Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
8 0 PETŐFI NÉPE • 1979. december 21. Lakodalom előtt • Jóféle „gyémántos" pogácsát gyúr Szegedi néni... t ... mialatt (jobbra) Józsi bácsi idővonatán észrevétlenül sildünk a mába. .Havat vártam, és esőfüggönyt húz szét a zivatarszürke december Fülöpszálláson, amikor a Kossuth Lajos utca negyvenkettőben benyitok Szegediékhez: — Jó estét kívánok! Szabadkoznak, nem jött- még el a lámpagyújtás ideje, hát üljek egy kicsit a lócára, majd csak megvilágosodik ... Mondom, hogy a „riport ügyében”, mire Juliska néni: — A Zsuzsanna írt maguknak, ugye? Még egy ilyen lányt... Huncut az, jaj de huncut. Harmincnégyben is, képzelje, mit művelt karácsonykor! Belesett a kulcslyukon ... be ám, amikor az apjával épp a karácsonyfát raktuk. Szaladt, a többinek mondani, mit látott! Még hogy riportot! Nagy tisztességnek érzik, de ők ahhoz nem értenek. 1919. december 20-án házasodtak — 19_79. december 20-án ülik meg a gyémántlakodalmukat. Ennél többet ugyan mit mondhatnának? Józsi bácsi, szerencsémre, segít. Meggyújtja a villanyt és a hűvös szobából szalmasárgává aszalódott jegyzetfüzetfélét hoz ki a konyhába. Ideadja, olvassam. „Verses és irodalmi könyv az 1914—15—16—17 és 18-iki világháborúból". Felütöm 1917-nél. Ez áll benne: „Ha vissza nem térek, Mire itt lesz a tél - . És j'ég'felhő lóg majd az égen Majd elsirat engem az erdei szél És tudd meg. hogy meghaltam régen. Isten veled, sirass el engem. Szegedi József, írtam 1917. június 18-án Kovrnyikban Perzsia szélén.” Elkomorodik az írója ma is, amikor visszahallja feleségének szóló üzenő sorait az első világégésből. — Jaj, a háború! — sóhajt föl fájdalmasan, és a bal térdére ejti csontos kezét. .— A térdkalácsom alatt egész gödör van. Itt ni. Érzi?... Tíz éve kivettek egy első világháborús szilánkot, annak a helye. Egy repeszdarab azonban még mindig bent van! Egész életemben szúr. Szegedi József 1919-ben vörösőr volt hatodmagával Fülöpszálláson, majd pedig huszonhat esztendeig útkaparó lett a szabad- szállási határban. Több mint negyedszázadig ásott, csákányozott egy nyolc kilométeres földúton. De sok rátjir- ti gazda szekerezett el mellette dölyfösen, egy pillantásra se méltatva a bakról! Lassan haladhatott akkoriban az úton; csekély volt a keresmény. Szabad szombatok helyett szabad éjszakákat ismertek a szegény emberek. Szegedi József is. Nappal, 6-tól 6-ig az úton, éjszaka meg szántás a bérelt földön, hogy legyen kenyérnek való a családnak, meg kukorica a malacnak. Nem mondott nemet, ha Hartára, vagy a környező falvakba hívták alkalmi munkára. Julianna, József, Zsuzsanna és Erzsébet — a négy gyerek — az útkaparó szolgálat idején már a családot alkottak. — Amit össze bírtunk kaparni 26 év alatt: egy hold föld, egy kocsi és a Szikra — csinál ujjaival számadást Józsi bácsi. — Szegény Szikra, milyen jó, kezes állat volt! A feleségem, ha befogta, nyugodtan tarthatta a gyeplőt. A hajtás mindig az ö dolga volt. A Szikra nem „rángatott”. Kitartott velünk tizenkét évig, csak aztán a háború forgataga elsodorta. Szinte észrevétlenül siklunk a mába Józsi bácsi idővonatán. A lócáról elnézem a fekete fejkendős, 81 éves asszonyt, amint tojást üt a margarinos tálba, hogy valami nagyon finomat süssön 88 éves élete párjának. Hiszen maholnap gyémántlakodalmat ülnek itt — azért van elöl a pogácsa- szaggató! A negyedik lakodalmára készülő Juli néni a ruhát is megcsavarja még nagymosáskor. Azt ő szereti csinálni, egyedül. Poharai tisztán ragyognak a polcon. Nincs olyan nap, hogy meg ne törölné