Petőfi Népe, 1981. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-25 / 225. szám
19)31. szeptember 25. 0 PETŐFI NEPE • 3 Agrártörténeti érték j Kár volna lebontani! Indokoltnak érződik & kiskun- majsai értelmiségiek aggódása. Többek által aláírt levélben kérték lapunk segítségét egy népi műemlék megmentéséhez. Jeles néprajzkutatóra hivatkoztak: a lebontásra kiszemelt XVIII. századi lóistállóhoz hasonló megyénkben csak Pálmonostorán található. örülünk a majsaiakkal minden új lakásnak. Az irdatlan kiterjedésű nagyközségben bőven adódna azonban építési terület másutt is. Miért a rosszat veszik át a városoktól, miért nem a másra is hasznosítható öreg épületek megmentésében időnként és helyenként tapasztalható ötletességet, eltökéltséget? A kiskun településről érkezett SOS küldői azt kérték: ha mást nem tehetünk, menjünk le és osztozzunk elkeseredésükben. 0 Szépen mutatna a toldalékok elbontása illán. • Régies hangulatot árasztó befvilága. (Pásztor Zoltán felvételei) TÖBB MINT HÉTMILLIÓ TONNA ÁRU NYOLC HÓNAP ALATT Fuvaroztatók értekezlete a MÁV-nál Az őszi szállítási feladatok eredményes végrehajtása érdekében a MÁV Szegedi Igazgatósága Kecskeméten a vasutas művelődési otthonban értekezletet rendezett a megyei vállalatok szállításvezetői részére. Megyik Ferenc, a MÁV Szegedi Igazgatóságának helyettes vezetője tájékoztatást adott az eddig végzett áruszállítási teljesítményekről. Mint megállapította, az igazgatóság ez évi terve 10,9 millió tonna áru elszállítása, s ezt-nyolc hónap viszonylatában 105,3 százalékra teljesítették, az az 7,1 millió tonna árut szállítottak el. A vasúti áruszállításban, sajnos, továbbra is megvannak a korábbi feszültségek. Többek között az áruforgalmi korlátozások, a szállítások egyenlőtlensége, a fuvareszközök nem egyenletes kihasználása. valamint a szombat- vasárnapi rakodások kielégítet- lensége és a hóvégi, negyedévi, félévi csúcsok. Ehhez kapcsolódik bizonyos kocsitípusok hiánya is. Így a kettős hasznosítású és a fedett kocsi hiánya. Ennek csökkentésére javasolták a konténerek fokozottab igénybevételét. A rakodási készség 'elégtelenségéről szólva megállapították, hogy késnek az exportszállítások, mert nem rakják ki időben a kocsikat, sőt, a vállalatok részéről a kocsirendelések sem megalapozottak. Ezért fordult elő. hogy az első félévben 333 vasúti kocsit mondtak le. A MÁV a rakodási készség érdekében ösztönzőket vezetett be. A vállalatok mentesülnek a kocsiálláspénz fizetése alól, ha szombat 12 órától hétfő reggel 6 óráig elvégzik a rakodást. Ebben az évben a szeptember 15. és december 15. közötti időben őszi forgalmi megállapodást kötnek a nagyobb fuvaroztatókkal, s ha- kocsiálláspénz nélkül kezelik a vagonokat, akkor a jövő év első negyedében kedvezményt kapnak. A MÁV továbbra is azt kéri a fuvaroztatóktól, hogy gyorsítsák a vasárnapi és hétvégi rakodásokat, illetve az idegen kocsik kezelését. Az ötnapos munkahétre való áttérésről is szó esett. Ezzel kapcsolatban várható a szállítások egyenlőtlenségének további növekedése. A MÁV a szombat-vasárnapi rakodásokról ennek ellenére nem mond le, a tehervonato- kat mindennap közlekedteti, s új ösztönzőket, kedvezményeket vezetnek be. A fuvaroztatókkal történő egyeztetéssel biztosítani szeretnék a rakodás folyamatosságát. A vállalatok szállításvezetői igen sok kérdést tettek fel, mondták el javaslataikat. G. G. A kollégiumi akció és Ortutay Gyula Százados gond a lakott helyektől távof élő gyerekek iskoláztatása. Kecskeméten — például — 1855-ig, az első pusztai iskolaépítéséig a betűk messze elkerülték a pusztai gyerekeket. Néhány évtized múltán ismerték föl a legelőrelátóbbak, hogy gyorsabb ütemű építéssel sem teremthetnének külterületen városi színvonalú oktatást. A követelmények ugyanis szüntelenül nagyobbodtak. Nincs olyan gazdag állam a világon, amely egészen kis csoportok számára költséges iskolákat tarthatna fönn. Hármas-négyes létszámú osztályokba nem hívhatnának szaktanárokat, nincs keret annyi szertár, könyvtár létesítésére. A kiutat keresők már az első világháború előtt javasolták tanyai diákokat befogadó otthonok szervezését. A harmincas években a nép fölemelését programként vállaló írók kezdeményezték népi kollégiumok létesítését. Németh László a Kecskeméti Lapok 1940. március 24—i számában olvasható cikkében is kiderül azonban, hogy főként a tehetségüket már igazolt, nagyobb diákokra gondoltak. A magyar falu új értelmiségét teremtették volna meg a vidéki népi kollégiumok. A felszabadulás után már egy-egy körzet valamennyi diákját szellemileg föltáp. láló kollégiumokra is gondoltak, de az intézményes megoldásra csak tíz esztendeje ért meg az idő. Nyilvánvalóvá vált, hogy lassan csökken a tanyai lakosság, nemcsak az elvándorlás, hanem a születési arányszám változásai miatt is- Az országos és a megyei vezető testületek mind erősebben érezték, hogy a hatalom kötelezettségeket is ró tulajdonosára — mint ezt Ortutay Gyula egy lapunkban több mint két évtizede közölt vezércikkében kifejtette — és meg kell terveznie a tennivalókat. Dr. Romány Pál, a megyei pártbizottság első titkára mondta ki az országgyűlési képviselőcsoport 1971 szeptemberében Baján tartott megbeszélésén: közügy a tanyai gyerekek sorsa. Meg kell teremteni továbbtanulásuk egyenlő esélyeit. A jelenlevő, a külterületi iskoláztatás gondjait alaposan ismerő Ortutay Gyula azonnal csatlakozott a hétközi diákotthonok szervezését szorgalmazó javaslathoz és tekintélyes összeget ajánlott föl támogatására. Hamarosan, 1971. szeptember 19-én megjelent a Hazafias Népfront megyei bizottsága, a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség megyei bizottsága aláírásával az adományokat kérő felhívás. „Sok tízezer paraszt- és számos munkáscsalád él tanyán, s így a tanyai gyerekek ezrei nélkülözik a tanulás korszerű feltételeit, sőt még az olyan egyszerű feltételt is, mint a villany. ... Ezért fordulunk a vállalatok, szövetkezetek, intézmények vezetőihez és dolgozóihoz, írókhoz, művészekhez, az egész lakossághoz, hogy felajánlásaikkal járuljanak mozgalmunk sikeréhez.” Néhány hét múlva már sokszorosíttathatták a köszönő leveleket is: megértéssel fogadták mindenütt a felhívást Elgondolkoztató, riasztó helyzetképet adott a Petőfi Népe a tanyai diákok kilátásairól. Statisztikai adatokkal bizonyította, hogy szinte reménytelen vágyódna egyetemre, főiskolára, aki külterületi kisiskolában járta ki a nyolcat. Ezer lajosmizsei tanyai diák közül mindössze egy szerzett felsőfokú diplomát. A széles néprétegek egyetértésével találkozó cél és az okos, körültekintő irányítás, a vezetők dinamizmusa elhárította az építkezések akadályait, és már 1972. június 26-án elhelyezhették a kiskunmajsai kollégium alapkövét. Akkoriban már négymillió forintnál több halmozódott föl a megyei tanács diákotthonszámláján. Jöttek a segítők is. Majsára például a műszaki főiskolások. Lapunk így számolt be az ünnepségről: „Ortutay elvtárs meghatottan tekintett végig a tanyai gyermekek érdekében kibontakozott kollégiumépítő akció alig nyolc hónapjára, felidézve egyidejűleg a régi illegális időket. Nevezetesen annak a kis csoportnak — amelynek Ortutay elvtárssal együtt Radnóti Miklós is tagja volt — az arról való tervezgetését, hogyan kell majd egyszer a felszabadult hazában hozzáfogni a nagy munkához, amelynek nyomán mindenki számára egyformán nyitottá lesz a tanulás, a művelődés lehetősége.” Nincs helyünk ezúttal a gyönyörű akció teljes kibontakozásának összegezésére. Hasábokat töltene meg a támogató intézmények, személyek fölsorolása. Legyen elég annyi, hogy az idő igazolta a terveket. Még akkor is indokolt elégedettséggel tekinthet vissza minden érdekelt munkájára, ha kifogásolnunk kell a helyenkénti túl- szervezést, az otthonok túlbecsülését. A 18 diákotthonban tanuló, szórakozó mintegy ezernyolcszáz általános iskolás közül hozzávetőlegesen hatszáz-hétszáz tíz éven, aluli. Meggyőződésünk, hogy a kisgyerekeket csak a legvégső esetben szabad kiszakítani a családi közösségből. Egykét körzetben sajnos indokolatlanul is megszüntettek kisiskolákat, ezért alakult ki ez. a kedvezőtlen arány. A diákotthoni akció mérlege mindenképpen nyereséges. Sikeres, elválaszthatatlan a magát Bács-Kiskunban mindig otthon érző művelődés- politikusnak, Ortutay Gyulának a nevétől, akiről ma djélelőtt nevezik) el az első újonnan épített diákotthont Kiskunmajsán. Heltai Nándor Vádirat (II.) (33.) Még 1919 nyarán, szóval a szegedi tartózkodás alatt, a két különítmény tagjai megkezdték a baloldalinak ismert munkásvezérek és radikális gondolkodásúnak vélt zsidók letartóztatását, megkínzását, meggyilkolását, és holttestüknek a Tiszába dobását. A megrémült zsidóság a francia megszálló parancsnoksághoz fordult, mely utóbbi megfenyegette Horthyékat, hogy vele gyűlik meg a bajuk, ha még egy „összedrótozott kezű öngyilkos hulláját megtalálják”. Eközben Budapesten 1919. augusztus 1-én a proletárdiktatúra megbukott. Az előnyomuló román csapatok a Tiszántúl után megszállták a Duna—Tisza közét, valamint a Dunántúl északi részét. Ekkor jutott Horthy Miklós és környezete arra a gondolatra, hogy egyelőre nem tudván Budapestre jutni, átvonulnak a Dunántúl meg nem szállott ré•BRÁVó: a magyar nyelv értelmező né tára szerint: bérgyilkos, kalandor. szelbe, ahol a külföldi ellenőrzés alól magukat kivonva hajthatják végre terveiket. Ezért a két tiszti század átkelve a Dunán, a Balaton felé menetelt, áhová őket repülőgépen Horthy Miklós is követte, aki főhadiszállását Siófokon, az egykori II. számú Vörös Hadtest főhadiszállásán ütötte fel. Itt Horthy Miklós kiadta a bizalmas parancsot, hogy tisztjei mindenütt terrort és megfélemlítést alkalmazzanak. Miként ez Kovarcz Emil bűnügyében kiderült, e titkos utasítás célja az volt, hogy az akkor még részben forradalmi érzelmű és fegyverekkel is bíró lakosságnak eszébe se jusson a nemzeti hadsereggel szemben ellenséges cselekedet. Azt akarta, hogy a nemzeti hadsereget mindenütt, amerre vonul, félelmetes hír előzze meg, s így ne kelljen attól tartania, hogy az akkor még gyenge és rosszul felfegyverzett csapatai aktív ellenállásba ütközzenek. Mialatt tehát nagy erővel megindult a sorozás Dunántúlon, főleg a nyugati vármegyében, ahol Lehár Antal ezredes, Stáyeror- ,szág akkori tartományfőnöke, Rintelen által az ausztriai feldbachi internáló táborba összegyűjtött magyar tiszteket vonta be szervező munkájába, azalatt a fővezérség Siófokról tiszti járőröket küldött szét a falvakba, hogy azok ott úgynevezett népítéleteket statuáljanak. (Kovarcz Emil vallomása.) Héjjas Ivánék annyira biztosak voltak a dolgukban és abban, hogy terrorcselekményeikért sem- •*mi büntetéstől nem kell tartaniuk, hogy akkor, amikor a külföld és a belső ellenzék tiltakozásai miatt a belügyi és igazságügyi kormányzat elrendelte a Duna—Tisza közi „atrocitások” széles körű kivizsgálását, s ennek lefolytatásával mindkét minisztérium magas rangú funkcionáriusokat bízott meg, s a vizsgálat során letartóztatások történték,. Héjjas a fővezérség vezérkari főnökéinél, illetve ennek segédtisztjénél, Razenberger Jenőnél megjelent, és letartóztatott személyekről kimutatásokat nyújtott át, követelve, hogy az őrizetbe vett személyek bocsáttassanak szabadlábra, a vizsgálat folytatására kirendelt csendőrségi megerősítések vonassanak be, mert különben „az illetők saját vezetőikben — kik előzetes megállapodások értelmében kilátásba helyezték nekik a büntetlenséget, vagy amnesztiát — minden bizalmukat elvesztik” ... és „a Duna—Tisza közi vidék jó hazafias szelleme és ismételten bebizonyított áldozatkészsége veszendőbe megy". (Ruszkay-Razenberger Jenő vallomása és az általa írásba foglalt memorandum.) Az EKSZ (Etelközi Szövetség) célkitűzései a Héjjas-különítmény gyakorlatában elég furcsán festettek. A különítmény irredentizmusa két hírhedt „fegyvertény”- ben nyilvánult meg. Az ún. fürs, tenfeldi fegyverrablás rövid története az volt, hogy a már korábban említett Rintelen tartományfőnök nagy mennyiségű fegyvert halmozott fel a magyar határ mellett fekvő Fürstenfeld- ben. A szélsőjobboldali gondolkodású Rintelen, aki a magyar ellenforradalmárokkal a proletár- diktatúra alatt szoros barátságot kötött, és őket a feldbac'hi táborban gyűjtötte össze, 1920 derekán úgy juttatta védenceit fegyverhez, hogy a fegyverraktárt igen kisszámú csendőrrel őriztette. Héjjas Iván különítményével átlépte a magyar határt, ártalmatlanná .tette a csendőröket, és több szekérnyi fegyvert és egyéb hadianyagot rabolt át Magyarországra, mellyel aztán embereit felfegyverezte. Így vált a következő évben Héjjasék számára lehetővé, hogy a nyugat-magyarországi felkelésben Prónay és Ostenburg különítményei mellett részt vehessenek. A még 1920-ban lefolyt kisebb jelentőségű irredenta akció, a szlovenszkói határbetörés után, ugyanis Héjjas Iván 1921-ben különítményével Nyugat-Magyar- országra nyomult, és a felkelés egyik fő erejét tevő alakulatával maga is közte volt azoknak, akik szembeszálltak a saint-germaini béke határozataival, s nagyobb diplomáciai következmények elkerülése végett, a magyar kormányt a 'legerélyesebb intézkedésre kényszerítette az irányban, hogy a felkelők csapatai visszavonhatok legyenek. E külpolitikai - fegyveres akciókon kívül, Héjjas Iván irredentizmusa az ország belpolitikai eseményeiben is éreztette káros hatását. 1920 nyarán, amikor nyilván- • való volt, hogy a fehérterror miatt a nemzetközi munkásszervezetek hazánkat bojkott alá fogják vonni, Simonyi-Semadam Sándor, akkori miniszterelnök, 'bátortalan kísérletet tett a különítmények „kiiengései”-nek megfékezésére, mire Héjjas Iván, aki magát istennyilának nevezte, falragaszokon felszólította a miniszterelnököt, hogy mondjon le. Mi sem természetesebb, minthogy a tényleges uralmat gyakorló EKSZ itt is Héjjas Ivánt fedezte, és Simonyi-Semadam csúfosan megbukott. Döntő módon befolyásolta Magyarország politikai életének alakulását Héjjas Ivánnak az a szerepe, amelyet 1921 októberében IV. Károly király hazatérési kísérletében játszott. A Héjjas-különítmény volt egyike ama karhatalomnak, mely Ostenburg és Prónay legitimista szándékaival szembehelyezkedve, Budaörsnél útját állta a királynak, s melyre támaszkodva Horthy, s főként az EKSZ ügyvezetője, Gömbös Gyula, megakadályozhatta, hogy IV. Károly ismét elfoglalja trónját. Az antibolsevista irányvonal sem volt Héjjaséknál minden töréstől mentés. Egyrészről ugyanis a bolsevisták kiirtása címszó alatt a különítménybeliek kifosztottak egy csomó üzletet, gazdaságot, meggyilkoltak egy csomó embert, akiknek semmi közük sem vólt a bolsevistákhoz, sőt, mint kapitalisták, köztük éles osztályellentét állt fenn, elhurcoltak és kivégeztek oly zsidó személyt is, ki ellenförradalmi magatartására hivatkozhatott, másrészt ugyanabban a különítményben oly egyének is részt vettek, kik a Tanácsköztársaság alatt mint vöröstisztek és katonák játszottak szerepet. Ilyenek voltak például Pataky Nándor főhadnagy, és Danics Mihály tiszthelyettes, kik a különítmény életében és a gyilkosságokban vezető szerephez jutottak. Az antiszemitizmus, mely a keresztény ideológiával elméletileg sem egyeztethető össze, a Héjjas-különítmény . gyakorlatában a prefasizmus kegyetlenkedéseinek oly tobzódásában jelentkezett, mely méltó párja volt az 1940-es évek fasiszta vandalizmusának. A zsidó és a bolsevista fogalmának azonosítása miatt minden zsidó ellenség, és így elpusztítandó volt szemükben. A meggyilkoltak értéktárgyai, ruházata, vagyona oly természetesen megillette a gyilkosokat, mint amily természetes volt az, hogy áldozataikat előbb meg kell kínozni. Foglyaikat előszeretettel úgy kötözték meg, hogy tenyereiken drótot húzva keresztül, kötözték egymáshoz. Bőrük lehasítása, szemük kiszúrása, hímvesszőjük levágása, nők mellének ledarabo- lása, kettéfűrészelés és az ún. Horthy-kalincs (bikacsökk) használata kvázi előírásszerű volt. Ember és ember között nem tettek semmi különbséget, és hiáiba küldte meg emlékiratát „a kecskeméti polgárok bizottsága” Horthy Miklós kormányzónak, Huszár Károly miniszterelnöknek, Beniczky Ödön belügyminiszternek, Bárczy István igazságügy- miniszternek, hiába szerkesztette meg Bárczy igazságügyminiszter történelmi dokumentumnak számító felterjesztését Horthy Miklós altengemagy fővezérhez, hiába írták az izsáki polgárok a vizsgálatot vezető dr. Váry Albert koronaügyész-helyettesnek, hogy a község lakossága mindig jó barátságban élt a zsidókkal, a gaztetteket Héjjas tudtával a külö- nitménybeliek követték el, hiába fordult el a józan közvélemény a rablógyilkosságoktól, mint ahogy ezt dr. Váry Albert jelentései megállapítják — a fehér- terroristák antiszemitizmusa véres zsidóüldözéssé, pogrommá fajult. Bízunk abban, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak a bölcsebb megoldást választják a nagyközség vezetői és mint egy fontos agrártörténelmi emlék megmentéiről írhatunk róluk. Még ma intézkedhetnek, holnap már késő lesz. H. N.
