Petőfi Népe, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-01 / 204. szám
1982. szeptember 1. # PETŐFI NÉPE 9 3 i FELSŐSZENTIVÁN Elvittük? Kik? A közös gazdaság, a tanács, az iskola. Felsőszentivánon az összefogás olyan természetes, mint a nyár- eleji rózsaillat virágos utcáin, meg az, hogy „törik magukat”, mint a kormánybiztos tanácsolta hajdanán. Hitem szerint intelme nélkül is hajtanák a munkát, mert szorgalmas természetűek, és a szorgoskodáshoz kedvcsináló közösségben élnek. Heltai Nándor Felsőszentiván politikai, tanácsi, gazdasági vezetői a közelmúltban meghívták szerkesztőségünk néhány tagját: nézzenek körül a faluban. Viszonylag ritkán járunk arrafelé, pedig volna mit megírni. Örömmel tettünk eleget a meghívásnak és ez az összeállítás is bizonyítja, hogy mennyire hasznos volt az ott töltött délután. Hely. és időhiány miatt természetesen nem törekedhettünk teljességre, de talán sikerült érzékeltetni „a tanuló falu” legfőbb jellemzőit, gyors előrehaladásának indítékait. • • Összefogás =. jó közérzet, gyarapodás A vállalkozó falu Hiába könyörögtek, ügyeskedtek a felsőszentivániak: még szárnyvonalat sem kaptak. Gazdasági szakértők szerint szinte behozhatatlan hátrányt jelent egy-egy település számára a vasúttalanság. A bácskai községet már régóta a legmódosabb magyar falvak közt emlegetik. Környezet A második világháború után elmenekült és kitelepített volks- bundisták helyére telepített csallóközi magyarok — mint ez Mészáros Istvánnak, az Észak-Bács- ka című kötetben olvasható visz- szaemlékezéseiből tudható —, legszívesebben azonnal továbbáll- tak volna. „Mire a harminckilós, csomaggal ideértünk, már mindent széthordták, kérem, még a cserepet, meg az ablaktokokat is szedték a sváb házakról! Azt mondom én a kormánybiztosnak: lessék mondani, lesz ebből ország? Nagyon el voltam keseredve, legszívesebben elemésztettem volna magam a családommal együtt. . . Azt feleli nekem a kormánybiztos: amíg a bátyám ilyet kérdezget, ahelyett, hogy dolgozna, építene, addig nem lesz ország, de ha töri magát, akkor lesz ország! Napjainkban Felsőszentivánnal példálózunk, ha azt bizonygatjuk, hogy a gazdasági szervezetek közreműködésével is korszerűsített falusi környezet a termelés növelésének egyik tényezője. Az első hároméves terv bácskai programja kisvasutat és csatornarendszert ígért a felsőszent- ivániaknak . . . Tétlen várakozás helyett maguk keresték a boldogulás útjait, mert mindenkor realisták voltak. Okos valóságismerők, akiknek építő, újító buzgalmát a csalódások legfeljebb átmenetileg lankasztották, mert tudták: minél előrelátóbbak, annál kisebb energiával, annál gyorsabban gyarapodnak. Bizalom Már a felszabadulás előtt kaptak, szereztek villanyt. Az elsők között szerveztek vízmű-társulatot, és mar 1964-ben elrendelhették: csak fürdőszobás ház építhető. Másutt csak álmodoztak bölcsődéről, óvodáról, amikor itt természetesnek tartották a szülők, hogy ily módon, is könnyíti életüket a tanács. Nagyobb, városiasabb falvakban sem gondoltak játszótérépítésre, parkosításra, amikor Felsőszentivánon egy emberként lelkesedtek létesítésükért. A betonjárdákon sétálgatva, az ápolt portákban, a remek gyümölcsfasorokban gyönyörködve kérdeztem Göndör József tanácselnököt: — Ki őrzi a termést? Valami ilyesfélét válaszolt: a falu. Mertek előideink is, mi is merünk bízni az emberben. Miért is vinné el bárki más termését, ha magának is terem elegendő. Belátják az emberek, hogy ez a legésszerűbb, leghasznosabb magatartás mindenki számára. Vállalják a kockázatot, mint egyik népszerű sorozatunkban szereplők. Felsőszentiván jó ideje nem fél a beruházásoktól. Az okos beruházásoktól! Az olyantól, amely számol a meglevő és minden lehetséges módon fejlesztett szellemi kapacitással. Állítom, ma aligha sorolhatnánk a helyi termelőszövetkezetet az ország legjobb gabonatermesztő közös gazdaságai közé, aligha ámulhat- na hozzám hasonló laikus imponáló gépparkjukon, aligha alakíthattak volna ki előnyös exportüzleteket, ha az MSZMP kongresszusán nem mutathatta volna be őket elismerő méltatással Kádár János: „Majdnem valamennyi felnőtt lakos tanul, vagy rendszeresen részt vesz a művelődés valamilyen formájában”. Szaktudás Szakismeretekkel felvértezve könnyebben fölismerték és elismerték — például — a műtrágyázás hasznát, mint más lassabban mozduló, a tudomány, a kutatás eredményeit hosszabb átfutási idővel alkalmazó közös gazdaság. A napraforgó-termesztésre is hamar berendezkedtek, mert kiszámították: nagyon meg- éri. Igen, régóta vállalják a köz- gazdasági szemlélet érvényesítésének kockázatát. A falu, a gazdaságok tevékeny vezetőivel beszélgetve gondok is iölpanaszolódnak. Gyalázatpsan rosszak országútjaik. Létkérdés számukra a jó közúti hálózat! — mondja Beslity István téesz-el- nök. Bár sohasem várták a sült galambot, mégis indokolatlannak érzik _a városok és a falvak megkülönböztetését, mindent maguknak kell csinálni, nincsenek fenntartó, karbantartó szervezetek. Érthetetlen számukra, hogy miért rekesztödnek ki — például — a csecsemőtej-akcióból, miért olyan rossz a tüzelőellátás? A közös gazdaság irányítóit az aggasztja, hogy mind nehezebben gépesíthetnek. Kicsi, hiányos a kínálat. Szívesen vennék, ha több információt visszakapnának attól a kukoricatermesztési rendszertől, amelynek megbízható tagjai. Tarthatatlannak ér- zik, hogy péntek déltől hétfőig szinte él vannak vágva a külvilágtól, mert csak öt napot dolgoznak a postái). Még szerencse: a termelőszövetkezet régen beszereltetett egy távgépírót. Ezen továbbították válaszukat legutóbbi — „igaz, hogy valamennyi felső- szentiváni gyerek a Balaton mellett nyaralt idén is?” — kérdésemre. „Igaz, elvittük a faluban működő nevelőotthon diákjait is.” Gyorsan megtérül a beruházás A felsőszentiváni termelőszövetkezetben új üzemágat honosítottak meg. Angoranyúl-tenyésztéshez fogtak. A Német Szövetségi Köztársaságból importáltak törzsállományt. 1980 második félévében érkeztek meg az első szállítmányok, repülőgépen. A kezdő állomány meghaladta az 1700 darabot, jelenleg már 48Ö0 a létszám. Csaknem lO^ezer kisnyúl született a tenyésztés megkezdése óta. A közös gazdaság a nagy érdeklődésre való tekintettel folyamatosan helyez ki a háztájikba a gyapjas jószágokból. A kistenyésztök ketrecet és takarmányt is kapnak. A felsőszentiváni példa arra is jó bizonyíték, hogy miként lehet viszonylag olcsón jövedelmező ágazatot teremteni. Régi istállókat' alakítottak át nyúltenyésztés céljára. Még a padlásteret is igénybe vették. A nyúlszőr iránt a textilipari cégek élénken érdeklődnek. Külföldre is szállítottak már, mintegy 3000 kilogrammot. Az ágazat idei nyereségterve csaknem egymillió forint. A tenyésztésben kizárólag asszonyokat, lányokat foglalkoztatnak. A cél az, hogy minél több jószágot helyezzenek ki a kisüzemekbe, és a tenyésztés fejlesztésével az exportot is növeljék. A nyúlketrecet is maguk gyártják, a tatabányai Delta Ipari Szövetkezettel kooperálva. Részben a nagyüzem, részben a háztáji gazdaságok számára, de az ipari szövetkezetnek is készítenek a ketrecekből. Ebben az üzemrészben is szinte kizárólag nőket foglalkoztatnak. összefoglalva: összesen 50- asszonynak és lánynak ad biztos megélhetést a nyúltenyésztés és a ketreckészítés. Cs. T. Helytörténeti gyűjtemény őrzi a múltat (Straszer András felvételei) Milyen lesz jövője? 5 ? Alig több, mint két évszázados múltja — ha a község történetét csak az újratelepítéstől számítjuk — borzalmakkal, kilátástalan vergődésekkel teli, robottal, megaláztatásokkal, embertelenséggel sújtott, de még jelene is szövevényes, nehezen áttekinthető, itt-ott talán buktatókat is rejt. De milyen lesz a jövője? Az emberi időszámítás harmadik évezredéhez, és a falu fennállásának harmadik évszázadához, bizonyosan nem fáklyásmenet vezeti el. Gürcölés, erőfeszítés és meglehet, egy-két kisebb kudarc is vár erre a népre. De ha túlélt földesurat, megszállást, rettegést, ezután is csak lesz ereje sorsának alakításához. S ahhoz is, hogy kivívja a „szocialista munkaközség” rangját. Ehhez, úgy tűnik, minden adottsága megvan. Természetesen nem olyan értelemben szolgál mintául, hogy tetteit máshol egy az egyben kövessék, hanem abban a törekvésben, miszerint minden emberi közösségnek önnön legjobb lehetőségeit kell megvalósítania. Szentivánon minden fáradozás — közösségi elgondolás — ennek jegyében történik. És ebből talán arra is lehetne következtetni, hogy a község lakossága számára elérhető közelségbe, került a szocializmus. Tapasztalataink ma még túlságosan szegényesek ahhoz, hogy ezt felismerhessük, — hiányzik a viszonyítási alap, a történelmi távlat. S mivel a szocializmus beköszöntésének napját nem kormányhatározat rendeli el, és nem is hangoshíradón keresztül közlik a lakossággal, lehetséges, hogy máris benne járunk — legalábbis a felsőszentivániak —, de az is lehetséges, hogy csak most van születőben az a nemzedék, amelyik majd kiteljesíti. (Részlet Hatvani Dániel 1973-ban kiadott Szentivántól Felsőszentivánig című könyvéből.) ADALÉKOK A LOKÁLPATRIOTIZMUS TERMÉSZETRAJZÁHOZ A dicsérettel sem fukarkodnak Azok a virágos utcák! Azok az ezerszámra sorjázó rózsatövek! — Ez az első ékesség, ami a faluban megforduló idegen számára feltűnik. A második: az a kiegyensúlyozott jókedv, ami az itt élőket jellemzi. Van erre magyarázat? Egészen biztos. Én gyanítom, hogy az okok között elöljáróban kell megemlíteni: a felsőszentivániak nem sajnálják egymástól a dicséretet. Amit pedig egyre több helyen emlegetnek így: ritka virág. 0 — Kitől kapott dicséretet mostanában, és melyikre a legbüszkébb? — kérdezem a helyi termelőszövetkezetben attól, aki már hivatalból is az egyik első számú dicséretosztó: Varga Józseftől, az üzemgazdasági és munkaügyi osztály vezetőjétől, aki egyben a versenybizottság elnöke is ... Így válaszol: — Még most is bizsergeti a szívemet az a taps, amit a területi szövetség munkaverseny-értékelő értekezletén kaptam. A felszólalásomban szóvátettem ugyanis azt az egyre szembeszökőbb különbséget, ami a szocialista brigádok lelkes felajánlásai és a teljesítményüket elismerő anyagi jutalmazás szűkkeblűsége között van. Igen gyakran megesik — nálunk és másutt egyaránt —, hogy még az ígért jutalmakat sem kapják meg. Nem feledékenységből persze, hanem mert a főkönyvelő bejelenti: már így is veszélyesen megnövekedett a bérszínvonal, s ezeknek a jutalmaknak a kifizetésével esetleg vállalni kell a határ átlépésének, azaz a munkabér után fizetendő adó ugrásszerű növekedésének a veszélyét. A javaslatom tehát az volt: a szocialista brigádok jutalmaként kifizetett összegek ne terheljék a bérszínvonalat, szerepeljen ez a pénz valamilyen más alapban. És... még mindig ennél az eseménynél maradva: nagyon jól esett, hogy a versenybizottság elnökeként végzett tevékenységemet itt a gazdaságban is, de a területi szövetségben is értékelik. Ennek jeleként vettem tudomásul, hogy részt vehetek egy ötnapos tanulmányúton, amelynek keretében a szomszédos Ausztria néhány ipari üzemével, illetve az ott folyó szakszervezeti tevékenységgel ismerkedhetek majd. 0 Az előbbihez némiképp hasonló szituáció, ámde női változatban: Vörös Józsefné adminisztrátor ugyanis a nőbizottság elnöke. — Kapott olyan dicséretet mostanában, amelyikre szívesen emlékezik? — kérdezem tőle. — Az idén kaptam 'meg a Kiváló termelőszövetkezeti tag címet, é.s erre érthetően büszke is vagyok. — mondja. — Mit gondol: a gazdasági munkáját, vagy inkább a közéleti tevékenységét ismerték el ezzel ? — Azt hiszem: is — is. — Akkor beszéljünk most az utóbbiról... — Olyan különöset nem tudok mondani: látogatjuk a betegeinket; gondját viseljük a környezetünkben élő elesett embereknek. — Állítólag rendszeresen látogatják a helyi nevelőotthont is ... — A Mikulás-ünnepséget már évek óta a nőbizottság rendezi. ’(Az ajándékra való pénzt a zár- számadási bál bevételéből fedezzük — mert nálunk még ez is divatban van.) Az ilyen rendezvényeken persze kapcsolatok szövődnek, amelyek igen gyakran életformáló jelentőségűek — és nem csupán a szülő nélkül nevelődő gyerekek szempontjából. Podmaniczky István esetét említem példaként. Ez a négygyermekes mezőőr — ötödikként — felnevelt egy fogadott kislányt is. Jelenleg középiskolába jár Baján, de éppen a napokban találkoztam vele a postán: ide jött gyakorlatra, és itt szeretne majd később munkába állni. Lám, amikor a fiatalokat olyan nehéz megtartani a falusi élet számára, mi nyertünk egyet. 0 „Hogy ki dicsért meg utoljára, és miért?” — Ádám Mátyás kombájnvezető kissé meglepetten vakargatja a tarkóját, de csakhamar felvillan ä szeme: — Ahogy megkezdtük vágni az árpát, kijött néhány főnök megnézni, mennyire haladtunk. Pár percet időztek csak: látták, hogy a gép állapota kifogástalan, nem zörög, nem lötyög rajta semmi, a szemből sem szór el sokat, és a tarló is tisztességes formát mutat, azaz öt centinél nem nagyobb a levágott gabona torzsája. Az elnök- helyettes intett, hogy oké, aztán mentek tovább. Tudja ... nekem ez elég. Ennyiből látom, hogy nem hiába szegecseltem órákig a szemfogó ponyvát, s nem hiába olajoztam meg a tarlómagasságot jelző műszer alkatrészeit — észrevették, hogy igyekszem jó munkát végezni. □ □ □ Leírom ezt az utolsó mondatot, és eltűnődök: lám milyen egyszerű is. A kérdés ezután csak az: vajon miért számít más helyeken olyan ritka virágnak a dicséret? K. J.