valamennyit. Mialatt Józsi bácsi vizet hoz a kútról, gyújtóst hasogat az öreg tőkén, és nyáron, ha bejön a dologidő, négy-öt sor kukoricát megkapál egy nap. Templomba nem járnak. „Mesz- sze van”, állítják egybehangzón. A bácsi viszont mind a mai napig szívesen emlékszik a felszabadulás évére, amikor a fiatal református lelkésszel a kövesút oldalán, a tehénjárásban együtt ástak gödröket az új facsemetéknek. Az útkaparó és a pap. . — Jó, dógos ember volt a kis- pap! — ismeri el a 35 éve történteket a falu öregje. öregje?... Nyolcvannyolc évével meglepő frisseséggel él a világban. Mert lám. Julis néni sarkon fordul, s egy mogyoró színű füles kosárral tér vissza.a tiszta, fehér konyhába. A kosárban könyvek. Kosárkönyvtár! Életemben nem láttam ilyet. Tojásra, birsre, krumplira, tarkababra, vagy jó édes, töppedt szőlőszemekre termett e vessző- fonatos kaska, nem pedig nyomtatott betűnek. — E a szórakozása, már 12 éves korától, az olvasás — így a feleség. — Fiatalabb korában nem tanulhatott, hát azóta így ... így ismerkedik... a világgal. A könyvek a községi könyvtárból valók és Juli néni hoz neki mindig újabbakat. Kezembe veszem Józsi bácsi olvasmányait. Jurij Trifonov: Türelmetlenség. Kállai Gyula: Tények és tanúk. A magyar függetlenségi mozgalom. 1936—1945. Mészöly Miklós: Saulus. Molnár Gábor: Holdár- ríyékban az őserdő. Jókai-köny- vek: Szabadság a hó alatt, Enyém, tied, övé. S mint a bőségszaru, ontja a kosár az olvasnivalót! Kézről kézre járt, agyonolvasott könyvek — Józsi bácsi „kedvesei". Látom a borítójukon, hogy kedveltek, s ha belelapozom egyikbe-másikba, itt-ott behajtva a széle, másutt ceruzával halvány vonalat húztak, és némelyikből már rég elpárologtatták a papír- és a festékillatot. Kopottak. El- nyűttek. Nem érintetlenek, mint egyes szűz magánkönyvtárak darabjai, melyek térelválasztó elemmé silányulnak, ha nem forgatják őket. Józsi bácsi könyvei minden érintésre felelnek. Felesége nem is hagyja szó nélkül: — Én még ilyen embört. másikat nem láttam. Éjjel 1 órakor is úgy kajabáltam rá, hogy „Hagyd már azt az olvasást! Feküdj le! Majd reggel...” De hát beszélhet annak az ember! Józsi bácsi hajthatatlan. Mocorog a székben. Az órát kérdi a belefeledkezett beszélgetés végén, mennyit mutat, hogy a tévéhíradóról ne késsen egy percet se. Szeretné tudni, hányadán áll a világ, s milyen idő várható — enyhül-e vagy hidegszik? —, ha már az ember fia és lánya a gyémántlakodalmára készül! Illene közreadnom, mi a 60 év, a békesség, s a hosszú élet titka, de szándékosan halogatom. Hogy soha nem veszekedtek, a családot nagyon szerették, gyermekeiket sosem bántották, s azok is mindvégig jó szívvel voltak, s vannak irántuk — a „gyémánt”- beszélgetés közepette elmondják ők úgyis egymásnak. Addig meg minek nagydobra verni? Kohl Antal Ulancs, 1979 • A nyolcnapos kicsi lány. Horváth Mihály az egyszemélyes kirendeltségen. • Romantikus, vagy nehéz? • Bal oldali képünkön: Marika, aki mindenkit ismer. Hegyre föl, hegyről le. Erőlködik a Lada. Érzem, hiába is nyomom a gázt, bűvölöm a sebességváltót, csúsztatom a kuplungot. Ha nem vagyok elég óvatos, a ravasz, mély homok foglyul ejt. De meg — hegy? Arra föl, mondjuk Gyöngyös környékén nyilván csak elnéző mosoly- lyal legyintenének a két ember magas buckára — ez is valami? Csakhogy ez nem a Mátra. Ez Kéleshalom. Vagy — Illancs. Abból eredeztethetően, hogy mikor nagy a forróság, még az ürge is elillan a homokból. Illannék, szó se róla, én is, de még van vagy két kilométer a köves- útig. A hátsó ülésről Alexa Jánosáé kémleli a dűlőt. Űri sora van a védőnőnek, mert máskülönben a III. kerületet kismotorral lenne kénytelen bebarangolni. Ami, szerintem, nyáron sem leányálom. Ilyenkor meg pláne nem az. Forgatom finom mozdulatokkal a kormányt, amikor terepjáró tűnik föl szemben. Villog, majd megáll. Ilyet még nem láttam. A dzsip hátsó ülései kiszerelve, s a kombi részben valóságos ágy van be- í endezve. Pár vekni kenyér, egy huszonhat Celsiust mutató hőmérő, s féltucat Robébi—A tápszer között pici 'lány fekszik. Varga Veronika. Nyolcnapos, pólyásitól sem nagyobb három kukoricacsutkánál. És — olyan aranyos, amilyen csak egy nyolcnapos kicsi lány tud lenni. Meg sem rezzen, ahogy a védőnő babusgatja, mintha legalábbis itt, a GAZ hátsó traktusában érezné otthon magát. Vargáék, a szülők, büszkék. Az anya arcán a fáradtság jelei. Nagy betegség után, a szegedi klinikán szült. Az apa teki ntetében a sokszorozod ott felelősség: fölnevelni, becsülettel, erőben, egészségben a kislányt is. Tűnődöm: vajon milyen sorsa lesz a legifjabb kéleshalmi emberikének. Egyáltalán, kéleshalmi marad-e, ha fölnő? Történelemlecke Mert Kéleshalom — Jánoshalma társközsége — az elnéptelenedő falvak sorába tartozik. Ami abból is látszik, hogy már saját papja sincs, pedig annak elölte kettő volt. .s az igét hat helyen hirdette. Amikor 1952- ben megalakult a tanács, a Kecskés, a Dragony, a Deszkás, á taghegy és a Csalai határ elnevezésű területen 2884-en laktak, ma pedig álig ezren. Horváth Mihálynak, az egyszemélyes tanácsi kirendeltség vezetőjének és beosztottjának feje fölött agitatív célzatú nyomat. Lenge öltözetű nő ugrik a magasba, s az egyszer biztos, hogy nem Kéleshatmot szimbolizálja. Horváth Mihály egyébiránt tősgyökeres idevalósi. Majd’ mindenki tegezi. Közvetlen, megfontolt beszédű. Ha ügyfél jő, hamar előszedi az írógépet egy csomó dosszié közül a szekrényből, és két ujjal, közepes gyorsasággal ütni kezdi. A vezető-beosztott hosszú mesébe kezd. Mintha tör- tónelemleokét mondana föl, az utóbbi pár évtized históriáját. — Űj Alkotmány, Vörös Csillag. Bástya néven termelőszövetkezet. Petőfi néven szakszövetkezet alakult az ötvenes években itt. Aztán, ötvenhat után négy másik: az Üj Élet, az Űj Fény, az Üj Alkotmány és a Vörös Csillag. Pénzük, egy fillér nem sóik, annyi sem volt — fizetés helyett részesművelést adtak. A tagosítás befejeztével a hét jánoshalmi téesz közös vállalkozást hozott létre, a kéleshalmi határt telepítésre jelölvén ki. 1962-ben megkezdődött a talaj-előkészítés, a követke“ző évben pedig a telepítés. Ekkor valami nagyon fontos változás történt: fizettek. Igazi pénzzel! Volt ugye szőlő, borpince, gépműhely. Illetve, más, helyénvalóbb szóval: munkaalkalom ... Odáig ' fejlődött a falu, hogy az asszonyszemélyek is eljártak dolgozni... Fogyóban — Átlagosan kétezer, szüretben 4600, télen meg ezer forintot keresek a szőlészetben — árulja el Varga Margit. Tizenkilenc éves, csinos, ápolónőnek készült volna. De Szegedre került, s fonónő lett belőle. Az;tán, a nagy gyári zajt nem bírván, inkább hazajött. A szőlészet nem a pénz miatt fontos a száméra. Hanem azért, mert nem köti le minden idejét. Kevesebb és könnyebb teendővel járó állás egyébként is csak két- három van» a faluban, s még a boltosságért is valóságos harc folyik. S ha már amúgy is a boltnál tartunk: az áfész-üzlet afféle szupermarket, ha nem is a szó csillogó-villogó nyugat-európai értelmében. Van itt ing. tányér, petróleum, zokni, minden. — Nono! Inkább azt írja, mi nincs — int mérsékletre Nyakas Jánosné vezető. Körmölöm a listát. November 15. óta hiánycikk a cigaretta. Nincs félkilós vagdalthúskonzerv. (Ez azért fontos, mert hentes nincs a faluban.) Ultrát három hónapja nem láttak. Nyakasné mindeközben fontos információval szolgál a helyi népek vásárlási szokásait illetően: — Január—februárra bespájzolnak. Visznek lisztet, cukrot, sót, hogy a messzi tanyáról ne kelljen bejönniük. Az orvosi rendelőben Ádám Béláné — azaz Marika, mert kizárólag így ismerik az illancsiak — ugyanerről beszél. — A tanya miatt hátrányos az itteni emberek élete. Kétfelé tíz kilométer hosszú a község. Nyáron a folyós homok, télen a hó teszi csaknem lehetetlenné a közlekedést. Az orvos johbkeze nyolcéves szolgálata alatt mindenkit megismert. tudja, kinek mi baja, történt-e említésre méltó a faluban. Nem kicsi a felelőssége. Adott esetben tüneteket kell fölismernie, injekciókat, kell beadnia. Munkája egyre több — mind többen engedhetik meg maguknak azt a kényelmet, hogy doktorhoz menjenek a bajukkal. Ugyanakkor egyre kevesebb is az elvégzendő. Folyton-folyvást fogyóban a falu. Romantikus... ? Kéleshalom legeslegújabb kori történelmének 1977. április 7. a legfontosabb dátuma. Ekkor lett közös tanácsú Jánoshalmával. Nem mondhatni, hogy az önállóság elvesztése sírva fakasztott volna bárkit is. Tudomásul vették. Ma már nyilvánvaló, hogy csak nyertek az üzleten. A közös vállalkozás (azóta vállalat) hajdani gyermekmegőrzőjéből óvoda lett. Az idén csinálták meg — két és fél millióért — az útjukat. Van napi buszjáratuk, most kérvényezték, hogy ünnepen is járjon. Rövidesen átadják a negyedmilliót érő gázcseretelepet. Jánoshalmáról hetente kétszer jár betegszállító autó. Jóval többen kaphatnak szociális segélyt, mint unnakelőtte. Ha ehhez hozzáveszi az ember, hogy önállóságuk utolsó esztendejében álig százezer forintot költhettek el, látnivaló, hogy jó lóra tettek. Húsz tanácstagjuk közös álláspontot alakít ki a kéleshalmi ügyekben, s panaszos szót sem László József jánoshalmi párbtibkár, sem Harcéi János tanácselnök, de még Kelle György vb-titkár sem hallott. Se tőlük, se mástól. Sőt, a párttitkár mind azon győzködi Horváth Mihályt, bírná rá a kéleshalmi menyecskéket, hogy a jánoshalmi Hódiköt-höz járjanak dolgozni. Csak könnyebb soruk lenne... ... Hát bizony! Kinkeservvel kapaszkodik a Lada a homokon. Maszatos fekete puli, nyakában ko,lánccal ugrik neki a kocsinak dühös csaholással. Varga Istvánék háza-tanyája ez. Fenyőfás, gémeskutas, szénaboglyás, kukori- cagórés, nyárikonyhás. Könnyű létra vezet a galambdúora — madár helyett két mókus éldegél benne. Sárgára meszelt, veran- dás a ház. Füstöl a kémény. Ez lesz Varga Veronika' nyolcnapos kicsi lány otthona. „Romantikus” — írom föl nagy hevülettel a jegyzetblokkba. Kistáján beleragad a Lada a folyós homokba, hiába a játék a kuplunggal, a gázzal, a sebváltóval. „Meg nehéz” — vésem oda a „romantikus” mellé. Illancs az Ulancs — 1979-ben is. Ballai József Járdacsúsztalaní tás A fagyos napo- ** kát megelőző egyik reggelen cipőt pucoltam az előszobában. A kefe- sutulás meghitt hangulatát feleségem zsémbelése törte derékba. — Kicsit odébb is kefélhetnél, nem gondolod? Beleporolsz a kávéba. Hogy kötözködé- sének még nagyobb nyomatékot adjon, beljebb hajtotta a konyhaajtót. Ettől — érthetően — fölszaladt önérzetem pumpája. — Emlékezhetnél a fizikából, hogy a cipőkefélés pora sohasem vízszintesen terjed, hanem függőlegesen ereszkedik alá ... Legfeljebb srégan. Nejem, mint any- nyiszoi. észokaimat ezúttal is merev némasággal utasította el. Stréber igyekezettel öntötte ki a duplákat, s miközben szürcsölgettük, hangosan gondolkodva részletezte munka utáni bevásárlási programját. Fújta, fújta a magáét, majd mintegy záradékként, kitért előző esti sikerélményére. — Végre csomagolt sót is tudtam venni... Csak ez meg annyira egybeköve- sedett, hogy talán baltával se lehet szétverni ... Na jó. Nem is gondoltam. hogy ez a só-hír meg is marad bennem. Hja, az emberi észjárás szeszélyes útjai kifürkész- hetetlenek. A jeges héten szerénységem lett társasházunk soros utcaseprője. Családi szempontból ez azzal a kényszerű előnnyel is jár, hogy ilyenkor sosem kell fám szólni: „Vidd már le végre a szemetet!'’ Mert közönséges napokon erre elég gyakran sor kerül, ilyen kitételek közlése mellett: „Nekem meg ne taposd még egyszer azt a szemetet! Tegnap is széthordtad a papucsod talpán a tojáshéj maszatját... Meg a vödröt is el- repeszted.” — Értik ugye, amit kedves párom az istennek se fog fel. Hogy tudniillik legkevesebb egy-egy napot megspórol az ember a szemétlehordással, ha célirányos tiprássaí összetömöríti a vödör tartalmát, amikor „először" megtelik. Na. szóval, utcasepréskor amúgy is nap mint nap a kukák mellett visz el a sorköteles takarító útja, nem kerül külön megerőltetésbe, ha a szemetet is lecipeli. Miért is ne szerezne az ember egy kis örömet a feleségének? No, de eme társadalmi munkám egy hószagú reggelen azzal a plusz tevékenységgel bővült, hogy a szeméttrógerolás, járdasöprés mellett csűsztalanítani is kellett az ónos esőbe takarózott flasztert. Mi erre a legjobb, már az óvodás gyerekek is tudják: be kell sózni a járdát. Mielőtt a dilemma egyáltalán felmerülhetett volna, hogy tudniillik honnan ve-, szék sót, már le is esett a tantusz elmém megfelelő kazettájában. Hát persze, ott találom a konyhaszekrényben. Gondos kis asszonykám a minap említette a sikeres beszerzést. Visszatrappoltam az emeletre, be a konyhába, s nyúltam a szekrénybe. A félrehúzott függöny mögött csakugyan ott villogott hófehéren egy öklömnyi só- kristály. Celofán zacskóban. Na — gondoltam — a többit már elhelyezte nejem a sótartóban; ennyi kimaradt. Ez pont elég is lesz 16— 18 méternyi aszfaltsózásra. Ismét alászálltam az utcára, és legalább olyan emelkedett érzésekkel, mint asnikor a magvető a barázdát járja, módszeresen elhintettem az öklömnyi sót. Rendkívül elégedett lélekkel, minthogy az alatt a hó is hullani kezdett, tehát annak gyors elolvadását is előkészítettem. ■*>Ahogy a régiek mondták volna — a derekasan végzett munka repeső tudatával tértem meg lakásunkba, ahol ak-l korra a család is ébredezett. — Milyen idő van? — hangzott az obiigát kérdés bejem ajkáról, majd, hogy a gyors tájékoztatást minden mozzanatról megkapta, igazi asz- szonyi anyagiassággal tudakolta. — Mennyi sót szórtál szét ? — Mennyit, menynyit .. . Mindet! — vetettem erélyesen gátat minden további firtatásnak. — Mindet? — hallottam még bátortalan, utolsó asszonyi szót, ám olyan elha- lóan. hogy az ügyet befejezettnek véltem. Egészen estig. IV/fikor hazatér- tem, jócskán lámpagyüjtás után, kedves kis famíliám csilingelő hahotával kísérte belépésemet. Kérdő ámulatomra nőm kérdéssel reagált. — Tudod-e, hogy mivel sóztad be reggel a. járdát? Mivel nem tudtam, újfent kacajra fakadva közölték, most már kórusban. — Porcukorral... Az volt az az „öklömnyi só". — Akkor fogtunk gyanút — fejtegette kimérten a fiam —, amikor az ' ismerős kutyasétáltatók egy- re-másra nézeteltérésbe kerültek ebeikkel á ház előtt: „Mi a fene leli ezeket, hogy ennyire nyalogatják' ezt a lucskos betont?!" r. i.
