Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-14 / 37. szám

1980. február 14. 0 PETŐFI NÉPE • 5 ,,A modern létezés technikája” avagy: | hit nélkül nem megy Vitatkoznak városszerte Gyurkovics Tibor új tragikomédiáján. Sokan sér­tőnek érzik kritikáját, mások túlságosan sivárnak tartják a magyar meny­asszony környezetét, cinikus-hitetlennek mohdják a szerzőt. „Mit képzel, mit meg nem enged magának?” Nemcsak a fociról van szó, sejtik a jelképekre alig fogékonyak is a Mér­kőzés felidézésekor: hamis, káros illúziók lepleződnek le. (Igazát bizonyítja: ki sem kell mondanom, melyikre gondolunk mind a tizmillóegynénányan.) Színházba ritkán járók is ráhangolódnak a lakmározás gyomoréivezéteit kí­sérő Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország iróniájára. (Ä bemutatót kö­vető lelkes tapsot a közönség egy része az utóbbi évek egyik legjobb magyar szín­művének kijáró ün­neplésnek vélte.) Szeretném, ha nem értenének félre: má- ■ sodlagos, hogy ki mennyire ért egyet Gyurkoviccsal, meny­nyire , pontos látlele­te. Á nézők végre helyeselnek, eluta­sítanak, megerősíte­nek, cáfolnak vala­mit, ez a fontos. V i- tázzanak, okuljanak, csak így válhat a színház „nemzetek tanító óskoláivá", mint azt az átelle­nes kántori lakásban született első magyar játékszíni igazgató megóhajtotta. Azt is hozzátette, csak a „jól rendezett” já­tékszínektől várható, hogy magukkal ra­gadják a közönséget. Jól rendez­ni pedig csak színpadi hatáskel­tésre alkalmas, lehetőleg idő­szerű mondandót erőteljesen tol­mácsoló művet lehet. □ □ □ Gyurkovics Tibor Magyar menyasszonyát nagy hitek, erős indulatok fűtik. A szerző számá­ra mind világosabb, hogy csak' a valamit akaró közösségi embe­rek vihetik és viszik előre a vi­lágot. A tüzesjfyplók, a kpplcázta- Jtók, a vállalkozók, az önmagukat _sju^fqler)yl"i építők, a tegnapi én­jükkel, tudatukkal naponta szem­besülök a mi társadalmunk érté­kei. A legnagyobb, a legalattomo­sabb veszély pedig a — mint az Isten nem szerencsejátékos cí­mű korábbi művében olvasható, ballható—— „a kispolgári élet­forma, amelybe mint szürke iszapba belemerülünk — az ve­szélytelen? Csak mert nem akar­nak semmit? Kocsit akarnak, villát, bőrnadrágot, pozíciót — és közben mindenki elsatnyul, gondolattalan masszává válik.” A megbúvó középszer irritálja Gyurkovicsot írói létezésének 'el­ső pillanataitól. Eddig a társada­lom egy-egy rétegét vette szem­ügyre; most nagyot markolt a mi kis világunkat szeplőző, a terem­tő energiákat elszívó dudvákból. Ismerős típusok nyüzsögnek a színpadon: az egyszemke-rabszol- ga, a kicsi érdekében bármilyen elvtefenségre képes szülők, a megtartó cél nélkül ődöngő fia­talok, a dumahazafiak és a du­maszocialisták. Persze, hogy nem ilyen minden szülő, minden fia­tal, minden értelmiségi, minden munkás, nem jár minden paraszt zöld Mercedesen, de csak Gyur­kovics szatíra-tükrében láthatunk ilyen embereket, ilyen helyzete­ket? Korántsem kellemesek megál­lapításai; az illúziójukból ébresz­tettek első reagálása’ a tiltakozás. Szinte öntudatlanul ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy a szín­házban azonosulhassunk valaki­vel, igazat adhassunk valakinek, példának tekinthessünk valakit, megnyugodhassunk a jó bekövet­kezett vagy várható diadalában. Most így-úgy mindannyian ne­vetségessé válunk és csak sűrűn hangoztatott eszményeink válla­lásával billenthető helyre a ko­mikus dráma egyensúlya; jobbik énünkkel kerekedhetünk a szín­padon látottak fölé, hozhatjuk meg a föltárt visszásságokat el­marasztaló ítéletet. 0 BekerUlUnk-e a vb-döntőbe? (Monyok Ildikó, Kiss Jenő, Joós László, Juhász Tibor.) 0 Most az öreg (Vicjo) untatja a fiatalokat, máskor más. (Mi­hályi Győző, Kölgyesi György Andresz Katalin.) Kérdéses persze, hogy Gyurko­vics egyrészt párhuzamos, fele­selő monológokon, szó és tett el­lentétén, az álpárbeszédék és a látvány sajátos kapcsolatán, más­részt a darabokra szedett élet új­bóli összeszerkesztésén alapuló módszere mennyire alkalmas a „heroikus beilleszkedés”, a „mo­dern létezés technikájának” a leleplezésére? Kibontakoztatha­tó-e eléggé szemléletesen a ne­vetségesnek és tragikusnak ez a furcsa keveréke? Segíti-e az író és az előadás a nézőt a minden­napi élethez hasonlóan felszínes és lényeges mozzanatok megkü­lönböztetésében? A jópofa, blőd bemondások mindenkiben áz ilyeneket kedvelő, a világot ilyén szinten befogadó és kifejező kis- polgáriságot idézik vagy csupán jópofa, jujdejó bemondásnak tört­nek? Eléggé eltávolít-e bennün­ket a groteszk, azaz a legszélső­ségesebben ellentétes elemek egjr- befonásával nevetséget keltő szö­veg a hús-vér Maritól, Gyuszi- tól, Lázártól és a többiektől? Másképpen szólva: típusmi vol­tukkal hatnak-e elsősorban? A kérdésfeltevésekből sejthető, hogy a nagyigényű vállalkozás olykor-olykor alatta marad szárt- dékának. Némelyik ötlet — pél­dául a dobozrejtegetés, a tükör­be pislantó vak epizódja, az eser­nyőjáték — ötletszinten marad, nem viszi előre a komédiát, fél­revezeti a nézőt, bohózatot idéz. Szigorúbb logikát követel az ef­féle komédia! Már az Űri muri bemutatóján föltűnt, hogy mennyire ért Illés István az erős érzelmi töltésű, a látottakat, hallottakat mintegy felerősítve összefoglaló — jobb szó híján — nagyjelenetek koirt- ponálásához. Az első részt lezáró önfeledt, kitárulkozó, mámoros nótázás, vagy a himnuszos tiszté­lettel ki tudja hányadszor hall­gatott Gólok közvetítése: mester­munka. Feltehetően nagy része van ja rendezőnek abban, hogy az ilyen emelt — kettős jelentésű, egy­szerre komoly és egyszerre iro­nikus — szöveggel eléggé j£l megbirkóztak. Kiss Jenő (Fischer, a második a Dél-Amerikában ját­szódó „levonaton” Don Fisceheré) tanult meg legfolyékonyabbajn Gyurkovicsul, következésképpen neki köszönhető a legstílusosabb szerepformálás. Csupa kelletlert- ség, csupa unalom, csupa mísz volt az író és a rendező szándé­kainak megfelelően Andresz Ká- ti (Mari), aki eddigi legjobb kecs­keméti teljesítményével az elő­adás egyik erősségévé vált, bár Argentínában kevéssé találta föl magát. Major Pálnak Lázárként nyílott több alkalma sajátos stí­lusának érvényesítésére. Általá­ban az első részben voltak job­bak a színészek, nyilván azért, mert személyes tapasztalatokká, élményekkel dúsíthatták az ábrá­zolt figurát. Talán Mihályi Győző az egyetlen kivétel: eléggé kül­sődleges eszközökkel érzékeltette Gyuszi itthoni tunyaságát. ■ Kiét — szerepe szerint — riasztóan sürgött-forgott, élt formálisan. Hatásos Színfolt volt a nekünk furcsán idegen; háborút, forra­dalmat hittel végigcsináló Öregét és Váejót megformáló Kölgyesi György. Juhász Tibor — mi(it mindig — határozott vonásokkél rajzolta meg a rábízott figurát/ most Fuser szakit, illetve Dein Fuserót. Kisszerűén céltudatos házi diktátorként meggyőző vjojlt Monyók Ildikó (Gondáné, Dona Gonda), Budai László kiválóén ellenállt szerepe (Ménesi, Dón Menezi) csábításainak, a játékba illően játszott. Ritka öröm: az ez­úttal halványabb alakítások sem lógtak ki az előadásból. Csupán Flórián Antal túljátszott Postása bosszantott. Sohasem védtük és védjük a kispolgári álszemérmét, a szemforgató prüdériát. Minden előadható a színpadon, ha a szi­tuáció úgy kívánja; Helyénvalo­0 Házibuli a tengerentúl, magyar módra. (Juhász Tibor, Major Pál,. Monyók Ildikó, Mihályi Győző, Andresz Katalin, Kiss Jenő és Joós László.) (Tóth Sándor felvételei) nak éreztük — például — a Mandragora vérbő erotikáját. Ma­ri és az akkor először betoppanó postás gyors frigyének ilyetén ábrázolásával nyilván azt sugall­ta az író és a rendező, hogy az érzelem nélküli kapcsolat milyen gusztustalan. Ezt a szándékot és e tragikomédia légkörét érzékel­ve is úgy vélem, hogy kevesebb több lett volna. □ □ □ Illés István arra törekedett, hogy a látszólag az életből talá­lomra ellesett, több-kevesebb le­leménnyel a színdarabba be­emelt helyzeteket úgy ábrázolja, mintha azok valóságosan össze­függnének. Ámde csak akkor hi­telesek, hatásosak a szó jó értel­mében a törvényszerű véletlenek, ha a mulattató, vicces, helyzet­komikumos felszín alól átsugárzik az író-költő filozófiája, a lelemé­nyeket szigorú rendbe fűző írói akarat. A mondottakat mintegy alá­festő játékos' és egyben jelképes szituációk színpadi kivitelezésé­ben kevésbé jeleskedett Illés Ist­ván. Sutának éreztük a két fia­tal itthoni és külhoni „összekö- töztetését”. Ki tudnánk bogozni persze, hogy milyen jelkép rej­lik a csomókban és a hurkokban, de a színház több logikai játék­nál. Gyarmathy Ágnes jól rímelő díszletei és jelmezei nemcsak a kívánt hangulatot teremtették meg, hanem nagyon pontosan jel­lemezték a pitiáner nagyvonalú­sággal berendezett szobákban élő­ket, a modern létezés techniká­jának univerzális és „magyaros” kisszerűségeit. Heltai Nándor Új könyvek A szólásokat sokszor használ- jufc a beszédben, jelentésükkel, helyes és pontos mondatközi használatukkal többnyire minden magyar anyanyelvű tisztában van, s általában csak aláhúzzák, nyomatékosítják előző kijelenté­seinket, vagy éppen ezzel fejez- - zük ki érzékletesen véleményün­ket. Eredetükkel azonban már sokkal keltésbe vagyunk tisztá­ban, eredeti jelentésüket nem' tudjuk. O. Nagy Gábor a szólá­sokat nyelvünk virágainak ne­vezi: „A szólások olyan egységes jelentésű, állandósult, közkeletű kifejezések, amelyek nem köz­vetlenül a tárgyi valóságra vo­natkozó, vagyis nem eredeti ér­telmükben vett szavakkal fejez­nek ki valamely mondanivalót, hanem ún. nyelvi kép közbeikta­tásával.” O. Nagy Gábor egy egész életet szentelt a magyar szólások kutatásának, eredetük megfejtésének. O. Nagy Gábor Mi fán terem című népszerű művét most harmadik, bővített kiadás­ban tette közzé a Gondolat Ki­adó. O. Nagy több évtizedes ku­tatómunkája során 20 ezer régi és a tájnyelvben is előforduló kifejezésformát gyűjtött össze, gyűjtésének legérdekesebb és a köznyelvben leggyakrabban hasz­nált darabjait e címen adta köz­ié. Tudományos feldolgozását pe­dig legutoljára 1976-ban a Ma­gyar szólások és közmondások cí­mű hatalmas kötetben kapta kéz­hez az olvasó. Honnan is származik ez a mon­dás: mehet a sóhivatalba.; A só, illetve annak termelése és áru­lása a XII. századtól királyi jog volt. s fizetési eszközként is sze­repelt. Később, amikor a pénz egyre inkább háttérbe szorította más fizetési eszközök használa­tát, a sóhivatalok jelentősége egy re csökkent, a XVII. század vé­gén jogkörüket még jobban meg­nyirbálták, funkciójuk végül is csak a XIX. szazadban szűnt A kultúra ügye az egész társadalom ügye TIZENÖT-HÜSZ esztendővel ezelőtt sokan hitték, hogy a gaz­dasági gyarapodás, a társadalmi fejlődés, az életszínvonal emelke­dése nyomán automatikusan nö­vekszik majd a művészetek sze­repe, a művelődés és műveltség presztízse, pusztán a társadalmi­gazdasági fejlődés hatására spon­tán létrejön a kiművelt emberfők sokasága, melynek társadalmi méretű kultúrája egyenlő a leg­magasabb szintű ismerétekkel. Azután egyre inkább rá kellett jönni, hogy a Szabad idő növe­kedése nem jelenti egyértelmű­en, hogy az emberek többsége ezt az időt önművelésre, művészi él­mények befogadására, alkotó te­vékenységre fordítja. Sőt; kiala­kult az úgynevezett „második gazdaság” (háztáji, kiskert, ipar- engedély, másodállás), melynek nyomán még az előzőeknél is kevesebb idő jut egyeseknek könyvre,' színházra, mozira, tár­latra. Szociológusok állapították meg, hogy a jelenlegi gazdasági hely­zet nem kedvez a művészetek tö­megkultúrává válásának, az igazi értékek elterjedésének. De azt is világosan kell látni, hogy e konf­liktushelyzet főszereplőinek al­ternatívája nem az, hogy szabad időben „vagy dolgozom, vagy művelem önmagamat”. Nem biz­tos, hogy ha ezek az emberek föl­hagynának a konkrét termelőte­vékenységgel, felszabaduló ide­jüket művelődésre fordítanák. Mai viszonyaink között a „má­sodik gazdaság” nem kevés hasz­not hoz a társadalom konyhájá­ra, s ha jól belegondolunk, az eb­ből származó személyi jövedelem jó része mégiscsak a környezet kulturáltabbá válását segíti elő: mind esztétikusabb és praktiku­sabb családi házak épülnek or­szágszerte. kényelmesebb és szebb bútorokkal rendezik be őket. s ma már nem ritka az autó, vagy a színes televízió — egyszóval ci­vilizációs közegünk gazdagszik. FEL KELL ISMERNÜNK, hogy ellentmondás feszül a művészi produktumok és a közönségigény között, - de konfliktushelyzet állt elő a művészet igényei, szükség­letei és a fejlődés kínáltá lehe­tőségek ’között. - ­Lassan egy évtizede, hogy ép­pen a társadalmi fejlődés köve-, telte ki a kulturális politika hosszú távú, egész társadalmat átfogó reformját, melynek legna­gyobb hatású programja a köz- művelődési törvény megvalósítá­sa. Ebben az évtizedes munká­ban jelentős szerepet kapott min­den művészeti ág. Csakhogy egész művészeti életünket érintik a fejlődéssel összefüggő kérdé­sek. Ilyen, minden műfajt érintő problematika például a művészi elkötelezettség és alkotói szabad­ság kérdése, a munkásábrázolás, a művészeti közérthetőség prob­lematikája, az érték és szórakoz­tatás kérdésköre, a hagyomány- ápolás és előrelépés ellentmondá­sai vagy éppen különböző ízlés­formák kielégítésének és átfor­málásának gondja. De megvan­nak a különböző művészeti ágak­nak a saját nehézségei is, emlé­kezzünk csak az elmúlt években lezajlott színházi vitákra és az ország egész színházi életét meg­mozgató átszervezési hullámra; a könyvkiadás dinamikussá tételét célzó intézkedésekre; gondoljunk csak a filmátvétellel kapcsolatos parázs véleménycserékre; a kép­zőművészeti zsűrizés ellentmon­dásaira; a kiállítás-centrikusság bírálatára, vagy a decentralizá­lás megvalósulásának nehézségei­re, a helyiséggondokra, a létesít­mények hiányára, az állandósuló „átmeneti állapotokra”. ILYEN KONFLIKTUSOK és ellentmondások között kell meg­valósítani a művészeteknek fel­adataikat — eljutni a közönség­hez, formálni a társadalmi tuda­tot, az emberi személyiséget. Hogy minél jobban, hatásosabban sikerüljön, azért sokat tehet a kulturális politika. Annak felis­merése, hogy szoros a kölcsönha­tás gazdaság és kultúra között, hogy a művészetek érzékeny sze­izmográfként jelzik a társadal­mi struktúraváltás jelenségeit, mind hatékonyabbá teheti a kul­túra, a művészet eredményeit, konkrétabban meghatározhatja mozgásirányait. Például ha mai gazdaságpolitikánk a kultúrát nem kölöncként fogja fel, hánem olyan saját belső hatóerői között tartja számon, mellyel jótékonyan segíti elő ga'zdasági és társadalmi viszonyaink fejlődését. Ahogy át­rétegződött a gazdasági fejlődés eredményeként társadalmunk, úgy keresheti, s egyre inkább keresi minden művészeti ág intézmény- rendszerével, hatásmechanizmu­sának lehetőségeivel azt, hogy azonos alapról hogyan szóljon a különböző társadalmi rétegekhez, hogy közeledjen az eléggé eltérő ízlésnormákhoz, hogyan találjon hangot a társadalom minden egyes tagjával. Olyan fejlődési szakaszhoz ér­keztünk, amikor a tartalmi és minőségi tevékenység erősítése lehet elsőrendű feladatunk. Az például, hogy a közművelődés igazi tömegprogrammá váljon; az, hogy a különböző művészeti ágak forrongásai után megújul­va, tisztább hangon találjanak utat a közönséghez; az, hogy megteljenek a ma még gyakran üres színházi széksorok; hogy a képzőművészeti társulatok és ver­seskötetek, új hangon szóló köny­vek ma még sokszor értetlenség­be ütköző igazi értékei holnapra jó értelemben vett slágerek le­gyenek; hogy világosan kiderül­jön, mely alkotás az igazi érték, az előremutató mű, s melyik az olcsóbb, a kevésbé hiteles; hogy helyreálljon az egészséges egyen­súly — keresletben és kínálatban — katartik)/^. művészet és,, szó­rakoztatás között. POZSGAY IMRE kulturális miniszter nyilatkozta nemrégiben: „Ez az ország rég elérkezett arra a fokra, amikor az embert nem­csak befogadóként, hanem alko­tóként, közreműködőként számí­tásba vevő kulturális politika kezdődik”. A program, a feladat­megjelölés egyértelmű és világos. Megvalósítása a helyi intézmé­nyek, alkotóműhelyek, műtermek munkája nyomán valósul meg. Társadalmi fejlődésünk mai fo­kán az igények fokozása és ma­gas szintű kielégítése a feszült­ségek és nehézségek ellenére mind nagyobb feladat. A Köz­ponti Bizottság irányelvei azon­ban egyértelműen fogalmaznak: „Előrehaladásunk fontos feltéte­le, hogy tovább gyarapodjék né­pünk műveltsége, a közművelő­dés egyre inkább társadalmi ügy- gyé váljék. Széles körben kell tu­datosítani a társadalmi, gazdasá­gi és kulturális fejlődés egysé­gét”. Ez egyértelművé teszi, hogy kulturális politikánk megvalósí­tása nem csupán a kulturális te­rületen dolgozó szakemberek, mű­vészek feladata. Mindehhez egész­séges gondolkodásra, összefogásra és hatékony munkára van szük­ség. —i —s meg. Léteztek, de intézkedési jog­körük, szerepük nem volt. tgy alakult ki mai jelentése: olyan hivatal, ahol az ember egyálta­lán nem számíthat ügyei elinté­zésére. O. Nagy könyve 500 olda­lon mutatja be a leggyakrabban használt szólásokat. Az új kiadás újdonsága, hogy , betűrendes szó- és szólásmutatót is tartalmaz,- mely megkönnyíti a kötet hasz­nálatát. 1901 óta nem jelent meg Ma­gyarországon az egész nyelvterü­letre kiterjedő Magyar Tájszótár. Noha szerkesztését már 1950-ben * elhatározta az Akadémia, meg­jelenésére ez idáig várnunk kel­lett. Az1 Űj Magyar Tájszótár — Az Akadémiai Kiadó lexikon- vállalkozásainak egyik legjelentő­sebb teljesítménye, azok közé való, mely nem csupán egy sző­kébb kutató réteget tölt el őszin­te \ örömmel. A négy kötetre ter­vezett Űj Magyat Tájszótár mint­egy 120 ezer szócikket tartalmaz majd, felölelve á határainkon túl élő magyarság köz-, illetve iro­dalmi nyelvtől eltérő gazdag szó­kincsét is. A szótár tartalmazza Szinnyei klasszikus kategorizálá­sa szerint tájszókat: az alaki, je­lentésben és 'a tulajdonképpeni tájszókat Is. Az alaki tájszók csak hangzásilag térnek el a köznyelvitől, a szótár ezek kö­zül azokat tartalmazza, melyek eltérése szembetűnő, vagy kevés­bé ismert; pl. bossó = borsó, kát = kiált. Minden szócikkben közlik az (előfordulás földrajzi helyét, az előforduló helynevek jegyzékét külön is felsorolva, melyhez egy ritkán látható rész­letes térkép is járul. Köznapi nyelvünkből, elsősorban „városi nyelvünkből" egyre inkább ki­esnek, elvesznek olyan szavak, melyek olyan tárgyakat, eszkö­zöket vagu tevékenységeket jelöl­nek, melyeket már nem isme­rünk. A csónak szó jelentését ma már bizonyára vajmi kevés fia­tal tudja, legjobb esetben egy falunév Ménföcsanak jut eszébe, holott sokáig használatos szavunk volt a Rábaköztől Szamoshátig. Igaz a fából készült vízmerítő bögrét vagy kanálszerű eszközt ma már szinte sehol sem hasz­nálják. Eddigi hasonló jellegű vállalkozások közül ez a legbő­vebb és legalaposabb szótára né­pi nyelvünknek. annak a rend­kívül gazdag és sokrétű kincses­tárnak, mely sajnos, a nyelvi ki­egyenlítődés következtében kive­szőben van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom