Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1979. április 4. Három szép évtized A szakma becsülete Tóth Mária tizenhét éves volt, amikor felvették első munkahelyére, a kecskeméti városháza közellátási hivatalába. A hivatal- vezető éppen beteg volt, s amikor visszajött, indokolás nélkül, azonnal el is bocsátotta. Rosszul esett, mert akkor 1942-t írtak, s nagy volt a létbizonytalanság. A szerencse azonban .mellé állt. A hat hét felmondási idő alatt revíziót kapott a hivatal és sok hibát találtak. A felvett jegyzőkönyvben viszont Tóth Mária munkáját külön megdicsérték pontosságáért. Erre aztán a hivatal- vezető gyorsan visszavonta az elhamarkodott felmondást. Így kezdődött Tóth Mária — aki közben Mócza Lajosné lett — pályafutása. Szinte személy szerint ismerte a város lakosságát, hiszen az élelmiszerjegyek kiadásával foglalkozott. A felszabadulás után, 1949-ben, újabb változás történt életében. Áthelyezték a közellátási felügyelőséghez. Járta a megyét, éjfélekig, sőt legtöbbször még vasárnap is dolgozott. Azután újabb áthelyezés a Terményforgalmi Vállalathoz pénztárellenőrnek. Üj munkakör, újabb követelmények. Elvégezte a mérlegképes könyvelői tanfolyamot. Ellenőrzései során, ha hibát talált, inkább tanított, mint büntetett. Merőben új munkaterületre került 1957-ben, a Kiskunfélegyházi Vágóhíd Vállalathoz belső ellenőrnek. Ez már ipari terület volt, s ekkor mondott végleg búcsút a közigazgatásnak. Hamarosan beilleszkedett a vállalati szervezetbe, megismerte annak felépítését, ügyrendjét. Jó szakember hírében állt, mert kirendelték más húsipari vállalatokhoz — még a budapestihez is — ellenőrzésre. A hatvanas évek közepén — a megyei iparfejlesztés felgyorsulásának kezdetén — még mozgalmasabbá vált az élete. A Petőfi Nyomdába helyezték belső ellenőrnek, de amolyan mindenesféle lett, ha kellett a főikönyvelőt is helyettesítette. Itt volt alkalma megismerni a vállalati gazdálkodás legapróbb részleteit is. S amikor 1967-ben a megyei vezetésnek a Ruhaipari Vállalattal, illetve akkor már Habselyem Kötöttárugyárral voltaik gondjai és főkönyvelőre volt szükség, ismét Mócza Lajosnéra esett a választás. Igaz, a Habselyemben azt mondták: — mindenkit odatehetnek főkönyvelőnek, csak nőt ne. Három hónap múlva már más volt a véleményük. Ez az időszak egész embereket kívánt a vezető posztokra. A megyei párt- és tanácsi szervek a III. ötéves terv fontos célkitűzéseként határozták meg a foglalkoztatási gondok, ezen belül a nők munkába helyezésének megoldását. A Ruhaipari Vállalatot tanácsi kezelésből 1967-ben vette át a Habselyem Kötöttárugyár. Az üzem Kecskeméten három egymástól távol eső kis telephelyen dolgozott. A nagyvállalat fejlesztési tervei szerint 2500 dolgozót foglalkoztató gyárat akartak a városban építeni. S hogy erre mégsem került sor, az annak tudható be, hogy a kormány vidéki ipartelepítési politikája nyomán számos más üzem is Kecskemétre települt, a meglevőket pedig jelentősen bővítették. A beruházás azonban annakidején gyors ütemben folyt, s ennek köszönhető a város korszerű, szép üzeme a Habselyem Kötöttárugyár III. számú gyára. A hatvanas évek végén a régi üzem létrehozásában és vezetésében nagy érdemeket szerzett igazgató, Strasser József nyugdíjba vonult. Helyére a főkönyvelőt, Mócza Lajosáét nevezték ki. Termelni és építkezni. A feladat egy férfi részére sem könnyű, Móczáné azonban megbirkózott vele. A gyár dolgozói lelkes kollektívát alkottak, s a munikaver- senyben mindig kezdeményezőként léptek fel. Nagy részük volt abban, hogy a Habselyem Kötöttárugyár a III. ötéves terv időszakában háromszor nyerte el a Minisztertanács és a SZOT Vörös Vándorzászlaját. 1970-ben a párt X. kongresszusa tiszteletére indult munkaversenyben a Kongresszusi Zászlót is, amelynek elnyerésére a kezdeményezés a kecskeméti gyárból a Komarov brigád felhívása nyomán indult ki. Ez a lelkesedés később sem lohadt le, s amikor már ötévenként adták ki a kitüntetést, 1975- ben is elnyerték a Minisztertanács és a SZOT vörös zászlaját. A gyárak közötti versenyben a kecskeméti 1971—1975 között kétszer kapott kitüntetést, ami azt igazolja, hogy a vándorzászló elnyelésében ismét jelentős szerepe volt. Közben az új gyártelep is felépült, és fejlesztése továbbra is folyamatban van. Bővítik kerek- egyházi telepét és nagy gondot fordítanak apostagi és soltvadker- ti üzemükre is. Szokták mondani, hogy a Habselyem Kötöttárugyár kimondottan női munkahely. Valóban, ennek megfelelően gondoskodtak szociális létesítményeiről, és az igazgatónő, ha kell személyesen jár el a bölcsődei, óvodai ügyekben. — Milyen érzéssel tekint visz- sza az elmúlt három évtizédre? Természetesen a felszabadulás utáni időszak az, amit a munkám és egyéni fejlődésem szempontjából a szívemhez közelállónak tartok. Szép volt, mozgalmas volt. Mindig megvoltak a magam elképzelései a közösségi célkitűzések között, amelyek valóra váltásáért dolgozhattam. Ezek munkámban és családi életemben egyaránt sikerültek, ezért sohasem maradt bennem keserűség. Nehézségek természetesen voltak, de megoldódtak. Egészséggel is bírtam, sohasem voltam még például táppénzen. — Ügy tudom, rövidesen eléri a nyugdíjkorhatárt.- — Jövő év végén ■ nyugdíjba megyek. Mondták, hogy maradjak még, de volt jó néhány év, amikor a szabadságomat sem vettem ki. Van három unokám, élnek még a szüleim, és szeretnék többet lenni közöttük. — Végül is tehát elégedett élet- útjával. Minek, vagy kinek köszönheti ezt? — Már említettem a felszabadulást, amelynek egész népünk köszönheti felemelkedését. Ezenkívül sok nagyszerű emberrel dolgoztam együtt. A párt- és állami vezetők részéről mindig sok segítséget kaptam. Mégis, hogy minden nehézséggel meg tudtam küzdeni, azt édesanyámnak is köszönhetem, aki mindig mellettem állt, és segítette otthoni gondjaim megoldását. Mindig, amikor kitüntetést nyújtottak át, arra gondoltam, hogy ez az ő érdeme is. Nagy Oltó FIATAL ÜZEMMÉRNÖK HAJÓSON A termelőszövetkezet ösztöndíjasa volt Évekkel ezelőtt ugyanannak az iskolának a padjait koptattuk Pász- ti Józseffel, a fiatal üzemmérnökkel. így könnyen indult beszélgetésünk, de csak addig, míg ki nem fogytunk a közös ismerősökre vonatkozó kérdéseinkből. Annál inkább szabadkozott, amikor arra f kértem, magáról beszéljen. — Itt, Hajóson születtem, de gyerekfejjel már nekivágtam a világnak. Középiskolai kollégiumba, majd Szarvasra, az Öntözéses-Meliorációs Főiskolára kerültem. Az itteni József Attila Termelőszövetkezet ösztöndíjasa voltam, ide jöttem tehát vissza. Tele energiával, a főiskoláról hozott sok-sok élménnyel és némi tapasztalattal. Gyakornokként vezettem a paprikaszárító üzemet, majd a gabonatermesztési ágazatot bízták rám. Közben, hiszen végeredményben mégiscsak az a szakmám, mondogatni kezdtem, hogy meliorálni, öntözni kellene. Most a főagronómus mellett függetlenített beosztásban a termelésfejlesztés a dolgom. A meliorációs tervet már elkészítettük az Öntözési Kutató Intézet munkatársainak segítségével. Az első szakaszban két év alatt mintegy 1100 hektár javítását vettük célba. Szakmai szempontból tehát sikerült lépnem. De meg kellett tanulnom például, hogy a gyakorlatban nagyon sokféle dolgot kell figyelembe venni. A tapasztalt, idősebb szakemberektől tanulni azt, amit lehet és ahhoz hozzáadni, amit belénk oltottak az iskolában. Csak így lehet eredményt elérni. Érdekel a világ, az emberek és a fiatalok. Ezen a vidéken sok a nemzetiségi — német — család. Dolgos, szorgalmas emberek, akiknek a munkán kívül nem sok mindenre jut idejük, energiájuk. A fiatalok nevelése megszakad, amikor befejezik az általános iskolát és nem tanulnak tovább. Marad a KISZ, amely alkalmas arra, hogy valamiképpen összefogja őket. A legutóbbi programunk sikerének igen örültem. Ez egy vetélkedő volt, kedves, játékos dolgokkal kezdtük és mindenki besegített, aztán már nem volt nehéz áttérni a komolyabb kérdésekre. Amióta a tsz KISZ- szervezetének vagyok a titkára, többször voltunk kirándulni Is. Én is gazdagodtam egy szép kirándulás élményével. Tavaly a megyei apparátus javaslatára bekerültem abba a csoportba, amelyik három hetet töltött Kubában. A VIT után néhány napig még élvezhettük az ottaniak közvetlenségét, barátságát. Ilyen barátságosságot, közvetlenséget szeretnék tanítani, adni. az itteni, az én fiataljaimnak. Persze kapni is tőlük ugyanezt. _ * • G. E. Ki-beszaladgálnak még a fürge tavaszi szelek az üzemcsarnokba. Négy oldala egy-egy nagy nyitott kapu előttük, mert az új létesítmény vázára még csak a tetőt építették rá. Itt szerelik majd az Egyesült Villamosgépgyár bajai gyárának egyik leendő vezértermékét, a darukezelő berendezést, A vállalat a jelenlegi és a következő tervidőszakban bővíti a készülékgyártást, mert ezek a cikkei hosszabb távon gazdaságosnak mutatkoznak. 1985-ben már 1 milliárd forint értékű készüléket akarnak szállítani a hazai nagy- beruházásokhoz, illetve olyan neves felhasználóknak, mint a Magyar Hajó- és Darügyár, valamint a Ganz-MÁVAG. A partnerek az ÉVIG készülékeit saját gyártmányaikba szerelve jelentős mennyiségben exportként értékesítik. A bajai gyárat fejlesztő beruházás a készülékgyártás növelésével áll kapcsolatban, ugyanis ebből tekintélyes feladatot bíztak az itteni kollektívára. A már említett darukezelő ülésen kívül kábelgarnitúrák és újabb típusú kapcsolóberendezések meghonosítása az idei és a jövő esztendő tennivalója. Pár év alatt megkétszerezi termelését a gyár, automatizálás és célgépesítés segítségével. A darukezelő ülésnek — amit a daruk irányító részének is nevezhetünk — a komplett készítése ide kerül. Már most is szállítanak a gyárból teljes mértékben helyben előállított termékeket, de ezek még inkább csak az ismerkedést szolgálják. Viszont a darukezelő berendezések vasszerkezetét már tömegesen gyártják, bár a termelés „szalagra vitele” csak a beruházás befejezése után történik majd meg. Jelenleg az I. számú lakatosműhelyben áll össze a darukezelő berendezés készülékeinek „hordozója”, az ülés vasszerkezete a présműhelyből és a forgácsolóból érkező alkatrészekből. A komplett berendezésekbe az ÉVIG fővárosi készülékgyárában építik b# a bajai gyártmányokat. — Havonta száz darukezelő ülést készít a brigád — mutat egy félkész terméket Farkas Ferenc művezető és Juhász Sándor, az egyik itteni munkásközösség vezetője. A kis kollektíva a Vénusz nevet viseli. — Lakatosmunka ez a javából — vélekedik feladatukról a brigádvezető. — Ne is mondjam, hogy a minőségre milyen nagy gondot kell fordítanunk. Exportra megy majdnem minden darab, szocialista és tőkés országokba. A valódi lakatosmunkát — a két másik műhelybeli kollektíva mellett — hat tagjával végzi a Vénusz brigád. Juhász Sándor eredetileg mérlegkészítő volt, úgy képezte át magát. Kapots László, mint mechanikai műszerész mestervizsgát tett — otthon mellékállásban szolgáltató iparos —, s ezenkívül lakatosnak is vallja magát. Spaltenberger József és Halmai Ferenc a gépszerelők közül jött át lakatosnak. Gabler Ferencet. a legrégibb brigádtagot és Horváth Zoltánt, a legifjabbat, szintén mondhatni, hogy a feladatok tették lakatossá. Ennek ellenére a fiatalokból álló közösségnek nincsenek minőségi problémái. —• Évek óta selejt- és reklamációmentesen dolgozunk — tájékoztat Juhász Sándor. — Ez részben annak köszönhető, hogy kicsiben megvalósítottuk a Dolgozz hibátlanul munkarendszert. Amennyire a körülmények, a műhely adottságai engedték, kialakítottuk a brigád termelésének logikus menetét. A társaság olyan emberekből tevődik össze, akik szakmailag nemcsak képesek, a hibátlan munkára, hanem • Juhász Sán- flor brigádvezető és Farka* Ferenc művezető egy daru- vezérlő berendezés alkatrészét mutatja meg. • Jobbra: a brigádtagok olykor egymás munkáját Is ellenőrzik. Képünkön Halmai Ferenc kér véleményt az általa meghegesztett kapcsolópult- vázról Kapots Lászlótól. • Alsó képünk: Gabler Ferenc és Spaltenber- ger József. egyenesen szégyellnék, ha selejt kerülne ki a kezükből. A szigorúságával ösztönző minőségellenőrzésről sem hallgatnak a Vénusz brigád tagjai. Ecker György lakatos meós a nap nagy részét a műhelyben és az előkészítőben tölti, gyártásközi és vég- ellenőrzéssel. — Persze, a meós sem vizsgálhat meg apróra minden egyes alkatrészt — mondja Kapots László. — Ezért beépítés előtt mi még ellenőrizzük, hibátlanok-e, mert különben elrontják az egész terméket. Kijavítani nekünk kellene. — A javítás a mi zsebünkre menne, mert teljesítményben dolgozunk — veszi át a szót Gabler Ferenc. — Ha egy ezerórás munkára még rádolgoznánk, vagy kétszáz óra javítást, akkor megnézhetnénk magunkat. — Az összeszokottság és a begyakorlottság révén a mennyiségi teljesítményünk általában százhúsz százalék fölött van — tér át a másik fontos tényezőre Juhász Sándor. — Ezt a szintet tartani akarjuk, de nem a minőség rovására. A kollektívában csak olyan embereknek van helyük, akik mindkét követelménynek eleget tudnak tenni. Az ÉVIG bajai gyárának egyik legjobb brigádja, a Vénusz — „ki- szivárgott” hír szerint — tavaly, az ezüstjelvényt szerezte meg a szocialista munkaversenyben. Az idén az aranyra pályáznak. A. T. S. XíXiXiXrXrX’X^Xtttttt-X-XvXtt-XvXéXéx-x-XvX-XvX-x-x-x-xo-x-X' Háború és béke A mi generációnk még alig tudott valamit az életről, de már megtanulta félni a halált. Szirénák üvöltésére ébredtünk éjszaka, kapkodva rángattuk magunkra az ágy mellé odakészített ruhát, és mentettük pusztuló gyerekkorunk féltett kincseit: mackóit, képeskönyvet, babát. Szövetmaradékokból jó meleg kabátot varrtam a mackónak, nehogy megfázzon a pincében, amely úgy rázkódott a robbanások kavarta légörvényben, mint mentőcsónak a vihairzó tengeren. □ □ □ Bombázásokban, örökös rettegésben nőttünk gyerekfejjel is felnőtté. Ha a rádióban meghallottuk a bemondó vésztjósló hangját: „Légiveszély... Légiriadó... Bácska, Baja, vigyázz” — véget vetettünk játékainknak, fedezékbe bújtunk. Sokszor útközben csapott le ránk a szirénák vijjogása. Ilyenkor a felnőttek berángattak valamelyik közeli óvóárokba és összeszorult torokkal hallgattuk a fejünk fölött vonuló Liberátorok nehéz döngését. Félszemmel felsandítottunk a kondenzcsíkokkal telemázolt égre és számítgattuk, hová csapódnak be a füzérként aláereszkedő fekete pontok. Minden gyerek tudta akkoriban, hogy a bombák a kioldás helyétől távolabb érnek földet. Ez némi támpontul szolgált a túlélés esélyének latolgatásához, amely reménnyel vagy halálfélelemmel töltötte el azt a néhány másodpercet, amíg eldőlt, hogy ki lélegezhet fel és ki nem lélegzik soha többé. Szemünk láttára dőltek romba a szomszédok, rokonok, pajtások házai. Az üszkös gerendák, füstölgő falak, összeroppant tetőgerendák és törmelékké zúzott hajlékok között kísértetként fordult felénk gyerekkorunk lerombolt,' megcsonkított világa. Egy makacsul ketyegő falióra, amely a rombadőlt otthon egyetlen sértetlen tárgyaként konokul é$ megállíthatatlanul ütötte a visz- sza nem állítható időt. Két kislány — tegnap még együtt játszottunk búj ócskát — most ott fekszenek a földön. Viaszfehér az arcuk, a testük, mint a babáké; merev, élettelen. A háború összes szörnyűségéről akkor nem volt és nem is lehetett tudomásunk. Gyerekek voltunk. Elegünk volt a bombabiztosnak mondott óvóhelyeket megtöltő vénasszonyok óbégatásából és a zűrzavarban kiszöktünk a nagy lapulevelekkel bélelt árokba. Repeszek röpködtek körülöttünk, fölöttünk repülőgépek vívták halálos küzdelmüket a csil- lagfónyes tavaszi égbolton. Házak lobogtak hatalmas fáklyaként, mi pedig összebújva mesével biztattuk, bátorítottuk egymást. Képzeletben átkeltünk a Tűzhegyen,’ legyőztük a gonosz sárkányokat és felépítettünk egy hatalma* házat, ahol a gyerekeket nem fe-J
