Petőfi Népe, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
MŰVELŐDÉS IRODALOM ms?» SZÉT £ UTASSY JÓZSEF Karácsony Holdra ül az Életfavágó, szalonnát süt csiüagparázson. — Hova, hova Három Királyok? — Betlehembe■ Itt a Karácsony. — Siessetek csak, menjetek csak, kísérjen utatokon csillag, köszöntsétek fiamat illőn: a Megváltót, kit Mária ringat. — Urunk, Teremtönk, Istenünk! Viszünk aranyat, tömjént, mirrhát, de vinnénk mi a félvilágot, ha birnánk. Urunk, ha bírnánk. — Jól van, jól van. Három Királyokt menjetek csak isten hírével, mert hideg lesz, nagyon hideg, farkasordító hideg éjjel. BUDA FERENC Legenda Pásztorok, háromkirályok útja nem hatol el a házig. Fönn virraszt József egymaga, cigarettázik. Kisjézus alszik, fölretten, sikoltó csecsemőkorig csapdos a csendben, száj tátog — fuldokló madár csőre. Mit tát vajon, miféle iszonyokat jóelőre? Pribéket, szöggel, szekercével? Római katonát? Heródes dühödt lovát? Mária kimerültén fekszik, fekszik magában. Jó pásztorok, bárányvivők, Keletről jött királyok lába hova süppedt el, micsoda sárba! Virraszt fönn József, az ács reggelig ébren. Szívja a keserű füstöt szelíden, eltökélten■ Középkori szárnyasoltárok • Mária Mag- dolna-oltár Berkihűl (1480—1490 körül) Szikszai Károly rajza. (9 Madonna Turócbéláról (1480— 90 körül). • Mária-oltár, Csikménaság (1543). Táblaképfestészetünk és faszobrásza- tunk emlékeiből kevés maradt ránk a XIV. századból és a XV. század elejéről, bár a történeti kútfők és az újabb műemléki feltárások az egész országban virágzó művészi tevékenységről számolnak be Nagy Lajos és Zsigmond uralkodásának idejéből, amikor hazánk a széles körű nemzetközi kereskedelem és diplomáciai kapcsolatok folytán Európa egyik központja volt. Műkincseink java azonban a törökdúlás idején elpusztult. Az emlékanyag legnagyobb része a harcoktól megkímélt területeken, az egykori Felvidék és Erdély kis templomaiban maradt fenn. A fára festett táblaképek és faszobrok a XIV. század második felében honosodtak meg. B. I. FELVIDÉKI ISTVÁN Arany szaloncukor Péter napok óta mást sem forgatott fejében, mint azt, hogy Judit elé áll és megmondja; úgy illik, hogy a mama náluk töltse a karácsonyestét. Igaz, hogy az utóbbi időben Judit feltűnően türelmetlen a mamával, de végtére is az ő szülei Budapestre utaznak a sógoráékhoz, Józsiékhoz az ünnepekre. A mama tehát igazán náluk lehetne a szentestén. Hadd lássa az unokájának a boldogságát. Jónéhányszor nekifohászkodott, de aztán többre nem futotta a bátorságából. Nem volt papucsférj, de borsózott a háta minden vitától, hangoskodástól. No, majd másnap. A másnapokból pedig Ádám-Éva napja lett. Most sem szólt. Ügy gondolta, hogy elmegy az édesanyjához és meghívja estére. Juditot pedig majd kész tény elé állítja. Ahogy a kisváros szűk utcáin sietett a felvégre még munkakezdés előtt, megannyi emlék szakadt rá. így van ez már ünnepek jöttén. Az emlékek kopogtatnak, akár hívjuk őket, akár nem. Felragyogott benne egy régi karácsony. Kicsi gyerek volt, s lám mégis milyen jól emlékszik mindenre. A fenyőfán a sok ezüst szaloncukor között egy arany szaloncukor díszlett. Édesapja őt emelte fel, hogy levegye. Aztán, az akkor oly fiatal mamának nyújtották át. A cukor helyett egy szép aranylánc volt benne. Rajta egy piciny szívvel. Az egész család ajándéka volt. Nagypapáék, édesapja és testvérei adták össze a pengőket, hogy örüljön a fiatalasszony, akit mindannyian szerettek, és a babusgatott Péter- ke édesanyja volt. A mama pedig most szabadkozott. — Hogy gondolod édes fiam — mondta —, hogy én szálka legyek Judit szemében. Mostanában. goromba is velem — pitye- regte el magát a kis öregasszony. Péter hosszasan bizonygatta, hogy Judit szereti a mamát. Amikor türelmetlen, annak csak az az oka, hogy dolgozik, s jut neki az otthoni munkából is elég. Végül is megígérte a mama, ha a lábai engedik, elmegy hozzájuk a bővedesti vacsorára. Amikor a fia betette maga mögött a kis kerti kaput, a mama öltözködni kezdett. Készülődött az áruházba. Kicsi nyugdíjából már régen rakosgatja a forintokat, hogy megvehesse Gyurikának azt a nagy mackót, amelyik a kirakat sarkában ül. A mackó bizony sok pénzbe került. Juditnak már nem jutott volna megmaradt pénzecskéjéből valamirevaló ajándékra. Vásárolt három nagyobb fenyőgallyat, kettőt a temetőbe, egyet otthon az ő vázájába. Aztán még hazafelé betért a kis ABC-üzletbe, mert gyufát kellett vennie. A pultok egyikén nyitott dobozokban szaloncukrokat látott. Az egyikben fehér papirosba és arany sztaniol- ba csomagoltakat. S ekkor neki is egy csodálatosan szép karácsony jutott eszébe. No meg az is, hogy otthon a sublótban ma is őrzi az aranyláncot. Uramisten, milyen régen nem hordja már ... Szerény, félénk kérdésére a boltvezető közölte, hogy az arany szaloncukorból szívesen kimér számára húsz dekát. Ismerte, tisztelte a kedves, halk szavú nénikét. A mama pedig minden rigolyája mellett szerette menyét, aki végtére is édes kis unokájának édesanyja, fiának a felesége. Délután Judit a halat pucolta, a többi már úgyis a férje dolga lesz, amíg ő majd kifőzi a tésztát. Péter előbb játszott Gyurikával, majd sétára indultak. Megbeszélték, hogy Judit ezalatt a fáskamrába zárt, talpéba már beerősített fenyőt felviszi az ebédlőibe és feldíszíti. Így is történt. Judit az ajándékokat helyezte a fa alá, kisvasút, vár és ólomkatonák a gyereknek, Péternek új bőrkesztyű, két szép nyakkendő, bőrtárca, külön csomagban szüleinek szánt ajándék, ha visszajönnek Budapestről. Ekkor csengettek. Ügy gondolta, hogy Péterek érkeztek már haza. Kulcsra zárta az ebédlő ajtaját, aztán indult kaput nyitni. A mama volt. Meglepett arcot vághatott, mert a mama szempillantásnyi idő alatt tisztában volt, hogy Judit mit sem tudhat az ő meghívásáról. — Ajándékot hoztam Gyurikának — motyogta a mama. Judit illedelmesen tessékelte be a nappaliba. A beszélgetés nehezen indult. Judit még nem felejtette el, hogy pár héttel ezelőtt a mama a kapuból hozta vissza Gyurikát, s újra kefélte a kisfiú kabátját, kicsit megpirongatva őt, jobban nézze meg a gyereket, ha az utcára engedi. Pedig csak akkor és addig dőlhetett a falnak a kisfiú, amíg ő rendbeszedte magát. Judit kinyitotta jiz' ebédlő ajtaját, és a mama a karácsonyfa alá ültette a nagy mackót. Aztán kopott kis táskájából egy arany szaloncukrot vett elő és a fára erősítette, egészen az elején kinyúló ágra. Aztán vette a kabátját, boldog ünnepeket kívánt és elment. Judit pedig nem marasztalta. — A mama még nem jött? — kérdezte Péter, amikor kis idő múltán megérkezétt Gyurikával. — Meghívtam ugyanis —, de nem folytathatta tovább, mert Judit közbevágott. — Itt volt már, de el is ment. — Aztán odasúgta meglepett férjének, hogy hozott egy hatalmas mackót. A szaloncukorról említést sem tett. A halászlé főzése szinte szó nélkül zajlott le, a vacsora is csendben telt el. Csak a kisgyerek szíve dobogott jobban az ajándék vá- rásában. Judit intett, Péter az ebédlőbe osont. Meggyújtotta a gyertyákat, elhelyezte felesége ajándékát, a mamának szánt ko- mótcipőt a dughelyen hagyta az egyik kpedenc mélyén. Csillagszórókat gyújtott, csengetett, s kitárta az ebédlő ajtaját. A gyerek a szobába futott. Először a mackót ölelte magához. Nagy szeméivel bámulta a karácsonyfát. Egyszer csak felkiáltott: — Nini, egy arany szaloncukor! Péter a fára meredt. Igen, ott csillogott a fényben az arany szaloncukor, mint akkor régen azon a karácsonyon. Felemelte kisfiát, mint egykor őt az édesapja. — Vegyed le szépen, az anyuka ajándékát, a mamától! — Gyurika anyja felé nyújtotta az arany szaloncukrot. Judit átvette. S akkor a cukor papirosából kezébe futott az aranylánc, rajta a pici szívvel. Éppen úgy csillogott, mint akkor régen. Csak a szív volt kicsit megrepedve. MOLNÁR FRIGYES A tizedik karácsonyestém Az 1932-es évben — s a nagy világválság immár negyedik esztendejében — jártunk. Mivel már nem volt messze, így mint mindenki, az én családom is készült karácsonyra, az én tizedik karácsonyestémre. Ekkorra már más munkásokéhoz hasonlóan, a mi családunk élete is igen nehézre fordult. Apám az elmúlt évi sztrájk miatt feketelistára került. A sztrájktörők sem jártak ugyan jobban, mert enél- kül is többségük kikerült a gyárból, és munkanélküliként tengette életét. De munka nélkül volt a kisiparosok többsége is, ezért beadták ipar- engedélyüket. Apám is hiába próbált meg mindent, mégsem futotta többre a hébe-hóba adódott alkalmi keresetnél. Végső megoldásként ínségmunkára jelentkezett a mérnöki hivatalnál. Előbb ugyan még ide is protekciót kellett szereznie, ö lett Baja város 2495 számú ínségmunkása, amint erről a részére átadott pléh-lemezke tanúskodott. No, nem ennyien voltak ekkor az ínségmunkára szorultak, hanem több mint négyszer ennyien, hiszen az említett sorszáma mellett még négy csillag is díszlett. Nem valami kitüntetésfélét jelentettek e csillagok, hanem megkülönböztetést annyiban, hogy minden negyedik héten számíthatott a gazdája munkára. Akkor is azonban csak úgy. ha nem jött közbe valami. A szegény embernek pedig abban az időben rendszerint kijutott abból, hogy „nagyon sajnáljuk, de a közbejött okok miatt” ... Az ő sorszámára éppen karácsony hetében került volna a sor. Kopogósra fagyott hideg reggelen, elindulva hazulról, még melegítette is a gondolat „hogy no lám karácsonyra mégis . . .” Azonban rövid idő múlva már ismét otthon volt, mert a „Nagyon sajnáljuk, de a közbejött okok miatt...” mondókával fogadta a pallér őt és valamennyiüket. (Ma is őrzöm apám e tárgyi emlékét. Amolyan figyelmeztetőképpen a magiam városi kitüntetése mellett. Ezt már 40 évvel később adta a város, amikor díszpolgárává fogadott, a fejlődésért végzett munkámért.) A bús reménytelenségbe a véletlen hozott egy röpke fel- cs'illanó reményt. Az történt, ugyanis, hogy a Főutca egyik házának udvarán addig hógolyóztak az unokák, míg az egyikük a pontosabb célzás kedvéért jégdarabot vett kezébe. A célt ezzel sem találta el, viszont sikerült betörnie a nagykonyha ablakát. Törött ablakkal mégsem maradhattak karácsonyra, így keresték fel apámat — aki szinte mindenhez értett —, hogy üvegezze be az ablakot. Ez a munka bizony most neki fontosabb volt, mint a megrendelőnek. A kapott előleggel gyorsan, megjárta a várost, megvette az üveget, amely keretbe szabva ismét ott csillogott a korán lebukó nap gyér sugaraiban, így jutott egy-ikét pengőhöz váratlanul apám. Soknak ugyan nem volt sok, de kevésnek sem volt kevés, hisz egy kiló barnakenyeret 26 fillérért árusított akkor a pék, mégpedig a burgonyásból. Röpke számvetést tett a család. A kívánság oly sok volt, a pénz pedig oly kevés mindezekhez. Végül is egy negyed öl tűzifára futotta, oly módon, hogy a még hiányzó összeget már a fatelepes hitelezte. Hamarosan térült-for- dult apám a tragaccsal, s hozta. fűrészelte és már rakta is a tűzhelybe a tüzelőt. Duruzsolva égett a tűz, kellemes meleget árasztva a korábban dermedt szobában. Magunk is élénkülni kezdtünk. Elsőként a halfőzés jutott valamennyiünk eszébe, mert bajai ember számára kisebb ünnep sem igazi ünnep, hal nélkül. — Igen az jó volna, de erre már nem futotta — szólalt meg apám, hangot adva valamennyiünk vágyának és egyben kétségének is. — Sose búsúljatok! — válaszolt anyám — főzök én pek- tek olyan hallevest, amelyet míg éltek, el nem felejtetek, bár halam csak olyan van, amelyet „kapával ütöttek agyon”. Ez bizony már nem volt kis dolog, mert ha burgonya van, akkor minden van. Jól ismert manapság is, hogy burgonyából szinte mindent lehet csinálni. Hát még abban az időben! Bizony igaza lett jó anyámnak, mert az akkori „hamis-hallevest” máig sem felejtettem el. Nem volt olyan jó, mint egy igazi és bajai módra készült halászlé, de egy vékonylevű tiszai halásziéval bizony felért. Ma is azt tartom, egy hosszú lével készült tiszai hallevesnél egv bajai jól elkészített krumplileves sokszor többet ér! Amíg az ünnepi étel készült és nagyszerű illata betöltötte a szobát, mind több gondolatunk támadt az ünnep szebbé tételére. Mondanom sem kell, hogy akkor nyilván nem jutott pénz fenyőfára sem. Nem maradtunk azonban mégsem karácsonyfa nélkül, mert apám az udvarunkon levő közel kétméteres tuja-bokorról vágott le egy nagyobb ágat, és ezzel szobánkat is elárasztotta zöld színével a bizakodást nyújtó remény. Anyám ügyes keze pedig igazi karácsonyfát varázsolt elénk. Előkerültek a tavalyi ezüstözött mogyorók, az ezüstös díszek, a gyertyatartók és gyertyadarabok, sőt még egy árván maradt csillagszórót is találtunk. Tovább gazdagította karácsonyfánkat egy-egy fára kötözött pirosán mosolygó alma, no meg néhány szta- niolpapírba csomagolt szárított szilva. Csemegénk is került az asztalunkra anyánk gondoskodásából. Különböző szárított gyümölcsökből: almából, körtéből, szilvából és meggyből főzött finomság, amely ételféleség ma már ugyancsak az emlékeimben él. Még ajándékról is gondoskodott a mi drága jó anyánk. Saját holmijából húgomnak kisruhát nekem pedig blúzt készített, melyeket még kedve szerint itt-ott ki is hímezett! Mert akkor olyan nem volt ezen a világon, amihez a mi anyánk nem értett volna. Ilyen volt a mi édesanyánk! A fa alá játékok is kerültek. Nem lettem volna az apám fia, na meg a nagyapámé aki szintén asztalos volt, ha nem készítettem volna el néhány fajátékot egy háromárbócos vitorlást, egy kardot, meg egy tehergépkocsit. A különböző maradékanyagból édesanyám készített húgomnak is egy szépen öltöztetett rongybabát. Magam pedig egy játékasztallal és hozzávaló ki ss z ékekkel leptem meg. Minden gondunk és bajunk ellenére, életem tizedik évében is beköszöntött hozzánk a karácsony. Belopódzott közénk egy csipetnyi boldogság, összeforrasztott bennünket a szeretet és új reményekkel töltődött fel a szívünk. Mindegyikünk ismét magára talált és erősebbé vált a család, akkor: 1932 karácsonyán. • Diószegi Balázs rajza. M
