Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-04 / 79. szám

1979. április 4. • PETŐFI NÉPE • S Az élenjárók nyomában Minden megye büszke a ki­tüntetettjeire. Hát még azokra, akiknek a mellét a legrangosabb medálok ékesítik. Törvényszerű tehát, hogy ők huzamosabb ide­ig a közvélemény érdeklődésének középpontjában maradnak... Az is igazság, hogy a népszerűség melege más „elosztásban” éri azokat, akik a parlamenti dísz- ünnepség végeztével a termelő- munka szürkének emlegetett hét­köznapjaiba térnek vissza, s me­gint másképp az olyanokat, akik­nek például — „munkanapokon” is a reflektorfényben fürdő ri­valda az alkotóműhelyük. Tavaly — majdnem pontosan napra ilyenkor közölték az or­szágos és megyei lapok, hogy átadták az Állami és Kossuth- díjakat. Bács-Kiskun megyébe két Állami Díj „jutott”. Az egyi­ket Nagy Pálnak, a Kecskemét? 607. számú Ipari Szakmunkás- képző Intézet szakoktatójának adta át Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a kormány el­nökhelyettese. A másikat „Kiemelkedő, nem­zetközileg is ismert újítói tevékenységükért megosztva a MÁV szentesi építési főnök­ség „Dózsa” szocialista brigád tagjainak: Vö­rös István brigádvezetőnek, Agárdi Vidorné- nak, Bálint Istvánnak, Berényi Ferencnek, Kovács Lászlónak, Kovács Ottónak, Nemcsok Józsefnek, Seres Istvánnak, Szabó András­nak, Szűcs Józsefnek, Zana Jánosnak”. Az 1960 óta együtt dolgozó brigád tagjai jó ismerősei voltak már ekkor is a megye lakosságának, hiszen 1975 májusában a Köz­ponti Bizottság oklevelét érdemelték ki ki­váló munkásságuk elismeréseként, s akkor szinte személy szerint bemutattuk őket. Nemkülönben tartalmas, színes, érdekes pá­lyafutásukat, aminek során az egykori — zömmel 4—6 elemis parasztemberek olyan többszakmás munkásokká fejlődtek, akik nemcsak hogy szinte „profi teljesítményű” újítók, hanem például a termit hegesztési kísérletekben tudósoknak is méltó partnerei lettek. A nagy esemény — az Állami Díj elnye­résének évfordulóján, amúgy „közönséges munkanapon”, találkoztunk a „Dózsa” szo­cialista brigád néhány — otthon levő em­berével. A többiek — többnapos feladatra — éppen távoli pályaszakaszra indultak. — Megint találkoztunk... így legyen még vagy nyolcvanszor — ráztunk kezet Zana Jánossal, aki pártalapszervezeti titkár is. — Meg hasonló alkalmakkor, mint az ed­digiek voltak — fűzte hozzá Vörös István brigádvezető. Miután egy akarattal ennyiben maradtunk, a mögöttünk levő esztendő „kiértékelésébe” fogtunk. No persze, mint ahogy baráti be­szélgetések alkalmával szoktuk. Hogy pél­dául : — Meddig tartott a népszerűségi hullám a Díj „után”? — Hű — ha azt úgy időre számon tartot­tuk volna! — Azért nagyjából meg lehetett azt álla­pítani: fél esztendeig biztosan... Addig szin­te egymásnak adták a kilincset újságírók, rádióriporterek, fotósok. — Meg természetesen a szaktársak, veze­tők, munkások. — Megtiszteltek látogatásukkal megyei párt- és tanácsi vezetők, közéleti emberek. — Hozta a posta a dísztáviratokat, gratu­láló leveleket, a pártközpontból, vasúti és állami szervektől, a miskolci egyetemről. A mondatok szaporaságából is kiérezhető, hogy kis társaságunk kibővült. A pártiroda takaros, de szerény méretű tanácskozóaszta­lát a már említetteken kívül Kovács Lász­lóval, Kovács Ottóval és az általam eddig nem ismert Kis Józseffel, a „Petőfi” sínhe­gesztő szocialista brigád vezetőhelyettesével ültük körül. Kovács László állát kezére támasztva fi­gyelte az utolsó szavakat. Alig várta, hogy valamivel még „kerekebbé” tegye azt a bi­zonyos népszerűségi jelzősort. — ... Aztán jött egy kis irigység... — Na igen, azt se kell tagadni — csat­lakoztak a többiek. — Nem közvetlen brigádtársaink részéről, inkább a tőlünk „távolesőktől” ... — Pedig nem egy esztendő, hanem húsz év igyekezete, tiszta munkája van a mi Állami Díjunk mögött — így Vörös István brigád­vezető, és nyomban kiegészítette Kovács Ottó. — Sokan akkor kezdték komolyan venni a szocialista brigádmozgalmat, mikor a leg­jobbak már jutalmat kaptak. — Pedig mi nem a jutalomért vállaltuk a brigádéletet. — Én csak annyit mondok: csinálják utá­nunk! — Arra meg külön büszkék vagyunk, hogy az első állami díjas vasutasnő. Agárdi Vi- dorné a mi brigádunk tagja. Gyorsan le is zárták a kérdést, bár a sza­vak tempójából is kiérzett, jólesett ennyi­vel is visszavágni a féltékenykedőknek, iri­gyeknek. Ezzel, mint érthető emberi gyarló­sággal számoltak Munkásságuk töretlen színvonalának elis­merését fejezi ki az a levél is, amelyet a MÁV szentesi építési főnökségétől kaptak a minap. Nemcsak az idei vágánykorszerű­sítési program határidős teljesítésére kérik őket, hanem egy — munkaprofiljukba tar­tozó — nehéz feladat végrehajtására is. Mi­vel a „Dózsa” szocialista brigád már ko­rábbi években is segítette nehéz termelési problémák megoldását. Dedikációval ellátott szakkönyvet is kap­tak, dr. Béres Lajos és dr. Unyi Béla nem­rég megjelent, „Sínek hegesztése” c. művét: „A könyv adatai számtalan kísérlet ered­ményét rögzítik. Az állami díjas „Dózsa” szocialista brigád tagjai sok kísérlet végre­hajtásában voltak segítségemre, és megjegy­zéseikkel mindenkor támogattak... Béres Lajos, a miskolci egyetem docense. No és a régi barátnak, Paul Olbrichnak, a drezdai közlekedési főiskola tanárának leg­utóbbi levele is mond egy s mást: ....... Meg­é rtjük, miért erre a szolgálati helyre bíz­ták a német főiskolai hallgatók oktatását...” Mikor az eltelt esztendő alatt felmutatott munkateljesítmények felől érdeklődtem, tö­mören és szerényen csak annyit mondott a brigádvezető: — Tartottuk a szintet. Nem volt nehéz kitapogatni, hogy emö- gött, mint hivatalos minősítésükben is áll, „kimagasló” eredmények sorakoznak. Most szívesebben terelték a szót a testvér szocia­lista brigádra, a „Petőfi”-re. — Mindannyian őszinte örömmel hallottuk az újságot, hogy az építési főnökség 26 szo­cialista brigádja közül az idén a „Petőfi”-t terjesztették fel magasabb kitüntetésre... Hiszen együtt kezdtük — húsz éve, s ha ők egy kicsit hátrább is voltak, például újí­tásaikkal csak utóbb kezdenek feljönni, min­dig szorosan lépést tartottak velünk. A mi­nőségre, önművelésre éppoly kényesek, mint mi. és — elszakíthatatlanul kiegészíti egy­mást a két brigád ... Kovács 'László találó jellemzését minden jelenlevő dózsás helyeselte. Kis József jóleső mosollyal figyelte, hogy „segítsége” nélkül is pontosan diktálták a testvérbrigád névsorát: „Szabó Pál brigádvezető, Kis Jó­zsef helyettes, Görög Sándor, Bartha Mi­hály, Bosnyák Istvánná, Csömör Mihály, Kovács III. László, Sallai József, Seres Fe­renc, Seres János, Zugi János ...” — öt is? ... Meghalt szegény. — Akkor is legyen ott a neve. Húsz év eredményeiért ő is megdolgozott.. . Hány­szor is voltatok aranyplakettesek? Csömör Mihály lot'álr. se fa'h <» járt hu Imre. Sciíű r hitíranc. II kwáltciJtjv*), lovati c/c/qcxó T* ,a‘ 'fanes lo v.y/j ctchivíc PETŐFI SZOCIALISTA BRIGID. Nyolcszor.. 1 Meg a miniszteri oklevél hetvenben, meg az ezüst... — sorolta Kis József, de mindjárt pontosította is a név­sort. — Ök mind kiváló dolgozók már, de ott vannak a brigád fiatalabbjai, Kovács Im­re, Kürthy Imre, Szíjártó Ferenc meg Mé­száros Sándor. — Hozzánk is jött két fiatal, Zsámboki Sándor és Kertész Imre — vetette közbe egyik dózsás... — mert Bálint István meg Szűcs József nyugdíjba ment tőlünk azóta. — Emlékszem Szűcs Józsefre, aki több mint negyven éve dolgozott már a MÁV- nál. Príma dalárdista. Meg majd harminc újítása volt már ... Bálint István pedig ... — Róla idézte a Petőfi Népe az első bri­gádnaplónk, egy fakó lila iskolásfüzet be­jegyzését, hogy felnőtt fejjel jeles eredmény­nyel végezte el a 7—8. osztályt... Efölött elmerengtek kissé. Így láttak hoz­zá akkoriban mindnyájan a hiányok pótlá­sához. Munka után, heti 4 alkalommal men­tek iskolába, tanyáról, hóban, biciklin, öreg éjszaka értek haza, és hajnalban indultak ide munkába... Kézzel vágták a sínt — most villanygéppel... Cipelték a 24 méte­res síneket — most daru emelgeti őket. — Hét embernek volt egy lavór — ma fürdő­ben tisztálkodnak ... Ma tíz percig tart egy hegesztés — akkor másfél-két óra kellett hozzá... Ezzel szemben az órabér majd öt­szöröse az akkorinak. — Na, de ha folytatjuk, ebből külön új­ságcikket kellene írni. Milyen igaza volt Zana Jánosnak. Tóth István Kalocsán járva alig fordult elő — amióta nyugállományban van is —, hogy egy-egy tanácskozáson, vagy az utcán ne találkoztam vol­na Mester Józseffel, a városi párt- bizottság volt első titkárával. Amikor a minap délelőtt a párt­székházban ismét összefutottunk, metszőollóért a hobbikertjébe in­dult. — Talán a ház körül is akad metszeni való? — Beteglátogatóban, a kórház­ban voltam tegnap Ruzsinkó Mi­hály elvtársnál. Szóba jött a szőlő. Duzzadnak a rügyek, metszeni ké­ne. Tudom, hogy nyugtalanítja. Gondoltam, elszaladok hozzájuk, megcsinálom. — Nyugdíjas, aki mindig sza­lad — jegyzem meg, aztán meg­kérdezem : egyáltalán, hozott-e va­lami változást az életében az, hogy nyugállományban van? Elmosolyodik. — Csakugyan nem érzem, hogy nyugdíjas vagyok. Néhány párt­megbízatást magammal vittem a nyugállományba. Tagja vagyok a városi pártbizottságnak, s az agi- tációs albizottságának. Vannak kötelezettségeim mint tanácstag­nak, és mint a városi fanács vég­rehajtó bizottsága tagjának. Ezen kívül lefoglal a szakmaközi bi­zottság, amelynek titkára vagyok. Két évvel ezelőtt megkerestek az SZMT-től, kértek a bizottság mun­kájában való részvételre. Vállal­tam. Miután a szakmaközi bizottság kevéssé ismert szerepéről, felada­tairól, kérdezem, magyarázza: — Az egyik fontos feladat: a vá­rospolitikai célokért az üzemek társadalmi munkájának összefo­gása, egyeztetése; közvetítés a ta­nács és az üzemi bizottságok kö­zött. Az egyik tanácskozáson fel­vetettem: jó lenne, ha a nagyobb üzemek szb-titkárait is a szakma­közi bizottságba delegálni, mert jobb lenne az összehangolás. Közművelődés. Ez a további lé­nyeges feladat. A művelődési ház­ban működő nyugdíjasklubnak a szakmaközi bizottság a gazdája. Megtervezzük a programját, és végrehajtjuk. Vagy például kivit­tük az üzemekbe az irodalmi szín­padot. Szervezzük a szocialista brigádvetélkedőket. A havonta megtartott fórumok célja a szo­cialista brgiádvezetők rendszeres tájékoztatása. Legújabban pedig a szakmaközi bizottság mellett is szeretnénk jogsegélyszolgálatot szervezni. A kereskedelmi társadalmi el­lenőrök munkájának összefogása szintén a szakmaközi bizottság dolga. Félévenként számba vesz- szük a tapasztalátokat és megbe­széljük a további feladatokat. Lé­nyegében ez is érdekvédelmi munka. Aztán a sport, ami ugyan­csak a szakmaközi bizottság „asz­tala”. Az üzemi bajnokságok után évente megszervezzük a városi bajnokságokat. És végül az üze­meken kívüli, úgynevezett szór­ványtagság érdekképviselete, bár ennek a községekben nagyobb a jelentősége. Nálunk ügyes-bajos dolgával évente esetleg egy-egy szervezett dolgozó jelentkezik — fejezi be magyarázatát partnerem. Kisvártatva hozzáteszi: a váro­si párt-végrehajtóbizottság tavaly beszámoltatta a szakmaközi bi­zottság munkájáról, s úgy érzi, jó­nak értékelte e pártmegbízatása teljesítését. — Az elmondottak alapján fel­adatokban nem szűkölködik Mes­ter elvtárs — jegyzem meg. Az­tán az aznapi programja felől ér­deklődve megtudom: Reggel azzal indult el otthonról, hogy sok még a dolga a hét végén esedékes szo­cialista brigádvetélkedővel kap­csolatban. Útja a méteráruüzlet­be vezetett, ahol Bolvári Istvánná szakszervezeti bizalmival volt megbeszélnivalója. A szakma egy brigádja részt vesz ugyanis a ve­télkedőn. Utána irány a bútorbolt, ahol a vetélkedő levezetésére vál­lalkozó Farkas Ferenccel tárgyalt Majd a városi pártbizottságra ve­zetett útja. Itt értesült róla, hogy ma érkezik haza a Szovjetunió­ban járt veteráncsoport. Szándéka az állomáson fogadni a hazatérő­ket, de négy órát késik a vonat, így hát a metszőollóért indult. — Ha nem tartóztatom fel, hisz közben le is telepedtünk egy kis beszélgetésre, azóta már bizonya­ra Ruzsinkó elvtársék udvarán formálja termőre a szőlőtőké­ket ... — Az is meglesz. Ennyi kitérőt csak megengedhet magának a nyugdíjas. — Majd megemlíti, hogy a délelőtti programjáról szól­va kifelejtette: családi megbíza­tással a tanács szociálpolitikai elő­adójánál is járt. Van egy pici unokája; a menye gyes-évei kap­csolatban akadt elintéznivalója. — Előfordult, mint tegnap is, hogy magánügyre nem jut időm. A szakmaközi bizottságnak nincs adminisztrátora, így az összegyűlt írásos munkát láttam el. Ezt per­sze, lehet könnyedén is, de én jobb szeretem, ha precíz, pontos, még­ha ez időtöbbletet is kíván. Már-már elköszönni készültem, amikor úgy fordult a szó, hogy megkérdeztem, kalocsai születé­sű-e Mester József. Mire ő: — A Baranya megyei Duna- szekcsőről indultam. Mint a há­borút megjárt fiatalember 1947- ben oda tértem haza a szovjet­unióbeli hadifogságból, ahol hat­hónapos antifasiszta tanfolyamon „találkoztam” a párttal, a marxiz­mussal. Fáradtan érkeztem. Más­nap elmentem a kommunista párt helyi szervezetébe — Kékes Bá­lint volt a párttitkár — és belép­tem. Kőműves voltam, és afféle népszerű fiatalember a faluban. Még aznap este beválasztottak a vezetőségbe. Az én reszortom lett az agitáció és propagandamunka. Volt is dolgom bőven, választási csata előtt álltunk., A párt céljait ismertetni, meggyőzni az embere­ket. így visszagondolva, jó hasz­nát vettem az antifasiszta tanfo­lyamon tanultaknak!... Falum­ban a negyvenhetes választáskor a kisgazdapárt lett az első, de a második helyet a kommunista párt szerezte meg. nyegetik rémségek és az élet szép lesz, biztonságos és sebez- hetetlen. □ □ □ Miit tudhat a háborúról az, aki sohasem kóborolt iszonyodva és fásultan, elcsigázottan és csontig lesoványodva az élet és halál mezsgyéjén? A mi generációnk gyerekkora ott maradt a romok alatt. Bombázások poklában pusz­tult el, fölégette a háború. Még a békét is gyanakodva fogadtuk, nem volt bizalmunk hozzá. Éj­szakánként felriadtunk a legkis- sebb neszre, az agyközpontba be­épített háborús riasztóberendezés sokáig működött. Még ma is pánikszerű félelmet vált ki belő­lem a mentőautó szirénája. Hunyorogva vizsgálgattuk az eget, minden percben készen ar­ra, hogy hasra vágódjunk. Vér- telenek voltunk és megfelelő táplálék híján csak nyúltunk, minit a krumplicsíra. Felfaltunk mindent, ami a kezünkbe ke­rült. Az árakparton szedett vad­sóskát, bogyókat, éretlen gyümöl­csöket. Ebből az időből csak a facipőm kopogására, a zöld őszi­barack fanyar savanyúságára és a melasszal sütött kukoricamáié ragacsos édességére emlékszem. Fadkába tömörülve dézsmáltuk a környékbeli gyümölcsösöket, mi­közben az országban megkezdő­dött az újjáépítés és a földosz­tás. A háborút mégis a békében ismertem meg igazán. A határ­menti honvédkórház, ahol nekünk is jutott födél, tele volt kínnal, jajjal, sérüléssel. A háborúnak már vége volt, de ide szüntele­nül áramlottak a sebesültek. Lá­gerekben megnyomorított ember­roncsok, orvul megtámadott orosz katonák, magyar hadifoglyok. A műtőben bokáig állt a vér, ahogy az egyiket kitolták, jött a kö­vetkező: halálordítás, hörgés, át- kozódás harsogta túl a csontfű­rész sziszegését. Hulltak a karok és a lábak, hulltak a tífuszos be­tegek, mint a legyek. A halál ott sétált karnyújtásnyira tőlünk, és Anyám valószínűleg azzal a pum­pával űzte el, amivel naponta többször fertőtlenített bennünket. Hogy utáltuk a szagát! De az egész kórház ettől bűzlött és lassacskán megszoktuk, mint a hullaházból naponta kikanyarodó menetet. Több halottat láttunk ezen a tavaszon, mint az egész háborúiban együttvéve. Ölni köny- nyebb, mint gyógyítani. Erre ak­kor döbbentem rá, amikor ül­tünk az ablakban, gézből meny­asszonyi fátylat varrtunk és a fáradtságtól tántorgó sebész oda­kiáltott: „Gyorsabban öltögesse- tek! Kevés a szemfedő.”, □ □ □ Pedig ekkor már igazi béke volt. Kinyitottak az üzletek, a gyerekek 'bújócskát játszottak a bombatölcsérekben és a mozik is megteltek. Egyik helyen Mickey Rooney és Judy Garland szóra­koztatta a publikumot, a La .Con­ga című filmben, a másik film­színház a Tovaris „P”-t