Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • Bodri Ferenc festménye. CSANADY JÁNOS: Csillagzuhogásban Szegény apám agyon is vert volna ... Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztyéni módra; ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra ... Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem, befogadta „ázsiai” lelkem, begyűrte egy biztos kis dobozba — mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságoit, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az „örökség”, azt is kaptam — ám a vérrel hozván. A szabadság! — melyet fölfedezni nem kellett; a napfény a kalászon, mezei fű sztyeppéi hajtása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlanul megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása, griff, vagy turul; ahogy a mondába ... (Mítoszokról valamicskét tudtam, s hogy az élet forrása a Napban, s ma is ez a fantázia, bő-ség, gyanítom, más, nem csak képzelődés, mit különben lebecsülni nem kell. képzelődik, aki tud — ha ember, és a „csak” is jobban hangzik ebben: „Csakazértis!” — daccal toldva szebben.) Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot; szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek, s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem. Ketten a szocialista kultúráért Ojsághir: Halmi Istvánnál, a szalkszentmártoni művelődési ház igazgatóját és Koszta Flóriánt, a szalkszentmártoni Petőfi Termelőszövetkezet elnökét a Szocalis- ta Kultúráért kitüntetéssel jutalmazták, amelyet dr. Gajdócsi István, a megyei tanács elnöke adott át. Szinte mindenben különböznek. Az egyikőjük fekete, a másik inkább szőke. Az egyikőjük keményen kopogó, rövid tőmondatokkal informál) á másik jobbára ha'Ik, ítűnődő szavakkal válaszol. Az egyikőjük semmi pénzért sem hagyná el Szalkszentmártont, a másik egyfolytában csodálkozik, hogy bír még élni ebben a faluban. És mégis, minden különbözőségük dacára, azt kell mondani: ezt a két embert valami mély rokonság fűzi össze. Nem véletlenül kaptak ugyanakkor, ugyanolyan kitüntetést. Valamit a gyerekkorról Halmi Istvánná: — Miskolcon születtem, de kétéves koromtól itt, a közeli Apos- tagon nevelt a nagyanyám. Egyszerű, ám nagyon érdeklődő természetű ember volt: az udvarból ugyan ritkán lépett ki, a szomszédokkal is alig váltott szót, azonban rengeteget olvasott. Tőle tanultam meg a betű, az írott szó szeretetét. A táj szeretetét pedig az általános iskolai földrajztanárunktól, Szabó Teréztől, aki az ország minden részébe elvitt bennünket. Koszta Flórián: — Békés megyében születtem, egy pici faluban. A szüleim nincstelen emberek voltak. Napszámból éltek. Jó ideig én is. Hatnyolc évesen már gróf Tisza István birtokán hordtam a vizet a kapásoknak. Sokszor két-három kilométert gyalogoltam a fejemre tett, tizenöt literes csobolyó- val. Ezért kaptam naponta húsz fillért. Azért nem tízet, mint a (többiek, mert nekem volt egy reszelőm is, amivel újraéleztem a felnőttek kapáit. Utak, Szalkszentmárton felé... Halmi Istvánná: — A kunszencmiklósi gimnáziumba jártam. Fantasztikusan jó osztályunk volt! Szinte kivétel nélkül mindenki jelentkezett valamilyen egyetemre, vagy főiskolára; a legtöbbjüket fel is vették. Én jogász, azon belül is bíró szerettem volna lenni, de helyhiányra hivatkozva elutasítottak. A tanácsnál kezdtem dolgozni, majd pályázat útján Dunavecsére, a járási művelődési központhoz kerültem. Dunavecse néhány hónappal később megszűnt járási központ lenni, megszűnt az én státuszom is. Ide helyeztek át. Nagyon elkeseredtem, amikor megláttam az itteni művelődési házat. Azt mondtam: Nem létezik, hogy én egy évnél tovább itt maradok! Ma sem értem, hogyan, de tíz év telt el azóta, és én még mindig itt vagyok. Koszta Flórián: lítsa be az öntöző csöveket. Kiment kora reggel, ám egyetlen embert sem talált a környéken, akik a csöveket felrakták volna. Várt délig, aztán bejött, dolga- végezetlenül. gében legtöbbször az elnök ült, mivel egyedül neki volt jogosítványa, addig ma hány képzett szakembere van a gazdaságnak! Hozzáfűzhetnénk, hogy nem véletlenül, mert 'ennyi és ennyi forintról ennyire és ennyire emelkedett az átlagkereset. A sok számadatot azonban én sem szeretem. Viszont aki egy kicsit is ismeri a mezőgazdaság mai helyzetét, az mindent megért egyetlen tényből is: néhány kilométernyi távolságban élünk a magyar ipar egyik fellegvárától, a mindig jól fizető Dunai Vasműtől, a szövetkezet hatszáznegyven dolgozójának egyharmada mégis harminc éven aluli fiatal. És a zömük szakmunkás! Elvégzik az általános iskolát, mennek szakmunkásnak a távoli városokba, (a legtöbben persze csak a szomszédos Dunaújvárosba!, ott is állnak munkába többnyire, de egy-két, vagy négy-öt év után egyik a másik után kopogtat az irodám ajtaján: szívesen jönne vissza a faluba, ha volna számára hely. Van, van — mondom mindig örömmel. Nem csupán a jó kereset vonzza őket A két párhuzamos monológot váltsa fel és zárja le most egy harmadik: az újságíróé. A külső megfigyelőé, aki véletlenül tudja, hogy a hazajövő fiatalokat nem csupán a jó kereseti lehetőség vonzza vissza Szalkszentmárton- ba. Személyesen ismer például olyat, aki a néptáncos múltjára emlékezve kereste fel mind gyakrabban a falut, a művelődési há- \ zat: hiszen a munkásszállás szobájába zártan élve nem tudta feledni, hogy valamikor mennyi tapsot aratott, mennyi elismerő pillantást „söpörhetett be” még az utcán járva-kelve is, mint a környék legügyesebb táncosa. S mindennél erősebbnek bizonyult a vágya, hogy lássák benne ezt is. Ne csak az ügyeskezű, fegyelmezett villanyszerelőt. Ha már a monológok folytatására vállalkozom, ki kell egészítenem az elhangzottakat néhány aprósággal, ami talán nem is olyan apróság, alapvető fontosságúnak érzem például, hogy Koszr ta Flórián nemcsak hívni — marasztalni is tudja a fiatalor kát. Kéri a munkakönyvét az egyik legjobb traktoros, mert bár alig múlt harminc esztendős, máris két betegség kínozza? Az elnök máris hívatja: elvégzed ezt és eat az iskolát, aztán megteszünk növénytermesztési brigád- vezetőnék. De maradsz! Az igazán jó téeszelnök hangja ez. Hiszen nem az ellentmondást nehezen tűrő főnöki parancs, hanem az atyai jó szándék sugárzik belőle. Ha keményen hangzik is, melegség járja át: az odafigyelés, a számontartás semmivel sem pótolható emberi melege. Káposztás János — Orosztanárnak készültem, de végül tolmácsként helyezkedtem el Budapesten. Ebben szerepe vol t annak is, hogy idevalósi lányt vettem feleségül, s ide jöttünk lakni ötvenháromban. Két évvel később a helyi áfész-nél lettem ágazatvezető. Ezt követően dolgoztam egy ideig a karhatalomban és a helyi tanácsnál is. 1960- ban, amikor megalakult a termelőszövetkezet, engem választottak meg párttitkárnak, majd elnökhelyettesnek. Hetvenben lettem elnök. Gondok szorításában... Halmi Istvánná: — Az idekerülésem után járt itt egy újságíró. Engem ikeresve, állítólag kétszer is elment a művelődési ház előtt. Azt mondta: istállónak nézte az épületet. Rettenetes állapotok fogadtak itt: a televízió például egy kövezett padlójú fabódéban állt. Akiket érdekelt a műsor, azok nyakda- lábú székekre telepedtek le, és nyelték a két vaskályha gyapjasán bodorodó füstjét. Azóta persze vettürtk olajkályhákat, magnetofonokat, egy sereg audiovizuális eszközt, de ami az épületet illeti, a helyzet alapvetően nem változott. A nagyteremben korhad a padló, s mivel nincs alábetonozva, a táncosok olyan port vernek egy-egy próbán, akár a sivatagban gyakorlatozó harckocsik. Koszta Flórián: — Minőség, hatékonyság, a munkaidő minél jobb kihasználása! Annyit beszélünk róla, és nap mint nap tapasztalom: még mindig keveset. Pontosabban: olyan fogalmak, olyan problémák ezek, amelyeken a puszta beszéddel nem változtathatunk. A minap is írni történt? Utasították az egyik traktorost, hogy menjen ki valamelyik távoli majorba, szálAz eredményekről szólva... Halmi Istvánné: — A legbüszkébbek természetesen a termelőszövetkezet néptáncegyüttesére lehetünk. Három csoport működik ennek keretében! Kettő a gyerekeknek: egyik a kezdőké, másik a haladóké, s a harmadikban táncolnák a felnőttek. Ök már mindenféle díjat nyertek, és néhány szomszédos ország televíziójában is szerepeltek. Velük együtt a citerazenekar is fellépett, amelyikből megint csak több van: külön a gyerekeknek, külön a felnőtteknek. Ugyanilyen megoszlásban működik a népdalkórus is: egyik a gyerekeké, másik a felnőtteké. Általában, az ének és a zene oktatására, a tánc szeretetére és ismeretére különös gondot fordítunk: már az óvodákban alakulnak dalos csoportok, amelyek később, az általános iskolákban társas zenéléssel folytatják. Sokan jelentkeztek a nemrégiben indított nyelvtanfolyamainkra is. Gyerekek, felnőttek egyaránt! Németül, angolul tanulnak. Büszkék vagyunk a nőbizottság égisze alatt működő díszítőművészeti szakkörre is. Az iskolások irodalmi színpada is minden évben kirukkol valami ügyes kis műsor- rail. Sok jót mondhatnék még a nemrégiben indult szabás-varrás tanfolyamról, vagy a TIT-előadá- sainkról, amelyekből évente öt- ven-hatvan is elhangzik. A legtöbbjét helyi előadó tartja, és szinte mindig zsúfolásig telt helyiségben ! Koszta Flórián: — Talán el kellene mondanom, hogy amíg az alapítás utáni években egyetlen „kormos” pöfögött a határban, addig most hány korszerű, sőt, hipermodern gépóriás forgolódik a földjeinken! És hogy amíg az első körmös nyerAz éjjeliőr monológja „Tudja, nem szenvedhetem én az ilyen locs-pocsos, se ilyen, se olyan időt; nem én ezeket a decemberi ködös estéket, éjszakákat, de sokkal inkább a kellemes nyarakat, azoknak a kellemes éjszakáit, mert tudja, engem a vérem, a szívem, minden porcikám a földhöz, a kertekhez, a vetésekhez köt, minden odahúz. A szőlő, a virág, a termés persze azzal a temérdek, mindenféle szükséges munkával, örökös szép foglalatosságokkal, igen ám! Mert, hogy én tudom is a módját mindenféle kerti határi meg házkörüli munkának, igen, nehogy azt higgye, mert idek'ötnek a mostani napjaim ezekhez a fene raktárakhoz, hogy azért valamiféleképpen ügyetlen, élhetetlen volnék, nem én! De amióta leszázalékoltak, tudja ugye? Hogy a szőlőt, hogy a metszést, azt ám! Imádom azt én, ezt százak is tudják; és hányszor, de hányszor jöttek, ó jóistenem, hogy menjek hozzájuk metszeni, és mentem is, mentem néha csak ingyér, de máskor pohár borért, de pénzért sohasem, inkább ko- maságból, rátartiságból, büszkeségből, mert hogy igen-igen kedvemre volt, hogy úgy elismerték a munkámat! Tudom én a metszés minden szabályát, fogását, valamennyi módját, és ezt csak az tudhatja igazán, higgye el, aki örökös-örökké együtt él a földdel, szőlővel... Hogy milyen a jó metszés, az igazi? Akkor a jó, ha az erősebb tőkéken több csapót hagyunk, a gyengébbeken meg szinte semmit. Síma csapó, csercsapó, monyó-csapó — ami mellett nem terem másik, a mellédobni való —, tudja hányán nem tudják ezeket? És hogy a szőlők, hogy azok is hány, de hányfélék, hogy azt mondja: cigánykadar, nemeskadar, sárfehér, saszla, meg ezerjó, és persze kövidinka, madrin, tudja, a májlinger! ösz- szefut a nyál a számba, ne is emlegessük. A virágok? Persze a virágok, a mindenféle színűek és formájúak, azok igen. És hogy „nem férfinak való” foglalatosság, hogy „asz- szonydolog”? Egy nyavalyát az, dehogyis az, hisz nincs különbség, hogy szőlő, gyümölcsfa, akác, makk, vagy akármilyen virág, vagy káposzta, mák, virágzó krumpli, akármi naponta mutatja, mintha mind-mind mondaná, hogy él a természet, tenyészik az élet, hogy minden miértünk van, ami van ... Persze, a virágok ... Ilyenkor, a latyakos, téli éjszakákon látom őket, érzem az illatukat, p cíniáét — ez a vasrózsa, tudja — a rózsáét, szegfűét, a törpe bársonykáét, a tátikáét — más néves oroszlántorka —, a kardvirágét, az őszirózsáét. A nagydiófa alatt van egy pad, azon szoktam üldögélni pihenésül, és higgye el, olyankor nagyokat szippantok a szép illatokból, amiket odahordanak elébem, kedvemre a szellők. Persze, közben gondolkozom is — mint itt, ebben a fészerben is ezeken a téli, végtelenül hosszú éjszakákon, mindenféléről, amiről a rádió is beszél. Igen, ez a lyuk, ez a fészer vagy mi a nyavalya ... Hogy mióta? Mondtam: a leszá- zalékolásom, nyugdíjazásom óta, szóval éppen négy esztendeje már, éppen annyi, egy nappal sem kevesebb, se nem több. Jubilálhatnék, ha lenne kedvem hozzá, ez most úgyis divat, másról se hall az ember. Hogy nehéz-e? Nem, igazán nem az; inkább mert unalmas, azért nem jó, de nem panaszképpen mondom. Jövök naponta hatra, és ha látom, hogy ezt-azt, mindenfélét széthagytak — zsákot, lapátot, szerszámot, ládát, fahasábot, deszkát, mifenét —; hát akkor fogom magam, ösz- szeszedek mindent, sepregetek aztán a csővázas színben meg hát mindenütt, néha odáig — nézze! — egészen a bevetett földekig, miért ne? Ráérek én, meg hát a dolog nekem, az, hogy valamit csinálok, teszek-veszek, nem szenvedés, inkább az a kínszenvedés, ha tétlenül kell lennem. Hogy a keresetem? öt öt ven órabér, az hattól hatig számítva, nos, nem éppen sok. Mondom is az egyik felettesnek, aki éppen. — nem tudom, nem is fontos, hogy véletlenül-e —, mondom, aki ide elvetődött, hogy nem kaphatnék kicsivel többet? Nem, nem kaphatok, mondja ő, és én akkor azt mondtam, persze csak úgy düny- nyögve magamnak inkább: jól van, jól, ez az utolsó eset, hogy ezt felemlítettem, megvagyok én így is, hisz’ házam, kertem van, napi betevőm, fedél a fejem felett, télire tüzelőm, elég gúnyám, mert hogy én már flancolni úgy sem akarok, ha eddig kibírtam anélkül, nem igaz? A munkám? Nem munka ez, mert hogy dolgozni alig kell, inkább résen lenni, figyelni éberül, pedig ez tudja, hogy mennyire, de mennyire felesleges szerintem? Mert innen egy szalmaszál nem tűnik el. Persze, nem tudom azért, ha nem lennék itt... nem tudom. Na, szóval hatkor megjövök, jelentkezem a raktárosnál. Aztán, mint mondtam, kis rendcsinálás, mikor hogyan kell, aztán figyelni. Nem szabad elaludni, ez a legfontosabb. Leülni lehet, de szunyókálni nem; nem is akarok, bírom az álmatlanságot én, hozzászoktam aratáskor, csépelésnél, háborúban. Ha elálmosodok? Hát leginkább éjfél felé, elő-előfordul az is. Olyankor felállók, járok egyet. Később aztán, úgy kettő, három felé már újra friss vagyok. Kávé? Nem kell az nékem, minek, megvoltam hatvankét évig nélküle. El-eltöprengek, persze, olyankor néha, ha nem jön az álom, és több óráig itt csendesen üldögélhetek, s persze, ha szép az idő is, például a langyos kora őszi éjszakák idején, hogyne, akkor mindenféle jár az eszembe. Gyerekkorom, a hajnalig tartó bálák melege, a házépítés saját kézzel, meg hát — ez is én vagyok —, a lapulások a lövészgödörben esőben, hóesésben. Máskor meg, hogy villany kéne, hogy miként teremthetném elő a negyvenezret, hogy bevezethessék nekünk, de nem megy, nem megy. Aztán, szárazság idején, szuggerálom az eget, hogy lenne végre már eső, a nagy locs- pocsok idején, meg hogy mikor szárad ki végre már a felhő, amelyik olyankor szinte rátelepszik az ember vállára, háztetőkre? Mimindenen jár még az eszem, te jóisten, ezerféle különös dolgon, el se hinné! Eszembe jutnak mulatságos esetek, amikor felültem a bivalyra — Kakasnak hívták —, és leestem róla, amikor a társaim viccből jól megcsimbókozták; szóval alaposan rávertek az állatra. Kapaszkodtam volna én, de nem tudtam mibe, elterültem. Gondolkozom aztán a szüretek előtt, hogy lefogja-e a szőlőt a lisztpenész, hogy megfehéredjen, aztán folyamatosan feketévé legyen a fürt. De tépelődöm én olyasmin is, mi lehet most Afrikában, meg a felhők felett, és a Holdon, a csillagokban is. Meg azon, hogy mivégre is él az ember, és hogy mi lesz, ha meghalunk? Istenben, én, hogy hiszek-e? Nem én. se pokolban, se mennyországban, és nem ördögben, szentekben, angyalokban. De néha arra döbbenek rá, hogy latolgatom magamban: hátha mégis? Látja, ilyen furcsa szerzet az ember, milyen különös egy furcsa tákolmány. Nem, nem vagyok mindig itt egyedül. Istállóktól, ólaktól átnéznek hozzám az ottani őrök, néha egy-két óráig is maradnak, mond-: ják, a kutyák majd jelet adnak, ha valami rendellenesség adódna, érti? Olykor jómagam mondom nekik — pedig de jó is, ha nálam vannak! —, hogy eredjetek már a helyetekre, az ördög nem alszik, na meg ellenőrzés is jöhet. Mi lesz, ha mulasztást találnak? A szemem kisülne, arcomról a bőr lesülne, meg nem maradnék az emberek szeme előtti Hogy úgy egészében az életem milyen volt és általában milyen? Megszületik az ember, felnevelődik, a maga ura lesz; aztán egyre tehetetlenebb ismét, majd... de ezt talán ne emlegessük. Hogy milyen? Milyen is? Jó, elég jó, én úgy ítélem meg. Ha értelmesen él az ember, ^kkor nem is lehet másképpen, elhiszi? Ja, hogy a karácsony? Majd elképzelem itt üldögélve, hogy milyen is lehet otthon, meg másutt, mindenütt a világon . . . Majd elképzelem a csillogást, a csilingelőst, amikor nagy virágoskert lesz az egész világ, legalább is egy kicsi időre. És tudja, amit én elképzelek, az kicsit az enyém is. Ugye megérti?” Varga Mihály
