Petőfi Népe, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

r 1983. május q pistöfi rí Epe • s Egy munkásnő harminckét éve Bori munkásnő a Kecskeméti Konzervgyárban. Elég ott annyit mondani: Borit keresem — mindenki ismeri, tudják kiről van szó. Tizenöt éves sem volt egészen, amikor töré­keny, apró kislányként először átlépte az üzem kapuját. Az általános iskola 8. osztályának padjában jóformán még ki sem hűlt a helye, ő már a gyár gépeivel ismerkedett. Harminckét esztendővel ezelőtt mindennapos történetnek számí­tott még Bori sorsa. Talán csak az nem, hogy neki tíz testvére is volt, s édesapjának nagyon sokat kel­lett napszámba járni a család fenntartásáért. Szükség volt hát a kislány keresetére is. Amikor pe­dig négy évvel később édesanyja meghalt, két kicsi testvérének gondozása is a nyakába szakadt. Benda Borbála szorgalmas mun­kásnak bizonyult. Nem volt válo­gatós, amivel megbízták azt fe­gyelmezetten, erejét nem kímélve végezte el. S megállta a helyét a gépek mellett is. Főnökei "hamaro­san észrevették, hogy mindig le­het rá számítani, mert felelőssé­get érzett azért, amit csinált. El­viselhetetlen volt például a szá­mára, hogy a gyárba érkező nyersanyag minősége azért romol­jon, mert lejárt a munkaidő és nincs ki feldolgozza. Soha sem kellett kétszer kérni arra, hogy túlórázzon, vagy jöjjön be vasár­nap is. Amikor huszonöt évvel ezelőtt kibontakozott a szocialistabrigád- mozgalom, az elsők között kezde­ményezte a gyárban a brigádok megalakítását. Nem volt párttag, sem szakszervezeti tisztségviselő, egyszerűen csak lelkesítette az új munkaversenyforma. Közéletisége is ebben nyilvánult meg egész munkásélete folyamán, s ezt az egyet nagyon jól csinálta. Brigád­vezető lett 23 éves korában, s az ma is. Hogy milyen eredménnyel? Irányításával a zárógépeknél dol­gozó Nyikolajev brigád eddig hu­szonnégy alkalommal kapta meg a szocialista címet. Háromszor volt 11 tagú csapata a vállalat ki­váló brigádja és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfor­dulója tiszteletére indított munka­versenyben az MSZMP KB Jubi­leumi Oklevelét is elnyerte. S hogy nem érdemtelenül kap­ták sorozatban az elismerést, azt igazolják azok az adatok, misze­rint a brigád évről évre növelte teljesítményét és az átlagosnál 32 százalékkal magasabb teljesít­ménnyel dolgozik. Kezdeményezé­seikkel magukkal ragadták az egész konzervüzemet. Így ért el az üzem például tavaly 6,6 millió fo­rint értékű anyagmegtakarítást. A Nyikolajev brigád volt az, amely védnökséget vállalt a szovjet ex­portra kerülő termékek minősége felett. Azóta nem volt egyetlen reklamáció sem. Az élénk, vidám természetű Bo­ri 'tehát jó brigádvezetőnek bizo­nyult. Nem tanult tovább semmi­féle iskolában, tisztsége sincs egyetlen tömegszervezetben sem, de a gyárat úgy ismeri, mint saját otthonát. Sőt, ha kell, dolgozni is tud minden szegletében. Jelenleg a konzervüzem nem dolgozik, Bori most a dobozüzem egyik gépét ke­zeli. Kiss Gyula, az üzem vezető­je mondja róla: itt csak kisegítő, de jól ismerem. Mindent megta­A cipőgyáriak küldötte Ülök az Alföldi Cipőgyár kiskunfélegyházi gyáregységé­nek igazgatói irodájában, és Dobák Lászlónéra várok. Mit is tudtam meg eddig erről az asszonyról? Munkás, szocialista- brigád-vezető, a május 28-i országos tanácskozás küldött­résztvevőjévé választották. Nem sok. A többit tőle magától szeretném hallani. Kopogtat, belép. Munkásasz- szony, akiben a főnöki környezet hatására sincs szemlátomást sem­mi elfogódottság. A tekintete nyílt, az. arca kipirult:. sietett. Erős és jókedvű. Van mondanivalója. — Az egész családom félegyházi. A szüleim parasztemberek vol­tak, négyen vagyunk testvérek, én érkeztem utolsónak, mégsem elég későn. Hiába szerettem volna, nem tanulhattam. 1959-ben férjhez mentem, a házasságom nem sike­rült, elváltunk. Tíz éve dolgozom a cipőgyárban. — Tehát törzsgárdatag. — Csak leszek. Már úgy értem hivatalosan. Mert februárban be­töltöttem ugyan a tizet, de a jel­vényt, május 1-én adják át. Het- venhárom előtt bedolgozó vol­tam, ellátam a háztartást: így telt az életem. Őszintén szóivá' erről az időszakról nem igen van mit mesélnem. — Akkor beszéljen az utolsó tíz esztendőről. — Szakmám természetesen nem volt, honnan is lett volna. A raktárban kezdtem, majd a sza­bászaton folytattam betanított munkásként. Hetvennyolcban in­dult egy kétéves szakmunkáskép­ző tanfolyam: beiratkoztam. Nyolcvanban cipőfelsőrész-készí­tő szakmunkás lettem. Azóta ki­jártam még egy ,,iskolát”: egy­éves meó-tanfolyamot végeztem. — Vagyis minőségellenőr lett? — Nem, nem lettem az. Ta­valy augusztus elseje óta szalag- rendszerben dolgozunk, és én szalagleszedő diszpécser vagyok. Ha lejön a műhelybe, majd meg­látja, mi a dolgom. De annyit előre is elárulok, hogy nagyon pontosan kell végeznem a mun­kámat. A szalag mellett dolgozó lányok, asszonyok bérét ugyan­is az én' nyilvántartásom alapján számfejtik. Tehát leszedem a kész­terméket, nyilvántartásba vessem és előkészítem a tűzöde számára a további megmunkáláshoz. — No és a brigád? . — Hát igen. Hetedik éve, a megalakulásától kezdve vezetője vagyok a Kossuth Zsuzsanna bri­gádnak. Az érdem, hogy létrejött ez a szocialista közösség, nem az nul, amit kell. Munka közben csak az érdekli őt, amit éppen csinál. Panaszt még sohasem hallottam rá, s én is csak elismeréssel szól­hatok róla. Bori olyan egyéniség, akinek munkáját mindenki elismeri a gyárban. Eddig hatszor kapta meg a vállalati kiváló dolgozó kitün­tetést, először 1959-ben, legutoljá­ra az idén. Közben 1961-ben az Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója lett. A szava pedig csak egyszer akadt el a talpraesett Borinak 32 éves gyári élete alatt. Ez 1965-ben történt, amikor átnyújtották neki a Munka Érdemrend ezüst foko­zatát. Akkor oldódott meg ismét a nyelve, amikor látta, hogy bri­gádja tagjai és még sokan a kon­zervüzemből vele együtt örülnek. Mint említettem, most a doboz­üzemben dolgozik, s azt a gépet kezeli, amelyik a gumigyűrűket szeleteli a bébiételes üvegek záró­kupakjába. Ha más berendezést bíznának rá, azzal is éppúgy el­boldogulna. Elégedetten nézi, amint sűrűn hullik a gumigyűrű a gyűjtőtartályba. Csak akkor rán- dul össze bosszúsan a szemöldöke, amikor észreveszi, hogy anyaghi­bás a gumihenger, amit szeletel. Amikor egy időre elhívom a lár­más gép mellől, leveszi zajcsök­kentő fülkagylóját és kis szemre­hányással hangjában annyit kér­dez csupán: — De, ugye nem tart sokáig? Nagy Ottó enyém. Volt itt akkoriban egy fiatal kislány: a KISZ-titkár. Ő szorgalmazta a dolgot, mert a szabászatban már tevékenyke­dett ugyan három brigád, de le­hettünk ott még vagy tízen, 'akik nem vettünk részt a versenymoz­galomban. Megalakultunk és brigádvezetővé engem választot­tak. Azóta, hogy úgy mondjam, elértünk mindent, ami elér­hető volt. Kiváló munkabrigád, majd szocialista brigád lettünk,. zöldkoszorús, ezüst, s tavaly arany­érmes társaság. Tízen vagyunk: 22 éves a legfiatalabb, negyven- kettő a legidősebb. — Kecskeméten a vállalat több mint hatvan brigádvezetője ta­nácskozott nemrég. Az értekezlet úgy döntött, hogy Dobák László- nét választja meg az Alföldi Ci­pőgyár küldöttévé a szocialista brigádvezetök országos tanácsko­zására. —1 Azon, hogy miért énrám esett a választás, magam is töp­rengtem. Szerepe lehet ebben a kiskunfélegyházi gyár termelési eredményeinek is, annak, hegy évente egymillió-hétszázezer pár cipőt készítünk. De azt hiszem, az is közrejátszott, hogy többször láttak és hallottak már a társaim brigádvezetői értekezleteken fel­szólalni. Az a véleményem, hogy az utóbbi öt-hat évben sok min­den konkrétabbá, kézzel fogha­tóvá vált a munkaversenyben. Egyre inkább olyan célok kerül­tek előtérbe, mint a termelési É|i I ám eredmények és a minőség javítá­sa, az észerű takarékosság kiter­jesztése. Azokkal, akik szerint „válságban” van a munkaverseny- mozgalom, nem értek egyet. Én ezt nem tapasztalom. Mi együtt vagyunk, tájékozottak vagyunk, és ha úgy kívánja a vállalati ér­dek, a szabad szombatunkat is az üzemben töltjük, vagy napi nyolc helyett tizenkét órát dolgozunk, — Ezeket a gondolatokat kifej­ti majd az országos tanácskozá­son is? — Ha szót kapok, igen. S. B. A Bács-Kiskun megye 20- as számú választókerületéhez tartozó nyolc község polgá­rainak érdekeit a legutóbbi választások óta a most 58 éves Béleczky József képvi­seli a Parlamentben. Élet­erős, ízig-vérig parasztember. Két hektárnyi ültetvénye van, azt műveli a keceli Sző­lőfürt Szakszövetkezetben, melynek kezdettől vezetőségi tagja. A szőlőművelés szerelmese. Meg a lcxvabé. Azzal fogadott, hogy el van keseredve, megdög­lött a legkedvesebb lova: Berci." Igaz, öreg volt már, huszonöt, éves, mégis nagyon sajnálja, mert sose volt még ilyen okos igavo­nója. Éppen csak nem beszélt. Mindent „tudott’, azt is például, hogy permetezésnél mindig a harmadik sor végén kell fordulni. Ezt még az udvaron panaszolja a képviselő, csitítgatva közben harapós kutyáját, aztán bétessé- kel az öreg .parasztház ragyogóan tiszta szobájába, hellyel kínál, még mindig a lováról beszél, majd hirtelen a „saját szavába vág”: —... na, de hagyjuk a keser- gést, térjünk a lényegre. amire kíváncsi. — Először talán elégít­sük ki azok kíváncsiságát, akik nem, vagy csak kevés­bé ismerik önt. Milyen ér­zéssel fogadta megválasztá­sát? X. Őszintén megmondom: fura gondolatok kavarogtak bennem, attól a pillanattól kezdve. hogy közölték velem az illetékesek: a körzetben, elősorban engem kí­vánnak jelölni országgyűlési képviselőnek. Kecel nagyközség népfront-bizottságának elnöke vol­tam akkor, s hiába javasoltamén másokat, nem engedtek a negy­vennyolcból. Furcsa érzéseim ab­ból támadtak, hogy tudtam: ha megválasztanak, olyan emberek után kell betöltenem itt a képvi­selői posztot, mim dr. Ortutay Gyula akadémikus, az író Szabó Pál,' a soltvedlkerti Vincze József. Azitán meg izgultam is, mert azt gondoltam, azért tették a másik jelölőgyűlést Soltvadkertre. hogy ott ellenjelöltet akarnak állítani. Nem így történt. Legnagyobb meglepetésemre nem volt ellenje­lölés, mindenki csak jót mondott rólam. A nyolc .község mintegy huszonkétezer választásra jogo­sult polgárának a 98 százaléka ’ szavazott rám. — Ügy hírlik, a keceliek panaszkodnak, hogy többet foglalkozik a választóké-' rület más településeivel', mint a saját szülő- és la­kóhelyével. Másutt meg azt mondják, hogy Kecel- lel törődik többet az ő ro­vásukra. Mi az igazság? — Egy kicsit talán Kecelnek van igaza. A többi faluból gyak­rabban felkeresnek, s úgy érzem, eddig többet is tettem értük, mint Kecelért. Lakóhelyemen hivata­los fogadóórákat nem . tartok, de bárki bekopogtathat hozzám kö­idk zösségi vagy magánügyben bár­mikor, s én szívesen fogadom. — Mit tett eddig válasz­tókerületének fejlődése ér­dekében? —. Ügy vélem, hogy — a többi között — nekem is közöm van út­építésekhez és -felújításokhoz, a tv-átjátszó állomás létesítéséhez, a villanyhálózat-bővítéshez és -korszerűsítéshez. Lépéseket tet­tem a Söltvedkert—Kiskőrös— Kecel háromszögben meglévő földgázkútak mielőbbi használat­bavétele érdekében. — Sok itt a képviselő dolga? — összességében igen. Igaz, van olyan hét, hogy nem kell menni sehová, máskor meg naponta két helyre is hívnak. — Milyen egyéb funkciói voltak, illetve vannak? — Több mint húsz éven át tag­ja voltam a Hazafias Népfront Országos Tanácsának. Itt, ICece- len pedig, mint említettem, nép­frontelnöki tisztet töltöttem be. A szakszövetkezet egyik fogathaj­tó szakosztályának az elnöke va­gyok. Annak idején alapítója voltam a méhészeti szakcsoport­nak. Nem sorolom tovább. — Azelőtt volt-e a Par- IflUígíiíbsíi? — Egyszer, s ahhoz a látogatás­hoz érdekes emlékem fűződik. Egy iskolai csoporttal 1942-ben jártam az ország házában. Az idegenvezető megmutatta az or­szággyűlési termet és imigyen kezdte mondókáját: Uraik, jól nézzék meg ezt a termet, mert nem valószínű, hogy életükben ide mégegyszer be fognak jutni. S én csaknem négy évtizeddel ké­sőbb bejutottam — képviselőként. Ehhez had tegyem hozzá, hogy egy kicsit büszke is vagyok erre, különösen azért, mert rég nem ült keceli születésű képviselő a Parlamentben. Az országgyűlési irodában utána érdeklődtem en­nek, s megtudtam, hogy utoljára 1901-től 1917-ig, haláláig bizo­nyos Pozsgai nevű keceli férfiú volt képviselő. Ö is szociális ér­zelmű ember volt. A kőműves, a p és társaik Sok éve annak, hogy betonkemény­nek vélt marxista elveim alapján mély undorral .vettem át a malteros vödröt mint a kizsákmányolás eszközét, én, a kizsákmányolt proletár a kizsákmá­nyoló kisiparostól, aki napról napra új­raszülte iá kapitalizmust. A kőműves kisiparosnak, aki felvállalta a félelme­tes méretű egri Lyceum copf-barokk stílusú .épületének romtalanítását, elő­készítendő a 'tanárképző főiskola szá­mára, szóval e kisiparosnak fogalma sem volt arról, hogy vödrét jómagam termelési eszköznek tekintettem. Ám, ha tudomásul is vette volna, hogy mily rangot adtam a horpadt-vedlett veder­nek, akkor sem sokat törődött volna vele. Még hogy ő kizsákmányoló! Örüljön az a vézna kölyök, hogy va­lami munkához jut, s inémi bérhez. Tör. tént mindez a negyvenes évek legvé­gén, és nem csodálatos memóriám ré­vén vélekszem vissza rá, és „sorsdöntő” történetemre, sőt történeteimre — .mert lesz még egy —>, hanem egyfajta tanul­ságuk miatt. Nos, forradalmár voltam és- hányaveti... — Idefigyeljen, fiam! Én felvállal­tam időre ezt a munkát. Az én pofám nem fog égni maga miatt. Ha még egy­szer meglátom, hogy üldögél és do­hányzik, ahelyett, hogy dolgozna, úgy kirúgom, hogy esuklani fog tőle... No, pucolás, édes fiam ... Akinek büdös a munka, az menjen úrnak — mondta a kizsákmányoló .kisiparos, de még előbb gondosan felvette a föLdről a horpadt vödröt. És máris, szívemben mély gyű­lölettel, a lelkemben még .nagyobb el­szántsággal, hogy rögvest .indulok a vi­lágkapitalizmus ellen a legelső bari- ikádrá, ím kint S voltam az akikor még csendes utcán. Munka nélkül. Pedig kellett volna a pénz. A másik történet megelőzi az imén­tit, tulajdonképpen magyarázat egyben, miért is kerültem ifjú legényikoromhan, cingáran, agyonéhezve, ha csak néhány órára is, kőműves segédmunkásnak. ‘Mert kirúgott az'egyetem „fura ura”. H. S.-nek hívták, .paptanár volt az egri jogakadémián, és gazdaságtörténetet tanított. Jezsuita pap volt, szeminá­riumon (de nem marxistán) nevelke­dett. Lelkes és odaadó, mai szóval mégis haladó szellemű ember lehetett. Én akkor csak azt tudtam, hogy je­zsuita. Meg azt,! hogy engem egy je­zsuita — különösen gazdaságtörténet­ből — ne vizsgáztasson. A marxizmus tanításai, amelyek a gazdaságtörténet­re is vonatkoznak, azok jelentik nekem az iránytűt, s nem holmi H. S.-féle jegyzet. — Kérem tanár úr, nem értek egyet magával... És én nem is vagyok haj­landó marxista létemre egy papnál hi­tet tenni az 6 jegyzeteiben foglalt ta­nítások mellett — mondtam keményen, ahogyan az csak egy igazi és elszánt marxistához illik. H. S. nem rúgott ki azonnal, ibár szemmel láthatólag meghökkent, vas­tag üvegű okuláréja mögül inkább cs,o- dálkozva, mintsem döbbenten pillogott rám. — Mit mondott a hallgató úr? Hogy nem hajlandó vizsgázni, vagy hogy az én jegyzeteimből nem hajlandó? — kérdezte rövid tanácstalanság után. — Megismétlem, önnél, de különö­sen az ön jegyzetéből nem óhajtok vizsgázni — mondtam oly keményen és elszántan, ahogyan csak egy harcos forradalmártól .kitelik, amint éppen íté­letet mond a kapitalista világ és ki­szolgálói felett. —• Értem. Azt hiszem világos, amit mond a hallgató úr... De egy kérdést mégis, ha megengedi — így és ilyen udvariasan a nagy darab, fekete reve- rendás, már nem éppen fiatal egyetemi tanár... Biccentettem. Jöhet a kérdés. Bennem van megértés és türelem, ha kemény és következetes is vagyak. — Mondja kérem, olvasta egyáltalán az én jegyzeteimet? — Minek olvastam volna? Hogy az időmet fecséreljem? Papi jegyzet, egy­házi okítás, minek az nekem ... — Értem. Persze, az a drága idő... Hát kár, nagyon kár. Mert ha megtisz­telt volna azzal a hallgató úr, hogy el­olvasta volna, amit e témában papírra vetettem, ha vizsgázni nem is akart, de ■vitatkoznunk mégis lehetett volna ... Nemde? Dialektikus módon, ahogyan önök mondják ... Hátha meggyőzött volna egy.ben-másban? 6" akkor vizs­gáznia sem kellett volna, a vita alap­ján megadhattam volna • a megfelelő kalkulust... De hát így természetesen elégtelen ... Kérem, még egy pillanatra — szólt utánam, amint mély megve­téssel lépteimben, kezemben a méla un­dorral tartott leckekönyvvel már az aj­tóban álltam... — ... csak azt fogadja el egy öreg embertől, aki véletlenül pap, hogy aki a mások, munkáját nem tiszteli még olvasásra sem, az. kérem szépen nem lesz jó marxistának sem... — Majd magától tanulom meg... — mormogtam vissza, de peckes járásom mintha kissé roskataggá ‘vált volna. Hát eddig ■ a két történet. Az 'egyik szereplő, én voltam, a másik egy ázott veréb, de munkájára rátarti kis falusi kőmíves, a. harmadik meg egy öreg pap, akinek tudományos érdemeit meg­bírálni nem volt módom magatartásom, és 'persze tudásom szintje miatt sem. Az egyik így okított, a másik amúgy, a vesztes mindig én voltam. S így lettem*- nyertes. Tűnődöm: a munkára nevelés, a munka tisztelete csak a munkára való* szoktatással egyenlő? A számonkérőfe­gyelemmel nem azonos? A mások mun­kája iránti tisztelettel nem azonos? A pökhendi kivagyiság vajh’ egyenlő-e a jogos és okos türelmetlenséggel, a tenni, alkotni akarás újabb lehetősé- • geinek meghódító szándékával? És ha az a már nevét sem tudom kicsoda- kőműves, annak a szerencsét­len, vacak vödörnek bottdogtaian tulaj­donosa nem zavart volna el, hanem rámhagyja a lógást; ha az a tudós pap nem szégyenít meg méltóságteljes türelmével, és azzal a tanítással, hogy vitatkozni, ahhoz meg tudni és tanulni kell — nos, akkor milyen emiber lett volna belőlem? És ha névtelen társaik, a nem pedagógus, de az élet' egy-egy területén .mégis" igényes, szorgosan mun­kálkodó emberek nem formálnak, mi­vé lettem volna? Mindenesetre sokkal kevesebb, mint ami lettem, lehettem. Az élet levakar­ta néha a bőrömmel együtt, az áiíor- radalmiság minderwnázát. Kell a jel­szó, amely mozgósít, de a jelszót is munka kiírni falakra, plakátokra egy­aránt ÉS az sem árt, ha szépen, mesteri módon írjuk ki. Gyurisé Gésa .WAV.*.*. Parasztember a Parlamentben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom