Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
E gy kisherceg, elhagyva saját bolygóját, sokféle emberrel, állattal, virággal ismerkedik meg. A földi emberek közül legtöbbre becsüli a lámpa- gyújtogatót, mert az nemcsak önmagával, hanem másokkal is törődik. Megtanulja a rókától, hogy felelősnek kell lenni egymásért, s hogy akit megszerettünk, vagy akivel megszerettettük magunkat, azok iránt fokozott felelősséggel tartozunk. Tehát felelős vagyok a bolygómon hagyott rózsámért, tehát felelős vagyok a bolygómon hagyott rózsámért ... — ismételgette a kisherceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. Saint Exupery meséjéből idézte a fenti szép gondolatodat a hajósi Állami Gyermekotthon igazgatója, azon a jubileumi ünnepségen, amelyet a közelmúltban rendeztek az intézetben, fennállásának huszonötödik évfordulója alkalmából. Sokat beszéltek akkor Hajóson a szeretetről, a gyermekekért vállalt felelősségről, a problémás családi környezetben élő gyerekek felkarolásáról, a róluk való intézményes gondoskodás jelentőségéről. Negyed század alatt négyszáznál több gyerek kapott az otthonban szeretetet, ölelést, támaszt a nevelőktől, hogy feledtessék velük a szülői háztól való távolságot, hogy teljes értékű emberré fejlődjenek. Éreztük, hogy igazán szeretnek... nagy zacskó cukrot meg csokoládét kaptunk a brigádtól. Éreztük, hogy igazán szeretnek bennünket. Rigó Jóska valamivel bővebb beszédű, kevesebbet kell kérdeznem: — Az én édes szüleim Kalocsán laknak, a patronálóim, Pityu bácsiék pedig Pálmonostorán. Pityu bácsi boltos. Az igazi szüléimét alig látom, édesanyám azért néha el szokott jönni hozzám. A múlt karácsonyt Pálmonostorán töltöttem a patronáló szüleimnél. Nagyon jó volt ott. Szeretem őket, ők is szeretnek engem. Nagy lányuk, Ildi, már megházasodott, Csaba meg velem egyidős, jókat lehet vele játszani. Múlt karácsonykor gyönyörű szépen ki volt díszítve a fenyőfa. Ildi mondta, hogy kinek mit hozott a Jézuska. Én mindjárt felbontottam az én csomagomat, volt benne két könyv, meg más ajándék, édesség is. Megköszöntem, puszit is adtam érte mindenkinek. A szünidőben egyébként végig náluk voltam, sokat játszottam Csabával meg a barátaival. Jól éreztem magam. Most is náluk leszek. Hogy most mit szeretnék? Ugyanazt, mint tavaly, sok barátot, vidámságot, s persze ajándékokat is. Bartuszek Norbert alig várja, hogy sorra kerüljön, tetszik neki. hogy beszélhet, akárcsak cimboráinak: — Nekem is vannak patronáló szüleim, Páhin laknak. Anyukám, mert így szoktam szólítani, az 9 Hatan a hatodikból. új áruházban, apukám meg fodrászüzletben dolgozik. Nekik is vannak kisgyerekeik. A tavalyi karácsonyt velük ünnepeltem. Mi a tévét néztük este, mikor apukám beszólt, hogy menjünk át a másik szobába, mert csengetett a Jézuska. hozta az ajándékokat. Apukám leoltotta a villanyt, énekeltünk. azután kiosztották a csomagokat. Egy nagy, kék noteszt kaptam, meg ruhákat, színes ceruzákat, filctollakat. Most is nagyon várom a velük való találkozást. Akkor lennék igazán elégedett karácsonykor, ha sok-sok hó esne, lehetne hógolyózni, szánkózni, hóembert csinálni □ □ □ És így jönnek sorra a többiek, két testvér, Bozsik Lajos és István, végül Patái Sándor. A Bozsik-testvérek felváltva sorolják a legutóbbi karácsony élményeit. Ök Ballószögön, az édes szülőknél ünnepeltek. Nagyón jól érezték magukat. Ajándékokat kaptak, könyveket, játékokat, színes készleteket, írólapokat, édességeket, s ők is adtak a szülőknek ajándékot. Patai Sanyi fülöpszállási nevelőszüleinél töltötte a tavalyi karácsonyi ünnepeket. Most is ott lesz, s akárcsak iskölatársai, nagyon várja az ajándékokat, várja a szeretetet. A hat cimborának bizonyára teljesül a vágya: boldog karácsonya lesz, s a szünidő végén sok élménnyel térnek majd vissza az intézetbe, amely ezekben az években mégis csak a legnagyobb biztonságot jelenti számukra. Ott igazáij felelősséget éreznek értük meg a többi „kis hercegért”. Rapi Miklós VÁCI MIHÁLY: Karácsonyi utazás í. Az út, mint nyálas csiga, csúszik, kettős templomtorony a szarva. A gyöngyházfényű ködgomolyt a szél csigaházzá csavarja. A fák sirató asszonyok, repedtes fekete kezük; Ujjúikon csordul a sírás: — Irgalmas tavasz légy velünk! Robogásunkra felfűződnek a széthullajtott lenge tájak, mint a parkőr szegesbotjára szedegeti a paprikákat. Hiszen ezen a kis országon gyorsan, mint egy győzelem híre, átnyilallunk, vagy amíg egy gyászhír elér az anyaszívbe. Aki keleti határáról indul hajnalban útra, átvág földjén, mire a Nap derült egét félig befutja. Torony, eresz, dűlő, barázda olyan egyforma minden és mily egyszerű — mint parolára feléd nyújtott baráti kéz. 2. Esteledik, s kétségbeesve rohan velünk, jönne a táj, ablakok könnye megeredve felfénylik a vonat után. Faluk kis őrző angyalkái, a lámpák követnek, — hiszen ahol nekik kell szálldogálni hűvös még a menny. A karácsony most sárbocskorban jön, nem hóesésben — gyalog. Kezében égő végű bot van, játékos villanyoszlopok. A lombos éj szép karácsonyfa, alatta jászolok, kőiül, sóhajtanak csillagokra pásztorok, pásztorok. • Pálfy Gusztáv: Energia (dombormű) WEÖRES SÁNDOR: Hárman-négyen Mi hárman-négyen kopár réten megyünk az éji hóesésben. Fehér függöny fekete égen, nem látszik csillag a vidéken. Fázunk s már alig vagyunk ébren, de lábaink bírják serényen. A gémberítő téli éjben, zsibbadt lépteink ütemében a jelenlétünk mintha régen elmúlott volna észrevétlen. Nem most sietnénk hármannégyen, az iránytalan messzeségben. Tanya már nem is tanya még nem, csak hóhullás a mindenségben. Emlék, bár most történik éppen: megyünk az éji hóesésben. Kis öröklét, nagy öröklétben, a dermesztő végtelenségben. Pusztai karácsonyok Vizenyős, ros&z föld volt valamikor ez a kigyóspusztai. A monda szerint „kígyók, gyikok és egyéb hüllők" lakták. Mesélik: a Szarkatanya melletti kígyóbarlang kövével betegséget gyógyítottak. Különös hangulatú táj ez. Furcsa, titokrejtő, zárt világ még ma is. Ezért indultam el latyakos dűlőútjain, örzi-e még e tanyák népe a régi paraszti karácsonyok emlékét-melegét? A friss kenyér, sült kalács, széna és mészillatú karácsonyokét, a disznótorral, kucsmás-csizmás háromkirályokkal, kormospofájú maszkákkal megáldott téli ünnepekét, amilyeneket én soha meg nem élhettem, legfeljebb képzeletben, anyám, paraszt nagyanyám meséiből... inti Megbolondult a „Luca”. Mintha a népbabonák veszekedett pusztai boszorkánya dühöngene neve- napján, jeges szélvész közepében. Rázza, cibálja a növendékfák gyönge koronáját, törött léckerítések oldalát, a nyugtalan házőrzők szőrét-bundáját. Végre egy tanya, meleget gőzölgő. Nyolcvan év körüli göthös öreg fogad. — Nem tudok én már mesélni a régi karácsonyokról! — villantja rám három szál fogát. — Elnézését kérem, látja beteg vagyok, erősen fulladok — hárítja el a kérést kissé riadtan, tán adószedőt sejt bennem ... A szomszédban már kevésbé bizalmatlanok. A konyhában ücsörgünk. Kerekképű parasztasszony mondja a magáét, szaporán. — Nem olyanok a karácsonyok már, mint régen! Betlehemesek se járnak erre, vagy tizenöt éve már. Nincs a pusztán gyerek, kilométer hosszat se. Magunkban vagyunk. A szomszédok? Már miért járnának ide át? Nincs idő itt kérem trafikálni. Az ünnepnap is pontosan olyan, mint a többi. Dolgozunk. A jószág mindig éhes: télen, nyáron, ünnepnap ... Az ablakból látom, odakint tyúkok, leffegő fülű malacok rohangálnak föl-alá. Mintha ezeket is megbolondította volna a „Luca” orkánja. A jó melegben még elülünk egy darabig, de a régi karácsonyokról még mit sem tudok, — gondolom — közben az asz- szony újból megszólal: — Eladhatnánk a tanyát, de kinek kell ez már? Se villany, se vízvezeték. Majsán még egy negyed házat se kapnánk ezért a portáért. Mi már csak maradunk ... Kifelé menet az udvaron megbámulom az árva banyakemencét. Az asszony csöndesen mulat rajtam, legyint. — Ugyan! Húsz éve nem sütök én már ebben kenyeret, se kalácsot. Legfeljebb a befőttjeimet dunsztolom benne nyár végén. • Nem „háromkirályok” ők, hanem tanyai gyerekek, akik saját örömükre, másoknak szereznek örömet. Hatalmas a majsai tanyavilág, de Lojzi bácsinak — ahogy itt nevezik Kuklis Alajost — híre van. Mesélő kedvéről, okos józanságáról, minden iránt érdeklődő jó természetéről ismert. — Mi gyerekek mindig nagy izgalommal vártuk a karácsonyt — meséli lassú szóval. — A konyha melegében kuksoltunk, rosz- szalkodtunk; fentük a fogunkat a böjti bableves után az éjféli lakomára: kocsonyára, hurkára, kolbászra. Apám jött nagy köteg szalmával a karjában, beköszönte- ni a karácsonyt. Ilyenkor ezt mondta: „Elérkezett a szent karácsony. Engedje az úristen, hogy több számos esztendőt is megéljünk, ne ilyen búval, bánattal, hanem örvendezetes napokkal.” Aztán együtt díszítettük a karácsonyfát. No nem ilyen gazdagon, mint mostanában. Szalagáré — süteménnyel, dióval, almával. De raktunk rá csillagot, holdat, karikát, amit mi magunk készítettünk. Karácsonyfabontáskor az almát szétosztottuk — embernek, . jószágnak —, hogy az elkövetkező esztendőben egészségesek legyenek. Betlehembe is jártunk gyakorta, mi gyerekek. Bekiabáltunk az ablakokon: — Igen szép betlehemet hordozunk, beengednek-e? ... Aztán ha nem sajnálták az ételt, italt, meg a krajcárt, bevonultunk és ezt mondtuk: — Ti itt esztek-isztok, öregapátokra nem gondoltok, majd végighúzok rajtatok ezzel a kis bottal... És elővettünk egy jókora husángot. Rendszerint kaptunk valamit, és így búcsúztunk: — Isten áldja meg e háznak gazdáját, töltse meg pénzzel az ágya alját, borral a pincéjét, búzával padlását. Búcsúzáskor ezt mondja: — Mostanában már nem jönnek a betlehemesek. Talán már nincsenek is. Senki se jön, csak néha a doktor, hogy jól vagyok-e ... (Megbolondult ez a „Luca". Még jobban nyargalászik jéghideg förgetegével. Hol van, merre az út? Merre a régi karácsonyok? Százéves vénasszony bütykös ujja, a népbabonák pusztai boszorkánya mutatja az utat... — Mondok én magának kedvesem. a szél vijjogásából, hamuból, szalmából, kutyaugatásból, mákszemből, dió kövérjéből életet, egészséget, szerelmet, halált, betegséget. Én ismerem a százéves karácsony titkát... — Mama, maga csak azzal foglalkozzon, ami az eszének való! — kiált ki a lánya a porta elé. Ezt hallottam a szélzúgásban. Hazafelé, valami régi, szép karácsonyi dal kísért.) Posváncz Etelka Jubileum után, karácsony előtt látogattunk el az otthonba, azzal a szándékkal, hogy megtudjuk: hogyan élnek, mire vágynak mostani kis lakói? .Vacsora előtti vidám hangulat töltötte be az ódon kastélyépületet. A bejáratnál, lépcsőkön viháncoló gyerekek udvariasan félreállnak, s hangos köszönéssel adnak tiszteletet a váratlan vendégnek. — Gyerekek, ki szeretne beszélgetni az újságíró bácsival? — kérdezi tőlük az igazgató. A csoportból mindenki jelentkezik. Végül megegyzünk, hogy hatan maradnak. Hatan a hatodik osztályból. Velük ülök le a nevelői szobában. Jó kedélyű, mosolygós gyerekek. Valamiféle szomorúság jeleit keresem az arcukon, s az ellenkezőjét tapasztalom. Könnyű dolgom van velük, szívesen beszélnek □ □ □ Aranyosi Laci kezdi: — Patronáló szüleim Soltvadkerten laknak. Ha minden jól megy, most náluk töltöm a karácsonyt. Tavaly itt ünnepeltem másokkal együtt, az intézetben. A karácsonyfa a társalgóban volt. Eljöttek a minket pártfogoló szocialista brigád •tagjai és ajándékokat kaptunk tőlük, s mi is megajándékoztuk a bácsikat az általunk készített tárgyakkal. Mi asztalitenisz-ütőket, futballt, társasjátékokat, egy
