Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET A JANUS PANONNIUS MÚZEUMBAN Frank Magda szobrai Frank Magda 12 évvel ezelőtt mutatkozott be műveivel Magyarországon, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. Ezúttal a Magyar Nemzeti Galéria (augusztus 14 —szeptember 2-ig) és a Janus Pannonius Múzeum (szeptember 7—30-ig) közösen vállalkozott arra, hogy Frank Magda alkotásait Budapest és Pécs művészetbarát közönségének bemutassa. A művész a kiállításokkal egyidőben a villányi szobrásztelepen dolgozik, hogy elkészítsen és a szoborparknak ajándékozzon egy művet. Emlékezésül a hazai kapcsolatokra, a hazai kiállításokra. Frank Magda erdélyi, kolozsvári születésű. Gyermekkori ismerősei a faragott székelykapuk, tornácok. a fafaragó népművészek. Emlékül talán észrevétlenül azonosult művészetében, a modern európai szobrászat tanulságával. Argentínába kerülve, ismét találkozott a népművészettel. Ez a találkozás már tudatos, felfedező erejű volt. Művészetébe fogadta, sajátosan szelektálva a motívumok között. azt, ami kifejező igényének, s a hazai folklórhoz kötődő érzelmi világának megfelelt. Frank Magda életműve a kifejezésért folytatott következetes munkában alakult egyénivé. Ennek a sajátos, egyéni hangnak, talán legjellemzőbb tulajdonsága a humánus tartalom. A konstruktív szerkesztésű, geometrikus építésű szobrok, a legtöbbször emberi hivatkozásúak. konkrét, vagy elvont utalásokkal az emberről szólnak. S a művésznek határozott meggyőződése, hogy szobrok nélkül szegényebb lenne a világ. Szépen faragott, hajlott ívű fafigurái, monumentális, rusztikus felületű emlékművei, térszobrai, játékos kedvet idéző színes oszlopsorai bizonyítják —, valóban sokkal szegényebb lenne. TÁRNÁI LÁSZLÓ: vészfék amikor elveszett az az egyetlen perc voltál-e már úgy hogy benned mozdulatlanná dermedtek az évszázadok meghúztad a vészféket és vártad a használhatatlan időben rászabott büntetést de akkor sem némaságodért vágtak torkon hanem hogy fejed előre-hátra meginogjon voltál-e már úgy hogy később tükröd is • erre fegyelmezted a hányinger nélküli szédülésig mert jól érezted magad fejed hintájában egyre gyorsabban lökve lényed visszafelé a megbocsáj tható gyermeki öntudatlanságba voltál-e már úgy hogy a hinta száguldásából kirántott a vészfék s rádköszöntött ismét az az egyetlen perc. Az évfordulós kiadványokról olykor fel-fel bukkanó vélemény, hogy „ünnepiék”, telkit a mindennapi munkában nemigen használhatók. A felületes ítéletnek legtöbbször ellentmondanak a könyv alakiban megjelent munkák. Különösen jelentőssé vált az utóbbi években a történettudomány művelőinek és a könyvki- adónaik a kapcsolata. A Kossuth Könyvkiadónak is fontos törekvése, hogy a nemzeti történetírás a szocialista tudatképzés egyik eszköze legyen, s ezért jó néhány tartalmas, a ma emberét érdeklő munkát jelentetett meg. Hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulójára került a könyvesboltokba Pintér István a „Magyar antifasizmus és ellenállás” című tanulmánya. A szerző a hazai ellenállás történetileg sajátos vonásait rajzolta meg tudományos alapossággal, élvezetes módon. A múlt évben Hajdú Tibor a mítoszok és legendák hőse helyett egy vívódó embert, morális szilárdsággal, erkölcsi tisztasággal felvértezett történeti egyéniséget idézett. fel Károlyi Mihály életrajzában. Most Kővágó László „A Magyar Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés” című munkáját olvashatjuk. A szerző célja, hogy a történelmi valóság feltárása a Duna-medencében élők közös érdekében jusson érvényre. Módszerére ezért is jellemző, hogy az első magyar szocialista államnak a nemzeti és nemzetközi feladatok megoldására irányuló erőfeszítéseit együttesen vizsgálja. Az első világháború végének nemzetiségi viszonyait elemezve Kővágó László rövid öszefoglaló képet fest arról az időszakról, amikor az elöregedett nagy történelmi államalakzat helyiébe a független kisebb nemzeti államok léptek. A magyar polgári demokratikus forradalom elkésett nemzetiségpolitikai elveinek megvalósítását mi sem bizonyítja jobban, mint a tanulmányiban Jászi Oszkártól idézett mondat: „Bár kezdettől fogva éreztük, hogy mi, a forradalom vezetői, nem vagyunk a helyzet urai, nem tartottuk feladatunkat megoldhatatlannak, mert bíztunk az entente közvélemény demokratizmusában és pacifizmusában, s főleg Wilson elnök nemzet fölötti politikájában." Rövidesen rá kellett jönniük, hogy a szomszédos államok és a nemzetiségi lakosság nagy többsége éppen úgy szembeáll velük, mint a párizsi békekonferencia. A Tanácsköztársaság 133 napja túl rövid idő volt ahhoz, hogy számottevő eredményit mutassanak fel az egykori monarchia népeinek egymás közti viszonyéban. Ehhez hozájárult a munkás- mozgalom gyermekbetegsége, illetve bizonyos illúziókba vetett hit is. Nem ismerték eléggé Lenin álláspontját a taktikai kornp- romisszumak jótékony voltáról, s nem érvényesítették Marxét a fejlődés egyenlőtlenségéről. Többen azt vallották, hogy a győztes proletárforradalom automatikusan megoldja a nemzeti kérdést; ha megszűnik az osztályéi - nyomás, nem lesz itöbbé nemzetiségi elnyomás sem. A proletariátus nemzetközi diktatúrája eltünteti a nemzetiségi súrlódásokat is, megszűnnek a bizalmatlanságok, bekövetkezhet a nemzetek gyors egymáshoz közeledése, majd összeolvadása, amit betetőz az állam elhalása. Törté- nedmi tapasztalatok hiányában nem láthatták, hogy az évszázados gondolkodás megülepedett nyomait csak hosszú küzdelem árán lehet eltüntetni és az eredmény jórészt attól függi, milyen következetességgel vívják ezt a harcot. A hibák, a gyakorlati bizonytalanságok ellenére is a tanácshatalom erőfeszítései a magyar történelemben addig egye- ■ dűl állók voltak. Az új tartalmat nyert nemzetiségi politika a Tanácsköztársaság politikájában a nemzetközi proletárforradalomért vívott harc részévé, a Duna-völ- gyi népek szocialista együttélését elősegítő kérdéssé vált. A tanácskormány a nemzetiségekre vonatkozó rendeletek sorát hozta: a nemzetiségek nyelvét (kiemelték hátrányosan megkülönböztetett helyzetéből, minden nemzetiség országos tanácsot alakíthatott „műveltségének fejlesztésére” stb. Pezsgő nemzetiségi élet kezdődött, amely a jövőt illetően biztatónak ígérkezett. Kővágó László nemcsak az eseményeket követi, hanem az akkor . megfogalmazott — még ma is olykor felvetődő — úgynevezett kényes kérdésekre is választ ad. A Szlovák Tanácsköztársaság — magyar hódítás vagy internacionalista segítségnyújtás című fejezetében a szlovák proletárál- lammal röpke időre szóló kapcsolatunkról ír. Másutt meggyőzően cáfolja azokat a nézeteket, melyek szerint a forradalom csak nemzeti érdekeket védett. Bizonyítja, hogy „1919 tavaszán a nemzeti kérdés Magyarországon a szocialista forradalom győzelmét elősegítő tényező volt.” A szerző a nemzeti-nemzetiségi problémakör alapos ismerője. A történeti események ismeretében, levont elvi következtetései — meggyőződésünk szerint — nemcsak a múlt jobb megismerését, hanem napjaink eseményeinek mélyebb megértését is elősegítik. Komáromi Attila TÓTH-MATÉ MIKLÓS: A lóca Eladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját Pestre. — Jobb itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégiscsak idegének, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás. Az öregember sóhajtozva szösz- mötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig- a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát, és megszokja a pesti életet. — Hát ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak. Öntözte a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le bevásárolni a közértbe. — Az a baj ezen a Pesten — mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel sem lehet amúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az embernek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia — itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka között a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodóban van. és behunyt szemmel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a deszkáról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást, és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodás korában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhában meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet. Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt a régi ház előtt, és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát. — Lócát? — képedt el a mérnök. — Minek? — Hát aminek a lócát csinálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már? — Dehogy felejtettem, de az régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más; az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-kimegy, aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el, hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni. Jó ülés esik rajta — állapította meg elégedetten, és a kora őszi napsütésben elnapozgatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő. Ilyenkor megszólította az embereket is. Megkérdezte honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket- másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne siessen. Fújja ki magát egy kicsit. A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni, vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban, úgy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom csupán. Aztán jött a tél, és' sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé. — Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor elgondolkodom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, de hát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne bej. ha egy kicsit összébbszorulnánk. Hidd el. még az se lenne baj ... He eljön a tavasz, én bizony csinálok egy nagyobb lócát! De már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt. Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz. hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok között meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá. BESZE IMRE Anyám Ha várta már a hajnali, sípszót nevető vonat, csendesen ébredt, gyorsan öltözött. Villanyt sem gyújtott, kapkodta magára a mindennapos gondokat. Negyvenszer ezer szál hajának a fele ezüst volt — naponta újabb fehér szál haj bújt kendője alá, míg a rézkilincset búcsút suttogva, puhán lenyomta. Indult, hogy este visszatérjen másnapi jóval megrakodva, indult, hogy harmincnégy barátnő nevetésében gondját mosolyogja. Indul ma is és holnap is. Nevétől nem hangos rádió, vezércikk. Nevét csak akkor ejti ki a főnök, ha egyszer-kétszer őt is megdicsérik. Könyv a nemzetiségi kérdésről
