Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-10 / 58. szám

1982. március 10. • PETŐFI NEPE 0 3

Akasztói

hétköznapok

„Farsangi bál’’ — hirdeti a moziajtónak támasztott plakát. Mellette egy másik fölirat: „Diszkó”. Az ABC mellett fázós utasok várnak a ki tudja mikor érkező buszra, az út túloldalán iskolásgyerekek lóbálják degesz aktatáskáikat. Nem esik, csupán szemerkél az eső, az út menti pocséták észrevétlenül gyarapodnak. Akit a dolga az utcára szólít, siet, hogy mielőbb fedél legyen a feje fölött.

0 Üres ház, új ház.

.. äSS

(Straszcr András felvitelei)

A tervező nem jár gyalog?

ELNÉZEM, ahogy a város nehézkesen alakuló új lakónegyedének öt- és tízemeletes házait, mint földre borított, feszes rácsozat, hálózzák be, fogják közre a gépkocsik számára épített utak. A tízemeletes épületek tömbjét minden oldalról kocsiút zárja közre, alig hagyva egy-egy kis térséget a jövendő parknak, zöld foltoknak. A házakat, amelyek gyufásdoboz módjára, élükkel elfordítva, sorakoznak egymás után, mindkét oldalról hosszú útvonulat követi, pedig elég lett volna az egyik is, takarékoskodva a drága építőanyaggal és munkaerővel. De ez mind semmi! A két párhuzamos utat most a házak között is összekötötték egy-egy átmenő szakasszal, ami olyan lehet felülről nézve, mint egy ferde létra, ■ netán valami bűvös kalitka. A házak közötti kisebb utakról a járművek mindkét oldalon csak úgy juthatnak ki az elvezető hosszabb 1 utakra, ha keresztezik mindenütt a gyalogjárdákat. Ne adj’ isten, hogy a görkorcsolyázó, gördeszkán robogó, kisbiciklin ülő fiúk, lányok figyelmetlenek legyenek egy pillanatra!...

Az ott lakók egy részének biztosan kényelmes ez az állapot. A gépkocsijuk szinte a bejárat előtt parkírozhat. De nem irigylem azt a szülőt, aki naponta kénytelen önállóan is elengedni kisgyermekét játszani, vagy az iskolába, mivel nem kísérheti le minden alkalommal az ötödik, netán a tizedik emeletről. Játszótér egyébként még nincs is a közelben.

Nem egyedi jelenség az, amikor a tervezők, a városépítők, elfeledkeznek a gyalogosokról. Csakis így fordulhat elő, hogy egy forgalmas élelmiszerbolt ■ és főleg gyermekeket fogadó étkezőhelyiség közelében

négy-ötféle elágazó utakat építenek, melyek kereszteződésében még a felnőtt is alig mer áthaladni. Aki nem hiszi, hogy van ilyen, az vegye szemügyre a megyeszékhelyen az ÉPSZISZ Irinyi utcai szolgáltatóháza melletti állapotokat vagy a kialakuló új Árpádváros egyik-másik részletét.

LEHET TÖBB PÉLDÁT is

felhozni arra, hogy a tervezőasztalon megálmodott tervek a gyakorlatban milyen nehezen illeszkednek a való élethez. Mindenki látott már olyat, hogy az emberek rendszeresen egy bizonyos irányban közlekednek, s végül a lábnyomok ösvényt vágnak a felásott vagy parlagon hagyott térségen át. S olyat is tapasztalhattak, hogy minden irányban létesült út a végén, csak arra nem, amerre a gyalogosok haladtak, vagyis az autóbusz-megálló és a boltok irányába. De hát melyik tervező is tudhatta volna a^t előre — aki például ugyancsak az említett térség, az Aradi vértanúk tere, útjait papírra vetette —, hogy az emberek majd mind az Akadémia körút buszmegállóihoz igyekeznek erről a- környékről? Télen, nyáron, porban, sárban, mindig csak ugyanabba az irányba, makacsul, keresztezve a másfelé futó utakat. Ügy látszik, hogy ilyen önfejűek laknak errefelé. Netán járda is készülhetett volna ebbe az irányba?

DE TÉRJÜNK vissza az utak közé zárt házak példájához. Mert megkérdezheti valaki, hogy hová helyezze el a tervező a mai világban azt a ménkű sok személygépkocsit, amik — ha nem nyitnak nekik teret — ott fognak rostokolni az utak mentén. Nehéz erre felelni, de azért a laikus is megkockáztathat egy-két ellenvetést a hálóba fogott házak ellen. Mivel jó példát is látott már idehaza és külföldön egyaránt. Például, ahol külön parkolókat hoztak létre, váltogatva a sétálásra is alkalmas helyekkel, fákkal, padokkal teli zöldövezetekkel, s nem föltétien a lakások ajtajához tervezték a gépkocsibeállókat, ötven—hatvan méter távolságot mindenki tud gyalogolni naponta kétszer, hogy a járművét elérje. Azokról a ritka szerencsésekről most természetesen nem beszélve, akiknek még garázs jutott az alacsonyabb, vagyis az ötemeletes házak alsó szintjén, mert nekik valóban be kell hajtani oda.

Arra szeretnék rátérni végül, hogy a tervezéskor jobban kellene ügyelni az összefüggésekre. Például, hogy a járdák kapcsolódjanak egymáshoz, s gyermeknek, felnőttnek ne kelljen annyi forgalmas úttesten áthaladnia boltba, iskolába, buszmegállóhoz igyekezve. Vagyis, hogy a tervezők ne csak „autóban”, de „gyalogosban” is gondolkozzanak, s ne csináljanak oda utat és útkereszteződést, ahol ez nem feltétlenül szükséges. Mennyi sok beton fekszik feleslegesen így szerteszéjjel, s mennyi ház, városkörnyéki útszakasz épülhetne ezekből a bőkezűen mért lakónegyedi utakból. S hány — ma még bitumenborítás nélkül otthagyott — járdát, lépcsőt lehetne befedni vele ...

S AKIK A TERVEKET átveszik, ellenőrzik, sétáljanak el arra a helyre többször is, s figyeljék a gyalogos embereket. Biztosan jobb és célszerűbb megoldást találnak, amellyel mindenki egyetért.

F. Tóth Pál

FILMJEGYZET

Újra szól a hatlövetű

Pecsenyebárány Itáliába

Az út jobb. oldalán emeletes épület áll: a Béke Szakszövetkezet irodája. Tőle néhányszáz méternyire a községi tanácsháza. Ám az elnök elvtárs is, a titkár elvlárs is elutazott — tájékoztat sajnálkozva a titkárnő —. talán keressem fel a községi pártvezetőség titkárát a szakszövetkezetben.

Csekö József, a Béke Szakszövetkezet személyzeti vezetője, a községi pártvezetőség titkára szerencsére itthon van. Tőle kapom az első információkat arról, hogy telnek a napok, mit csinálnak, hogyan élnek az emberek Akasztón.

— A községnek négyezer-száz lakója van — mondja. — A szak- szövetkezet ezer tagot számlál, közülük háromszázan dolgoznak a közösben. A megélhetés fő forrása a szőlőtermesztés. A közös gazdaságban a növénytermesztés és a juhtenyésztés az uralkodó. Búzát 634, napraforgót 200 hektáron vetettünk. A juhállomány is jelentős: az állatok száma megközelíti a tízezret, ebből 5600 az anyajuh. A pecsenyebárányokat külföldön, Olaszországban és Franciaországban értékesítjük.

Elárvult a kút

A falu fölött hidraglóbusz gömbje csillan, jeléül annak, hogy már Akasztón sem járnak esténként kannával a kézben az artézi' kútra az emberek. Lehet. hogy Ivánnak, akik sajnálkoznak emiatt, de ez inkább csak afféle nosztalgia. Az akasztóiak örülnek a vezetékes víznek, amikor arról volt szó, hogy a pénztárcákat kell megnyitni érte, akkor sem méltatlankodtak.

— Hát azt nem tudom pontosan, hogy hány családnál van már vízvezeték, de azokat köny- nyebb lenne megszámolni, ahol nincs — vélekedik Lajkó János- né gazdálkodási előadó. — Az első kút és a víztorony hat éve épült. A második kutat tavaly fúrták.

— Miből fedezte a költségeket a falu?

— Hitelből, a tanács fejlesztési alapjából, lakossági hozzájárulásokból. A pénz egy részét a halasi Vízmű Vállalat adta.

Nemcsak vízmüvet, utakat is építenek az akasztóiak. Tavaiy a Sallai, a Sport és a Jászberényi Utcák kaptok szilárd burkolatot. A 903 ezer forintos Vcitségből 450 ezret az ott lakók adtak össze.

Szerencsés asszonyok

Akkor hát hogyan is telnek a hétköznapok Akasztón? Az emberek reggel elmennek a szakszövetkezetbe, vagy a szőlőjükbe. Mások autóbuszra szállnak és Dunaújvárosba, Kiskőrösre, Du- natetétlenre utaznak. Vannak azonban szerencsés asszonyok — számuk nyolcvan —, akik tíz

perc alatt kikerekeznek a falu déli végéhez, ahol egy földszintes épület előtt elhelyezett táblán ez olvasható: „A Béke Szakszövetkezet tésztaüzeme”.

— Gyarapodott, avagy fogyott-e az elmúlt években a falu lakossága? — kérdezem Tóth Istvánná népességnyilvántartót.

A statisztika, amelybe belelapoz. megnyugtató adatokat tartalmaz, 1970-ben 4250 volt, jelenleg 4170 a faluban élők száma. A népesség tehát nem csökkent jelentős mértékben. Az már kevésbé örvendetes, hogy hétszáz körül van az eljárók, a naponta ingázók száma.

— Százötven nődolgozó számára hamarosan újabb munkalehetőség adódik — újságolja Tóth Istvánná. — A szakszövetkezet ugyanis a hartai Erdei Ferenc Termelőszövetkezettel közösen cipőfelsőrész-készítő üzem építésébe kezdett.

„Margit néni, a táblát kérem”

A könyvtár csendes ebben a kora délutáni órában. Az ifjú könyvtárosnőt, Némethné Rátkai Margitot könnyen tudja nélkülözni az a két-három gyerek és felnőtt, aki á polcokon válogat.

— Tizenegyezer kötetünk van, s 690 beiratkozott olvasó — sorolja a könyvtárosnő. — Sajnos, a felnőttek keveset olvasnak, a könyvtár igazi látogatói az iskolás gyerekek.

íme most is egy tizenéves fiú lép be; lehet, hogy valamelyik iskolai olvasmányt kérésit? Am Réthey Prikkel Bence hatodik osztályos fiatalember ezúttal nem választ könyvet.

— Margit néni, a táblát szeretném elkérni — adja elő óhaját a könyvtárosnőnek.

A fekete iskolatáblára, mint kiderül, a községi művelődési házban lesz majd szükség, ahol

Bence édesapja az igazgató, s ahol ma este KRESZ-tanfolya- mot rendeznek. •

Bármennyire is siet a feladattal megbízott fiú, azért sikerül őt szóra bírni. Elmondja, hogy nemrégen járt Svájcban, ahol a keresztapjánál vendégeskedett, van egy bátyja és egy öccse, és a kedvenc hobbija a foci, valamint a repülőmodellezés, amit társaival együtt az iskolai szakkörben gyakorol.

Azt már nem Bencétől, hanem Csekő József párttitkártól tudom meg. hogy Akasztón • jelenleg nyolc tanterem van, s ezekhez 1983. szeptember 1-ig újabb hatot építenek. A gyerekek között sok a napközis: az ebédet, amelyet Soltról szállítanak az iskola saját gépkocsiján, háromszázötven iskolás és óvodás fogyasztja jó étvággyal.

Jól megvannak, a tévét is kicserélték

Lassan besötétedik, de az ABC-áruház és az iparcikk-bolt kirakatai még világítanak. Odabent éppen vízvezetéshez szükséges alkatrészeket ad el Nagy József, a műszaki részleg vezetője.

— Van, hogyne — mondja valamire örömmel, de egy perccel később már borúsra vált az arca.

— Sajnos, azzal nem szolgálhatok — tárja szét a karját.

— Mit vásárolnak az akasztóiak? •— kérdezem, miután a vevő elköszönt.

— Mindent — válaszolja. — Alkatrészeket, kisebb tárgyakat éppúgy, mint mosógépet, gáztűzhelyet, centrifugát, televíziót.

— Ki vásárolt legutóbb televíziót?

Egy füzetből olvassa ki a választ :

— Klam Mihály, Dózsa György utca 6.

0 Bence jól tanul, s kiváló re- inilömoilellcket készít.

• „Ezt a hűtőszekrényt ajánlhatom?”

Mire Klamék házához érek, már valóban este van. Velem egyidőben egy Skoda kanyarodik a ház elé. Ifjabb Klam Mihály érkezett haza Kőrösről, ahol szerszámkészítőként dolgozik. Édes- ápját a nyárikonyhában találjuk: ő is csak az imént tette le az aznapi szolgálatot.

— Mikor építették ez a szép házat? — kérdezem a gazdát.

Hellyel kínál, s mesél. A házat 1959-ben építették. Folyó vizük tíz éve van: kezdetben a házi vízmű látta el őket, de két esztendeje már az utcai vezetékből jön az ivóvíz. Ö maga sertésgondozó, a felesége háztartásbeli. Jól megvannak. Évente nyolc-tíz sertés hízik a háztájiban, s van egy hold szőlőjük is. A televíziót tényleg most vették, de volt már előtte is, csakhogy azon nem lehetett fogni a kettes műsort. Amúgy jó még az öreg készülék is, el is tették, ha ennek valami baja esnék, hát legyen mit nézni, amíg megjavítják.

□ □ □

Az eső egyre jobban rákezdi. A buszmegállóban néhányan most is várnak, A művelődési ház ablakai messzire világítanak: ott már alighanem megkezdődött a leendő autóvezetők tanfolyama.

Sitkéi Béla

Elég hosszú idő kellett hozzá, hogy ez a film eljusson a magyar mozik vásznaira. John Sturges — a rendező — alkotását ugyanis úgy tartja számon a kritika, mint a western egyik klasszikusát. Hogy jogos-e ez a rang, vagy nem, azt már nehéz lenne eldönteni. Hiszen a gyártás esztendeje, 1957 óta, ennek a témának olyan sok másolatát, ismétlését láthatták a mozinézők, hogy a hasonló megoldások, unos-unta- lan ismétlődő szituációk tengerében nemigen lehet szétválogatni az eredetit, azt a bizonyos elsőt az utánérzésektől.

Annyi bizonyos, hogy a mese nem kitalált, hanem megtörtént eseményeket dolgoz fel. Az 1800- as évek elején valóban volt egy olyan seriff, aki részese és túlélője volt a filmben látható tragikus pisztolypárbajnak. Ismert személyisége volt a mexikói határvidéknek az orvosból hivatásos szerencsejátékossá züllött Henry Holliday is.

A mese roppant egyszerű. A seriffnek tudomására jut, hogy egy határmenti farmer rendszeresen átveszi és „legalizálja” azokat a marhacsordákat, amelyeket szegény mexikói földművesektől rabolnak el mindenre elszánt banditák. A törvény őre természetesen meg akarja ezt akadályozni. Közben azonban a személyes bosszú motívuma is közrejátszik, és a végén lényegében nem a törvény és törvénytelenség, hanem két család férfitagjai kerülnek egymással szembe. A végeredmény: kölcsönösen

kiirtják egymás családjának tagjait.

Nem véletlen tehát, hogy a rendező legalább a helyszín, a környezet, a viszonyok kínosan pontos rekonstruálásával próbálja történelmivé tenni a filmet, hiszen a sokak által ismert események teljes hitelességet kívánnak meg. Ezzel mintha tisztelegni óhajtott volna a westernfilmek kiváló szakembere: Sturges az illusztrisnak nem éppen nevezhető hősök előtt. A szakma legkiválóbb szakértőit, a legnagyobb tehetségű western-színészeket nyerte meg a szerepek eljátszására. A seriff alakítója a férfias, rokonszenves Burt Lancaster. Az elegáns kártyahőst, Holliday doktort pedig Kirk Douglas személyesíti meg. Neki hálásabb, vonzóbb szerepet írtak a gyártók, így a néző joggal tarthatja jelentősebbnek, eredetibbnek az ő játékát. Pedig) Burt Lancaster is kitűnő. Eszköztelen egyszerűsége jól illik szerepéhez.

Ha nem is hat a film az újdonság erejével, hiszen sok hasonlót láthattunk azóta, mégis kellemes perceket ígér a néző számára. Pontosan azt a vadnyugatot adja, amit a mozirajongó elvár. Pontosan olyan környezetet mutat, mint amilyen hegyek, postakocsik, kocsmák, szállodák, farmok adták meg a keretét az eredeti, balladai komorságú eseményeknek az O K. Corral nevű helyszínen lejátszódó, kegyetlen, eijiberirtó lövöldözésnek, amikor „újra szólt a hatlövetű”.

Cs. L.

Szervezők a gyárban

A vállalathoz megérkeztek a külföldi szervezők. Mit mondjak? Várták őket, mint a Messiást. Hírük már messzire megelőzte őket. A szakmában, ahol csak megfordultak, harminc, negyven százalék termelékenységemelést mutattak az adatok.

Már az első nap munkához láttak. Fogadta őket az igazgató, s megkérte őket, bátran tolmácsolják neki minden javaslatukat, s ö megteszi, amit tehet. Először is vizsgálat alá vették a vállalati szervezetet. Megállapították, hogy igen lassan terjed az információ, a vállalat valahogy úgy működik, mint a már kihalt gigan- toszaurusz. Mire a farkától a fejéig jutott, hogy valami baj van, a ragadozók lerágták a farkát. Mire a fejéből kiindult a parancs: arrébb kellene menni, már a lábát is lerágták. A szervezők már a második napon mentek az igazgatóhoz: Meg kell szüntetni a főosztályokat, mert szükségtelenül ékelődnek a döntési mechanizmusba, késleltetik a döntések meghozatalát.

Az igazgató kényszeredetten mosolygott, s közölte ji szervezőkkel:

— Uraim, elvben egyetértek önökkel, de van néhány helyi sajátosságunk. A megszűnt főhatóságtól két embert ide helyeztek főosztályvezetőnek. Őket nem tudom sem kidobni, se alacsonyabb beosztásba helyezni. Ha meg ők maradnak, a többieknek nem tudom megmagyarázni, miért kell megcsinálni ezt az egész átszervezést. Mindazonáltal köszönöm észrevételüket, s kérem, folytassák a munkát, hozzanak újabb javaslatokat.

Az üzemszervezők tovább dolgoztak. Csakhamar kiderítették, miért olyan kevés késztermék hagyja el a ‘gyárat egy bizonyos mennyiségű alapanyagból. A dolgozók szinte a gyári rendészet szeme láttára viszik haza az apró, és igen értékes düzniket, amelyeket a vállalat gyárt. Csupán az így . .. hm ... hazavitt termékkel tíz százalékos növekedés lenne elérhető! Mentek az

igazgatóhoz, aki a közkeletű kifejezéssel kezdte mondóká- ját:

— Uraim, tudunk a problémáról, de sajnos, nem szigoríthatjuk meg az ellenőrzést, önök nem tudják, de mi igen, hogy sajnálatos módon a szakmában a mi vállalatunknál a legalacsonyabb a bér- színvonal. Az elvitt düznik szinte be vannak építve dolgozóink rendszeres havi jövedelmébe, igaz, még el is kell őket adni. Dolgozóink azonban ezt vállalják, miáltal fontos lakossági igényt elégítenek ki. A düzniket a környékben dolgozó maszekok építik be háztartási gépekbe. Namár- most, ha mi megszigorítanánk az ellenőrzést. ,a dolgozók kilépnének tőlünk az alacsony bérek miatt, leállna az düzni- ellátás, és a kisiparosok nem tudnák javítani a háztartási gépeket. Sajnos, a szolgáltató vállalat nem foglalkozik a düznikkel, csak ha aggregátokkal együtt adja őket.

A szervezők homlokukat tö- rülgették, s idegcsillapítókat vettek be, nem pedig az igazgató magyarázatát, de mit volt mit tenni, tovább tanulmányozták a vállalatokat. Észrevették, hogy az alapanyagraktárakon egy évre elegendő készlet van, s ez fölöslegesen terheli a céget. Megtudták, ez azért van így, mert monopolhelyzetben levő partnerük különben nem szállítana. Észrevették, hogy a düznik egy része eldugul, mert p késztermék-raktárban csigák mászkálnak a finoyn szerkentyűkön. Megtudták, a csigát a raktáros tenyészti, de nem tudnak semmit sem csinálni vele, mert védett korban van. Észrevették, hogy kihasználatlan a vállalati számítóközpont. Megtudták, nem lehet felszámolni, mert ott számítják ki a vállalati vezetők gyermekeinek számtanpéldáit.

Egy hónap múlva a két szervező megőszült, abbahagyta a munkát, és nyugdíjazását kérte saját vállalatától. Bánatosan hagyták ott a gyárat.

Ahol csodák csodájára. a munkaszervezők ottjárta után mégis emelkedett az egy főre jutó termelés. A cég jó néhány dolgozója ugyanis — ahogy ők fogalmazták: „az utóbbi egy hónapban átélt piszkálódások miatt” — kilépett a vállalattól.

Gőz József

Asszonyok a tésztaüzemben.