Petőfi Népe, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

5DÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Kegyes volt hozzám a sors... 55 PÁLFY GUSZTÁV Kiskunfélegyházán született, 1942-ben. A bu­dapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett. A Képzőművészeti Főiskolán 1969- ben szerzett diplomát. A Magyar Népköztársa­ság Művészeti Alapjának csaknem másfél évti­zede, a Magyar Képző- és Iparművészek Szö­vetségének hat esztendeje tagja. 1970 óta él Kecskeméten. Eddig mintegy félszáz önálló ki­állítása volt. A hazai tárlatokon kívül szobrait bemutatták Finnországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Bulgáriában és a Szovjetunió­ban is. Több megyei, országos, illeTve nemzet­közi nívó- és pályadíj nyertese. A napokban nagydíjjal jutalmazták Intrikusok című kisplasz­tikáját a gabrovói fesztiválon. „Az ellentét dialektikája dolgozik Pálfy szobraiban ugyanúgy, mint ahogy a plasztikákat inspiráló gondolatok is ellentétes feszülésükben léteznek... A művész legutóbbi munkái az expresz- szív felületkezelés ellentéteként, a tü­körfényesre polírozott bronz fény-ár­nyék játékának, a hangsúlyozott élek, csúcsok hatásának kísérletében szület­tek. A korábban is erős igénnyel je­lentkező groteszk hajlam ezekben a fényes, megbonthatatlan felületi for­mákban még jelen tősebb szerephez jut” — írta Egri Má ia művészettörténész Pálfy Gusztáv alkotásairól. — Valamikor gyermekkoromban kez­dődött, a gyurmával... A mesehősök apró serege vett körül, volt közöttük szép, daliás, okos, de gonosz és csúf is. hiszen attól függött „gyurmaképük”, hogy milyennek gondoltam, álmodtam őket... — Már középiskolába jártaim Félegy­házán, amikor megtudtam, hogy léte­zik Pesten egy képzőmű veszeti gimná­zium. Tizenhat éves koromban sikeres különbözeti vizsgáikat tettem, s a fő­városban folytathattam tanulmányai­mat, szobrász szakos gimnazistaként. Kegyes volt hozzám a sors, mivel egy nagyszerű szobrászművészt mondhat­tam itt tanáromnak: Somogyi Józsefet. A mellette töltött két esztendő örök él­mény, örök „útjelző” számomra. Tiszta és bátor önmegvalósításra, merész mű­vészi megoldásokra ösztökélt bennün­ket. Nem a finomkodó szépelgésre, ha­nem valóságismeretre inspirált, miköz­ben megmutatta a formák egymásba kapcsolódásának, szerveződésének tör­vényeit. — A honvédségnél megnyertem egy országos képzőművészeti pályázatot, s ettől kezdve a Laktanyában is rengeteg lehetőségem nyílt a szobrászkodásra. Még katona voltam, amikor felvételiz­tem az Iparművészeti Főiskolára, amelynek végül is két évig voltam nö­vendéke, formatervező szakoh. Abban az időben kevesebb köze volt még en­nek az iskolának a mindennapi terme­léshez, a művészetek ipari hasznosítá­sához. Lényegében itt tudatosultak ben­nem a természet formatörvényei, itt kaptam választ olyan dilemmákra mint a formák és a negatív formák kont­rasztjának lehetősége, a homorú részek hiányhatásának és a domború részek teljességérzetének aránytartó bipolari­tása, és így tovább. Másodéves voltaim', amikor az iparművészetit valóban ipar­9 Páify Gusztáv: A nagy madár. (Bronz kisplasztika) művészetire reformálták, őszintén szól­va ezért iratkoztam át a Képzőművé­szeti Főiskolára, ahol Pátzay Pál volt a tanárom. Diplomát 1969-iben kaptam. Egy évvel később költöztem Kecske­métre, egyrészt családi okok miatt, másrészt mert hívtak, munkát, műter­met ígértek. És az ígéretek teljesül­tek . . . — Az első megrendelés Vágó Béla mellszobra volt, amellyel még 1970-ben elkészültem.- Ezt követte az Orgoványi Művelődési Ház falán látható fémplasz­tika, majd Petőfi Sándor és Erdei Fe­renc portréja, később pedig a Lakitele­ki 19-e® mártíremlékmű. Az alkotó­munka, a szobrok világa teljessé tette az életem, de azért mindig szerettem volna közvetlenebb formában, más mi­nőségben. is terjeszteni a művészetet, hozzájárulná az emberek vizuális kul­túrájának fejlődéséhez. Lényegében ezért vállalkoztam arra, hogy nemcsak a kiállítótermekben, de színházban, munkásszálláson, mozikban, tanyasi is­kolákban, gyárak előcsarnokában, iro­daházak folyosóin is bemutatóim/ szob­raimat, akár egyedül, akár valamelyik művészbarátom alkotásai mellett. Eze­ket az ötletszerű, alkalmi jellegű kiál­lításokat azután filmvetítésekkel, be­szélgetésekkel, ankétokkai kapcsoltuk össze, amelyeken a szobrászat gyakor­lati kérdései éPP úgy felvetődtek, minit az esztétikai kritériumok, a műelemzés problematikái, e sajátos formanyelv megismerésének lehetőségei. Az a kap­csolat, ami ily módon kialakult a kö­zönséggel, rengeteg tanulsággal szol­gált (szolgál) számomra. Közvetlenül lemértem ugyanis, mi az, ami sokak­nák tetszik, almit értenek, megéreznek, vagy mitől idegenkednek, a szobraimat illetően. Egyben újj témák, ötletek, meg­közelítési alternatívák forrásai voltak azok a reakciók, amelyeket egyszerű emberektől, gyermekektől kaptam. — A Kiskunság sajátos hangulata, a vidéki emberek szemlélete, életvitele, továbbá a tömegkommunikációs esz­közök által ránikziúdított hírözön hol tudatosan, hol ösztönös formában, de beleivódnak szobraimba. Legalábbis én így érzem. Mindenekelőtt maga az ember érdekel; az önmagával való küz­delme, környezetéhez való viszonya, kapcsolatai. — Korszakalkotó-e eddigi ténykedé­sem? Azt hiszem igen, s úgy tapasztal­taim, ez a véleményük a kritikusoknak is. Közvetlenül a főiskola utáni évek­ben érződött némi Medgyessy ihletés kisplasztikáimon. Később az expresszív formák szenvedélyesebb nyelvezetén próbáltam szólni a világ dolgairól. Ma már igyekszem visszafogottabban, ta­lán egyszerűbben, letisztultabban kife­jezni magam. Mindez nagyobb kon­centrálás^ tartósabb elmélyülést igé­nyel. — Több technikát, többféle anyagot kipróbáltam, mielőtt elköteleztem ma­gam a bronz kisplasztikának. Ez az el­kötelezettség azonban nem azt íelenti, hogy kategorikusan minden más mű-, fajnak hátat fordítok. Például a közte­rek, lakókörzetek esztétikusabbé tétele orf nagyszerű lehetőségeket kínál ma egy szobrász számára. Szerintem az új, de jellegtelen, lélektelen lakótelepeket olyan köztéri alkotásokkal lehetne szebbé, barátságosabbá tenni, amelyek a konvencionális ábrázolást mellőzve teremtenének esztétikus hatást, s ame­lyeknek esetleg gyakorlatiasabb funk- ciója_ is van. Mint például a szökőku- taknak. KATONA JUDIT: Aratók dicsérete Nap ragyog. Ekés borona, fénylő és rézmívű csoda, alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen víg, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, izzadság gyöngye rajtuk. Illés iomi gyorsak, szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elé bed, Magyarország. RÓZSA ENDRE: Adj kenyeret! Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsarom ropogós héjban ddzsöl, s a teljes karéj pozsgásan ne­vet. Kér. Kenyér. Nagy, korgó egű országok fe­lett. kárlátó madár ingázik suhogva Lyukas ínség-zsákjából a morzsa gyérülőn pereg: mint könnyek, ha a szemnek már nincs több elsírnivalója. S bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! GARAl GABOR: Evés Ma láttam az Embert, amint evett. Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek szurtos halmán, maga a nyugalom, — körötte süvöltött a forgalom. Csak bontó-vasát cövekelte ki lábtól, nehogy ráhajtson valami jármű; és -szép kényelmesen evett: kibökte a pasztőrtejes üveg kartondugóját, majd kést vett elő, egy zsemlecipót kettészelt, merő szakértelem volt — semmi pongyola hirtelenség! — minden mozdulata, amint leharapott egy falatot, s mielőtt megrágta volna, ivott egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti a világot, magát, délidei ejtőzését, a tejet, kenyeret, most nem érdekli más, csak a meleg áram, mely amint rág s kortyolva nyel, zsigereiben lassan árad el. .. Hajdani méltóságok: hétevők, ceremóniások, c&ipegetők, csömörlött ínyencek, ebéd előtt átoltözők — láttátok volna őt! Kapkodva evő kákabélúek, ha tudnátok, hogy tapadt az üveg szája — óvatosan csókolva rá fehér körét — a bajusza alá! Mert szertartás volt, bár táplálkozás, ez a méltóságos falatozás. Csöndje: a minden idők kétkezi munkásainak örök ünnepi áhítata az élelem előtt, de fénye, amely az útkövezőt bepermetezte s róla a kopár úttestre is lecsordul? fénye már a frissen beidegzett érzetek fürtös áram-ducából érkezett, a szokásból: hogy biztos rév a lét. Hogy holnap is lesz munka és ebéd. TAMÁSI ÁRON: Cséplésből való kóstolat (Részlet a Bölcső és bagoly című önéletrajzból) — Nyugodt körülmények között, megfelelő feltételek mellett dolgozha­tom itt. Kecskeméten. Sok segítséget kaptam ettől a megyétől; műtermes ta­nácsi- Lakást, -megrendeléseket... Igen, valójában e tekintetben is kegyes volt hozzám a sors ... Koloh Elek Száz é ve született Kemény Simon Színes szavak mestere és álmodója Kis falvak pusztáiról, világvégi uradalmakból jó néhány kimondottan nagyvárosias költő, író, urbá­nus szemléletű művész került századunk első év­tizedeiben kulturális életünkbe. Nagy vágyakat, nagy kétségeket hoztak magukkal. A Tass külterületén 1883. augusztus 19-én szüle­tett Kemény Simon tehetségét sorsának távoli pó­lusai hosszú ideig inkább sápasztották, mint ra- gyogtatták. Szülei hamar elhaltak, el kellett hagy­nia kisgyerekkora szép tájait. Eszmélő kisdiákként lett budapesti lakos. Kiszolgáltatottnak, szegény­nek érezte magát, bántotta, hogy szokatlanul kis- növésű volt. Dolgozott a Hét, az Üj Idők és a Nyugat szer­kesztőségében, számos kötete jelent meg. A pilla­natot énekelte, impresszióit, benyomásait próbálta tükröztetni verseiben. Sokan Manet fényben lubic­koló képeihez hasonlították némely versét. „Elbű- völtje minden szépségnek az életben irodalomban és képzőművészetben: egy kicsit maga is festő, szí­nes szarjak, szokatlan valőr-finomságok varázsla­tos mestere és álmodója", így méltatta Kárpáti Aurél. „Mérték és érték itt karöltve jár": ekként jellemezte Kosztolányi. Mindhaláláig bánatos-vágyódással gondolt a kényszerből elhagyott falura, a természeti tájra. Oly­kor megkapőan egyszerű, nagyerejü sorokban raj­zolta meg a nincstelen kétkeziek életét. A gyakran modoros, érzelgős kötetek után a kö­zeledő háború, a fasizmus előretörése megkeményí­tette hangját. A zsidótörvények megalázásait, kín­jait még kiadatlan verseiben költészetté nemesí- .ette. „Az irgalmatlan, gyilkos idő” őt is elpusz­tította. H. N. A költő hagyatéka Kemény Simon írói hagyatéka 1976-ba-n, ajándékképpen, a költő özvegyének végrendelete alapján került a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokába. A nagy terjedelmű kézirat-, illetve fotóanyag fel­dolgozása, rendszerezése még az író feleségének életében, 1974- ben megkezdődött, s a szövegifel- tárások munkája ma is tart. A múzeumi kézirattár őrzi Ke­mény Simon személyi okmányait, verseit, kritikáit, novelláit, illet­ve a hozzá intézett leveleket, va­lamint több feljegyzéssel tele no­teszt és az író 1942. és 1944. kö­zött vezetett naplóját. Itt találha­tó még egy máig szintén kiadat­lan, cím nélkül maradt színmű és egy egész kötetnyi, a költő életének utolsó éveiből származó, mindeddig ismeretlen, publiká­latlan vers is. A levelezésben, a hivatali, baráti és családi leve­lek között megtaláljuk pl. Kiss József, Krúdy Gyula, Jiarsányi Zsolt, Csók István, Mára! Sán­dor. Molnár Ferenc, Szomory De­zső és Babits Mihály Keményhez intézett sorait. Ady Csinszkájá­tól, Boncza Bertától — aki ebben az időben- már (1930—34) Mánffy Ödönné — több Kemény Simonhoz írott levelet is talál­tunk. E levelék tanúsága szerint Csinszkát -meleg barátság fűzte a Kemény-házaspárhoz. Boncza Berta verselt is, s költeményeit gyakran elküldte hírállatra a köl­tőhöz. Egy 1930-ban kelt levél­ben Csinszka tréfás, verset írt Kemény Simon születésnapijára. „Szilvát és barackot akasztunk a fára / Kedves jó Sínünknek szü­letésnapjára” — olvassuk a so- ■ rókát. A fényképek között pedig — a közel négyszáz felvételt a múzeum művészeti tára őrzi — találunk egyet, amely a négy­éves Boncza Bertát ábrázolja, s a kép hátán a következő dediká-ció olvasható: „-Si-minék, Rózsinak az igazi Csinszka 1931. dec. 8.” A fotók legnagyobb részén a költőt vagy feleségét látjuk. Né­hány fotón Miklós Andor, Kár­páti Aurél, Gombaszögi Frida lát­ható. A képek több mint három­negyede gondosan és rendszerez­ve album lap okira ragasztva ma­radt fenn. Nem szóltunk még Kemény Si­mon kiadatlan naplójáról. Az 1942. és 1944. között vezetett nap­lót tragikus emlékké avatta a történelem. Nem lehet másként olvasni az írást, csak úgy, hogy közben megborzongunk, ahogy eszünkbe jut: Kemény Simon nem érte meg a felszabadulást, 1945 januárjában a saját villája melletti kertben- gyilkolták meg a nyilasok. A napló minden egyes lapja a háborús események körül forog, 8 a túlélés utáni vágyról, reményről elkeseredésről és ha­lálról szól. Kovács Ida, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa A nyárutó még hátra volt, amikor be­ütött nálam a nagy fordulat. Ügy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt ál­lottunk, de már búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, s cséplésből való kóstolat volt, az pedig ná­lunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének nevez­tünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy minidig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Ami­kor ez megtörtént, akkor apám verni kezd­te a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végig­ment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de -igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! ö elöl a nagy nyírfaseprűvel, s én utá­na egy kisebbel elindultunk a csűr desz­kapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mon­dani benne. Ami széna- és szalmahulla­dék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasz­totta az odor gerendafájához, s nekem így szólt: — Eredj, s eregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, atyám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is mi­lyen ügyesen futok fel' az éktelen létrán. De úgy látszik nem csodálta, mert nem szólott semmi dicsérőt; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No, nem baj, gon­doltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefe­lé eregetni, hogy azzal kivívom a dicsére­tet. S ahogy elgondoltam magamban, igye­keztem is aszerint cselekedni, bár egy olyan kicsi legénykének, egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat sze­rint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék, s ne a búzás fe­jükre, hanem azt is meg tudtam tenni, * hogy egymás után szorgosan potyogjanak. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemso­kára atyám. Ez azt jelentette, hogy éppen annyi­ra ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fai mellé rakni a lehulló kévé­ket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet se vegyenek el, s le se dőljenek a -kévék, mert hiszen ott kellett állani az egésznek, amit ki akart csépelni. Amikor lejöttem, kivitte a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt, aztán a padlóra lefektettük a kévé­ket, úgy tízet-tizen-kettőt az egyik sarok­ba, s a másikba is annyit, majd megin­dult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyek az udvarra szolgált, egészen nyit­va volt ilyenkor, én ott a küszöbre kupo­rodtam, s onnét néztem, hogy apám milyen csodásán, s egyformán forgatja, minden suppantás előtt, a feje fölött a cséphada­rót; s gyönyörködtem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranylő módon ugrálnak a búzaszemek. Csak ak­kor kellett ismét segítenem, amikor a ki­csépelt kévéket szorosan egymás mellé, s bütüre kellett állítani, hogy apám agyba is megveregethesse őket. Amikor ez is megvolt, a zsupkévéket a könyökön ke­resztül lehajigáltuk a pajTSba. A kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón, s az új kévéket ráraktuk arra. Atyám nem vesztegette az időt, mert a kévék ren­desen fogytak. Az inge ki</5úszott a haris­nyája korcából, s ahogy hajladozott az erős munkában, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt immár állandóan, és a osapzott hajára pelyva- pilinkék szálltak. Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az összegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicsép- lése után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles desz­kapadlón. Gereblyével végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mi­vel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok roncsai és nem kevés szalma mosztalék is, vagyis törek. Így a húzásnál, s majd utána kigereblyél-te a búzából a töreket, s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszedni belőle, akikor következett a fölözfT söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alka­lommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírfavesszőből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legye­zőnek, vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjelteriti a farktollat. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a búzát, olyan mozdulatokat végezve, mintha ka­szálna fölötte. így a pelyva nagy része két oldalra sodródott, ami pedig még mindig közötte maradt, az a szőrásnál mondott búcsút a búzaszemeknek. Nekem semmi sem tetszett annyira, mint a szórás. Ügy történt ez, hogy apám egy falapát­tal, s utána söprűvel ismét rakásba gyűj­tötte a búzát. A csűrnek nem akármelyik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szel­lő, vagy a légáramlás merre viszi a pely­vát. Ha az udvar felé vitte, vagyis ke­letről nyugatnak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az udvar felőli valame­lyik sarkába gyűjtötte a búzarakást. Utá­na egy hosszú keskeny és öblös lapáttal merített a -rakásból, és azt a búzát, ívelő mozdulattal maga elé szórta; vagyis olyanformán, -mint amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem in­kább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillo­gott a keskeny búzaszőnyeg, fent a leve­gőben, ahol a pelyva mind megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búzaszemek pedig előre futottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra. Utána már vékába lehetett merni. Hát ez volt az első munka, amelyben atyám hasznosított engem. MŰVÉSZPORTRÉ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom