Petőfi Népe, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM I MŰVÉSZET Lírikusok vallomása „Nagyon nagy időközökben veszi az ember észre, hogy megöregedett az édesanyja. Én most se látom igazán öregnek, persze. Benne 'látom a régit is, a régi fiatalasszonyt, anyát. Néha egy mosolyában fölfedezem." (Ntiy László) „Sötét haja szikráikat szórt, Dió-szeme lángban égett, Csípője ringott, a büszke, Kreol-arca vakított. Szeme, vágya, eper-ajka. Szive, csókja mindig könnyes, Ilyen volt a legszebb asszony. Az én fiatal anyám.” (Ady Endre) „Anyám a libákat tömi, homályos ólban, öregasszony, este'reggel húsz-húsz libát, hogy valami hasznot ragasszon; ül a földön s egy kisteknőből töm, töm, liba után libát; dereka,'lába, keze zsibbad, de ő nem kíméli magát." (Erdélyt József) „Magamat földbe nem oltom, nekem más a dolgom, anyámat kell megvédenem, a haláltól elrejtenem. Szívem nem őrölheti meg föld, kő, tűz, rothadás, féreg, anyámat kell megvédenem, a szívembe építenem!” (Juhász Ferenc) „Ez még ö — szinte semmi már, csak volt ember, szinte aki már földiszitett ravatalr készülne szállani. De még ö, ö, él, mozog, szól, anyám, anyám thég: folyton ad, s valóságos két tenyerébe fogja ráhajló arcomat.” > ' (Csorba Győző) „Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt.,. A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csuda Íja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát.” (Slnka István) „Most is van anyám, bőr nincs már szegény régen. Az ember az anyját benn hordja szivében. Akkor is lesz anyám, ha már elporladtam: az ég lesz fölöttem, és a föld alattam!" (Falu Tamás) „Ó mert akkor, tudom biztos győz, ami küszködik itt most — hogyha ő és minden anya mireánk áldását adja; ha minden egyszerű ember mélyen meghatódva felkel, s karjaikat felénk tárják: — Legyen munkátokon áldási” (Váci Mihály) „Értem, hogy anyám eltemették, de nincs, és nyugtalan vagyok, ezt nem értem. Felnőtt lehetnék. (A mosogatótál ragyog.) Nem fáj, de meg sem érinthetem, nem láttam holtában anyám, nem is sírtam. És érthetetlen, hogu mindig így lesz ezután.” (József Attila) CSOÓRI SÁNDOR: Anyám fekete rózsa Anyámnak fáj a feje — nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje — nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jött-ment idegenek? Anyám az ijedségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze; ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel, |g s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat, Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”. Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi — Ilejön egy madár érte, s csőrében elviszi, . Édesanyánk Magyarországon mindnyájunk életének része lett a vers: egy-egy történelmi évfordulót verssel ünnepelünk, hétköznap is verssorok jutnak eszüníkfbe, messzi útra indulva versköteteket rakunk táskánkba útipoggyászként. Március Petőfi versét idézi, április — Tóth Árpádét, május — többek között Adyét, Juhász Gyuláét. De a Juhász Gyula-versből ismert ezer orgona még nem nyílott ki ezen a hideg, szeszélyes tavaszon, s az Ady-versben lévő csu- pa-fény tavasz is elkerülte földünket, míg az újsághírekben még hidegebb fagyok kísértenek. □ □ □ Május ünnepe — az anyák ünnepe. Nem a legjobb szó az „ünnep” erre a napra, hisz nem egyetlen napon gondolunk Édesanyánkra, hanem mindennap. Nemcsak virággal, verssel, köszöntéssel lehet megjelenni anyák napjakor, hanem szinte az év mindegyik napján szeretettel, mindennapi apró figyelmességgel, ezernyi gondoskodással. Hiszen Nekik köszönhetjük életünket, ők virrasztottak 'betegágyunk mellett, ők izgultak vizsgáink előtt, és alatt értünk, ők terítették váltunkra a kabátot, ők óvtak és óvnak mindentől minket, örök gyermekeket. Mert hiába múlik az idő, hiába öregszünk mi is, őszül a mi hajunk is, nemcsak az Övé; mégis mi maradunk gyerekek, minket féltenek ők. S milyen nagyszerű dolog, hogy a régi otthonunkban kereshetjük fel ezen a napon vagy máskor, s nem a mesz- szi temetőben helyezzük el virágcsokrainkat, mint sokan ilyenkor, eltűnődve, a csöndes sír előtt, emléket idézve. □ □ □; A magyar költészet különös gazdagsága szinte az egész világon ismert. S hogy milyen sok költő emlékezett Édesanyjára, azt szinte számtalan verssel mutathatnánk be. Most elégedjünk meg néhánnyali! Az első magyar vers, az Omagyar Mária-siralom, kb. 1300 körül, az anya fájdalmát panaszolja fia elvesztése miatt. Ebben a versben érezzük először a magyar nyelv költői szépségét, a híres-ailiterációk összecsengését. „Világ világa, Virágnak virága! Keservesen kínzatol,' Vas szegekkel veretel”. /Han- kiss János A magyar irodalom közelről című könyvében különböző irodalmi alkotásokat elemez időrendben, s különös hangsúllyal emeli ki. hogy a kötet első verse, az Ómagyar Mária-siralom és az utolsó verse, József Attila Mama című közismert, szép költeménye is az anyáról szól; „Jelképet keressen benne, aki szereti a föld alatt, mélyen lappanA agas korú anyám nyaranta szülőföldemen I gazdálkodik. Télen nálam kuporog. Hanem februárban, ahogy ablakán benéz az első felhőtlen nap, fogja az ajtó kilincsét. Izgalmán látom, menne hazafelé. Számolja a napokat. Busánénak odahaza ilyenkor már csipognak első kelésű csirkéi, Horváthnénak néma kiskacsái, ö meg itt táblából a városi lakásban tétlenül. Mondja is: — Mennék, fiam! — Hideg van még, a föld fagya sem ereszt. — De hát Dudásnénak választási malac röfög már az óljában, Recskiné húzza a rónát a máknak. Pirongatom, mert a szépszavas marasztalás nem fog rajta. — Talán most akarsz meggazdúlni? Magatok bíró korotokban annyi volt a földetek, ami a körmötök alá akadt. Hanem most. hereföld a kever- mesi határban, répatáblácskád Kunágota szájában, cirkod a dombegyházi kertek alatt. Semmi ésszel mondható nem fog rajta. Áprilisban már költözünk. Azután nagy rohamomban, szinte csak úgy egy-egy fél napra esek .haza nyolcvanéves anyám látására. Háza körül tengernyi férfikéz után kiáltó tennivaló. A kémény kalaptégláját szétszívta a fagy, csörmelékje eltömte a füstjáratokat. A nagykapu leesett a sarokvasáról, a kerítéseket kutyák, disznók luggattá'k át. Kapok ásóra, kapára. Ám az ásó nyelét téli álmában megették a szuvak. Na, egy jó fogású nyelet belé! Fogom a baltát. Életlen, mint a bot. Elő a köszörűkövet. De annak, teknőjében nem áll meg a víz. Fenekelni kell. Kapom a fűrészt, hogy deszkát vágjak hozzá. A fűrészről az egerek leették a madzagot. Megelevenedik a népmeséi világ. Ugrok a boltba, a spárgáért nemet intenek. Megyek a kenderföldre, de harsogó zöld a levele. Sötétedik, amikor fáradtan leülök a falu hónaljában. Gondolatban körülsántikálom. Bajok .nélkül is szeretem akárhányszor birtokba venni. Itt minden az enyém. Minden gondja, baja, öröme. Semmi sincs benne. Csak az emlékeim. Érhetek haza olykor akár késő éjszakai órákban, lefekvés előtt körülfutom. Minden a helyén? Szorongok. Lélekszáma csökken. A lakosok szaladoznak széjjel'. Máshová húzza őket az élet. Bár sokuknak magam nyújtok segédkezet. Hogy a jó eszűek el ne kallódjanak. De más kijáratokon is elszivárog a fiatalja. Sajnálom. Kár ezért a szorgalmas, meleg égaljú faluért. Fájna1, ha elmúlás környékezné, ha paréj vemé föl az udvaruk földjét, ha bedeszkáznák egykor értelmesen néző ablakszemeit házainak. Ragaszkodásom selyemszálaival szeretném együtt tartani, megújítani, paradicsomi állapotokat palántáim belé. Megtartó meleget lehelek magamból, hogy megragasz- szam őket. Tudom, jámbor óhajok. Nemcsak megüresedett házak árválkodnak az utcákban, újonnan épültek is feszítenek. H anem a kupái határoknak háttal, a falu legvégén, holdvilág derengésében révülök rá egy félig lerombolt épületre. De hisz ez volt a szegényház! Riadt arcok suhannak föl a romok közül. Csupa Julis néni, Időtlen korú, csont, bőr. Mo- solytalan, egypöndölyös, mezítláb járó, Tiszta. Téglával súrolta kezét, lábát. Senki sem tudta, mi a böcsületös neve, honnan került közénk. Megbízásból zsebkendőbe kötött három tojással is elment a messzi tízkilométerekre lévő piacra, Fáradalmát olykor köcsögnyi aludt tejjel is honorálták. Panaszkodni nem hallotta senki. Neki is lehetett pedig élettörténete, vágya, szomorúsága. Temetéseken ő vitte a fátyolos keresztet, amiért a gyászkendőt, a karjára akasztotta, magáénak tudhatta. Többre nem vihette. A jövedelmező siratóaszonyságot nem érhette el. Lehet, hogy pipiskédéit utána? Miből élt, nem lehetett tudni. Nem koldult. Ami ételneműt naponta a kötényébe löktek, hazavltte, a karólábú ágyakkal teli rakott tágas szobában társaival megosztva ette. Mögötte Kuka Béla arca sejlik föl. Böcsületös neve, foglalkozása volt. Jókezű kovácslegénynek is* merték, aki az üllőt úgy tudta megcsöngetni, tüzes • Molnár Edit felvétele gó, vagy a levegőben szivárványszálként húzódó összefüggéseket. „A sok száz éves vers zokogó fájdalmára évszázadok múlva válaszol József Attila verse, amely a messzi ég kékjében és tűnő felhőiben fedezi fel újra és újra a feledhetetlen Mama emlékét. □ □ □ Közismertek Petőfi Sándor közvetlen hangú versei, melyekben Édesanyját idézte (pl. Füstbe ment terv). A magyar klasszikus költők is sokszor örökí* tették meg az anya alakját Arany Jánostól Ady Endréig. De most még közel van a költészet ünnepe, József Attila születésnapja, s így még indokoltabb a mai magyar költők verseire hivatkoznunk. Juhász Ferenc hatalmas verskompozíciót ír Anyám címmel, melynek egyik részletében lltániás ismétléssel fordul hozzá, „Özvegy szegény-Szűzmáriám, /ősmindenség-asszonyanyám,/ szegények lánya, /te özvegy szegények lánya üdvözlégy...” □ □ □ Nagy László, Csoóri Sándor, Rákos Sándor, Pilinszky János versel mellett hadd idézzük az itt élő, ide kötődő költők közül Buda Ferenc költemé* nyét, a Tanya-hazámat, melyben az otthonmaradt, magányban élő, elhagyott idős szülők alakját örökíti meg. Hisz sokszor a gyerekek csak ünnepre, rövid látogatásra, alig-kézfogásra jutnak haza a szülői házba. S a modern kor emberének elkeserítő időzavarában már valóban kevés idő jut az emberi szóra, a meghitt családi beszélgetésre, az Édesanyával való találkozásra. Bizony a legtöbb idős szülő, Anya egyedül marad szobája négy fala között, mint Buda Ferenc versében az öregasszony, „Múltad mély kútjából /magadat kimerted,' mert amíg lehetett, /szeretni elkéstek,/ az emberiségről/ lassanként levéstek, Is magányod falában' megálltál rezegve.” Kiss Benedek a Sötétbársony című versében a kopott varrógép fölé hajló anya alakját állította elénk. Pintér Lajos a Kinek hajában csillagok című versében apró vers-köveken lépked a gyermekkor kertjébe, ahol nagyapja permetezése, és régi lázas éjszakák jutnak eszébe, amikor Édesanyja hajnalban a vizes ruhát cserélte rajta, □ □ □ Édesanya — legszebb szavaink közé tartozik. Nemrégen olvashattuk azt az antológiát, melyben magyar írók, költők vallottak anyanyelvűnkről. A szavak különös és csodálatos összekapcsolódását jelzi e szó; anya-rnyelv, anyanyelv. Az a nyelv, melyet Édesanyánktól tanultunk, melyen álmodunk, vasaiból a felsistergő szikrák virágcsokorba rendeződve kápráztatták1 a keze munkájára várókat. Egyszer, okát senki sem tudta, adni, megcsábult. Márminthogy megbolondult. De a népek szerették, a goromba szót Kuka Béla mentségére szépítették. Amikor megcsábult, a szerszámok többet nem engedelmeskedtek neki. Kipotyogott a kezéből a hidegvágó, a menetfúró, a lovakra fordítva akarta fölverni a patkót. Kovácsfújtatója kigyulladt, attól leégett a műhely. Keserves tehetetlenségében idős anyját verte napjában többször is. A szomszédok fenyegették: — Megállj, mert, téged is megver ezért az isten! A ttól kezdve kicsi házuk egyszem ablakát párnával tömte el, hogy ha püföli az anyját, meg ne lássa a mennybenlakó. Hangtalanul cselekedett. Innét Kuka a neve. TÓTH BÉLA: Mennék, fiam! Amikor őszülő fejjel az anyjáról is elárvult, magában nem tudott élni. A község szegényei közé esett, a sínylődőbe. Hírhedett nagy erejét semmire sem használta. Nyaranta kidöntött faderékon ült, csalinak megnyálazott lába szárán fogdosta a legyet. Kupacba dobálta. Dicsérték. Hasznosnak tartották. Miből élt? Nem tudni. Dolgozni, lopni nem járt. A szegényház udvarából mint község halottját, festett koporsóban kísérték utolsó útjára. A kántor seppegve imádkozott fölötte, csak a temető kisha- rangja jajveszékelt érte. — Ringy-rongy, ringy-rongy — kiabálta. Jobb halottak után a templom harangjai kon- dultak. — Ködmön-mente, ködmön-mente! Selyem-bársony, selyem-bársony! — adták tudtul mindazoknak, ákiket illetett. mely Kosztolányi szerint is életünk ,-,legnagyobb eseménye”, Kiss Dénes költő versében — és az említett antológia címeként — olvashatjuk e szép szót: „Nyelvédesanyánk”, □ □ Q Igen, most májusban, az anyák napjakor, nemcsak a sok aggódást, szeretetett segítséget, a nehéz életútra indító bátorítást köszönhetjük meg Édesanyánknak, hanem az Ö nyelvét, első szavait, az anyanyelvet is. „Nem hagylak el sohasem, te legelső asszony a földön, a gyermeked itt van, hogy védjen örökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat.” (Kosztolányi) Pucor Jani. Annak is volt tisztességes neve. De mivel csak böndője megtöltésével vergődött világ életében, hát ezt a nevet ragasztották rá. Valamikor haspárt'iságát érteni lehetett. Községi hivatalt viselt az apja. Sintérül szolgált. Disznóvészkor kö- nyékig járhattak a zsírban. Amikor a tápláló szülék elhaltak, Pucornak nem volt akkora észbeli képessége, hogy a magas hivatalt elörökölje. A község szegénye maradt. Annak törvénye szerint élt. Esténként szerényen húzódott meg a kocsmazugokban, érdeklődő szemmel nézte az italozókat. Soha nem kért semmit. De ha kínálták, megitta a lúgot is, csak forró ne legyen! A kocsmárosok kegyeletesen öntögették össze néki a sört, bort, pálinkát, ami darabban maradt záróra után. Pucor bevette. Olykor haza is vitt belőle a többieknek. A szerencsétlenek furcsa viselkedése könnyen tolta szánkra csúfolásukat. Ám a felnőttek egy-két pofonnal' térítettek bennünket az egyenes útra. Mondták: még mi is odakerülhetünk! A község nem engedte őket koldulni. Azt szé- gyellte volna. A Viliinek. Elevenen hussan föl emlékük a félig lebontott ház porködeiből. Az eltartó apa tudós kanásza volt a falunak. Kint lakott a legelő szélére rakott pásztorházban. Valami külföldről vásárolt. Szultán nevezetű törzskan halálra pocskolta. Sok kiskorú gyerek maradt utána. Leginkább lányok, akik apjuknak bojtárul szolgáltak, de ott cseppent még egy éppen járni tanuló kisfiú is. Gyásznak gyász, meg gond. Szaladni új kanász után. A falu két napig sem maradhat pásztor nélkül. A kijárás disznók széthányják az ólakat. Az új pásztornak meg lakást kell adni. így az árvák beköltöztek a szegényházba. A lányok — a természet törvénye szerint — fölserkentek, férjhez mentek. A fiú? Ahogy fehér fotópapíron csöndeskésen ■hívódlk elő a kép, úgy jelenik meg előttem a maga valóságában. Félárbócos fehér gatyaszárban, nyakatlan kötött ingben, mint aki most keit 'ki az ágyból. Méterekre áll meg előttem, köszön. — Hallom, a kutya fog valakit. Óra hosszája látom, nézi a házam. Előbb nem ismertem meg, bátyám! — Én sem magát, ne is haragudjon. — Nem csudálom. Amikor maga elment, bugyuta kölök voltam. Az idő elkötyög fölöttünk. Én vagyok a kis Vilim. — És itt lakik? — Itt, itt lakok családostól a magaméban. Ahogy a szarvára fogyatkozott hold, meg 'a távoli iámpafüzérek derengésében kérdő szemöldököm fölszalad, emberem szava megered. — Na, igen. Maga erről nem tudhat, A ház úgy az enyém, hogy megvettem. Tíz év óta Itt állt, romlásnak indulva, lakatlanul. A falu tartogatta, hogy köllhet ez még. De lakót az élet már nem teremt belé! Erőszakkal sem lehetne embert belehajtani, — Én meg, bár nem itt születtem, itt csöpöröd- tem föl, vágyódtam rá. Mikor a tehetségem kinőtt, megvásároltam. Belülről raktam egy új házat, olyat, amiért nem kell elpiruljak. Mert amúgy nehézgépkezelő vagyok, Építettem. Szégyellje magát az élet, ráöltöm a nyelvemet! — Most, ahogy a romokat bontom, helyére tágul a kiskert. Szllvafákat ültetek oda. Apám, nyugodjon, szerette a szilvát. A magáéról nem szedhetett soha. Néha a férgeséből löktek néki egy-egy kalappal a gazdák. Most majd, ha esszük a termést, rágondolunk. — Szóval akkor nem kell többet szegényház? — Hát hogy köllene, kinek köllene? — Ebben biztosak lehetünk? — Rajtunk nem múlik! Kezet rázunk, C ietős a dolgom. Madzagot fonok a fűrészre, deszkát szabok, vizesvályút fenekelek, baltát köszörülök, ásónyelet faragok, leállítom a kerítésoszlopokat. Azóta nem járnak át anyám kertjébe a szomszédok jószágai. Szekér Endre i • Szikszai Károly illusztrációja.