tűzte műsorára. A humort Stan és Pan képviselték, az izgalmat a par­tizánfilmek. A Szibériai rapszó­diát ötször is megnéztük és fülig beleszerettünk a főszereplőbe. Észre sem vettük, hogy Anyánk télikabátja zsírrá változott és a jegygyűrűjéből vonatjegy lett. Falura utaztunk a rokonokhoz. Fulladásig ittuk a tejet és faltuk hozzá a kemencében sült, illatos rozskenyeret. A mellemen ma­lomkeréknyi házikenyér, hátamon egy nagy füstölt sonka — így indultam haza. A vonat piszkos volt és zsúfolt, a hozzámkötözött élelmet letenni nem lehetett, mert ellopták volna, ülőhely pe­dig nem nagyon akadt. Budapesten gyalog kellett át­menni a Keletiből a Délibe. Ke­nyér, sonka még olyan nehéz nem volt, mint akkor. Ahogy botladoztam a romok között — lábamon nagynéném spárgával felerősített cipője, fejemen feke­te kendő — elibém állt egy ma- szatos kiskölyök: „Néni! Adjon egy kis kenyeret!” — rimánko- dott. Ügy megörvendeztetett, hogy majdnem az egész kenye­remet nekiadtam. Büszkévé tett, hoigy nem néz gyereknek. Fel­nőttnek tart. Néninek. Engem, a tizenévest. Ha visszanézek, ezt látom. Mi­nél távolabbról nézem, annál tisz­tábban, élesebben. Az ember semmit sem felejt, a háborút legkevésbé. A levágott kar soha nem nő ki, a megnyomorított gyerekkor testi és lelki veszte­ségeit sem lehet kárpótolni. A mi gyerekeink már nem ismerik a félelmet. Nem rettegnek a fejük fölött áthúzó repülőktől, nem tudják milyen érzés, ha az em­ber reggel elmegy hazulról és mire hazajön az iskolából, füs­tölgő romhalmazt talál a házuk helyén. Nálunk béke van,, de tő­lünk távol háborúk zajlanak. Ott­honok égnek porrá, családok pusztulnak el, vagy válnak föl­dönfutókká. Nem nehéz azonosí­tani a magunk háborús emlékeit a Vietnamból érkező megrázó képsorokkal. Akkor sem, ha a magunk sebei begyógyultak, ezek pedig frissek. Több mint három évtizede él­hetünk békében és szabadságban. Ami nem jelenti azt, hogy kö­zömbösen is más népek küzdel­me és szenvedése iránt. Vadas Zsuzsa Aztán, ha csak vázlatosan is, megismerem Mester József élet­útjának további állomásait. Meg­annyi a párthoz kötődik, s egy­ben hazánk elmúlt három évtize­des történéseit, változásait is jel­zi. 1948-ban, a két munkáspárt egyesülése után az MDP duna- szekcsői pártszervezetének titkára. 1949-ben kéthónapos pártiskola Pécsett, ugyanabban az évben tagja a Szovjetunióban járt első parasztküldöttségnek, majd 1951-ig a mezőgazdaság szocialis­ta átszervezéséért dolgozik Bara­nya megyében. 1951—1959-ig a néphadsereg tisztje, alapszerveze­ti titkár, pártbiiottsági tag. — Nagyon szerettem a falusi pártmunkát, a nyílt szívű, egye­nes parasztembereket. Ezért ír­tam 1958-ban a Bács-Kiskun me­gyei pártbizottság akkori titkárá­nak, dr. Molnár Frigyesnek. így kerültem a megyébe. Soltvadker- ten dolgoztam a mezőgazdaság átszervezéséért. A megszilárdítás időszakában Kiskőrösön voltam titkár. 1966-ban a megyei párt­végrehajtóbizottság állásfoglalása értelmében Kalocsára szólított a/ párt. Akkor végeztem az agrártu­dományi egyetem utolsó évét, s kicsit féltem is az ipari terület­től.. . Nos. így lettem, s vagyok ma már tősgyökeres kalocsai... Perny Irén Abbahagyni nem lehet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom