Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-03 / 128. szám
1980. június 3. • PETŐFI NÉPE • 3 Akik elindultak és akik megérkeztek Hazafelé ' bicikliző óvodás. Ritka látvány manapság. Cza- kó Ferike ötévesen bátyja, Janika mögött, aki most negyedikes, két keréken nyomja a pedált a petőfiszállási homokon. Tömzsi, napbarnított kezével úgy igazgatja a kormányt, hogy a dűlőúton a laza homok helyett a biztonságosabb gyepen haladhasson. Hordozható útelemek hály, a markáns arcú férfi, aki 22 éve vasutas és a kistelek—csen- gelei vonalszakaszon sínhegesztő, egykor maga is tanyán élt. Négy éve, hogy ide költöztek. Gyes helyett idehaza — Messzire-e, gyerekek? — kérdezem őket. — Nem, csak ide, a Tanya 613. alá. Ott lakunk — mutat balra Jancsi.' Az „ott” egy mai tanya. Egy fehér nyuszi, vattából, az ablakban még húsvéti emlék. A fehérre meszelt falba, látszik, már évekkel ezelőtt beletették a villanyórát. Fekete, bozontos eb az ajtó mellett, kurta láncon; sárga személyautó delel odabenn, a fa alatt. Dél múlt egy-két kondítással. Együtt a család. Ebédelnek. Szives szóval kínálnak. A kis ágyban szuszogó legkisebb, az egyéves Zoltánba azonban nem „tiszteli” a szokást, elnyomta az álom. — Addig-addig hajkurásztam a mezőn a teheneket, hogy míg oda voltam, elaludt — feleli halkan a 29 esztendős, háztartásbeli anya, mialatt egy tál levest az asztalra tesz. Czakó Jánosné 1969-ben érettségizett. Pecsétes munkaadója azonban sem azután, de mind a mai napig sem, nem volt és nincs. Itthon maradt háztartást vezetni. Én mentem volna dolgozni, de a János nem engedett — tesz mintegy pontot (talán nem véglegesen! akkori bizonyítványa végére. A „Kilenc éve gyesen lehetnék!” óhaj az ő esetében tényleg szertefoszlott. Ellenben... A Tanya 613. napirendje Tavaly még hat tehenet tartottak. Ám a ház, amit a faluban egy éve építenek, sok pénzt felemésztett: hármat el kellett adni. A megmaradt három tehén reggel a legelső! Ezeket etetni, .itatni kell. Szükség van a férj segítségére is, mióta kettőnek borja lett. Czakó János, aki 3 Petőfi Tsz-beh traktoros, mielőtt reggel 6-rá dolgozni megy, feleségévé! együtt fej. Az asszonynak viszont még így is bőven kijut az állattartás gondjából. Hat anyasertésük 39 malaca az idén pénzt ér az állatforgalminál, ha mindennap jól tartja őket. A baromfinak sem elég, ha csupán az udvaron kapir- gálnak. Azoknak is szórni kell ele- séget. Tizenegytől ebédfőzés. Aztán ott a kisgyermek, Zolika, és a nagymama, aki velük lakik — őket sem hagyhatja magukra teljesen. A kicsi mostanában nyűgös. Hörghurutos. Már az év eleje óta bujkál benne valami. Készenlétben kell lennie Czakónénak: gyermekorvoshoz Kiskunfélegyházára szoktak járni. — A ház a faluban őszre készen •lesz — erősíti meg evés után Czakó János. — Ötszázezerbe kerül. Szeptemberben be kell, hogy költözzünk. Így szól az egyezség az OTP-vel, mivel 200 ezret kölcsönbe kaptunk. „Közelebb kerülni a faluban az emberekhez.” „Hogy a gyermekeinkre tudjunk valamit hagyni”. Ez a Tanya 613-ban lakó Czakóék vágya 1980-ban. Ezért dolgoznak hat helyett, ezért fejnek 2000 liter tejet egy tehéntől évente, ezért nevelnek 39 malacot majdan hízókká. A falu határába érve, a majsai úttól két kilométerre látom: zöldleveles májusfát rezegtet a szél az új Czakó-ház kéményén. Falu — város ? A faluépítés mérhetetlen akaratot, szívósságot fakaszt fel az emberi tartalékok mélyebb rétegeiből. A falu és a város közti különbség nem annyira szembetűnő már itt sem. Kezd a falu javára billenni töibb dologban. Igaz, hogy egy Volán-busszal és egy mozgóbolttal a Petőfi Termelőszövetkezet új útja mentén, jó négy kilométeren át, jól járnának a kinn lakók, de a tanya és a falu, a falu és. a város közelítéséért mégiscsak ők — munkájukkal — tehetnek legtöbbet. A tíz éve felgyorsult bevándorlás nyomot hagyott a községen. Hetvenen építkeznek jelenleg is a •faluban. Annyi tiszta portát, házak előtti virágágyást és olyan gondozott közterületet, mint, itt, más helyeken együttvéve sem látni. Az 50 személyes, meseszép óvoda mintaszerű lehet bármely város számára. Czakó Ferikének és falubeli ovis társainak jó dol- ga van benne. Az új ApC-v.e) és a,.piros,., vágott" tulipánnal, díszített korszerű presszóval nyilván már az újakra is gondoltak a községi tanács vezetői. Az újak, az V. ötéves terv magánépíttetői közül való Barta Mihály a Fekete Sándor utca 1. szám alatt. O és a felesége hat gyerekkel szánták el magukat a házépítésre. Száztíz négyzetméteren három szoba, konyha, előszoba, fürdőszoba — tekinthetjük egy falusi munkáscsalád életművének. Barta MiNyolcezer B—30-as — és a hét hízó — Hogyan győzték pénzzel? — fagattam a házépítésről. — Hát... segítettek minket. Ez az igazság. A munkahelyről is, meg idehaza is. Százezer forint kamatmentes kölcsönt kaptam a MÁV-tól. Ezzel indulhattunk. Eljöttek a munkatársaim is, az alapba betont önteni. Mennyi téglát föladogattak, akik itt voltak! Ogy nézze meg, hogy ebbe a házba nyolcezer B—30-as blokktéglát építettünk bele. A férfi büszke a közös műre, hat gyermeke: Magdolna, Gyöngyi, Mihály, Attila, Róbert és a legkisebb — a 7 éves — Tibor hajlékára. A sínhegesztő 20,80-as órabéréből, jól tudták ezt a tanácsnál is, nem lehetett volna építkezni, meg családot is eltartani. Harmadik esztendeje tehát 800 négyszögöl községi földterületen is gazdálkodhat a Barta család. Krumplijuk, paradicsomuk, sárgarépájuk és petrezselymük onnan van. S a háztáji' állattartás, az sem maradhat titokban. Mint Barna Lászióné vb-titkár a tanácsházán reggel örömmel újságolta: „A petőfiszállási háztáji gazdálkodók tavaly 36 millió forintért termeltek különböző javakat — nagyobbrészt húst — az állami és a szövetkezeti feldolgozó iparnak a helyi téesz közreműködésével”, legalább ennyire büszkék Bartá- ék is saját kis gazdaságuk eredményére a Fekete Sándor utca 1. szám alatt. — Hét hízott sertést adtam át ma a félegyházi ÁFÉSZ-nek. Hu- szonnégyezer-háromszáz forintot kaptam értük — zárja a „ma” bevétel-oldalát Barta Mihály. Míg:a kapuig, kísér, beavat kedvenc tervébe: — Két sor lugast akarok ide, a bejárathoz. Csak még nem tudom: Pannónia kincsét, vagy Zálagyön- gyét ültessek-e. Pannónia kincse — Zalagyöngye. Másfajta, kellemesebb gond már a megérkezésé, mint az indulásé. Kohl Antal Ha egy „vadregényes” tájon üzemcsarnokot építenek, vagy egy mezőn gépállomást emelnek, a kivitelezőnek nem kell hónapokig építenie az utat: kész útpályaelemeket helyezhet el, amiket a munka befejezése után gyorsan áttelepíthet. Mindez hatévi fejlesztő munka eredménye, amelyet ma már az ipar is fölhasznál. A Beton- és Vasbetonipari Művek például tavaly már sorozatban gyártotta a hordozható úteleme- ket, s az idén több mint 100 ezer négyzetméternyi felületet ad át az érdeklődőknek. A hordozható út gyakorlatilag vasbetonelemek hosszú sorából áll. Az elemek minden műszaki igényt kielégítenek: egyik típusuk akár 18 tonnás tengelynyomást is elvisel; a nehéz terhelést 18 centiméternyi vastagságuk állja. De gyártható 12 centiméter vastagságú is, ezeken öttonnás teherautók haladhatnak. Méretük, formájuk is változatos: van három, illetve két méter széles, s a fejlesztők a kanyarokra is gondoltak: az egyenes szakaszok közé íves elemek is beköthetők. A vasbetonpálya elhelyezéséhez különleges alapozásra sincs szükség. Elegendő egy sima, ötcentis homokréteggel alapozni, s az út máris fektethető. A termék gyártásának jövője biztató: a sorozatgyártás nem okozhat nehézséget, annál is inkább, mert idén már típustermékké minősítették az országban. (MTli) KÉPERNYŐ Közös bűn Sajnáltuk a jobb sorsra érdemes színészeket. Sokszor tapsoltunk már a másokat kiválóan utánzó Gálvölgyi Jánosnak. Jó lett volna, ha most egy olyan műsorvezetőt imitált volna, aki szellemesen, ép magyar mondatokkal adja él a nehezen eladhatók művészek TAVASZI KUKORICATÖRÉS Riportregénynek szánta Galgó- czi Erzsébet a Közös bűnt: mozgósítson a megerősödő szövetkezeti mozgalmat fenyegető tavaszi fagyok elleni védekezésre. Az ,1971-ben, megjelenésekor nagyon időszerű íráson alapuló játékfilmet 1080-ban láthattuk a n képernyőn, amikor — képletesen lUflZSl mCtSVClr szólva — már a nyári kánikula fenyeget. A helyi önkényeskedők kártevései ellen a társadalomban, az érdekelt közegekben kifejlődött ellenszerek miatt a mai kiskirályok — vánnak! — .másként, a látszatra, a formákra ügyelve élhetik ki magukat. Más a mostani falu, mint a tíz év előtti. Húsba vágó időszerűségétől, a felfedezés izgalmától, frisseségétől fosztotta meg a késés Galgóczi— Szőnyi vállalkozását Személyes beszélgetéseinkből tudom: mai történettel szerette volna a társadalom önvédelmi reakcióit támogatni a film- és tévérendező. A tévé malmai azonban lassan őrülnek, ha valaki nem harcol zöld útért, ha betartja a komótos gyártási folyamatot. Miért az információs rovatok bizo- - mánya az időszerűség? Folyóiratainkban mostanában is több közérdekű, mozgósító, a társadalmi, gazdasági haladást gyorsító elbeszélést, kisregényt olvastam. Bárcsak megsokszorozná hatásukat a képernyő! Tudván azonban hányféle bizottság mérlegeli, latolgatja a javaslatokat, milyen szűkös a kapacitás, idei olvasmányélmény idei bemutatójára gondolni sem merek. Pedig ez lenne az igazán tévészerű. Van egy fantasztikus ötlete? Milyen ismérvek alapján válogatták ki éppen ezt a négy művészt? Gyarmati úr, a könnyű szórakoztatásra vágyók dúsgazdag kiszolgálója és a nélkülöző festő miként minősíthető egy rétegnek? Vagy a zseniális és milliomos Cziffra György és a rokonszenves tanítónő (tanárnő) miként került közös skatulyába. A stáb nyilván azért utazott a francia fővárosba, hogy megörökítse Juhász Ferenc ottani fellépéseit. Dicséretes vállalkozás, örvendetes az is, hogy felhasználták az alkalmat, és módot teremtettek a mindig szép, a mindig érdekes, a mindig izgalmas Szajna-parti nagyváros felvillantására. Ha egy utca sarkára leteszik a „bekapcsolt” felvevőt, és az így keletkezett filmet mutatják be: aligha mozdulunk el a képernyőtől. Vagyis szívesen néztük a Párizsi magyar művészek címmel eladott képsorokat, és csak méltatnánk a kezdeményezést, ha a cím nem kelt más várakozást. „A melléktermékben” legalább három-négy jó, az okokat és okozatokat felmutató igazi dokumentumfilm csírái és parancsoló lehetőségei rejlenek. Az űrrepülés • A Gabonatermesztési Kutató Intézet szegedi növényházában megkezdték a kísérleti kukoricák termésének betakarítását. Az üvegházban a legértékesebb kukoricatörzsek kaptak helyet, s ezeknek csöveit törik. Az üvegházi termesztéssel lerövidítik az új hibridek előállítási idejét. (MTI-fotó) Valóban fantasztikus műsor a „Van egy fantasztikus ötlete” című? Addig szortírozták, keverték- kavarták a beküldött ötleteket, javaslatokat, míg sikerült kirostálni a javát. Ha netán egyik-másik szellemesség kijátszotta „az összehívott team” éberségét, addig kopasztották, csutakolták, sá- pasztották, 'amíg bele nem szürkült a kabar és , szórakoztatásba”. Kilúgozták azt a többletet, amit új arcok látványa jelenthetett volna. (Milyen fantasztikus nyíltsággal, érdeklődést keltve viselkednek Vitray hétköznapi hősei a kamerák előtt, és milyen ügyetlenül, bosszantó sületlenségeket tálaltak a „legeslegfantasz- tikusabb” ötletadók.) Mit akart ez a műsor tulajdonképpen? Hol tévedtek szerkesztői? Megfeledkeztek arról, hogy az emberek nem általában nevetnek. Valamin nevetnek. Még pontosabban: valamiért. Csak a távolságokra ne hivatkoztak volna az első közvetítési nap zűrzavarait mentegetve. Há- romszázegynéhány kilométer magasan, sok ezer kilométer távolságra ellipszisezett szovjet és magyar űrhajóssal az égi jármű. Minden klappolt, minden ment rendben, csak a földi közvetítő állomások nem találtak rá az azonos hullámhosszra. Nemegyszer közvetített ennél távolabbról á magyar televízió, kapcsoltak össze már több stúdiót, tapasztalatban nem lehet hiány. Majd legközelebb jobban megy, gondosabban ellenőrzik a technikai előkészületeket. A stáb egyre jobban belelendült, és annál lelkesitőbb volt ■ amit láttak, mutattak, bemutattak, minél kevésbé lelkesedett a műsorvezető. Olyan hatalmas teljesítmény volt ez a program, amely önmagát minősíti. Heltai Nándor .•.v.v.v.v.v.v.v. •.VAVAVAMAMAMAM.» • Mert unokáink is lakni fogják... ŐSZINTÉN MONDOM, roppant belelkesedtem az elmúlt péntek esték egyikén, amikor a televízió „Unokáink is lakni fogják?” c. műsorát végignéztem. Mit néztem! Szájtátva élveztem a szolid, ám annál meggyőzőbb érvelések sorát az úgynevezett alacsony beépítés előnyeiről, melyek közt az olcsóbbság majdcsaknem „mellékes” szempontként hatott a számos — humanitárius nyereséggel szemben. Már amíg az ember érzelmeitől vezettetve figyelt a szakemberek véleményére, elképzeléseire s a behízelgő sikerű kísérletekre. Végre, végre, végre! — ibuzgott bennem is az öröm, mint amikor a feszítő nyomásnak szabad utat enged a szelep. Végre nem csak olyan megakolást hallunk az építési tér kihasználásáról, hogy minél kisebb telekhelyre minél magasabb lakóépületeket emelünk, annál nagyobb tömegeknek adunk otthont bennük, nem is szólva arról a haszonról, amit a drága telek hasznosításának megsokszorozásával nyerünk. Legyünk azonban továbbra is őszinték. Amikor ilyen argumentációval húztunk fel s hozunk tető alá ma is, ezután is új lakónegyedeket — szinte teljes meggyőződéssel értettünk egyet az érveléssel. Ogy van, urbanizálódik az ország — s a világ is —, legyen erény a kényszerből. Építsünk községnyi lakót magába foglaló tömböket akkorka területecské- ken, amilyeneken csupán tizedhuszadannyi ember tudna hajlékot 'teremteni — családi há^as beépítéssel. TELTEK-MÜLTAK az évek, s egyszeresek elkezdtek szaporodni a kifogások, aggályok, sőt kárhoztassak az atomkor! falanszterrel, tömegszállásokkal, rideg betonkolosszusokkal szemben. Zúdultak s hullanak ma is a vádak az ember életét — életvitelét, érzelmi világát, gondolkodását, mozgásigényét bedobozoló, elsivárositó vasbeton kockasorok ellen. Amelyekben hiába élnek százával, mégis elidegenednek egymástól, elmagányo- sodnak az emberek. Amiket egyre nehezebben tekintenek magukénak, s hiába a népfront, a lakóbizottságok erőlködése, mindegyre ódzkodnak társadalmi összefogással, saját kezük munkájával szép környezettel körülvenni, csinosítani, tisztán tartani... Na és a gyerekek, akik úgy nőnek fel pályaválasztásig, hogy sose ízlelik meg a fáramászás, árokugrálás, gyepen hengergőzés, birkózás örömeit. Izmaik elsatnyulnak, hiszen a szűk lakás, a tenyérnyi homokozó, a keskeny betonjárda nyújtotta mozgástér nem enged széles, vadcsikós mozdulatokat. És szegényeknek „fogalmuk sincs”, hogy másként is lehetne. Sőt, amikor a jövőről rajzolják meg elképzeléseiket, azokban a mai tízemeletes „vityillók” helyén felhőkarcolókat álmodnak. Talán a mai kalodába szorított ösztöneik tanácsára; azt képzelvén, hogy a felhőkarcolók magasságához mérten tágasabbak lesznek majd a bennük levő szobák, udvamyiak az óvodások homokozói is... No és mielőtt belemerülnénk a magas beépítést illető panaszok parttalan áradaztatásába, egyet említsünk még: a neurózist, a már-már új népbetegségként kezelt zaklatott idegállapotot, aminek egyik«— fő okozójaként szintén a betonskatulyákat ültetik sokan a vádlottak padjára. Mert hát azokban lehetetlenség pihentető egyedüllétben maradni önmagunkkal, amire pedig a megújuláshoz mindenkinek feltétlenül szüksége van időnként. De mikor „minden áthaliatszik” s ez elől nincs hová elbújni... EZÉRT IS hatott szinte megváltásként, amikor a szóban forgó tévéműsorban az alacsony beépítésű lakótelepek „áldásairól” vallott építész, pszichológus, s a már viruló, barátságos méretű házsorok lakója. Arról, hogy jelentősen olcsóbb, részint a magas házaknál elmaradhatatlan épületgépészeti I egyéb felszerelések szükségtelensége miatt, részint az építtetők saját munkahozzájárulása révén. Hogy csak azokat a tényezőket említsük hirtelen, amelyek legjobban megragadtak emlékezetünkben. Mintha friss fuvallat ért volna, olyan felszabadító erővel kötötte le figyelmünket a rögtönzött skicceléssel alátámasztott érvelés, hogy — amennyiben szem előtt tartjuk új lakónegyedek építésénél az egészséges természeti környezetigényeket, s a házakat olyan távolságra építjük egymástól, hogy a napot ne fogja el egyik se a másiktól — akkor szinte ugyanannyi ember lel otthonra, azonos területen, az alacsony beépítésű kolóniában, mint a magas lakóépületekben. S ebben az esetben a környezet sem mondvacsi- náltan humanizált, azaz nem satnya cserjék, fácskák. pántlikaszéles zöldsávok próbálják azt a hitet kelteni, hogy lám, van zöldövezet, levegősség „optimálisan”. Hallottuk, hogy a még úgyszólván kísérleti jelleggel felépült, társas családi házak 'lakói már az építkezés alatt közösséggé formálódtak, nem gond, hogy ki vigyázzon a gyerekre, ha el akarnak menni hazulról; van kert, pázsit a kicsiknek; a mutatós, tágas, nem nagy fáradsággal változtatható térelrendezésű lakásokban adott a lehetőség kiegyensúlyozott életvitelre. SZŐ, AMI SZÓ — mint a bevezetőben pendítettem — alaposan földobta hangulatomat az „Unokáink is lakni fogják?” tévéműsor. Jólesett megtudni, hogy minisztériumi megbízások, pályázatok alapján folyik a magyar viszonyoknak, adottságoknak, lehetőségeknek — humánus, gazdasági s esztétikai szempontból — legjobban megfelelő építkezési koncepciók kialakítása, összetett kutatások alapján, különböző tudományágak — építészet, szociológia, pszichológia stb. — összedolgozásával. Még akkor is öröm ez, ha — mint a műsorból is kivehet- tük — valamikor a kilencvenes években várható az előkészületi munkák részeként eddig életre hívott, alacsony beépítési kolóniák átütőbb térhódítása. S mielőtt a netán nálamnál is jobban fellelkesült honfitársaim (türelmetlenségükben már-már odáig is hajlandók lennének elmenni, hogy az „átkozott betonkalodákat” az emberiesség nevében akár szanálni is lehetne, hiszen küszöbünkön a „forradalmasított” lakásépítkezési formák trónkövetelése, gyorsan szögezzük le; a magas beépítésű lakóházakat még unokáink is lakni fogják. Ezután is tízezrével építünk ilyeneket. Mert ha van „szféra”, ahol régi rossz szokásunk szerint nem eshetünk át a ló túlsó oldalára, ráadásul egyik évről a másikra, akkor ez a lakásépítkezés „terepe”. Míg az új kísérletek, formációk nagyobb mérvű belépésével változtam, könnyíteni tudunk a helyzeten, addig is nekünk kell lakni ezeket a betonkaliokákat, amelyekért — hej, de sokan, hej de hosz- szú éveket küszködtek, hogy egyebet ne mondjunk, amíg méregdrága albérletekből, összeku- porgatták a beugróra való tízezreket. ADDIG IS nekünk kell tenni azért, hogy a községnyi lakosságuk ellenére „gazdátlan” bérhá- zak tulajdonunkká melegedjenek. Hogy a „magánytermelő betonkalodákat” — egyéniség- és közösségformáló otthonokká alakítsuk... Persze — erre „egyedül üdvözítő” módszert bajos lennel ajánlani, de hogy a keresés mindenképp kecsegtet eredménnyel, példának hadd utaljunk a Bajáról elindult „Gyermekek barátja” mozgalomra. Emlékeztetünk rá: az ottani Felsővárosi Általános Iskola nevelőtestülete küldte azokat az első körleveleket a tanulókkal a szülőknek, amelyekben a régóta ismétlődő „együttműködési elvek” helyett megfogható formákat ajánlanak a közös munkára. A változatos programjavaslatokon jócskán gazdagított a szülők ötletessége. Hadd említsünk néhányat, örsi foglalkozások egy- egy szülő lakásán. Szakkörök indultak szülői vezetéssel: „kis gazdasszonyók” jöttek össze a bérház kerókpá rmegőrző j ében, másutt díszítési módokkal ismerkedtek a gyerekek — fonal, bőr, fa felhasználásával. Szülők beszéltek osztályfőnöki órán, a rajnak vagy őrsnek — foglalkozásukról, élményeikről ... Lakóterületi csapatok részére labdarúgókupát hirdettek — szülői vezetéssel. Az „Egy nap a Dunánál” műsorban nemcsak kirándulás, hanem horgászás, halászléfőzés -és természetesen lakmározás is szerepelt — felnőttekkel. Meg amikor a gyerekrajt hétvégi házukba hívták meg a szülők egy-egy napra... Említsük a fotózást, bábkészitést? De akkor nem hallgathatunk az akciók körének bővüléséről sem, amit az „Egy család — egy őrs” vagy az „Egy raj — egy brigád” szervezési forma jelentett... De sok volna mindet számba venni. Azt is, hogy mennyi nem remélt gyümölcsöt érlelt a bajai kezdeményezés. A szülőket erősebben kötötte az iskolához. Az anyukák, apukák kissé belekóstoltak a pedagógusok munkájába. Tapasztalhatták, mi mindenre kell felkészülniük, ha csupán 8—10 gyerek van együtt, köztük a sajátjuk, akit a családon kívül most más közösségben is láthattak, s bizonyára másként ítélték meg a tanár, tanító korábbi megjegyzéseit a gyerek magatartásáról. És így tovább, és így tovább — de ezek még a pedagógiai haszon körébe sorolhatók be. Az a haszon sem kevés azonban, amit a lakótelepeken élők kapcsolatában eredményezett a „Gyermekek barátja” akció. A gyerekeken keresztül addig egymásról mit sem tudó emberek, családok kerültek össze, lettek barátok, igazi szomszédok, akik természetesnek tartották többek közt, hogy játszótereket alakítsanak ki, szereljenek fel... S mindebben a népfront az iskolával karöltve vitte a prímet... AZÉRT MONDOM: megvan a tartalmas emberi közösségek formálására a mód a sokat kárhoztatott betonkalodákban is. Csak keresni kell az utakat-módokat. Már csak azért is, mert egészségesebb létünk érdeke ez. A népfront számára — az új lakótelepeken még alig kiaknázott lehetőségekkel. Tóth István
