Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. december 23. • PETŐFI NÉPE • S

A

lakás az emberi lét alapszükséglete, közvetlenül a táplálkozás után következik. Igaz, a viccbeli ember egyenlőségi jelet tett a kettő közé, amikor a kérdésre — hogy tudniillik enni vagy melegedni szeretne inkább? — azt válaszolta: szalonnát akar sütni...

Lakni tehát mindenkinek kell, de nem mindegy, hol,és hogyan. A válasz kézenfekvő, mert jogos tömegigényt fogalmaz meg: egy lehetőleg természetközeli, emberi léptékű zárt térben, emberhez méltó módon. Hogy ez napjainkban még mindig csak minden harmadik magyar állampolgárnak átélhető

Lakni pedig kell §alahoJ|

valóság,, az meggyőzően bizonyltja, hogy a lakáskérdés hazánkban társadalmi egyenlőtlenség hordozója, s mint ilyen a legégetőbb problémák egyike.

Papírra vetett kerekasztal-beszélgetésünk ha a megoldáshoz nem is visz közelebb, néhány — korántsem valamennyi —■ alapösszefüggés felvillantásával talán hozzájárul a tisztábban látáshoz.'

Sokszemközt — egy társadalmi problémáról*

Kerényi József

(Ybl-dijas építészmérnök, főépítész — BÁCSTERV)

— Lakás, otthon: alapfeltétel születéstől halálig. Ha a múltba tekintünk, a mi szőkébb hazánkra, a Kiskunságra, meghökkentően érvényes Veres Péter jellemzése a tanyáról, ahol a látástól vakulásig robotoló paraszt sohasem lakott, mindig csak tartózkodott. Még* ha abszurdnak is tűnik nézetem, tartalmában igaznak vállalom : a mai Magyarországon ebben az értelemben még túlságosan kiterjedt a „tanyavilág”, emberek százezreinek az otthon

— albérlet, minigarzon, családnak szűk lakás, stb. — még mindig rövid tartózkodást: átjáróházat, hálófülkét, lerakodóhelyet jelent csupán. Csakhogy ez a fajta tartózkodás 30—40 évvel ezelőtt az emberek döntő többségének még kényszerből megszokott, „természetes” létformája, életmódja

i volt

Szocialista társadalmunk legalapvetőbb vívrríánya: megvalósította és tudatosította a jogi egyenlőséget, azt, hogy minden becsületes dolgozót azonos alapellátás

— gyógykezelés, normális- lakás stb. — illet meg. Ezt azonban a szerencsétlen örökség — például a demokratikus igények szerinti, minőségét nézve homogén lakás- állomány hiánya — miatt az anyagi, és szellemi -erőfeszítések ellenére teljesen megvalósítani ngm lehetett.

Ugyanakkor, ahogyan a gürcölést a mai felnőtt gyerekek, unokák nem fogadják el, méginkább lázadnak — tehetetlennek érezve magukat — az otthonnélküliség, sőt a panelbetegség, az egy életen át törlesztendő, hitelre vásárolt otthontalanság ellen. Valóban kialakult tehát az életünket megkeserítő lakásközpontű világkép.

Ha mármost a jövőről, a kiútról beszélünk, egy lényegre tapintó kijelentés kívánkozik a számra: túl nagy fába vágta fejszéjét államunk, amikor szakosodottan, központosított hallatlan nekigyür- kőzéssel át akarta vállalni a lakáskérdés megoldását. Ez társadalmunk humanitását' igazolja, fejlett ipari országok sem engedhették volna meg maguknak ezt a nagyvonalúságot. Annál is kevésbé, mert hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a legmodernebb — és igen drága — technológiával sem vagyunk képesek rövid idő alatt kievickélni a csávából. Csak ha emellett nem csupán észrevesszük, de ugyanúgy fel is karoljuk a legolcsóbb „eszközt”, a házépítő ember energiáját, *ezt az országos méretű „házgyárat”, mint a jóval kisebb hatásfokú üzemeket.

Igazságtalanul szélsőséges . példa: egyetlen házgyári lakás min- I denkori bruttó árából — ha a lakásigénylőből -alapítóvá való polgár közművesített, 250 ezer forintot érő ingyentelket és 150 ezer forint hitelt kapna — két olyan lakás épülhetne, amely feltehetően nem termelné újra»a lakásigénylők jelenleg egyre duzzadó táborát. Igaztalannak azért nevezem. mert itt nincs hely a kapcsolódó ágazatok — területsazdál- kódás, építőanyag- és építőipar stb. — bővebb megemlítésére.

‘Összeállításunk akár vitaalapnak Is tekinthető. Az alábbi . vélemények — melyeket tflltétlenUI a 14 (Így lránt elkötelezetteknek, következésképp továbbgondolásra tartunk — csak töredékei mindannak, amit hely hiányában Itt közreadni nem tudtunk. A leginkább érdekelt lakásra várók, otthont épitók meglátásait is folyamatosan közöljük majd, ahogy a téma fontossága azt megköveteli.

A megoldás? Ügy vélem az egyetlen reális út: korszerű technológiát, szervezetet, valamint magánerőt, akaratot és kezdeményezőkészséget építési népfronttá tömörítő közös cselekvés. Amitől félek: a hivatalos szervek jelenlegi vállalkozásképtelensége, s a látványosan olcsónak tűnő. rossz módszerek, eljárások választása.

K. Szabó Kálmán

(Okleveles építészmérnök, kivitelező szakmérnök, műszaki főosztályvezető — BÁCSÉP)

— Négy pontban tudnám összefoglalni nézeteimet: 1. Elsősorban a városokban tapasztalhatók a mértéktelen szaporodás tünetei, mert az ipar és a mezőgazdaság között átrendeződés folytán az utóbbi évtizedben felgyorsult a beáramlás, az urbanizáció. Ezt itt nálunk a tanyavilág méginkább felfokozta.

2. Az elnéptelenedő kisközségi, külterületi lakóépületekben nemrég még három generáció élt együtt. A fiatalabb korosztályok ma már nem nagyon hajlandók erre, különösen ha ingáznak a munkahelyükre. Nem felel meg nekik a kényelmetlen, rideg környezet, az összezártság; elköltözni, önállósodni, családot alapítani akarnak.

3. Szaporítja a bajt a háború előtt épült Bács-Kiskun megyei lakások zömének műszaki elavultsága, szokatlanul rövid élettartama. A Dunántúlon, a hegyvidékeken vagy más nagyvárosokban, ahol fejlett téglaipar volt, ha ötven év múltán erkölcsileg tönkre is mentek a házak, falaik szilárdan állnak, lehet „őket” korszerűsíteni, bővíteni, komfortosítani. Nálunk a vályog és pláne a vert. (fal tisztességes alapozás, szigetelés nélkül összehasonlithatatlanul hamarabb dől össze.

4. Véleményem szerint változatlanul nem a legigazságosabb az elosztás. Ezen azt értem, hogy nem mindig a legjobban rászoruló rétegek jutnak otthonhoz. Mióta - hirdetjük már: elsők az ipari munkások, fiatal házasok, nagy- családosok. Mégsem vagyunk képesek maradéktalanul érvényesíteni az elveket. Akinek nincs tehetős szülője vagy a jövedelme nem teszi lehetővé, hogy versenyre keljen a vagyonosabb vevőkkel, az menthetetlenül hátrább sorolódik.

Az orvosláshoz megbízható recepttel aligha szolgálhatok. Az állam lehetőségei köztudomásúlag > behatároltak/ Es bár a következő, 1990-ig tartó lakásépítési ciklusban sem csökken az ütem, az már látható, hogy nem szűnik meg a gond. De társadalmi életünk minőségén múlik, hogy adottságainkhoz igazodva képesek vagyunk-e a hiány konzerválása helyett örökül hagyható megoldásokat találni. '

Egyik legfőbb feladatunk mintegy 350—400 ezer régi lakás felújítása illetve karbantartása lesz. Nem hagyhatjuk pusztulni értékeinket, meg kell őrizni állagukat. Ha másért nem, hát azért, hogy egyelőre ne jöjjön belőlük újabb lakásigénylő.

Aztán. Meggyőződésem: finomítani kellene a lakásépítés hitelezési konstrukcióját. El kéne vég- \ re érni, hogy a kisebb pénzű emberek úgy is kapjanak OTP-köl- csönt, hogy amíg szerényebb létszámú a családjuk, csak az épület fő szerkezetét — benne mondjuk egy szobával, konyhával, fürdőszobával — készíthessék el, és csempézni, központi fűtést szerelni, bővíteni legyen módjuk később is, amikor felnőnek a gyerekek, vagy ahogy a tehetségük és a pénztárcájuk engedi. Tehát félkész tervre is fölvehessenek előleget — ez a lényeg.

Es mivel. az anyagellátás ezután se lesz zavartalan, feltétlenül szükséges alkalmazni a korszerű építési módozatokat, a házgyári elemeket az új családi és kis társasházaknál is. Erre már létezik követésre méltó példa Szegeden, Nyíregyházán. Okos típustervek születtek és a kiviteléző vállalatokban is megvan a hajlam arra. hogy csupán a főszerkezeteket hozzák létre, fölhelyezzék a födémet, berakják az ajtókat, ablakokat és kész. A tulajdonos meg eldöntheti, hogy a többit — a burkolást, az épületgépészeti installációt stb. — mikor és milyen szervezettel végezteti el; esetleg

egyénileg, kalákában, brigádtársai segítségével, munkaadója fuvarkedvezményével csinálja

meg...

Székelyt János

(Kohásztechnikus, művezető, a városi lakáselosztó társadalmi bizottság tagja — ZIM, Kecskemét)

— Először is: az, hogy ma hétezer lakásigénylő van Kecskeméten, nem fedi a valóságot. Mert sokan úgy vannak evvel, hogy küldik a fiukat, lányukat: add be gyermekem, mindegy, majd lesz valahogy, úgyse tudod a sorsát... Az a meglátásom, hogy ebből a hétezerből több százan vagy ezren valamilyen oknál fogva egyszerűen nem találják a helyüket a meglevő lakásukban. Tehát cserélni akarnak, mert vagy kicsi ' a „cellájuk”, vagy nagy, de hát ez már' a lakásgazdálkodás hatáskörébe tartozik. Ami Kecskeméten

— hogy mást ne mondjak — rettenetesen el van hanyagolva. Benyújtja az illető a papírját, ráírja mi az óhaja, odabent iktatják, de aztán nincs különválasztva, nincs rendszerezve, egy kalapban fut az egész, sorszám szerint, ahogy beérkeznek... Na most — és itt az egyik hiba — aki folyton ott nyüzsög, megjelenik minden bizottsági fogadónapon, erőszakos és veri az asztalt, vagy éppen sírrí, ráadásul régi ismerős is, az elöbb-utóbb megkapja a kiutalást. Egy csöndesebb, nyugodtabb típus

— jóllehet ugyanolyan jogosult —

években mérhető hátrányt is szenvedhet. Hát ez így sehogy sincs jól... ,

Most, hogy újjáalakultunk, szeretnénk egy új szisztémát kidolgozni; lefektetni bizonyos alapelveket. Van olyan elképzelésünk, hogy megújíttatjuk az igényléseket. így már tisztább képet nyerhetnénk. Utána az új kérdőív alapján gépen rögzítenénk az adatokat. Nem kívánom én, hogy a gép döntsön, teljesen azért ne komputerizáljunk, ne iktassuk ki a környezetvizsgálatot, a humánumot. De ily módon össze lehetne állítani egy igazságos és pontos távlati elosztási tefvet. Olyat, amit állandóan ki lehetne függeszteni közszemlére, hadd tudják az emberek: nőikor kerülnek sorra. Es az se kerülne a tanácsnak pénzébe, ha a lakáshivatal elé, a folyosóra kitenne egy táblát a cserélni szándékozók névsorával. Ez egy ilyen szabadpiac lenne, egy börze: hogy X. Y. vagyok. itt és itt lakom, ilyen komfortfokozatú. ekkora lakásban, ezt

leadnám vagy cserélném, helyette ilyet és ilyet kérek. így a tanács is mentesülne sok fölösleges zaklatástól; csak mikor már megegyeztek a felek, akkor avatkozna bele.

Kényes téma még itt Kecskeméten, hogy sok lakás áll hosszú ideig üresen. Ez nagyon rossz irányba befolyásolja a közhangulatot. Talán türelmesebbek lennének az emberek, és jobban meg is értenék a város meg az ország nehézségeit, ha nem látnák, hogy némely „kéglibe” két éve a kutya se tette be a lábát. Ez a fura helyzet abból ered, hogy nincs meghatározva: mennyi tartaléklakásnak kell lenni, és egészen biztosan több van a kelleténél.

Visszatérve még egy szóra az elosztáshoz: erőteljesebben kellene kidomborítani az odaítélésnél, hogy az illetékes gazdasági vezető miként vélekedik a beosztottjáról. Jó néhányat ki lehetne szűrni így, ciki négy-öt éve egy helyen dolgozik ugyan, de tele van fegyelmikkel, igazolatlan mulasztásokkal, vagyis nem egy élenjáró, stabil tagja annak a cégnek. Ebhez az kell persze, -hogy vegyék komolyan, ne legyen a véleményezés formális. Nem azt forszírozom én, hogy erkölcsi bizonyítványt hozzon a kérelmező, de azért érződjön már ki végre, hogy a melósok között is az élvez elsőbbséget, aki a munkában is -kitűnik és becsületet szerez magának.

Kosi Zoltán

(Építőmérnök, csoportvezető főmérnök — Kecskemét város Tanácsának tervosztálya)

Megfigyelhető, hogy a fejlett nehéziparral rendelkező megyékben lényegesen kedvezőbb a kép, mint nálunk. Bács-Kiskun, Békés, Szabolcs-Szatmár a sor végén kullog, ezekbe a körzetekbe fele olyan vastagon csörgedezik csak az állami dotáció, mint pél- ‘ dául Komáromba vagy Borsodba. Ehhez járul még, hogy Kecskeméten is tudatos politikai törekvés eredménye a városi lakosság követhetetlenül gyors növekedése, a kielégítetlen lakásszükséglet pedig nem várt következmény.

Na most, van egy olyan szabályozónk, hogy szanálási arány. Hol tudunk lakásokat felhúzni? Ahol ez az arány alacsony, azaz kevés pénzből elő lehet készíteni a terepet. A Széchenyivárosban ez a szám hét százalék körül mozgott, az Árpádvárosban 26. Amíg tehát folyt az építkezés a Széchenyivárosban, szemlátomást apadt a várakozók száma. Az Árpádvárosban viszont előbb a nagyszámú szanáltnak kellett juttatni (száz új lakás építéséhez huszonhatot kellett lebontani), és csak azután nyúlhatunk a kérelmezők listájához.

Bármilyen meglepő: 6300 új lakást emeltünk az ötödik ötéves tervidőszakban a megyeszékhelyen, mégsem enyhültek a gondjaink. Miért? Mert közben özönlött a bevándorló. Es nemcsak a környékből, hanem az ország más tájairól is. Valahogy itt ^ olyan a fogadtatás, a légkör, a perspektíva, no meg a tanács, a vállalatok hozzáállása, hogy ’ vonzzák a tehetséges embereket, akikkel már lehet egy s mást kezdeni. Ebből következően nagyon sok kötelezettsége van a tanácsnak, de az üzemeknek, intézményeknek is. Tehát amikor összerakjuk azt a pár ezer fészket — általában évente 1200-at —, akkor az elosztás úgy indul, hogy adjuk a szanáltaknak, adjuk a bérlőkijelölési jogot a közületek- nék* és adjuk a kádereknek — orvosoknak, művészeknek, pedagógusoknak stb. — akiket — mert érdekünk — ide akarunk telepíteni.' Kérdés: mi marad ezek után? ...

Sokan és hosszan vitázták már a lakótelepi skatulyalakásokról, melyekkel — úgymond — sikerült elérni, hogy az igénylők tömegei termelődjenek újjá. A központi szervek annak idején határozatot hoztak a házgyári technológia fejlesztésére, mert gyorsan nagyszámú lakásra volt szükség és a mennyiségi hiány leküzdésére ez az építési mód és művelet a legüdvözítőbb. Ettől függetlenül senki nem korlátozta — inkább ösztönözte az állam, manapság pedig kiváltképp támogatja — a magánépítőket. Azóta új téglagyárak létesültek, a tanácsok telkeket parcelláznak, köz- művesítenek, a TÜZÉP-pel anyagbiztosítási megállapodást köthettek — viszem a típustervet, megrendelem a hozzávalót és megegyezünk mikor szállítsanak —, már az elmúlt években növelték a felvehető kölcsönök összegét . — szóval igenis hatóságilag segítjük a sor-, lánc-, átrium- és egyéb csoportos vagy egyedi családi házak megteremtését, a hozzájuk kötődő létforma elterjedését.

Meggyőződésem egyébként hogy mindig lesz mennyiségi lakáshiány, ha nem is ilyen krónikus. Nem is szabad eljutni odáig, hogy gazdátlan az OTP-lakás, mert nincs rá fizetőképes kereslet. A második 15 éves lakásépítési programban már megjelent egy új fogalom: a lakástér. Tehát nem darabszámot kalkulálunk, hanem alapterületet határozunk meg. Ebben már benne foglaltatik az a cél, hogy tűnjön el a mennyiségi probléma és legyenek meg a feltételei az új kívánalmaknak : a tágasságra-törek- vésnek, a minden irányú minőségre figyelésnek.

Fekete Gyula

(fró, szociográfus — Budapest)

— Én a legégetőbb problémának azt tartom, hogy kimaradt az egész szocialista elméletből: hogyan, milyen forrásból fedezzük ezt az elemi emberi igényt. Állandó gond, vagy magángond például, hogy lakása legyen minden új párnak? Tisztázzuk már ezt. Elvárni, hogy egy fiatal párnak legyen irvJuló tőkéje, nem lehet. „Tehetsége” lakásszerzésre — képtelenség olyan körülmények között, amikor annyi rendelkezés gátolja az emberi alapszükségleteket kielégítő akkumulációt, így a lakásépítési akkumulációt is. Eszerint magára vállalja a teljes felelősséget az állam, hogy a kezdő fiatalok lakásellátásáról is gondoskodjék. Akárhogy nézem, ez elvileg így van. Viszont nem képes eleget tenni ennek a kötelezettségének ...

Persze az apró „odúkkal” állandósította így egy időre ezt a lehetetlen helyzetet. Mert kimutatható, hogy a kislakás fajlagos költsége jóval magasabb, mint a nagyé. A lakásépítés „minimániája” a lehető legköltségesebb, sőt pazarló megoldás. Sokkal -kevesebb igénylő juthat így lakáshoz, és aki hozzájut, az is többnyire ideiglenesen, szükséglakásként élvezheti, hosszabb-rövi- debb idő múltán pedig szaporítja a lakásigénylők ilyenformán sohasem fogyó táborát. Elvi véglet, de igaz: a garzon kétszer- annyiba kerül fajlagos költségét tekintve, mint a 3—4 szobás.

Ennek ellenére még ma is a számokhoz, a mennyiséghez ragaszkodunk. Ezeknek a mutatóknak azonban semmi tudományos' értékük nincs. Az, hogy hány négyzetméteres, hány köbméteres, hány férőhelyes, az sokkal jobb információ. Annak, hogy hány lakás épül, minimális a tájékoztatási értéke, de a szépítésre ez adja a legnagyobb lehetőséget, és a közvélemény félrevezetésére is.

Sajnos, nagyon leromlott a lakásszerkezetünk emiatt a meny- nyiségi szemlélet miatt.

Egy másik oldal. Most megindult egy jó folyamat, mozgolódnak, mert rájöttek, hogy tényleg a magánerőket is ki kell használni, vagyis hát nem kell elvenni az emberek kedvét az építkezéstől, úgy is, hogy akadályozni az akkumulációt és úgy is, hogy hát bizony százszázalékos forgalmi adóval megterhelni az építőanyagokat. Persze nem eléggé döbbentek még rá, minden, esetre látszanak okos törekvések. A harmadik hiba 'meg az volt, hogy elzsilipelték mindenféle adókkal, illetékekkel a lakáscserét. Holott ez talán a legegészségesebb folyamat, amely segíti a fluktuációt és lehetővé teszi, hogy mihelyt megjön a garzonba a gyerek, új lakásba költözhet a család. Nem szabad ebbe admlnisztratíve beavatkozni. Olyan érdekviszonyokat kell kialakítani, melyek megkönnyítik a cseréket és olyan formákat keresni, hogy mindenki jól járjon, az állam is.

En általában nem tartom szerencsének és életképesnek a lakótelepi koncepciót. Tudniilik. ha egy települési forma már előre vetíti annak az árnyékát, hogy nem sarkall az élet újratermelésére, de az egyszerű szintentar- tására sem, akkor az a forma életképtelen, életellenes. Nem kell nagy logika, hogy fölismerjük: éppen a szűk keretek miatt nem bűvül a család, hiába tervez az a fiatal pár három gyereket, mondjuk, ha aztán megszületik az első és szétveti, szétrombolja azt a kis szobát, vagy másfél szobát, vagy egy szobakonyhát, vagy garzont; tehát akkor megállnak, nem mennek tovább, maximum a kettőig. A háromtól már irtóznak. Ebből nemhogy szaparodás nem lesz, de utánpótlás, szintentartás sem. Azt is hozzá kell ezek után tennem, hogy a legnormálisabb és mindenképpen a legkívánatosabb volna, ha egyrészt nagyobb lakótelepi lakások épülnének, másrészt, amennyire lehetséges — és ez különösen vidéken érvényes —, illetve amennyire a település ezt megengedi: kertes házakat létrehozni, a családi építkezéseket minden szinten pártfogolni..

Szóval újra végig kéne gondolni az egészet, méghozzá olyan módon, hogy nem görcsösen ragaszkodva a nyilvánvalóan csődbe jutott eszmékhez. Most már a szakemberek is elismerik egyébként, hogy nem megy így tovább a lakótelepi elgondolás, be kell azt ágyazni a szocialista érdekviszonyokba, hogy tudniillik a lakáskérdés legalább annyira magángond legyen, mint közügy, az az magánérdek is a rá való anyagi és erkölcsi koncentrálás. Azzal az illúzióval fel kell hagyni, hogy az állam 1 gondoskodni tud erről az alap- ’ szükségletről. Ha viszont nem tud, nincs meg az anyagi feltétele hozzá — most meg már még úgy sincs, mint eddig volt —, akkor tessék azt valamiképpen olyan társadalmi és gazdasági energiák felszabadításával elintézni, amit eddig megbéklyóztak. Vagy ahogy az más szférákban is megy már: nagyobb teret adni az egyéni kezdeményezéseknek. Itt is ez segít majd. Egyszerűen hagyni, engedni kell őket, mint minden olyat, ami társadalmilag is, egyénileg is előnyös. Nej irigyeljük azokat, akik személyesen is jól járnak, ha egyébként társadalmilag hasznos dolgot művelnek, nemzeti vagyont gyarapító beruházásba fognak.

Adalékok

Eredetileg 1975-re terveztük a lakásprobléma megoldását hazánkban. Nem sikerült, jóllehet az építési előirányzatokat túlteljesítettük. 1976-ban másfél évtizeddel „megnyújtottuk” a határidőt, úgy azonban, hogy az eddiginél nagyobb városi lakásokat nemigen tudtunk alkotni. Miként-az ember nem lépheti át a saját árnyékát, egy ország sem, a maga ■ gazdasági lehetőségeit.

Bács-Kiskun megyében az 1980. január elsejei népszámláláskor 205 ezer lakást írtak össze. Ebből egyszobás 64, kétszobás 94, háromszobás 47 ezer. Az összlakáshoz viszonyítva az egyszobások aránya Budapest és Békés megye után nálunk a legmagasabb: 31 százalék. A megyében az elmúlt húsz évben körülbelül 76 ezer családi otthont húztak fel és mintegy 15 ezret szanáltak. A lakások 75—80 százaléka magánerőből készült, szemben az országos 60 százalék körüli átlaggal. 1960-ban 128t, 1970-ben 3939, 1979-ben 4927 lakással lettünk gazdagabbak. Az átlagos alapterület 50—52 négyzetméterről 70 négyzet- méterre emelkedett.

' Az idén mintegy ötezer lakás valósul meg a megyében, ennek 40— 45 százaléka három- vág)’ többszobás, elsősorban a családi házak jóvoltából. A VI. ötéves tervidőszakban várhatóan 18—20 ezer lakást hozunk tető alá — egyharmadát lakótelepen —, ebből a célcsoportos állami bérlakások száma mintegy 2500, az OTP-hitellel készülő egyedi társasházaké 2—3 ezer, a családi házaké pedig 10—11 ezer lesz.

Az oldalt irta és szerkesztette: Kutasi Ferenc