Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-29 / 50. szám
4 • PETŐFI NÉPE # 1980. február 29. Emberséges megoldásra várva... szolgáltatások szervezettsége Mélykúton az ötvenes évek végén még négyszáznál több tanyán éltek és folytattak a tanya közelében mezőgazdasági termelést. Az elmúlt harminc év alatt alig két tucatra csökkent a nagyközség külterületén lakó családok száma. Ez a többi között a Mélykút határában gazdálkodó Lenin Termelőszövetkezet következetes tanyapolitikájának is köszönhető. A nagy teljesítményű, drága gép csak akkor dolgozik eredményesen, ha nem kell 'kérülgetni a tanyákat, vagy a háztáji parcellákat. A közös gazdaság gyakran anyagi áldozatot is vállal azért, hogy a nagyközségbe költözők ne „kisemmizettként” hagyják ~el tanyájukat, illetve háztáji parcel- lájukat. A * táblákon még meglevő háztáji parcellák tulajdonosait szüret előtt felszólítják, hogy tavaszig más művelési ágba vonják az általuk gondozott területet. Ezl a jogszabály is lehetővé te-, szí. Figyelmeztetik, hogy a termés betakarítása után már ne fordítsanak se munkát, se pénzt földjükre. Amennyiben továbbra is termelő tevékenységet akarnak folytatni, úgy a zárt kertben kaphatnak területet, ennek tulajdonosai lehetnek, ahol kockázat- mentesen beruházhatnak, ez az ingatlan örökíthető, sőt el is adható. Ha valaki nem szándékozik tovább termelni, akkor eszmei háztájiként pénzben megválthatja beszántott parcelláját. Ezek szerint a szövetkezet vezetői mindent megtesznek azért, hogy tagjaikat ne érje kár, amikor a közös érdeket szolgáló,' hatékonyabb termelésért táblásí- tanak. Azért kivétel is akad. Szerkesztőségünkbe ugyanis panaszos levél érkezett Mélykút- ról. A 74 éves Rasztik Mátyás elkeseredett hangú levelében kérdezi, hogy jogos vagy jogtalah-e a mélykúti Lenih Tsz intézkedése, miszerint a háztáji parcelláját és a vele szomszédos két család szőlőjét és gyümölcsösét kiszántotta. A kérdésre látszólag, könnyen lehet válaszolni: a háztájit a gazdaság bárhol kiadhatja és a kövei kező évben más művelési ágba is vonhatja. Nézzük a helyszínt. A mélykúti határban a serkenő, több mint félszáz hektáron búzatábla közepén van RasZtik Mátyás 300 négyszögöles háztáji földje, amit még az 1950-es évek elején szőlővel és gyümölcsfákkal telepített be. Ez a rész a Szalmázó- hegy dűlő, amelytől negyedórás gyalogút a panaszos levelet író háza. Megdöbbentett az, amit a háztáji gazda — most már azt mondhatom hajdani — földjén láttam. A dózer alapos munkát végzett. Felkiáltójelként meredtek az ég felé a gyümölcsfák gyökerei, csonkjai. Rügyei haldokolnak, már soha nem hajtanak ki. Tavaly még gazdagon termett a cseresznye, a dió, a meggy, a körte, az alma, sőt még a fügefa is, s nagy termést érleltek a szőlőtőkék. A gyászos határt nézve megértettem, mi késztette elkeseredett levélírásra a 74 éves nyugdíjast. A történtekről Rasztik Mátyás a következőket mondotta: — Tavaly augusztusban kaptam a szövetkezettől egy levelet, amelyben megírták, hogy ki fogják szántani ezt a területet. Ha kell, helyette másik, akkor adnak. De hogy mikor lesz az irtás, hol lesz az új. föld, erről semmit sem közöltek. Azt gondoltam, megbeszélik velem szóban is. Vártam, hogy értesíse- nek, hogy menjek be a tsz-köz- por.tba... E helyett se szó, se beszéd, egyik napról a másikra tönkretették 30 éves munkámat, és ezzel együtt azt a jövedelmet is megszüntették, amit az itteni szőlő-, gyümölcstermelés hozott. — Amit helyette kap, mire alkalmas? — Zárt kertben ajánlottak fel egy kétszázéves szőlőt. Annyira elhanyagolt, hogy a gaztól nem tudja megkülönböztetni a tőkéket. És még egy: négy kilométerre van a falutól! Egy órába telik, mig kiérek oda a rossz lábammal. És van fogalma, hogy mi pénzbe kerülne, mennyit kellene dolgozni, fákat és új szőlőtőkéket ültetni ahhoz, hogy ott valami termés legyen? Rámenne még az egészségem is... Nemcsak én mondom ezt, a szomszédaim is, azok. akiknek itt adtak új területet. Árculcsapás ez, úgy érzem, nem vesznek semmibe bennünket, nem törődnek velünk. Ha legalább annyit megtettek volna a tsz-vezetők, hogy előre megbeszélik velünk, valamiféle választási lehetőséget ajánlottak volna fel. Mert értse meg: ez nem egy kis háztáji kukorica, hanem egy ültetvény. Nem lehet egyik évről a másik évre pótolni. Már csak azért is mondom, mert közben mindig azt beszélik, hogy kell a gyümölcs, kell a szőlő, ezt meg kiirtják percek alatt... Nemigen tudok ellentmondani az idős embernek. Arra gondoltam. hogy majd a szövetkezetben elfogadható magyarázatot adnak a történtekre. Hodoniczki Ferenc, a háztáji bizottság elnöke és Raffai József, földrendező a „jog szerinti eljárásra”, no meg a nagyüzemi érdekekre hivatkoztak. „így szoktuk csinálni, eddig minden simán ment”, mondogatták. Mindezen csupán azért csodálkoztam, mert nem „szokták!’ ezt így csinálni a megye legtöbb gazdaságában, ahol is figyelembe veszik az idős emberek érdekeit, kéréseit, nemcsak a közösét. Különösen körültekintőén járnak el, ha ültetvény-megsemmisítésről van szó. De mielőtt pontot tennénk e história végére, kikértem a szakértő véleményét. A megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya igazgatási csoportjának munkatársa, dr. Miklós Jenő a következőket mondotta: — Nincsenek könnyű helyzetben a szövetkezet vezetők amikor hasonló esetekben dönteni kell — mondotta. — Különösen akkor vannak gondok,, amikor „csak” a jogszabályok, a törvény írott betűi szerint cselekednek. Elsősorban az idős emberek érzékenyek, és igénylik, hogy megbeszéljék velük a háztáji áthelyezését. Nem lehet jó az egyén és a közös számára, ha ezt elmulasztják, és emiatt ellentétek keletkeznek. Rasztik Mátyás esetében pedig még azt is mérlegelni kell, hogy ültetvény kivágásáról van szó. Az sem lenne szerencsés dolog, ha ilyen viták miatt abbahagynák a termelést a háztájikban, és úgynevezett eszmei háztájit, vagyis pénzt kapnának. Mindezek után az a véleményem, hogy a jogi lehetőségeket össze kell egyeztetni az emberséges, az egyén érdekeit is figyelembe vevő megoldásokkal. Az elmondottakkal úgy gondolom egyetérthetünk. A mélykúti Lenin Tsz vezetőin a sor, hogy Rasztik Mátyás ügyében is megtalálják a mindenkinek kedvező, emberséges megoldást. Czauner Péter Régi jó íróasztalok A reprezentációs költségek csökkentésére vonatkozó rendelet életbelépésével — hális- tennek — a haladó szocialista hagyományok sorába terelődnek át a reprezentációk bújtatott formái is. Olyan például, mint az irodák gyakori bútorcseréje. Mert — mi tagadás — egészen beleszoktunk, hogy valamire való új vezető beiktatása már elképzelhető se volt az íróasztal, a berendezés teljes cseréje nélkül. Mintha megfordult volna a népi bölcsességből táplálkozó szólás- mondás értelmezése, amely szerint — '„Akinek az isten hivatalt ád, észt is ad hozzá.” Életviszonyaink tollasodtával az ész meglétét magától értetődőnek fogjuk fel, legrosszabb esetben is előlegezzük a bizalmat, Így aztán ki- mc-ndva-kimondatlanul ez az elv vált gyakorlattá: „Akinek a szocializmus új posztot ád, íróasztalt is ad hozzá.” De még milyeneket! Nem afféle kicsinyes szempontok szerint, hogy elegendő az új vezető meg- tiszteléséhez, ha impériumát új, sőt modern íróasztallal, irat- és könyvszekrénnyel, intim alkalmatosságokkal. zsúrkocsival rendezik be. Még mit nem! Ha már más az az új, legyen egyenesen styl — így, ipszilonnal! S elvileg is alá lehet támasztani ezt liz igényességet: a stylbútor egy irodában nemcsak a benne székelő vezető státusának szimbóluma, hanem á szocialista hivatali életvitel magas nívóját is reprezentálja. Mellékes, ezért elhanyagolható körülmény, hogy az előző vezetőt szolgált bútorzat sem volt olyan régi (ez a minősítés nem is illett rá. hiszen az előd installációja is pár esztendeje történt mindössze) — tehát kibírt volna még jó pár évet az íróasztal. De mit szólna a partner, a vendég, az üzletfél, no és a saját kollektíva, ha az új vezetőt olyan berendezéssel keretezve látná, amilyent a saját kérelmére egészségügyi okok miatt felmentett, leköszönt, áthelyezett stb„ stb. előd orbájával együtt szokott meg ... Senkit nem lehet a mi tehetős viszonyaink között ekkora sokkhatásnak kitenni. Pláne, hogy a pénz is mindig megvan az „egészséges” berendezésváltásra. A zazhogy — kénytelen-ke- letlen megtanulunk lassan számolni is. Rájöttünk, hogy sok kicsi stylbútorcsere országos viszonylatban (a megyei arányokat szerénységből nem szoktuk firtatni) sók millió forintra megy. Oly sokra, hogy lelkifurdalás nélkül nevezhetjük pazarlásnak. Nos — a reprezentáció csökkentését előíró rendelkezések értelmében — az Ilyen cjélra fordítható pénzösszegeket központilag felére csökkentik az idén. Felére; tehát nem arról van szó, hogy ezután addig kell használni egy íróasztalt, míg a végén csak a tintapecsétek tartják össze, s még nekitámaszkodni se lehet az összerogyás kockázata nélkül. Nem koldusos körülményeket kívánunk a takarékosság jegyében, hanem az irodaberendezések észszerű kihasználását. Még ebben a mostani kényes nemzetközi helyzetben sem okozott sem bel-, sem külpolitikai földindulást egyik „országos is- meretségű” vállalatnak a döntése, hogy új székházába régi, használt bútoraival költözik. Változott emiatt Bács-Kiskun megye népének közérzete egy jottányit is? Naugye. C mielőtt bármelyik szerv ^ háztáji pénzügyminisztere is elkámpicsorodnék amiatt, hogy az esedékes új főnököt (lesz ugyebár ilyen, olyan, amolyan választás az idén) kénytelenek majd ócska, majdcsaknem három-négy esztendeje kusbitolt irodaberendezéssel fogadni, ezennel félokosítom. Mégmeg olyan irodalmi példázattal, amelyet a félegyházi születésű kiskun, a kedves jó Móra Ferenc hagyományozott ránk. Ha kellő leleménnyel élünk a halhatatlan íróasztalról szóló tárca fogásával, egyúttal ügyes megvalósítói leszünk az „élet és irodalom” egységének is. Emlékeznek rá. miről is van szó? Móra első íróasztaláról, ami mellé a Szegedi Naplónál leültették. Az idő vasfoga bizony alaposan megrágta már az öreg bútordarabot. Ogyannyira, hogy a bátor lelkű szerkesztő se mert már rátámaszkodni, midőn oda- állt az új munkatárs mellé. De ezt idézzük Mórától: „— Mondja, fiam, mennyi fizetése van magának? — Száz korona, szerkesztő úr. — Hm, hm — köhögte el magát, és mégveregette keskeny fi- lozcpter-vállamat —, hát nem sok. nem sok. De pótolja ki az a .tudat, édes fiam, hogy ennél az asztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán. Kárpótolta. Nem adta volna a tudatot másik száz koronáért. (Ugyan nem tettek próbára.)” •Tetszenek érteni? A mi je-, lenlegi, takarékosságnak nekiindult időnkben hallatlan könnyedséggel tudjuk adaptálni a megboldogult Békefi Antalnak, Móra Ferenc --első szerkesztőjének ötletét. Csupán területenként kell más-más neves elődre hivatkozni. Ha tehát, mondjuk, az a fő- kasszás vállalati korifeus azt látná, hogy az új ember orra kicsinyég félreáll a régi, helyesebben nem vadonatúj íróasztal fölött ne- tegyen mást, mint amit Móra szerkesztője. Álljon oda az új - tisztségviselő mellé, (akár kedélyesen meg is döfködheti csípőjével az íróasztalt, hiszen stabil AKINEK kerek egyhónapnyi határidőre vállalják a közönséges cipősarkalást, mondván, hogy a csorbasarkú lábbelit nekik a központi műhelybe kell továbbítaniuk.... akit három helyen elutasítanak mosógépjavítás-ügyben, mondván, hogy nincs alkatrész, s az aranykezű mestert végül is egy kisiparos személyében fedezi fel, aki egyenest az NDK-ból szerzi be a sehol nem kapható alkatrészt ..., aki kocsija rutinszervizéért kifizet majd’ másfélezer forintot, és csak fél év múlva jön rá, hogy az esedékes olajcseréről egyszerűen megfeledkeztek, jóllehet felszámították..., aki hónapokig kénytelen fazekakban melegíteni a vizet, mert gázbojleré, egy aprócska alkatrész híján hasznavehetetlen .... szóval, aki kénytelen-kelletlen hetente- havonta járja végig a szolgáltatás idegeket megviselő kálváriáját, annak a következő számok bizony aligha szolgálnak vigasztalásul: Az elmúlt tíz évben majdnem 15 milliárd forintot költöttek a szolgáltató intézmények gyarapítására, bővítésére, korszerűsítésére, s jelenleg több mint 100 ezer szolgáltatóhely áll a fogyasztók rendelkezésére az országban. Tiszteletet parancsoló számok, s éppen ezért az ember csak azt nem érti, miért van az, hogy egyre nehezebb, egyre körülményesebb valamit elvégeztetni, megjavíttatni, miért van az, hogy változatlanul, sőt: egyre inkább úgy érezzük; a szolgáltatóipar némely részlege valamiféle kegyet gyakorol azzal, ha egyáltalán alkalmazottai szóba állnak velünk? Ügy tűnik: a mennyiségi fejlődéssel nem lehetnek különösebb gondjaink. Nagy kérdés azonban, hogy a vitathatatlan mennyiségi fejlődés mögött, illetve amellett, javult-e a szolgáltatások minősége és még inkább az egész szolgáltatóipar szervezettsége? Erről kinek-kinek megvan a személyes tapasztalata, amire, ugye, többnyire azt szokás mondani, hogy „nem jellemző...” Ez esetben viszont a bosszantó személyes tapasztalatok összecsengenek a szakemberek értékítéleteivel. Már az a bizonyos mennyiségi fejlesztés is megkérdőjelezhető. Mert például hiába a 100 ezer szolgáltatóhely. ha az üzemek, műhelyek egy része súlyos munkaerőhiánnyal bajlódik. A leg- mértéktartóbb számítások szerint is. megközelítően 300 ezerrel kellene növelni országosan a szolgáltatóiparban dolgozók számát a következő években ahhoz, hogy az iparág viszonylag zökkenőmentesen működhessék. S AZ EHHEZ kapcsolódó további kérdés: valóban reálisak-e a mértéktartó számítások? Nem lehetne valamit „keresni” a munka jobb szervezésével, a bürokratikus módszerek kiküszöbölésével? A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy á szolgáltatás szervezeti kereteit módosítani kellene, éppen az igények jobb kielégítése érdekében. Különösen problematikus a több ezerre tehető, egészen kis szolgáltatóhelyek jövedelmi helyzete. Ezek általában in* dokolatlanul magas költségekkel, a nagy szervezetekre jellemző, és automatikusan átmásolt bürokratikus módszerekkel dolgoznak, s a fogyasztókkal való kapcsolataik már csak ezért is nehézkesek és alacsony színvonalúak. Szó sem lehet arról, hogy e kis üzemeket, műhelyeket centralizálják. Ennél sokkal egyszerűbb megoldás a szolgáltatási „ügyvitel” egyszerűsítése, a bürokrácia nyesegetése. Itt vannak aztán azok a gazdasági egységek, amelyek afféle melléktevékenységként foglalkoznak a szolgáltatásokkal. Jelenleg e vállalatok elégítik ki a szolgáltatási igények kétharmadát, de olyan körülmények között, hogy valóságos csodának minősítendő, ha nem hagynak fel sorozatban a szolgáltatással. AZ EFFÉLE „melléktevékenységnek” hivatalosan ugyanis nincs sok becsülete. Sőt: gyakran nem titkolt gyanakvással szemlélik a vállalatok és szövetkezetek mellékprofilként vállalt szolgáltató tevékenységét. Nyilvánvaló, hogy éppen az ellenkező magatartásra lenne szükség: a bizalmon alapuló támogatásra, illetve ösztönzésre. A szervezeti egyszerűsítést szolgálná az is, ha például a mezőgazdasági üzemek, termelőszövetkezetek nagyobb részt vállalnának — vállalhatnának — a területükön élő emberek szolgáltatási ellátásában. Ehhez megint csak a támogatás, az ösztönzés hiányzik. És ne feledkezzünk meg a kisiparosokról sem. Létük és működésük a szolgáltatóipar szempontjából sorsdöntő. Létszámuk nő, tevékenységük köre bővül, de nem eléggé. Pedig ennek aztán nincs semmilyen hivatalos akadálya. Ám a központi elképzelések érvényesítését ez esetben sok minden nehezíti. Például: állami vállalatnál főfoglalkozásban levő szakemberek, ha akarják, mellékfoglalkozásként működési engedéllyel dolgozhatnak a szolgáltató ágazatokban. Erről rendelet van, amit helyenként sehogy- sem akarnak tudomásul venni, s minden lehétő és lehetetler módon akadályozzák, vagy éppen megtagadják az ilyesfajta melléktevékenység engedélyezését. A szolgáltatóipar fejlesztésének lehetőségei, és szükségessége elvileg, kristálytiszták. Csak éppen az elveket kellene következetesen megvalósítani. Már csak azért is, mert a szolgáltatás minősége, rugalmassága és gyorsasága életkörülményeket, közhangulatot alakító tényező. V. Cs. Szélvédő erdősávok Készülnek az országos versenyre Erfurt környékén 160 ezer fát és bokrot ültettek el az ősszel. A felnőtt fák védelmet nyújtanak majd a szél ellen. Ezen a tájon lösztalaj borítja a síkságot. A területet a szélerózió és az aszály miatt Európa legkedvezőtlenebb mezőgazdasági területei közé számítják. Ezt igyekeznek ellensúlyozni részben a kilométer hosz- szan 2—5 sorban ültetett növény- zetsávokkal, részben a víztározóhálózattal. A mezővédő erdősávok állománya húszféle hazai fafajtából és 22-féle bokorból áll, köztük mogyoró- és rózsabokrokból. Régi paraszti szokás szerint közbe-köz- be egy-egy gyümölcsfát is ültetnek. iBUDAPRESS — ADN) jószágok azok mindenütt, nem úgy, mint az egykori Szegedi Naplónál), paskoljon az új vezető széles vállára (a szocializmus egészségügyi viszonyai között nincsen már keskeny, filozopter- vállú vezető) — és szilaj torokköszörüléssel (mert hisz’ •. köhö- gős, hektikás gazdaságvezető se létezik ma már) érdeklődjék. — Mondja, elvtársam, mennyi fizetése van magának? — ... ezer forint gazdaságigazgató elvtárs. — Kapja a választ, s már is bátran folytathatja Békefi-módra. — Hm, hm. — hát nem sok, nem sok. De pótolja ki az a tudat, drága elvtársam, hogy ennél az íróasztalnál alkotta ... (Itt következik a megfelelő behelyettesítés.) Szóval — valahogy imigyen. Persze, ez csupán a pőre ötlet, amelyet a helyi sajátosságokkal szinkronban kell meggyőzővé öltöztetni. Mondhatnánk, új vezetője, válogatja. Mert lehetnek közöttük olyanok, akiknél nem lenne célszerű így kezdeni: „Mondja, elvtársam, mennyi fizetése van magának?” — Mert rögtön azzal vágna vissza, hogy ne alacsonyítsák őt le ilyen anya- giaskodó faggatózással. /^sak egyre vigyázzunk na- gyon-nagyon. Ne az ekként beiktatott vezető szeme láttára, füle hallatára installáljunk be másik új embert, másik régi íróasztal mellé ugyanazzal a szöveggel. Mert az a bizonyos szerkesztő erről megfeledkezett, és a következő új kollégát egy másik, még rosszabb íróasztal mellett Móra előtt vigasztalta így: „De pótolja ki az a tudat, édes fiam. hogy ennél az asztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán.” Azért mondom, mert a kegyetlen illúziórombolás Móra Ferencnek is keserű szívfájdalmat okozott. Tóth István • Genczinger Sándor szakoktató (középen) elégedetten állapítja meg, hogy a két fiú által készített falipolcot nyugodtan be lehetne mutatni a bizottság előtt. Balról Vereb István, jobbról Tóth Zoltán. A Szakma kiváló tanulója versenysorozat közelmúltban lezajlott megyei döntőinek eredményeként 27 szakma 49 (tanulója vehet részt megyénkből az országos vetélkedőkön. A kiskunfélegyházi „színeket” tizenketten képviselik ... — Három tanulómat kísértem el Kecskemétre, a Szék és Kárpitosipari Vállalat gyárának tanműhelyébe — emlékezik a megyei döntőkre Genczinger Sándpr, a Kiskunfélegyházi Asztalosipari Szövetkezet szakoktatója. — Erős volt a mezőny, összesen tizenhármán serénykedtek a helyezések megszerzésén. Büszke vagyok arra, hogy Vereb Pista az első, Tóth ' Zoli a második 'helyet szerezte meg, Fazekas Lajos -pedig a negyedik helyen végzett. Most teljes erővel készülődünk a pápai országos döntőre. Szövetkezetünk elnöke is nagyon elégedett az eredményeinkkel, már közölte, hogy ő is eljön, sőt, saját gépkocsiján visz el bennünket Pápára. Azt hiszem, a jelenléte is biztatja majd fiaimat, akikkel az első tanuilóipercüktől kezdve elégedett vagyok. A fiúknak különben már van versenyzői gyakorlatuk, mert tavaly, másodéves karukban részt vettek az OKISZ által rendezett vetélkedőkön. Igen szép helyezésekkel tértünk haza Egerből. Miközben az oktatóval beszélgetünk, a két versenyző szorgalmasan készíti el újra azt a tükör- rámás falipolcot, ami a megyei döntő vizsgamunkája volt. — Ez egy olyan munkadarab,' amelyen tölbb különböző művelet helyes és szakszerű elvégzését lehet gyakorolni — mondja az oktató. — Természetesen azt még nem tudjuk, hogy Pápán mit kell majd készíteniük, de helyesnek tartom, ha minél többet gyakorolják ezeket a részműveleteket. — Mikor kedvelte meg a bútor- asztalos szakmát — teszem fél a kérdést Vereb Pistának, aki a megye legjobb szakmunkástanulójának bizonyult. — Már gyerekkoromban kapcsolatba kerültem a fával — mondja. — A Móra Ferenc Általános Iskolában tagja voltam a fafaragó szakkörnek, és itt tanultam meg a szerszámok kezelését. Főleg intarziával szeretek foglalkozni, már többet készítettem a Kossuth óvoda részére. Jancsi öcsém oda jár, s nagy örömmel dicsekszik a szép mesefigurákkal, amelyek a többi gyerekeknek is nagyon tetszenek. A versenyen különben nem voltam nagyon ideges, hiszen nem volt vesztenivalóm. Őszintén szólva, nem bíztam abban, hogy pont én leszek az első... A 200 forintos könyvutalványból hamarosan szakkönyvek lesznek, ugyanis őszszel szeretnék tovább fgnulni. Nem mernék jósolni a pápai versennyel kapcsolatban, egy azonban biztos: rajtam nem múlik... Tóth Zoli társához hasonlóan szerény fiatalember. — Együtt készülünk Pistával — mondja vidáman — és bármelyikünk előzi meg a másikat, nem leszünk irigyek egymásra. Takács István, az intézet szaktanára is sokat segít a felkészülésben, itt a műhelyben pedig még alaposabban megismerkedünk a szakmai fogásokkal. — Ha megkapják a szakmunkás-bizonyítványt, hol kezdik a munkát? Kissé meglepődve néz egymásra a két fiatal, és szinte egyszerre vágják rá a választ: — Természetesen itt maradunk a szövetkezetben ... Opauszky László
