Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

1979. július 15. • PETŐFI NEPE • 5 A mesemondó múzeumigazgató „Meglakom én még Kecskemétet...” SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MÓRA FERENC „Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz...” Költőnek indult, versíróként lesz a Petőfi Társaság tagja, a Félegyházi Hírlap közli első írá­sait. Tanárnak készült, de már 1902-ben újságíró, a Szegedi Napló munkatársa. És jó barátja a nála tizenhárom esztendővel idősebb Tömörkény Istvánnak, akinek aztán utódja is lesz: 1917- től ő a Szegedi Somogyi Könyv­tár és múzeum igazgatója. De már 1904-ben könyvtáros és köz­ben szerkesztő, országos hírű la­pok munkatársa; a Világ, majd a Magyar Hírlap ad helyet a szá­zad húszas éveiben írásainak. Csodálatos mesélő volt. Igaz meséket szedett versbe — első je­lentősebb ilyen írása 1903 kará­csonyára jelent meg: Az arany­szőrű bárány, de a húszas évek derekára már kiteljesedik alkotói pályája, és a meseköltő, az új­ságíró, az ifjúsági irodalom va­rázslója — a felnőttek közé lép. Regényei — ha nem is hagytak oly nyomot, mint a Nyugat óriá­sainak munkái — érdekes szín­foltjai a magyar irodalomnak. Első nagyobb lélegzetű munká­ja, A festő halála eredetileg egy Tápé határában megölt festő ba­rátjának akart emléket állítani, de az írás közben tormálódó cse­lekménynek végül is ő maga lett a főhőse. S témája, hogyan vias­kodik az író a nyersanyaggal, hogy az ismert és ismeretlen ele­mekből történetet varázsoljon, lé­lektani regényt, amely a városi művész asszimllálódásából a rusztikusabb valósághoz fel tud­ja mutatni a tragédiát. Később — második kiadásban — e művé­nek, a Négy apának egy lánya címet adta, ezzel a címmel vált híressé. Móra rengeteget dolgozott, 1905-től 22-ig Pósa Lajos Én Új­ságom című gyermeklapjában több mint ezer írása jelent meg, és közben rengeteg más cikke a ko­rabeli lapokban. Neves publicis­ta, ő szerkesztette a Szegedi Naplót, az ország szinte egyetlen pacifista lapját — a háború első éveiben! Felségsértési port indí­tanak ellene. Lélkesen üdvözli hát a forradalmat, s ha később, az Ének a búzamezőkről című regényéből (ami 1927-ben jelent meg) az derül, is ki, hogy Móra nem tudja elképzelni a paraszti világ forradalmi átalakulását, mert ő a hagyományok pat­riarchális őrzőjét látja a paraszt­ban — 1918—19-ben vezéralakja Szegeden az új eszméknek. Hi­szek az emberben című írásában hitet tesz a szocializmus mellett, Memento című cikkében pedig üdvözli a proletárdiktatúrát. A bukás után az író visszatért pol­gári, radikális eszméihez, de üldö­zött ember, és ez sokáig elkíséri, még 1922-ben is vád alá helyezik nemzetgyalázásért. Ekkor írja Hannibál föltámasztása című kis­regényét, a kor gyilkos-keserű szatíráját, amely azonban csak 1949-ben, a felszabadulás után jelent meg. Az Ének a búzame­zőkről mellett a legismertebb re­génye egy történelmi munka, a Diocletianus császár korában ját­szódó Aranykoporsó, egy helyzet­tragédia, ahol a konfliktus a so­rozatos félreismeréseken keresz­tül jut el a tragédiáig. A kor jel­lemábrázolása szándékoltan anak­ronisztikus. Mai emberek szerel­mi története egy távoli világba helyezve. Ennek a távoli világnak tárgyi rajzát a lehető legponto­sabban adta vissza a műveltség­élménnyel teli tudós múzeum­igazgató. Ahogy Illés Endre írta a regény ■ megjelenésekor, egy „Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régi­ségtan”. „Mögötte a fene az olyan ku­tyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra” — moindta volt Tömör­kény István Móra Ferencnek, amikor először küldte ki a föld alatti utazásra az alföldi buckás tájra az ifjú múzeumőrt, s az sza­badkozott, hogy nem ért hozzá. Beletanult. Tudósa lett, a magyar föld őrzötte öreg múltnak. Hasz­nálta is ezt a tudását, élt is vele, sok-sok írásában. Móra regényeit állítottuk emlé­kezésünk középpontjába, mert az közismertebb, hogy a kis terje­delmű prózai írásokban, mesék­ben, tárcákban, cikkekben, elbe­szélésekben érte el igazi csúcsát. Élete teljes lenyomata, a sze­gényparaszti alapélménytől, a ré­gész, az ásató múzeumigazgató, a tudós és a harcos újságíró él­ményéig mind ott van ezekben a kis írásokban, Kis rövid terje­delmű tárca-mesében Mikszáth mellett a legnagyobb volt. De míg Mikszáthot az ember, a tár­sadalmi lény ihlette meg mindig —, Mórát nagyon sokszor a mű- vellségélmény, a szépirodalomban kicsapódó kultúra. Nagy polihisz­tor volt. „Minden megismerés makacs keresője” — írta róla Ka­rinthy Frigyes. Ha csak ifjúsági műveket írt volna, azok is hal­hatatlanná tették volna, de ő an­nál sokkal többet tett. írásainak összessége, életműve a század el­ső harmadának hiteles lenyomata. Sx. M. A szegedi írót kecskeméti ba­rátainak aggódó szeretete is segí­tette a gyilkos kórral vívott küz­delmében. Az 1933 októberében kiskunsági olvasóinak jókívánatait tolmácsoló újságíró — feltehetően Tóth László — „élmény gyanánt őrizheti azt az órát, amelyre a vigasztalás szép szavaival indult, s melyről Móra Ferenc pihentető, bölcs és vidám humorának aján­dékaival távozhatott”. (Kecske­méti Lapok, 1933. október 13.). Jó hírek táplálták a reményt. „Most jelent meg az Ének a búzamezőkről holland kiadása, és készül az Aranykoporsó fordítása, Szeged rendkívüli közgyűlésen fogja díszpolgárrá választani. A doktorok és barátok abban re­ménykednek, hogy Móra Ferenc a hó derekán meg is jelenhet a közgyűlés színe előtt.” Szinte biztosra veszi, hogy ok­tóber második felében ismét át­veheti hivatalát, de ódzkodik a közgyűléstől, mindig viszolygott a „dísztől”. .Jól sejtette a látogató, hogy annál inkább örülne, egy szüreti kikapcsolódásnak. — No, lám. ez helyes gondolat. Első utam igenis Kecskemétre visz ... Már állítjuk is össze a szüreti étrendet. Móra Ferenc meséinek, elbeszé­léseinek, ifjúsági regényeinek te­kintélyes hányada ma is idősze­rű, immár klasszikussá vált al­kotás. Betűország virágoskertje című olvasókönyve egykori elemi is­kolások tömegét nevelte helytál­lásra, erkölcsi tisztaságra és ter­mészetszeretetre. Zengő ABC-je ma is hasznos olvasmánya a kis­iskolásoknak. Munkái nemzedé­kek irodalmi ízlését fejlesztet­ték, az irodalmi élménynyújtás nemesen egyszerű eszközei voltak, de azok napjainkban is. Meséiben olyan meghitt lég­kört tudott kialakítani, olyan va­rázslatos hangulatot képes terem­teni, hogy a mesét hallgató, vagy olvasó gyermek előbb-utóbb a cselekmény részesévé, szinte a mese szereplőjévé válik. Ezt az érzelmi azonosulást nemcsak vonzó, érdekes, sokszor megható témaválasztásával éri el, hanem a gyermekiélek ismeretéből faka­dó művészi magatartásával, ke­délyes közvetlenségével, anekdo- tikus, finom humorával, s a leg­több alkotásán átragyogó humá­numával. Meséiben, elbeszélései­ben valamiképpen ott rejtőzik mélységes ember- és természet­A „zordon időkben szívének lángjainál” melegedők nevében a „gyors felépülés jóleső tudatá­val” távozó újságíró hasztalan várta az ígért látogatást. Katona Józsefről tervezett re­gényéhez sem gyűjthetett adato­kat a hírős városban. Egy le­mondó, a bajokban is optimista levél érkezett helyette. Tóth László, a címzett, a Kecskeméti Lapok 1933. december 24-i szá­mában közölte a — tudtommal — azóta sem emlegetett epistolát.­„Kedves Lacikám, nagyon ha­ragszom magyar druszádra — Magyar Lacikát értem —, hogy azt a régi beszélgetést akkor írta meg a Magyar Hirlapban, amikor már régen elvesztette aktualitá­sát. Én megint fent vagyok — rangrejtve — egy pesti szanató­riumban, mert ott tartok erő te­kintetében, ahol az innen-onnan háromhónapos operáció idején. Utána Szegeden összeszedtem az elvesztett 20 kilóból hatot, de az utolsó három héten megint neki­láttam a rohamos fogyásnak, s most úgy a 62 felé csúszkálok. Tán még ennél is rosszabb az, hogy az a hosszú nyavalyáskodás most már majdnem idegessé tett. Hu a lapjaimban ki nem adnám mérgemet, azóta már bizonyosan ideges volnék. Szóval most békén hagyjuk a Katona takács fiát. A rádiófelol­szeretete. A nagyhatalmú sündisz­nócska, a Versenyfutás, a Sün­disznócska lovagol, A kéménysep­rő zsiráfok és más mesékben az állatok mókája, játékos tréfája mögött az író bölcs életismerete, és kiforrott élettapasztalata hú­zódik meg. A reális alaphelyze­tekből indított elbeszélések cse­lekményét mindvégig hiteles kö­rülmények között szövi tovább, elsősorban Panka lányáról, majd később határtalanul szeretett uno­kájáról, a Vademberről”. A gyermekkor és a szülőföld, Kiskunfélegyháza, az író számára ugyanazt jelenti. S ahogy írói élményeinek kincsesbányája gyer­mekkora, ezzel egyben félegyházi emlékeit is idézi. „Mint író ettől a várostól kaptam egyéni vere- temet, innen származnak írói cél­jaim. Az alakjaim is hiába szö- gediek, azok valóban félegyhá­ziak. Az én írásaimban félegy­házi nap süt, félegyházi szél fúj, félegyházi sárgarigó fütyül. Ettől a várostól kaptam a kiskunok nyers, nyakas makacsságát is. És az igazi életemet, áloméletemet itt is élem mindig.” De innét erednek a magyar szabadságmoz­galmak fényes korszakait ábrázo­ló írásai is, a negyvennyolcas hagyományokat hűségesen őrző vasást még csak győztem, ott nem látott senki tántorogni, de azóta fogytam három kilót. Per­sze, ez mind nem jelenti azt, hogy én most már mindig beteg­internáló táborban élek, a hátra­levő éveim is egészségem rende­zésének fogom szentelni. Meg­lakom én még Kecskemétet, a még Tóth Laciék vendége, hogy felbecsülhessem a család gyara­podását és hiteles információim legyenek a magyar sakkélet mai stádiumáról. Ha nem hóhullás­kor, szőlőfakadáskor, puliúszta- táskor, vagy birkanyíráskor. Min­denesetre olyankor, amikor már senkinek nem leszek nyűge a dié­támmal. öleléssel a tiétek: Feri bátyátok'.” A svindli kurzus lovagjaitól destruktívként emlegetett nagy teremtő, alkotó, szervező, életet csírázó költő-művész tudós-tjép- nevelő soha, soha nem írhatta meg, hogy miként bajlódott a ta­kácsmester fia a körülmények­kel, soha sem ízlelhette meg a szikrai szüret hangulatát, még a következő szőlőfakadást sem ér­te meg. Mindössze ötvenöt év ju­tott számára. Heltai Nándor családjából, és mestereitől: Orosz takácstól. Holló asztalostól, Sallay szűcstől, Kese kalapostól, Bajáki tanítótól, Zólyomi tanár úrtól és Holló Lajostól, Félegyháza 1848-as követétől. S talán legkedvesebb történel­mi hőse Mátyás király, akinek alakját egész mondakörrel szőtte körül, s a legendás király igaz­ságosságát, emberségét, a nép melletti kiállását követendő pél­daként állítja az olvasók elé. De hasonló kicsengésű, politikai cél­zatú ifjúsági regénye A rab em­ber fiai, a Mindenki Jánoskája, vagy a Csilicsali Csalavári Csala- vér, amelyek a gazdagok és sze­gények örök ellentétét jelenítik meg, hatásos, művészi formában. Móra Ferenc szerényen így összegezte önnön írói hovatarto­zását: ....... kolompszó vagyok a m agyar mezők felett; de fáradt emberek ezt is szeretik hallgatni néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de amíg az ég, meleget tud adni egyszerű embereknek”. Tegyük hozzá: meg a gyerme­keknek. Dr. Losoncz Mihályné MMmmm S unt lacrimae rerum. Sírni tudnak a tárgyak — írta kétezer éve a római költő, Vergilius, és énekelte a század elején ilyen című költeményében Babits Mihály. A múzeum, min­denfajta múzeum, abból a meg­győződésből született, hogy a tár­gyak beszélni tudnak. Vallanak, tanítanak, intenek. Móra Ferenc írói látásmódját is — öntudatlanul tán — átha­totta a szemlélet, amely szerint a tárgyak élnek, ember módjára viselkednek, lelkűk van, beszél­nek. Emlékezzünk csak legna­gyobb sikerű gyermekregényére, a Kincskereső kisködmönre. Mindjárt az elején a körtemuzsi­ka olyan különös zeneszerszám, amely csak addig szól, míg jó gyerek fújja. A kisködmön addig csodatevő, amíg a gazdája igazat mond. A tárgyak így á viselő­jükkel, használójukkal egyenran­gúak, emberiesítettek; megítélik az emberi jót, elítélik a rosszat. A kajla kalapban is ilyen erő lakozik és a sarkantyús csizmá­nak is megvan a mondanivalója, tanítása a viselő számára: a nagy- zolást ítéli el. Móra Ferenc szülőháza és a benne újjárendezett kiállítás szintén a tárgyak tanításának bi­zonysága. Maga a ház évszázad­nál régibb múltjával arra a ma már szinte fölfoghatatlan sze­génységre emlékeztet, amely mil­liók osztályrésze volt valaha, s amelyből a nagyon kevesek kö­zött Móra Ferenc óriási áldoza­tokkal, küzdelmekkel, elnyomha­tatlan tehetségével a magyar szel­lem, az irodalom csúcsára emel­kedett. ötven évvel ezelőtt, ami­kor szülővárosa díszpolgárává vá­lasztotta őt, Magyarország törté­netében példátlan módon, még az író életében, sőt élete delén, ötvenedik esztendejében, már­ványtáblával jelölték meg a Daru •A Móra-emlékház felavatásán el­hangzott beszéd. utca 9. sz. házat. Abban a hi- szemben, hogy ő ott született. Most negyedszázada azonban Fél­egyháza tudós kutatója, a Móra család félegyházi életének föltá­rója, Mezősi Károly anyaköny­vekből és levéltári adatokból be­bizonyította, hogy Móra Ferenc nem a Daru utcában, hanem itt, az egykori I. tized 52. számú házában, a későbbi Szarvas utca 15., a mai Móra Ferenc utca 19. sz. házban látta meg a napvilá­got. ­Rövid ideig laktak Móráék eb-. ben a házban. Első, Ferenc nevű gyermekük 1874-ben még a mai József Attila utcában született, s ott is halt meg 1878-ban. Ke­véssel a második Ferenc, az író születése előtt költöztek ide. Fél évvel később, 1880. februárjában még ugyanitt halt meg a nyolc­éves László fiuk, de 1881-ben Ma­rika húguk, akinek szintén korai haláláról a Szépen szóló muzsika oly megrendítően emlékszik, már a Daru utcában született. Mind­össze kétéves lehetett Móra Fe­renc, amikor elköltöztek innen. Érthető tehát, ha semmi emléke sem maradt erről a házról, hi­szen mire értelme kinyílt, mire beszélni kezdett, már a Daru utca világa ölelte körül. A Daru utcai ház éppen az el­múlt napokban tűnt el a föld színéről. Elvesztettünk egy em­lékhelyet, de Mezősi Károly jó­voltából és Félegyháza vezetőinek megértő áldozatkészségéből nyer­tünk egy kétszeresen is értéke­sebbet. Nemcsak azért értékesebb, mert hitelesen ez a szülőház, ha­nem azért is, mert eredeti álla­potában helyreállítva egyszer­smind a száz év előtti népi építé­szet utolsó példánya ebben a vá­rosban: értékes, az utókor szá­mára megőrzendő népi műemlék is, a Hattyú-ház mellett Félegy­háza legjelentősebb irodalmi em­lékhelye. A tárgyak megszólalnak, be­szélnek. Csak érteni kell a szava­kat. A bent látható kaszaszék is, Móra Márton egykori szűcseszkö­ze, szintén vallomást tesz az utó­kornak. Tanulságát maga Móra Ferenc írta meg Az édesapám fejfái című emlékezetében. Ami­kor Móra a szegedi múzeum munkatársa lett, első néprajzi gyűjtőútja 1906-ban szülővárosá­ba, még pontosabban a szülői házba vezetett, összeszedte és be­vitte a szegedi múzeumba az öreg szűcs szerszámait, a pusz­tuló mesterség emléktárgyait. Elkérte apjától a kaszaszéket is. Móra Márton jó szívvel adta, ám a fia nem akarta ingyen el­vinni. Az öreg szűcs elébb jót nevetett az ajánlaton: „Hát csak nem gondolod, hogy ilyesmit pén­zért adok a fiamnak?” Nem ne­kem adja, apám, volt Móra Fe­renc válasza, hanem a múzeum­nak. Mintha kivinné eladni az ócskapiacra. Vasa is van, fája is van, hát csak ér valamit. „Nem, fiam, aki nekem már semmit se ér, azért nem fogadok el pénzt senkitől.” „Én pedig ingyen nem viszem el.” „Én pedig pénzért nem adom.” Így huzakodott apa és fia, majd végül Ferenc elővet­te a pénztárcáját. „Ehol van érte négy forint, ni. Ennyit megadná­nak érte a zsibpiacon is.” „Mi­csoda? — kapta föl apám hara­gos megütődéssel a fejét. — Négy pengő? Nem lehet úgy lecsökken­teni a szűcsmesterséget, fiam. öt pergő ennek az ára. Vagy ingyen odaadom, vagy öt pengőt fizetsz érte, de árán alul el nem veszte­getem.” Ez Móra Márton jellemképe, ahogy a kaszaszék elmeséli. De van tárgy, azt is bevitte Móra Ferenc a szegedi múzeumba, amely az édesanyjának arcképé­hez szolgál jellemző történettel. Móra Márton és Nyeszo Juhász Panka az ellentétek vonzásának törvénye szerint kötött házassá­got, és élt le fél évszázadot együtt. Móra Márton zömök, pirosarcú, kerek képű, nevetős szemű, bo­hém, nótás, táncos. István fia örökölte természetét. Ferenc meg az anyjáét. Móra Mártonná ha- lovány képű, szögletes arcú, vé- konycsontú, madárhúsú, maga­sabb a férjénél, barna, melegné­zésű szemmel; sohase táncolt, so­hase dalolt. Tíz gyereket hozott a világra, s hetet éltemetett még kiskorában. Menyasszonyi ládáját fia jóvoltából őrzi a szegedi mú­zeum. Móra Ferenc az Ének a búza­mezőkről című regényében sejtet meg egy másutt sehol nem emlí­tett tragikus mozzanatot szülei­nek életéből. Nagy bánata volt az édesanyjának, de szótlanul vi­selte. Söpörte a szobát, mosta a kis ruhákat, sütötte a kenyeret, fésülte a gyerekeket. Egyszer azonban délben nem a konyhá­ban rakta meg a tüzet a vasláb alatt, hanem bent a szobában, a tulipános láda tetején. „Szépen széttördeste a száraz venyigét, kupacba rakta, meg is gyújtotta, pedig a kisfiú is ott ült a láda tetején, és nem is kapott észbe, csak akkor, amikor már nemcsak a láda teteje égett, hanem a kis­fiú ingecskéje is. Móra Istvánnak egy novellájából tudjuk Juhász Anna bánatának okát: unokahú­ga, István dajkája, Nyeszo Mo- dol vetett szemet Móra Márton­ra; ettől a fájdalomtól vesztette el ítélőképességét egy pillanatra, a szenvedését magába fojtó asz- szony. Az égett födelű menyasz- szonyi láda is fest olyan jellem­képet Móra Mártonnéról, mint a kaszaszék Márton szűcsről. Móra Ferenc is megvallotta, hogy a befelé síró fajtából való. Az anya fajtájából. A félegyházi szegényekéből. Akiknek világából kiemelkedett, s akiknek öröksé­géből nagyszerű életművet alko­tott az egyetemes magyar kultú­ra gazdagítására. Művészetének két nagy értéke vitathatatlan: haladó, demokratikus világnézete és pompás, ízes magyar nyelve. Erről írt, beszélt többször is. „Nem találok benne különös érdemet,. írta, hogy magyar író létemre tudok magyarul, s ha van benne érdem, az sem az enyém, hanem az anyámé, apámé, akik beszélni tanítottak.” ötven éve meg itt, Félegyházán vallotta: „Engem Félegyháza tett íróvá — amit le se szeretnék tagadni —, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta.” „Nekem Fél­egyháza jelenti apámat, az ő de­rűjét, és az anyám simogató ke­zét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig ...” Ezt a hűséget jelképezi a Faze­kas István és Zalatnai Pál hozzá­értő és ízléses kiállításával a Móra-emlékház: a szellem maga­sába emelkedett író hűségét az egyszerű,' szegény szülőkhöz, a családhoz, a félegyházi néphez, a szülővároshoz, a hazához. Kívá­nom, hogy mindazok, akik majd elzarándokolnak ide, irodalmunk e nevezetes kegyhelyére, Móra Ferenc útjából és életművéből ezt a hűséget vigyék magukkal kö­vetendő példaként. Péter László kandidátus \ Hűség a szülővároshoz'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom