellett a Pécsi Vizuális Műhely szervezése s aktív pedagógiai munka is fűződik — már hosszú ideje (több korcsoporttal, szakkörök, alkotótáborok keretében) foglalkozik a vizuális nevelés problémáival. Módszere nem az ismeretek egyoldalú átadása — hanem a „feladatadás— kérdés—feladatsor” hármas rendszere. Ilyen feladatként kapta három éve a paksi alkotótelepen Ihász Zsuzsa a pontot mint a legkisebb vizuális építőelemet. „A pontok ugyanazt a szerepet töltik be a vizualitásban, mint az élők világában a multtpoténs sejtek, amelyekből osztódva bármilyen szövetfajta létrejöhet.” Grafikai, festészeti tulajdonságainak, felhasználási lehetőségeinek végtelenségét legalább ilyen jól érzékelteti a kiállított anyag. Jól sikerült improvizáció, amely megmutatja, hogyan válik a pontból tisztán festői kompozíció a szín és a formateremtés problémáinak körüljárásával. Megjelenési formáinak sokfélesége ezen az anyagon belül is lenyűgöző; szabályos kör alakú, csipkézett szélű, háromszögbe, négyszögbe, vonalszerűén ecsetnyomba hajló, stb ... A szin megjelenésével az analízis tovább bővíthető. Szándéka leplezetlensé- gére bizonyíték: a képek (?) alján szigorú négyzetekben helyezi el a felhasznált három alapszínt (sárga—vörös—kék) és mellé a zöldet, mellettük ezek kevert árnyalatait. A „pontozott” lapok egy részén a szín eljut odáig, hogy maga alkossa a tárgyat saját térértékével (előre vagy hátrahúzódva), strukturális funkcióját; a térbeli valóság képzetének felkeltését létrehozva. A képzőművészet több évezredes szerkezeti elveit teszi vizsgálat tárgyává a pont ürügyén. A szimmetriát, a ritmust, az arányokat, az ellentéteket új képi világot teremtve veszi szemügyre. Egyetlen pont stabilitása, mozdulatlansága a síkban óriási ellentétben áll azzal a dinamizmussal, melyet a pontnyúlványok, ponttömbök, ponthalmazok mozgatása hoz létre. Egyes minőségeiben a mozgás organikus formák létrehozásáig is eljut. A kiállítás három egysége között nemcsak tematikai összefüggést (mindhárom vizuális alapelem) találunk. Ezek az alkotórészek egymás származékai is. Lantos Ferenc munkái a pont által már felvetett kérdésekről is szólnak — de a vonal sajátos nyelvén. A vonal a pont mozgásának eredménye, s a pont ellentéte is — a statikus pont mozdulatlanságának megsemmisítése folytán. Míg a pontnak csak feszi rége van, a vonalnak iránya is, mely erő vagy erők ha- . isára vezethető vissza. Érdekes hatást keltenek nagyméretű Táblaképei, melyeken a vonalak (erőteljes, lendületes ecsetnyomok) irányukat tekintve a lehető legrendezetlenebb halmazt hozzák létre. E vonalak tükrözik alkotójuk mozdulatának erejét, sebességét, és irányát. A képeken folyamatosan ható erők nyomatéka a mozgalmas textúra. A felületeken minden azt sugallja, hogy valami i.Jetkezőben van, egészében feszültséggel telített élményt közvetít. Néhány lapon „csak” egyszerű vizuális játékokat játszik a ritmussal (sűrű és levegős, filccel húzott párhuzamos vonalakkal). Változatos anyagválasztással (filc—tem- pesa—olaj) többféle módon is eljut a vonal határesetéig; ahol a görbe vonal a folt kontúrjává lesz másik tanítványa, Kosbor István képein. Fehér felületein a feketével (olajjal, szénnel) mindent elmond, amely síkban a térről elmondható. A kiállított anyag egyértelműen bizonyítja, hogy az alkotókat az analízis, a kutatás vezette — miközben olyan terepre is eljutottak, ahol már a didaktika és a művészet határai nem választhatók szét. A festészetslmélet már 1919-től (a Bauhaus létrehozásától) Hanner Meyer, Va- szilij Kandinszkij, Johannes Itten, Kepes György munkásságával tudományos úton halad, de úgy tűnik, célkitűzései az eltelt jó fél század s a felmutatható nem kevés eredmény ellenére is változatlanok: „szótárt kell alkotnia, mely rendszerezi és helyére teszi a ma még szórványosan vagy helytelenül használt fogalmakat”; „meg kell teremtenie egy grammatika alapjait, amely magában foglalja a szerkesztés (konstrukció) szabályait. Miként a nyelv valamennyi szava, a művészi elemek is elfogadottak és meghatározottak lesznek." (Kandinszkij.) S ha netán valaki e látható eredményeket, lehetőségeket, s ezek fejlesztésének, felhasználásának szükségességét kétkedéssel fogadná, elég egy pillantást vetnie a kiállítás reakciójaként született rajzokra (általános iskolások készítették) — melyek jó ráérzéssel mindezekért szólnak — a töhbé-kevésbé elsajátított vizuális nyelven. Károlyi Júlia F. TÓTH PÁL Szegény ember szerencséje K önnyű rugózása kis csé- zakocsi állt meg a ház előtt. Két szép sárga volt a kocsi elé fogva, s az első ülésen, semmi kétség, valódi parádés kocsis ült, ezt meg lehetett állapítani a asinóros öltözetéről, díszes kalapjáról, feszes, büszke tartásáról. Nem a tanyai rokonok egyike tévedt erre hetipiac után, lés nem is az apámnak párán- psoló sok gazda közül valamelyik. S ez a szokatlan körülmény nagy izgalmat keltett az egyébként csendes, a városi fongalímat csak hírből ismerő utcácskánkban. ‘ A szomszédok, már akiket éppen otthon ért ez a különleges esemény, kifestek a deszkakerítések hasadékain, s volt, aki nem restellt kiállni a ház végére, és onnét figyelte szemérmetlen .nyíltsággal, hogy mi történik. A kocsiról egy csinosan öltözött, kalapos fiatal hölgy szállt le minden segítség nélkül, és tétován nézett körül, mintha keresne valaímit. Végül felfedezte a ház oldalán levő számot, s elindult a kisaitó felé. Mind ez ideig, mint afféle szabad élet után sóvárgó kisle- ©ény, gyanútlanul bámészkodtam a kerítés tetején, de aztán kétségbeesetten ugrottáim le onnan. Ahelyett azonban, hogy ajtót nyitni indultam volna, a konyhába futottam, ahol anyám éppen az ebédet főzte. Alig értette meg a szavaimat, de akkorra már finoman meg is zörgették a kilincset. Anyáim, ijedt arcomat látva sejthette, hogy nem mindennapi vendég álldogál odakint, mert sietve dobta le magáról a kötényt, kezét sebtében megtörölte, s máris szaladt apró lépteivel a kapuhoz. Sosem felejtem el, hogyan készségeslkedett az előkelő úriihölgy láttán. Ismerte biztosan, mert nevén szólította és „Kezét csókolom, kisasszony!” — így üdvözölte. Aztán zavartan tessékelte befelé, mint aki tudja, hogy hajléka, bánmilyen tiszta is, nem alkalmas egy ilyen vendég fogadására. Szerencsére a hölgy — különben kedves, barátságos teremtésnek látszott — nem is alkart bemenni a háziba. Azt viszont megengedte, hogy anyám egy széket hozzon, gondosan újra és újra letöröLgesse, s a ház előtt, a virágágyások közelében helyezze el a vendég számára., aki hajliain- dó volt leülni, néhány percre. Apám után érdeklődött, hol van, merre jár, mikor jön haza. — Derék férjet kapott, Franciskám, de meg is érdemelte — mondta mosolyogva, majd1 azt kérdezgette, hogyan, élnek, nem szenvednék-e hiányt valamiben. Anyám nem panaszkodott. — Megvagyunk — válaszolt egy-egy mondattal —, szerényen, beosztással, mint a többi szegény ember. — És a gyerekek, nagyok már ugye? Ijedten húzódtam egy kicsit távolabbra, nehogy odahívjanak, de ez eszükbe sem jutott. A kisasszony már fel1 is állt és kiszólt a kocsisnak, aki mintha csak erre várt volna, egy csomagot cipelt be, s átadta meglepődve szabadkozó anyámnak. — Csak használják, fogyasszák egészséggel! — így szólt vissza még távozóban, aztán egy kis időre megállt az ajtóba.n, visszafordult és' nyújtotta finom fehér kesztyűibe bújtatott kezét. Anyáim, mintha pühét fogna, éppen, csak megérintette a vékony ujjákat, majd sietve kinyitotta az ajtót udvariasan. — Ne felejtse el az urát beküldeni hozzánk — figyelmeztette a kisasszony —, akadhat egy kis munka is, favágás, miegyéb. Könnyedén fellépett a kocsira, elhelyezkedett az ülésen. A kocsis csettintett, s a lovak patái, a cséza kerekei porfelhőt vágtak maguk. után. Sokáig bámultam az utca vége felé. ahol eltűntek a szemünk elől. Üjna csend lett a kis házaik között, a szomszédok is behúzódtak megtárgyalni a nagy eseményt, a mi szerencsénket. Mert vitathatatlan., hogy valami, nagy szerencse köszöntött ránk. Csak tudnám, hogy micsoda, mert anyám nem volt hajlandó beszélni róla. — Nem rád tartozik! — zavart ki a konyháiból, és meg is búbolt, amikor a csomagot kezdtem el szaglászni. — Hozzá ne nyúlj! Majd ha apád' hazajön. Ez őrá tartozik. Nehezen vártam apámat. Mint mindig, most is porosán, fáradtan, mégis derűs arccal érkezett a messzi útról. Kora hajnaltól kezdve bejárta ilyenkorra mór maj.d az egész szőlőhegyet, a Tázerdó dűlőt, aminek őrzését, havi negyven pengő fizetésért rábízta a városi elöljáróság. Nem mertem neki szólni az újságról, csak a konyha ah laka alatt hadl- giatóztaim, leskelődltem. Vártam, hogy miikor hívnak’befelé, kóstolni a jóféle csemegéket, köztük talán még egy szép vérbél ű narancsot is. amire már régóta vágytam. De a hívás egyre késett. Helyette veszekedés hallatszott ki hozzám. Szokatlan, volt ez nagyon, hiszen a szüleim szerették, tisztelték egymást, de most mintha felborult volna minden. — Nem érted, mit akarnak? — hallottam apám hangját. — Nqm volt elég, hogy náluk cselédes - kedtünk évekig? A kisasszonyt az* öreg méltóságos küldte, hát persze, mert kell a voks neki, képviselő akar lenni mindenáron, már csak ez hiányzik a konmány- főtanácsosi cím mellé, hát most gyűjti a szavazatokat, kit így, kit úgy akar megvásárolni, szépszóval, ajándékokkal meg ígéretekkel — hadarta szinte egyszuszma. — De az én voksom nem eladó, a kutya mindenségit!... Befo.gta'm a fülemet, mert ilyen cifra és kemény szavakat még nem hallottam az apám szájából. Aztán elcsendesült odabent minden.. Csak anyám pityergése hallatszott még egy kis ideig. — Hát te, mit halligatózol itt? — dörrent rám apám felhevülten. s mint akit valami nagy bűnben tetten érték, ijedten húztam a nyakam közé a fejemet. — No, hozd csak ki, a csomagot! — parancsolt aztán egy kicsit megenyhülten. s boldogan ugrottam, nehogy meggondolja magát. Eléggé nehéz volt a csomag. lehet, hogy mégsem nyalánkság, hanem csak krumpli van benne? — Így találgatok am — Nehéz ugye? — nézett rám apám. — Hát akkor told csak ki a talicskát, fiiam! .Nagyot néztem, hogy tán tréfálkozik, de azért engedelmeskedtem szó nélkül. —Rakjad rá szépen! Feltettem a csomagot a talicskára., de akkor már rossz sejtelmeim voltak. — Indulhatunk — mondta határozottan és kinyitotta a kisajtót. — Ebéare itthon leszünk! — kiáltott anyámnak, s jó hosszú léptekkel szinte húzott maga után. Kis idő múlva pedig türelmetlenül átvette tőlem, a talicskát, s ettől kezdve alig győztem kocogni utána. A csomagot Bordó cs úrék konyháján adtuk le, ott, alhol anyáim is cselédeskedett valamikor, s ahová apám mint kocsis, hajdanán, még legény korában, szintén bejáratos volt. Csöndes esték beszélgetéseiből tudtam mindezt, s most megiilletődve léptem be én is a tjágas helyiségbe. Alig váltott apáim pár szót az ott lebzselő személyzettel. Nem is nagyon értették talár;, hogy mit akar, mert úgy néztek rá csodálkozva, mint aki megbolondult. Ki is érthette volna akikor, hogy egy szegény, látástól vákulásig robotoló, önmagát hajszoló csősz- ember- miérti dobja el magától oly könnyen a kínálkozó szeren-
