Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-08 / 56. szám
/ / 1983. március 8. • PETŐFI NÉPE • 3 MÁRCIUS 8. NEMZETKÖZI NŐNAP Illúziók nélkül A még csak alakuló hivatásérzet olyan, mint a kibontakozó ■ szerelem. Az eszményített cél csupa ígéret, elhisszük, hogy érdemes .küzdeni, mindent vállalni érte. Es a nehezen elért, megtalált hivatás ...? Zelei Já- nosné kisgyermek korától pedagógus vagy könyvtáros szereteti volna lenni. Em berekkel foglalkozó, értelmükre, személyiségükre hatni... Aztán a homályos , népművelői ..vágyak mind élesebben kirajzolódtak, mintha a sors iróniája cáak azt akarta volna, hogy megszilárdult elképzeléseket döntsön halomba. Vagy mégsem? Sőt, ellenkezőleg, törvényszerűen így válik az illúziókkal teli álmokból kikristályosodott hivatás- tudat? A kisebb-nagyobb kitérők után Kiskunmajsán végül is könyvtárossá vált fiatalasszonyt újra és újra faggatom: erre vágyott? Az első kérdésnél minha rebbent volna a szeme. Addig sem tartott, hogy eldönthessem, valóban láttam, vagy csak képzeltem. Letisztult, nyugodt válaszaiból jövök rá, a pillanatnyi riadalmat az okozta, hogy egy idegen ugyanarra kíváncsi, amire évekkel ezelőtt saját magának már feleletet adott. Igen, ez a pálya őt is úgy vonzotta, ahogy a mai gimnazista megfogalmazza, miért szeretne könyvtáros lenni. Mert aki rajong az olvasásért, annak a könyv puszta látványa élmény, mert felemelő érzés az embereket rászoktatni az olvasásra, ízlésüket, gondolkodásukat formálni... Ezzel szemben a valóság prózaibb. A könyvtáros nem kopogtathat be minden házba, egy-egy olvasmányt az ott lakók kezébe nyomva. Erre nincs szükség. Arra viszont van, hogy a már beiratkozott olvasókat kiszolgálja, tájékoztassa. S méginkább arra, hogy a beérkezett könyveket lajstromba vegye, számozza, raktári és a tematikus katalógust elkészítse. Adminisztratív, munka? Bizony az. De enélkül megállna az élet. E cseppet sem látványos feladat az alapja mindennek — magyarázza a beszélgetésünkbe később bekapcsolódó Zadravecz Istvánná, a könyvtár vezetője is. Precíz, naprakész nyilvántartás híján ugyan hogyan tudnák kiszolgálni két- ezer-hatszáznyi olvasójukat? ök hogyan találnák meg a harminchatezernyi kötetből éppen a keresettet? Bibliográfiák nélkül segíthetné-e a könyvtár például a kisiskolásokat, a gimnazistákat hely- történeti kutatásaikban, vagy szakköri foglalkozásaikban? Tehát fontos, hasznos, értelmes a feladat, de mégsem az, amit megálmodott — makacskodom tovább Zelei Jánosnéval. Visszakérdez, miből gondolom, hogy a valóságban szükségszerűen csalódni kell? Pontosabban, hogy nem lehet szeretni. Mert igaz, hogy rájött, a nagyratörő népművelői tervek jó része irreális volt. De a könyvtár — más művelődési intézményekkel együtt — szelle- > mi hatóerő. A község kulturális életének egyik centruma, ahol több klub működik. (Méghozzá például az egész megyében elismerést kiváltott könyvbarát-, illetve zenei klub — teszi hozzá e sorok írója.) Rendszeresen foglalkoznak az óvodásokkal, iskolásokkal, az ifjú és felnőtt olvasóknak különböző rendezvényeket tartanak, egyebek mellett író—olvasó találkozókat szerveznek. Mindez természetesen nem egyetlen dolgozó, egyetlen könyvtáros- érdeme, hanem valamennyiüké. Mindenki elvégzi a maga feladatát, s ha kell — lévén mind a négy könyvtárosnak kisgyermeke, bizony sokszor kell — egymásnak segítenek. S amikor azt mondja, hogy nagyon jó a kollektíva, igazán ne higgyem, valamiféle tiszteletkört akar leróni. Dehát azt firtattam, végül is azt a hivatást találta-e meg, amiről álmodott. S a válasz így kerek: a felfestett, picit hamis képek helyett a munka valódi szépségét nap mint nap mindenkinek önmagának kell felfedezni, de ezeknek tartósan örülni csak jó kollégákkal együtt lehet. Végezetül Zelei Jánosné éppen tíz esztendeje elkezdett könyvtárosi munkáját minősítse: a nőnap alkalmából megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. KÖSZÖNTJÜK A NŐKET Hetvenévesen is aktív pártmunkás Egyszerűen berendezett, pedánsan tiszta szobában hallgatom Já- ger Józsefné keresetlen, olykor izgatottságtól átfűtött szavait. Egy idős munkásasszony küzdelmekkel, lemondásokkal teli életútja bontakozott ki. — Édesapám az első világháborúban meghalt, négyen voltunk testvérek, s korán megízleltük az árvák kenyerét. Tanyán nevelkedtem, ott. is jártam iskolába. A hat elemi akkor nagyon elegendőnek bizonyult, bár akkor is, de azóta is mindig szerettem volna továbbtanulni... Nem sikerülhetett, hiszen dolgoznom kellett. A Schneider cégnél — a jelenlegi baromfifeldolgozó ősénél — kaptam munkát.. Olyan körülmények között dolgoztunk napi 12 órát, hogy ma már el sem tudják képzelni. Hidegben, fagyban kopasz- tottunk, de örültünk ennek is, mert volt munkánk, megélhetésünk ... Hét évig, a felszabadulásig dolgoztam, utána a dajkaság következett. A felsővárosi óvodában dadáskodtam, de közben társadalmi munkát is végeztem a pártalapszervezetnél. S ezután jöttek a munkában a „kényelmesebb” évek, bár Jáger néni ezt a szót kevésbé ismeri. 1952-ben felvették a pártba, nem sokkal később ő lett az MNDSZ városi titkár,a. Nem volt percnyi szabad ideje sem, komolyan vette hivatását, s alig akadt Kiskunhalason olyan gond, amelyről ne tudott volna, ne hallatta volna miatta a szavát. — Férjem beteges ember volt, éppen az ellenforradalom idején amputálták a lábát és az én funkcióm is megszűnt... Nem törtem meg. mert amikor felkerestek az elvtársak, én már a vendéglátónál takarítónő voltam, ahol nemsokára beválasztottak a pártvezetőségbe. Hol volt már fiatalságom, de ez nem zavart, elvégeztem a nyolc általánost és a vendéglátóipari szakiskolát. Nyugdíjazásomig megmaradtam eladónak... Nem akartam elszakadni tőlük, de a városi pártbizottságon arra kértek, segítsem az alsóvárosi körzeti párt- alapszervezet munkáját. Beleegyeztem, ott választottak mest vezetőségi tagnak, s most is ott dolgozom. A pártbizottságon jól ismerik Jáger nénit, s az első titkártól a pártcsoport-bizalmiig egyforma a vélemény: a gyakorlati pártmunkában kiemelkedő teljesítményt nyújt, kora ellenére aktív, jó szervező, fegyelmezett, elkötelezett ember. Talán az izgalom, a meghatottság miatt nem beszélt fiairól, pedig az már önmagában is nagy dolog volt, hogy egyedül nevelte fel, s nem is akárhogyan három gyermekét. Oldódott benne a feszültség, amikor róluk esett szó. — Igen. Három derék fiam van, mind a három párttag. A legidősebb a vasútnál a szakszervezet politikai munkatársa, a középső a faipari ktsz-nél párttitkár, a legkisebb a Kinizsi-malom főmolnára ... Nehéz volt. higgye el, felnevelni őket. Mindenről, a lakásról, a szép ruháról, a szórakozásról, néha a jó ételről is le kellett mondani miattuk, de megérte. Emberek lettek, kommunisták, ez volt a vágyam, s ez teljesült is. Tőle már senki sem kívánja az aktív pártmunkát, az emberek ügyes-bajos dolgai után való szaladgálást. Mégis, mi az, ami ezt az idős asszonyt tettekre sarkallja? — Mindig emberek között voltam, szeretem őket. Számtalanszor eszembe jut a múlt, a megaláztatás, a robot, s ez ad erőt, lelkesedést számomra. Ügy érzem, tenni kell ezért a mi rendszerünkért, nem fáradhat el az ember... Tudja elvtársam, hinni kell abban, amit csinálunk, itt belül kell érezni a tenniakarást... Meg aztán az is jó érzés, amikor a párt- alapszervezet tagjai azt mondják: „Jáger néni minden héten egy napot ott van a pártházban, hozzá mindennel lehet fordulni” ... Terveim? Igen, vannak. Szeretnék még pár évig ilyen egészségnek örvendeni, elvégezni a rámbízott munkát, gyönyörködni négy unokámban ... Azt mondják, az öregek félnek a haláltól. Nem igaz! Nem attól félünk, hanem, hogy itt kell hagynunk, azokat, akiket szeretünk. Én elégedett vagyok, mert úgy érzem, tettem valamit az életemben ... Rendőrök, nyomozók között Az egyik, jó adag malíciával és iróniával megspékelt, a férfitársadalomnak a nőkérdéshez való viszonyulását boncolgató nőnapi megemlékezésfélében olvasom: „Hiába minden figyelmeztetésünk, kérésünk, segítség-felajánlásunk, pusztába vész valameny- nyi, mert ők (mármint a nők — K. F.) egytől egyig mártírokká szeretnének nemesülni”. így van-e vagy sem, nem tudom, káT is meditálni rajta. Azt viszont a társaságában eltöltött rövid idő után is meggyőződéssel állíthatom: Kovács Erzsébet sem hivatásának gyakorlása közben, sem magánéletében, sem női mivoltában nem mártír, s nem is hős. Nem akart az lenni. ’ Kovács Erzsébet rendőrnő. Harmincegyedik éve. Kedvesen, megilletödötten mondja: e két közlés kerete is, tartalma is életének, nincs hát miről beszélni. Aztán, lassanként mégiscsak találunk valamit. Valamit — és nem is keveset —, ami több ennél, és vele kapcsolatos, és fontos, érdekes, és hivatali titkot sem sért... Mert Kovács Erzsébet nem egyszerűen, a szó hétköznapi értelmében rendőr vagy nyomozó. Ettől függetlenül illik rá és találó mindkét megjelölés. Csoport- vezető a Báos-Kisikun megyei fő- kapitányság bűnügyi nyilvántartójában.’ Egy nagy figyelmet, fegyelmet és alaposságot kívánó szakterületnek, a bűnüldözés adatbankjának felelőse, 1954 óta. Törzszászlós — egyenruha nélkül. 1952-ben került a Belügyminisztérium állományába. Hogy nogyan ? Hát... csak úgy, véletlenül. Eredeti szakmája szerint női szabó. A nővére — nála és vele együtt dolgozott — hirtelen megbetegedett, akkor, más munkalehetőség meg alig kínálkozott. Valaki, egy ismerős, elhívta. Öt, aki szívből gyűlölte a tolvajokat, a becstelen embereket, kinek igazságérzete befolyásolta mindig cselekedeteit. Azóta? „Nézze, én már az ötvenes években elköteleztem magam, de végleg, s a mi családunk tagjai nem vándormadár-típusok; az apám például 32 évig volt tűzoltó.” A Kecskeméti Városi és Járási Rendőrkapitányságon, a kihágá- si büntetőbiró (abban az időben még kihágásnak nevezték a szabálysértést) mellett kezdte, polgári alkalmazott adminisztrátorként. Egy év múlva a segédhivatalban a bűnügyi iktatót erősítette, majd ’54-ben következett a nagy ugrás, át a megyéhez, jelenlegi beosztásába. Ahol harmadmagával gyűjt, dolgoz fel és rendszerez minden beérkező adatot, információt; ahol főnöknek és beosztottnak egyformán készítenek statisztikákat, tájékoztató jelentéseket; ahol a bűnüldözésbe közvetlenül ugyan be nem kapcsolódik, a felderítést szolgálva azonban annak mindenkor nélkülözhetetlen, aktív részese... Bevallom: magam sem ilyennek képzeltem el „a” rendőrnőt. Megnyerőén szabadkozik, mosolyog, s „veszi is a lapot”, ha kell. Komolykodó kérdéseimre zavarba jön, nagynehezen kibuggyanó, szabatos mondataival pedig zavarba ejt. Bizonytalan, de érzem: belül, mélyen kínosan precíz, határozott; elnéző, már-már lezser, ám tudom: a munkában következetes, szigorú; segítőkész, a kollégák előtt tekintélye van, elismerik szakmai felkészültségét, népszerű, hanem azt is hallottam: tartanak tőle, s merev is olykor, mert kötelességtudó, s parancs- és paragrafustisztelő. Huszonkilenc esztendeig, egyhuzamban, ugyanott. Keménykötésű rendőrök és nyomozók között — egy nő. A maga látszólagos és valódi — emberi — ellentmondásaival. A Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozata, valamint a harminc éves szolgálati érdemérem birtokában. Eddig ... Ötórás elnökasszony Egy kis doboz, amelynek üvegszeme képes úgy pislogni, hogy megörökíti az emberi arcon a villanásnyi örömöt, s nem marad számára észrevétlen a mélyen rejtőzködő bánat sem — ez a fényképezőgép. Különös lenne, ha ez a varázsskatulya, nem dobogtatná meg a gyerekek szívét. Réger Dezsőnének ki sem kellett a lábát otthonról tennie azért, hogy megismerkedhessen vele: apja, anyja fényképész volt. S ő maga szintén életreszóló barátságot kötött a masinával.. — A pályaválasztásnál nem volt gondom — mondja —, ide a kecskeméti szövetkezetbe, amelynek édesanyám egyik alapítótagja volt, fölvettek tanulónak. Csak később érettségiztem le. Akkor még meg sem fordult a fejében, hogy valaha ő lehet a kecskeméti fényképészek elnöke. Szakmunkásként nagy ambícióval, igényességgel dolgozott. Nem feledkezett meg arról, hogy az embernek, ha fejlődni akar, nem szabad bezárkóznia egy szűk körbe. Eljárt országos szakmai kiállításokra, s egyáltalán figyelte és elemezte a fényképeket a műtermi, családi fölvételektől a riportfotókig. Idő múltával a saját munkáit is el merte vinni szakmai bemutatókra — s díjakat nyert velük. Fiatal kora ellenére egyre nagyobb tekintélye lett társai körében. Ma ő a Kecskeméti Fényképész Kisszövetkezet elnöke. — Tavaly februárban vetődött föl, hogy külön kellene válnunk a velünk egy nagyobb szövetkezetben dolgozó fodrászoktól, és kisszövetkezetet alakítani — meséli Régemé, aki a megye szövetkezeti iparában a legfiatalabb az első számú vezetők között: mindössze huszonhat éves. — Mit reméltek a „szakítástól ?” — Azt gondoltuk, hogy jobban tudunk koncentrálni a szakterületünkre, ha egyféle profilunk lesz. Könnyebben valósíthatjuk meg az ötleteinket. Tavaly július 1-én lettünk önállóak. — S milyenek az első tapasztalatok? — Eddig minden nagyon jól sikerült. A múlt év második részében 289 ezer forint nyereséget értünk el, már mint önállóak, az első félévi 10 ezer forinttal szemben. Ilyen eredményes sosem volt a szakágazatunk, még akkor sem, amikor régebben szintén csak fényképészek alkották a szövetkezetei. — Most a neve a „kis” szócskával különbözik attól a régitől. — Ez többek közt azt jelenti, hogy harmincnál több tagja nem lehet. Nagy előny viszont, ' hogy ekkora kollektívát jól össze lehet fogni. A tulajdonosi érzést erősíteni lehet az emberekben, s tényleg mindenki érzi, hogy mit kell tenni a közös boldogulásért. — Nyújtottak valami újat a lakosságnak az elmúlt néhány hónapban? — Űj szolgáltatásunk a színes amatőrfelvételek, negatívok előhívása, a képek kidolgozása, 15 napos határidővel, begyűjtéses alapon. A Rákóczi úti műteremben 24 órán belüli sürgős munkákat is vállalunk. Rendeztünk már a megrendelők számára kedvezményes gyermekfényképezési akciót is. Az új szolgáltatások révén az első, még nem kisszövetkezeti félévünkhöz képest 200 ezer forinttal, mintegy 12 százalékkal növelni tudtuk a bevételt. Réger Rezsőné sikerrel állta ki elnökségének első próbáit. Most jóleső érzéssel nyugtázhatja, hogy a tagság nem hiába bízott benne. — Viszont a fényképezésről le kellett mondania ... — Nem, erről szó sincs, ugyanis csak a nap öt órájában vagyok elnök, három órát dolgoznom kell, mint a többieknek, ez a szabály. — S az öt óra elég a vezetői teendőkhöz? — Nem. Gyakran otthon is dolgozom még. Es sok terhet vállal magára a főkönyvelőnk, s a félállásban foglalkoztatott nyugdíjas adminisztrátorunk. Azt hittük, a kisszövetkezeti forma kevés papírmunkával jár, de sajnos ebben tévedtünk egy kicsit. Réger Rezsőné tudja, hogy „a vendég majd bejön a boltba” üzleti szemlélettel ma már nem Vehetnének versenyképesek. Az eredmény eddig nem is maradt el, de ő a sikertől nem látja „színesben” a világot. A tagsággal egyetértésben bizonyára sok szép eredményt érnek még majd el. A PALANK ALATT Némediné Király Judit csaknem másfél évtizede a kecskeméti kosárlabda-szurkolók kedvence. Tizenöt évesen, amikor először került be az NB I-ben szereplő együttesbe, még csak alacsony termete miatt fogadta kegyeibe a közönség. Később viszont egyre inkább a játéka volt az, amiért megszerették, s- amiért népszerű ma is. Játékostársai, akikkel együtt kezdett kosárlabdázni, már valamennyien felcserélték a játékot a békés családi élettel, s csak a pálya mellől szurkolnak a csapatért. Jutka maradt egyedül, s vállalta — ki tudja hányadszor? —, hogy segíti az újakat, a fiatalabbakat a kezdeti problémák megoldásában. Az együttes idei jó szereplését sokan az ő nagyszerű irányítójátékának tudják be. Pedig éveken át bedobót játszott a csapatban ... — Egy kicsit én is meglepődtem, amikor Király Sándor edzőm elmondta, hogy a jövőben az irányító szerepét szánja nekem. Hosz- szú éveken át mint bedobó, átlagban húsz pontot értem el mérkőzésenként. Csodálkoztam, hogy mondhat le az edzőm egy ponterős játékosról, hiszen mint irányító jóval kevesebb lehetőségem nyílik kosárra dobni. P bajnokság mégis az edzőt igazolta. Jutka nagyszerűen " szervezte a csapat játékát, s a mai kosárlabdában pedig nagy szükség van a labdával is gyors irányítókra. ö pedig ilyen. Villámgyorsan képes átjutni a legzártabb védőfalon, s az ilyen betörésekből gyakran kerül helyzetbe, amelyeket rendre értékesít. Ezért volt nagy veszteség, amikor a bajnokság derekán megsérült. Ügy tűnt, hosszú ideig nem állhat a csapat rendelkezésére. Szerencsére Jutkát kemény fából faragták: egykettőre felépült, s hamar rendbe jött a keze. Hála a gondos orvosi kezelésnek, no és a mindent felülmúló játékszenvedélynek! Erre jó példa, hogy annak idején, szülés után két hónappal már bajnoki mérkőzést játszott, mert szükség volt rá a csapatban ... — Mostanában egyre többen i kérdezgetik — néha elgészen burkoltan —, hogy meddig még, mikor fejezem be a játékot. {Szerencsére nem rosszindulatú 1 faggatások ezek, hanem inkább a csapat jövőjéért aggódó szurkolói kérdések. Azt érzem ki belőlük, hogy még szeretnék, ha maradnék. Ügy tervezem, két-három > évet még mindenképpen kosárlabdázom, •. azután majd meglátjuk. Formálódóban van egy új, tehetséges csapat, amelyben van fantázia. Lelkes, fiatal gárda, ahol egy idősebb, tapasztaltabb játékos rutinja sokat ér. Szeretném, ,ha sikerülne átadni valamit abból, amit másfél évtized alatt a pályán megtanultam, amit sem ■ könyvből, sem pedig az ! edzésen nem lehet • elsajátítani. Azt, bogy lelkesedéssel, á játék, szeretetével, sokszor több centit is „nőhet" az ember ... Megfontolásra érdemes szavak. Némediné Király Judit azonban nem beszél a „levegőbe”. Hosszú éveken át mutatott játékával bebizonyította, szavainak igazságát. Már a szurkolók sem a „kicsit", hanem a „nagyot", a nagy játékost látják benne. Rutinjára, lelkesedésére szükség van, s reméljük, egykori játékostársával ellentétben, még sokszor segíti győzelemre a KSC kosárlabdacsapatát ! írták: Gémes Gábor Kovács Klára Kutas! Ferenc Rajtmár István A. Tóth Sándor
